Nógrád Megyei Hírlap, 2002. március (13. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-30 / 75. szám
2002. MÁRCIUS 30., SZOMBAT Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal U N NÉP Illyés Gyula Húsvétra Köszönt e vers, te váltig visszatérő Feltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendítő és zendítő pagony! Köszönt e vers, élet, örökké élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: szívemnek már a gyász is röpke álom, S az élet: győzelem az elmúláson. Amikor a harangok Rómába mennek... A vallásos ember gazdag érzelemvilággal rendelkezik, melyet a katolikus egyház liturgiája is tükröz. Mindez megrázó erővel kifejeződik a szent háromnapos húsvét liturgiájában. Az öröm kifejezése az emberi szó, a hangos - néha artikulátlan - kiáltás, ma- gasztosabb formában pedig az ének. Nemcsak az emberi hang fejezheti ki az ém-l béri érzelme két, hanem bizonyos tárgyak hasz nálatával is lehet zajt kelteni. Ezek közé tartoznak a fada rabok és fémek. A liturgiában mindkettő használatos. Általánosan elterjedt a harang használata. Nagycsütörtökön és nagypénteken használjuk a kereplőt. A harangok fémből készülnek, és a harangöntők szakértelme szerint szép csengő hangot is adhatnak. Ha több van belőlük, akkor zeneileg is összehangolják őket. A harang használatos az öröm kifejezésére, de kifejezheti a gyászt is. Az emberi gyász alkalmával megszólal s elsiratja a holtakat, de amikor az Isten Fiának, Jézusnak a halálára emlékezünk, akkor a gyász jeleként elhallgatnak. A csend ugyanis az embert önvizsgálatra, magába mélyedésre, bűnbá- riatra indítja. A harangok megszólalnak nagycsütörtökön, amikor elhangzik a mise egyik ünnepélyes része: a glória (dicsőség). Nem is szólalnak meg egészen addig, amíg húsvét éjjelén ismét el nem hangzik a misének a glóriája és ezzel feloldódik a szomorúság és gyász hangulata. Amikor a harangok elhallgatnak a liturgiában a gyász jeleként nem szólal meg az orgona sem, mely a levegőnek a sípokba való befúvásával szintén hangot ad, és alátámasztja az emberi ajakról elhangzó éneket. Az öröm kifejezésére ugyanis igen alkalmas az, amikor az emberi hang és a zeneszerszám együttesen szólalnak meg. Nagycsütörtökön és nagypénteken is van ének a templomban, de ez csak magára maradott, támasz nélküli emberi hang, melynek kiáltását nem erősíti fel semmilyen zeneszerszám. Ez is kifejezi azt a szomorúságot, melyet a hívő em- s bér érez akkor, F amikor Júdás 0 csókjára, Jézus el- ¥ fogatására és magányára, kereszthalá- ára és sírban való nyugvására emlékszik. A harang és orgona nélküli liturgia amely megrendült- ség és a gyász kifejezője. Nagycsütörtök estétől egészen a feltámadás megünnepléséig ilyen a liturgia. Ebben az időszakban akár a toronyban, akár a templomban csak kereplőket használunk. Nem tudjuk hogy honnét származik a kifejezés. Talán a gólya hangjára utal, és a „kelepei” szónak egy változata. Amennyiben így van, a mi nyelvünkben különösen is találó. A népi felfogás szerint a gólya hozza a gyerekeket. Ebben az esetben egy madár hangjára gondolhatunk, mely az emberi élet születésével kapcsolatos. Krisztus halálában pedig azt ünnepeljük, hogy 0 halálával legyőzte a halált és életet szerzett mindeneknek. így, amikor a harangok Rómába mennek, gyászunkban is a sírban nyugvó, de legyőzhetetlen életet ünnepeljük, mely elsősorban Isten tulajdonsága, de Krisztus által mindannyian a mennyek országának várományosaivá váltunk. A Rómából visszatért harangok az élet győzelmét ünnepük! DR. VARGA LAJOS Az ünnep titka reménnyel tölti el szívünket Az apostolok hitén nyugszik a mi hitünk. Ők látták Jézust meghalni, és találkoztak a feltámadt Krisztussal. Jézus halála mélységes csalódást jelentett számukra, de Jézus