Nógrád Megyei Hírlap, 2002. február (13. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-11 / 35. szám
2002. FEBRUÁR 11., HÉTFŐ TÜKÖR Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal CSALÁDI Aki játssza és aki szerzi • • • Tíz esztendő a pódiumon A sikerért a zenében is keményen meg kell dolgozni - állítja Miczki Rita, a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar elsőhegedűse. Ő maga végigjárta azt a „szamárlétrát”, amit egy sikeres zenésznek kötelező végigjárnia. Ha egy hölgy a húszas évei közepén jár, rendkívül csinos és szeret kerékpározni, valamint imádja a lovaglást, ez még nem lenne elegendő ok arra, hogy róla újságcikk jelenjen meg. Ha azt is ideírjuk, hogy a derék négylábúakhoz kötődő hobbiját - balesetveszélyessége miatt - nem űzheti, legfeljebb közelebb kerülünk az ok megfejtéséhez, amiért ez a cikk Miczki Ritáról íródott. Ritát azért tiltják a lovaglástól, mert olyan a foglalkozása, hogy egy kézsérülés például derékba törhetné a karrierjét: a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusoknál első hegedűs.- Gondolom, az ország vezető zenekarába nem úgy került, hogy fogta a hangszerét és odasétált a karnagyhoz, mondván, munkát keres...- Természetesen nem. Komoly próbajáték után kerültem a zenekarba. Igaz ugyan, hogy már az első alkalommal felvettek, de az odáig vezető út nem nevezhető sétagaloppnak.- Úgy tudom, a családban hagyománya van a zenélésnek.- Anyai nagyapám gyakorlatilag egy polihisztor volt. Kórust vezetett, táncokat tanított - amelyekhez a zenét maga szerezte -, zongorázott és hangszerelt. A szüleim a debreceni főiskolán ismerkedtek össze, s akkor már mindketten maguk is zenészek voltak, mint ahogyan a mai napig azok. Édesanyám a Budapesti MÁV Szimfonikusoknál játszik, apukám szabadúszó zenész, aki többnyire külföldön vállal fellépéseket. Ami pedig engem illet, úgy hetedik-nyolcadikos koromban dőlt el, hogy nem szabad abbahagynom. Hegedültem, gyakoroltam, koncerteken játszottam. így teltek a napjaim, s az eredmény jó volt.- Az elmondottakból logikusan következik, hogy iskolái zenei iskolák voltak.- Igen. Hatéves koromban már az I. kerületi zeneiskolában hegedültem, ahol édesapám egykori tanárnőjének a lányától, Baranyay Valika nénitől, Budapest egyik legjobb alapfokú hegedűtanárától leshettem el a „szakma” titkait. Bevallom, hogy erős szülői ráhatásnak voltam kitéve ebben a korban, hiszen kezdetben mindig le akartam tenni a hegedűt. Később a szakmailag legjobbnak mondott középfokú intézménybe, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumba nyertem felvételt. Erről az iskoláról tudni kell, hogy a bekerülésért igencsak meg kell küzdeni, s akit ide felvesznek, az elmondhatja magáról, hogy egy szintet már elért a zenében. Természetesen a hegedű volt a főtanszakom, amelyet Tóth Éva tanított, s akinek azóta kollégája lehettem a zenekarban.- így végighallgatva akár én is folytathatnám: következett a Zeneakadémia, a hazai, majd nemzetközi koncertfellépések, és végül az egyből sikeres próbajáték Kocsiséknál...- A sorrend stimmel, de ez azért általában nem ennyire egyirányú utca. Önmagában a tehetség kevés, mint ahogyan a kitartó, szorgalmas munka sem terem babérokat, ha hiányoznak az adottságok. Ettől függetlenül a lényeg mégis az, hogy felvettek a Liszt Ferenc Zeneakadémiára - ahol Szenthelyi Miklós és Pevényi Eszter voltak a tanáraim -, majd valóban jöttek az említett sikerek.- Miként emlékszik vissza első hangversenyeire?- Bennem a fellépések előtt mindig egészséges drukk volt, de a pánik sohasem tört rám. Ha jól emlékszem, az első komoly fellépésem 16 éves koromban volt a Koncz János Országos Hegedűversenyen. Itt a legidősebbek korcsoportjában, nagyon erős mezőnyben második helyezést értem el. A verseny után a konzervatórium igazgatójától, aki a „konzi” zenekarának a karmestere is volt, vendégszereplést kaptam. Münchenben léptünk fel egy koncerten, ahol egy egész hegedűversenyt játszhattam. Ez volt egyébként életem első külföldi fellépése. Később aztán egymás után jöttek a rádiós és televíziós felvételek, hazai és egyéb határon túli fellépések, és eddig - Japántól Amerikáig - 14 országban léptem fel. Meghatározó jelentősége volt már a zeneakadémiai években - a Hubay Jenő Hegedűversenynek, amelyen ktilöndíjat, valamint a Weiner Leó Kamarazenei Versenynek, ahol első díjat nyertem.- Harmadik éve játszik a Nemzeti Filharmonikusoknál. Egyáltalán, milyen érzés volt ennyire fiatalon bekerülni?- Életem egyik nagy álma teljesült. Korábban minden koncertjükön ott ültem a „kakasülőn”, most pedig már a harmadik évadot töltöm a zenekarban. Előbb szekund hegedűsként, majd 2000 szeptemberétől prím hegedűsként lehetek tagja a zenekarnak. *- A koncertek, a turnék és természetesen a napi gyakorlások mellett jut-e ideje arra, amit az ember fiatal korában általában szívesen művel?- Többnyire este nyolc után csinálhatom azt, amit szeretek. Imádok táncolni, ezért el is járok egy táncházba, ahol csángó magyar táncokat tanulok legszívesebben. Szeretek olvasni és szeretnék lovagolni. Például túlélő-túrán részt venni a Hortobágyon. Lóval, sátorban. Egyáltalán: a veszélyes sportokat szeretem, csak az ezekkel való foglalkozást nagyon meg kell gondolnom. Szívesen főzök és sütök. Kedvenc ételem pedig a karalábélevélbe göngyölt töltike. Van házi kedvencem is, akit Jerrynek hívnak. Ő egy fekete színű törpetacskó.- Az eddig hallottak sikeres életútról szólnak. Minek köszönhető elsősorban ez az ígéretes pályakezdés?- Mondhatnám itt a tehetséget és a szorgalmat, de akkor nagyon egyoldalú választ adnék. Egy biztos: a szüleim áldozatkészsége és szakmai támogatása nélkül nem így alakult volna az életem. l«M«) A zene összeköt, kórus és zenekar a Requiem egri előadásán fotói gál gábor Tiszai árvíz a második.helyről A közelmúltban Kátai László, az egri Eszterházy Károly Főiskola Ének-zene Tanszékének docense, zeneszerző, művésztanár az Amerikai Egyesült Államokban egy nemzetközi zeneműpályázaton II. díjat nyert. Az „Árvíz a Tiszán” című zongoramű 240 alkotás között szerezte meg az előkelő helyet. — A zeneművészek egyesülete nekem mindig megküldi a pályázati felhívásokat, de ezek rendszerint korhatárhoz vannak kötve — ismerteti az előzményeket Kátai László. - Ezek elsősorban a fiataloknak kedveznek, ami pedig korhatár nélküli, az egy bizonyos összeg-dollárban való lefizetését feltételezi. Ez a pályázat más volt, * ezért beküldtem a zongoraművet, de senkinek nem szóltam róla. Megkértem Marik Erzsébetet, aki egykor növendékem volt, játssza fel ezt a darabot. Kottát másoltam, és hangzóanyaggal együtt kiküld- tem Amerikába. Eljött a december elseje, és nem történt semmi. Én már rég lemondtam róla, amikor jött egy levél angolul. Először csak annyit láttam benne, hogy valamennyi dollár, meg hogy ,,azön kompozíciója, II. díj”. Gyorsan lefordíttattam, és szinte el se akartam hinni, hogy 62 éves korban még ilyen szerencse érheti az embert! 