feltámadásával kapcsolatos első tapasztalataik: az asszonyok híradása, és az üres sír látványa megindított bennük valamit. Szent János apostol a negyedik evangélium szerzője így írja le élményét, amikor az üres sírt szemlélte: „Látta, mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak föl kellett támadnia a halálból.” (Jn 20,9) Az apostolok húsvéti hite Jézus sírjánál kezdődött. Az ő feltámadásának helyénél. Hitük a feltámadt Jézussal való találkozásaik során megerősödött, majd Jézus, küldetést adott nekik: tegyenek tanúságot róla az egész világon. Péter apostol így vall erről az Apostolok Cselekedeteiben: „Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt.” (Ap Csel 10,39.42.) Ezt a jézusi küldetést az első pünkösdtől kezdve be is teljesítették egészen a vértanúságig. S aligha adhatja életét valaki olyan ügyért, amelyről ne lenne meggyőződve. Ami számunkra már egészen nyilvánvaló, az apostolok számára hosszú kimunkált hit, melyet a vértanúhalál pecsételt meg. Jézus sírjánál kezdődik a mi hitünk is a feltámadásban, a Megváltó Jézusban, s az örök életben. Ahogyan a tanítványok Jézus sírjához értek, - először János, majd Péter - ugyanúgy nekünk is Jézus sírjához, az Ő feltámadásának helyéhez kell érkeznünk. Ahhoz, hogy feltámadhassunk, először meg kell halnunk a bűnnek. A bűnnel való végleges szakítás, és a kegyelem eredményezi a feltámadást. Ki előbb, ki később jut el erre a radikális döntésre. Van, aki gyermekkora óta őrzi szívében ezt a hitet. Adjon hálát érte az Istennek. Van, aki megkapta ugyan gyermekkorában a hit ajándékát, szülei, vagy nagyszülei hatására, de az élet elsodorta őket. Ők részesültek ugyan hitoktatásban, voltak elsőáldozók, bér- málkozók, de az ateista, nihilista ideológia, az egyéni érdek, a pénz haj- hászása, a hatalom eléréséért folytatott küzdelem miatt meggyengült a hitük. A húsvét üzenete azonban ez: Krisztus mindenkiben fel akar támadni! Ma is. Értelmet, célt, vigaszt akar adni elhibázott, üres életünknek! A hit ajándékával akarja gazdagítani szívünket. De ahhoz, hogy ezt az ajándékot befogadhassuk, ellent kell mondanunk a bűnnek. Krisztus így kel életre bennünk. S ha bennünk is feltámadt Krisztus, akkor megbíz minket, hogy tegyünk tanúságot róla. Ha valaki gyermekkori vallásosságában is él, és csak húsvét- kor, meg karácsonykor jön el templomba, látnia kell, hinnie kell a feltámadt Krisztusban. Ő az, aki még akar minket menteni. Ha bűnbánatot tartunk, megbocsát nekünk. A húsvéti szentségek által, új életet ajándékoz nekünk. De Jézus önmagát adja, az erejét adja, amikor bűnbánatot tartunk, és hozzá térünk. Higgyünk a feltámadt Krisztusban, és vele együtt támadjunk fel mi is! Hagyjuk, hogy betöltse üres szívünket. Fogadjuk be az élő Jézust, hogy éltessen minket. így tudunk tanúságot tenni róla az emberek előtt. Nem a halálnak, nem az elmúlásnak, nem a hitetlenségnek, hanem a feltámadás gyermekei vagyunk. Húsvét üzenete ez: Krisztusban mindnyájunknak új élete van. Az evangélium az új kovász, amely által új tésztává leszünk, ahogyan Szent Pál apostol fogalmazza meg. „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek...” (1 Kor 5, 7) Azt is üzeni nekünk a népek nagy tanítója, hogy húsvét után ne a romlottság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és az igazság kovásztalan kenyerével ünnepeljünk. Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a romlottság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és az igazság kovásztalan kenyerével!” (1 Kor 5, 8) Aktuálisak az apostol szavai. Ma ebben a szellemi zűrzavarban, a különböző ideológiák harca közepette, a hatalomért folytatott versengésben, az erkölcsi fertőben, és a fogyasztás ördögi körében, a tisztaságot és az igazságot kell képviselnünk. Azt a tisztaságot, amelyet a feltámadt Pleidell János: Jézus az olajfák hegyén ■ Krisztustól kaptunk, és azt az igazságot, amelyet Ó nyújt nekünk. Az ember önmagától nem lehet tiszta. Mindig ott szunnyad bennünk a rossz. Az önzés. Az egyéni érdek. Ez már eleve nem teszi lehetővé, hogy tiszták legyünk. Krisztus az, aki egészen tisztává tesz. Felold bűneink rabságából. Érdekeink, önzésünk börtönéből. Az ő tisztasága tesz minket is tisztává. Tiszta az, ami egészen áttetsző. Mentes minden szennytől, zavarostól. Engedjük, hogy Krisztus megtisztítsa gondolatainkat, szándékainkat, szavainkat, döntéseinket, tetteinket. A másik, amit képviselnünk kell, az igazság. De nem a magunk igazát. Az, hamis lehet. Krisztus igazságával szemben eltörpül minden emberi próbálkozás, igazságkeresés. Krisztus igazsága pedig nem más, mint az evangélium. Az ő élete, és tanítása. Mi volt az ő élete és tanítása? „Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egymaga marad, de ha elhal sok termést hoz.” (Jn 12, 24) Ha megértenénk, a búzaszem hasonlatot, akkor boldog lehetne minden ember a földön. Ha mindenki önzetlenül, csak a másik embert szolgálná, ott azon a területen, ahol él, ahol dolgozik, ahová hivatása állította, boldogság és öröm uralkodna minden ember szívében. Jézus élete is ilyen búzaszem-sors volt. A kereszt botránya, Jézus áldozata, hozta el az emberek számára az üdvösséget. Mi az üdvösség? Krisztus élete bennünk. S kicsoda Krisztus? Isten jelenléte a világban. A mi életünknek arról kell tanúskodnia, hogy Isten jelen van a világban. A békétlenségben, a háborúkban, a fegyverkezésben, a széthúzásban, a gyűlöletkeltésben, a vádaskodásban, a meg nem értésben, az embertelenségben, az egymás el nem fogadásában nincs jelen Isten. Mindez azért van jelen a világban, mert nincs jelen az életünkben Krisztus. Mert nem ismerjük őt. S mert nem ismerjük őt, nem is tudjuk befogadni. Amíg a bűn rabjai vagyunk, addig képtelenek vagyunk arra, hogy megismerjük Jézust. Pedig nélküle az emberiség a pusztulás felé tart. Húsvét titka feltárul előttünk: Jézus élni akar bennünk. Krisztussal együtt, mi is feltámadunk. Életünk során sok küzdelemben van részünk. Hitetlenséggel, erkölcstelenséggel, rosszindulattal találkozunk. Húsvét titka, mégis reménnyel tölti el szívünket. Igaz, hogy sok a bűn, de több a kegyelem; sok az igazságtalanság, de több az igazság; sok a gonoszság, a szeretetlenség és gyűlölet, de még több a szeretet, az irgalom, a jóság ezen a világon; és aki ebben hisz, az maga is jó lesz, jobb lesz, és jobb lesz tőle az élete is, és jobb lesz ennek a világnak élete is, mert Krisztus feltámadt és legyőzte a halált! Nem tanították meg másra, csak dolgozni... Margit néni és a kilencvenedik - Húsvéti születésnap Mihálygergén Margit néni, az örökmozgó kilencvenéves, gyermektelen házasságok után kétszer megözvegyültén, jó kedéllyel éli az életét mihálygergei otthonában. Az idei húsvétra már februárban kezdte a készülődést: kifestette a helyiségeket, aztán maga mázolta be az ablakokat. Hogy a rendrakásban, takarításban mennyire fáradt el, azt csupán sejteti, hogy engedi egymáson nyugodni csontos kezeit. Igen, de csak pár percre...! A hátsó udvarban, a napon ülve varrogat. Kimosta a megfakult futószőnyeget, abból lábtörlőt csinál a lépcsőre, a levágott darabot szegi be. S persze csak a beszélgetés kedvéért pihen a zsákvarró tű, kis időre állnak meg bütykös, fürge ujjai. Pedig jó érzéssel elüldögélhetne már, hiszen odabent és idekint mindent elvégzett: felásva, elvetemé- nyezve az udvari kertrész, a dughagyma, a saláta-, petrezsélyem mag a földben várja a langyos, sarjasztó, tavaszi esőt. Fel van szántva a dombaljig futó nagykert, oda majd kukoricát vet az idén, ő műveli azt is. A ház előtti kiskert szintén rendben van már, a sonka, a kocsonyának való hús a kamrában... Jöhet a húsvét, ami Hakkel Lászlónénak, Margit néninek kétszeres ünnep az idén: április 1- jén hétfőn tölti be a kilencvenedik évét, és még a magafajta szerény ember is bevallja, hogy ez nem kis dolog. Nem mintha nála számítana az effajta külsőség, de a húsz éve özvegy asszony szemmel láthatóan „megmaradt” életerős hetvenesnek. Annak ellenére, hogy - mint maga mondja - ráncos az arca. Ráncos ám, de milyen! Csupa nevetőránc rajzol vidám sugarakat a szemei, a szája köré! Hogyan őrizte meg, konzerválta ilyen hosszú ideig testi-lelki erejét? Margit néni, egész eddigi élete sora adja meg erre a választ: aki sok terhet cipel, sokat is bír.- Nyolcgyermekes családban születtem, s bizony már tízéves koromban menni kellett markot szedni, kapálni. A hat elemit úgy-ahogy kijártam, de ezen kívül csak a munka, a munka várt rám és a testvéreimre is, ennyi gyerek felnevelésére kevés lett volna a bányász apám keresete. Engem nem tanítottak meg másra, csak dolgozni. Fiatalasszony-korában sem könnyebbedéit meg a sora, első férje ötlete volt, hogy csináljanak szódát, legyen egy kis szikvízüzemük, lássák el a környéket. Ebből a feladatból is derekasan kivette a részét, míg lehetett. Évek múltán ugyanis elvették a szállítójárművüket, amivel a szikvizet hordták. Első házasságának a doni tragédia vetett véget.- Odaveszett, elesett, ott maradt az uram. Később a férjem öccse vett el feleségül. Hakkelné (Istvánné) voltam, az is maradtam, jól éltünk a második urammal is. A szokatlan fordulat említésekor félmosoly fut át tekintetén, de hol vannak már azok az idők, amikor úgy döntött: a testvérpár ifjabbik tagjával köti össze az életét. Semmit sem kell magyarázni, de azt mégis hozzáteszi: - Az első párom, míg élt, a frontról egyre azt üzente haza a családjának, testvérének, hogy: a „Margitra vigyázzatok, gondját viseljétek.” Margit néni arca nem tükrözi mély fájdalmak nyomait, csak a beszéde gyorsul fel, amikor szóba kerül, hogy sem először, sem másodszor nem született gyermekük. Családja viszont van, a nyolcból itt, a faluban három testvére él házastárssal, gyerekkel. Gyakran megfordulnak az idős asszonynál. A jó szomszédok, kedves falubeliek is figyelemmel kísérik napjait. Láthatják, mikor a két kötélre való, kézzel, esővízben vagy hólében mosott tiszta ruhát teregeti, vagy éppen kapál, gyomlál. Mert soha meg nem áll, a dologtalanság mindig is a legidegenebb volt tőle. Lételeme a tevés és örömmel végzi tennivalóit. Ez az ő életformája, ez tartja karban testét-lelkét.- A múlt télen nagyon beteg voltam, öt napig nem tudtam magamról. Hát a doktor úr, nem kórházba akart vitetni!? Mondtami*is neki: hát miért akar engem odaküldeni, hiszen a doktor úr ha kell, sebész, ha kell belgyógyász. Gyógyítson meg itthon. Óhaja teljesült, de azt, hogy beteg volt, rossz néven vette a sorstól. Ilyesmi vele nem szokott történni... Teljes joggal, könnyen barátkozó társas lénynek tartja magát, de a testi baj emléke csak kihozza belőle a hálás fohászt: - Jó istenkém, nekem csak te vagy, meg a doktor úr... Tavaly húsvéthétfőn tizenöten jöttek Margit nénit meglocsolni, most sem lesznek kevesebben, főleg, mert már híre ment, hogy készül a napra, ekkor lesz kilencvenéves. Szép, kerek, az emberi élet léptékével mérve tekintélyes ez a szám. Jól tudja ezt Hakkel Lászlóné, aki tisztában van azzal, hogy nem ő a falu legöregebbje, de azért, mikor kiejti a száján, elakad a szava. Még szokatlan a tudat, családjában eddig nem élt senki eny- nyi évet.- Volt már, hogy azt mondták: maga még a száz évet is megéri! Hát, úgy engedje a jó isten, én nem bánom... __________________________________(MimUKJ.)