240 ember közül Amerikában úgy nyerni, hogy az első díjat egy ott közismert zeneszerző kapja, azért az nem kis öröm. — Mi lesz ennek a zeneműnek az utóélete?- Koncerteken fogják játszani. Azt is kérdezték, hogy van-e Egerben lehetőség ezt bemutatni, más XX. századi művekkel együtt. Mondtam, nem tudom, majd utánanézek.- A zongoramű címe: „Árvíz a Tiszán”...- Ez az 1970-es árvízkor íródott, akkor Szegeden voltam, és éppen Marik Erzsébetet tanítottam... S hogy láttam-e az árvizet? Inkább azt mondhatnám, abban a hangulatban készült. De az is érdekes, hogy ezt a címet most adtam neki, és nem akkor, amikor ezt elkészítettem. Neifi konkrétan ez az, de valami hasonló. A félelemről, a kiszolgáltatottságról szól. Ez nagyon erős technikai megoldásokat tartalmaz, csak felkészült zongoristáknak való, hatalmas rohanás végig, meg- meg szakítva egy kis korallrésszel. Ezt Marik Erzsébet már játszotta itt is, Lengyelországban is, Amerikában is nagy sikerrel.- Hogy került 30 év után ismét előtérbe ez a darab?- Mostanában inkább konzervatívabb típusú dolgokat írok, gondoltam, én szeretem, de igazi elismerést még nem aratott. Szóval 62 éves korban megnyertem 30 éves önmagamat.- Mostanság kezd visszatérni az a tendencia, hogy államilag támogassanak szerzőnek, műveket, tartalmi irányzatokat, gondoljunk csak a millenniumra...- Én rettentően örülök ennek, sőt a témát is nagyon helyesen választották meg. Olyan helye nincs a világnak, ahol az állam ne olyan pályázatokat támogatna, ami szerintük aktuális. Hála a jó istennek, végre egyszer magyarul is gondolkodik egy állam vezetése. A szocialisták szovjetül gondolkodtak, most magyarul gondolkodnak. Harminc évvel ezelőtt bűn volt magyarkodni! Mindenhol szabad nacionalistának lenni, mert ez azt jelenti, szereti a hazáját, csak itt volt magyarnak lenni bűn. Nem hinném, hogy a millennium miatt a zeneszerzés állami irányítás alá került, csak kiadtak egy ilyen pályázati témát. Most például Attilával kapcsolatos pályázat lesz. Ennek azért örülök, mert az ünnepeink többnyire a bukásról szólnak. Most végre előtérbe kerülnek a győztes személyiségeink!- Az „Árvíz a Tiszán” című zongoramű sikere kapcsán ültünk le beszélgetni. Úgy hiszem, ez anyagi sikert is hozott...- Hát, azt hozott. Az első levélben azt írják, kapott 200 dollárt. A következőben azt, hogy olyan jó, hogy 300 dollárt küldenek. Na, én már el is terveztem, hogy kifestem a lakásom és rendbe rakom a kertemet, amikor megfájdult a fogam. Elmentem az orvoshoz, kiderült, hogy ezt is kell csinálni, meg azt is, osztottunk, szoroztunk, és végül kiderült, épp a fogorvosra lesz elegendő ez a pénz... SZUROMI RITA Az egész család együtt fújja a dalt Apa és fiai együtt zenélnek a Kajsza Kvartettben Hivatásos zenészek gyakran muzsikálnak együtt családtagjaikkal, de „civileknél” ez meglehetősen ritka. Főleg, ha komolyzenéről van szó. A Tolna megyei Decsen élő Kajsza Béla gépjárműtechnikus, a FIAT-Stoll szerviz műszaki vezetője és három fia viszont a családi Kajsza Kvartettben együtt muzsikálnak.- Ki kezdett a családjukban zenélni?- A bátyám, az ő példáját követtem én is. Másodikos elemistaként a bátaszéki általános iskola úttörőzenekarában kezdtem zenélni Deme Józsi bácsi irányításával. A trombitát választottam, a település minden kisebb- nagyebtreseményén felléptünk, 50-60 fős fúvószenekar voltunk, térzenét adtunk, a vasutas-felvonuláson menetben fújtuk, a nagy létszám miatt az összhangzat rendkívül jó volt. Mindig nagy sikerünk volt, a kulturális seregszemléken díjakat nyertünk, a Helikonon ezüstérmesek lettünk. Hatalmas élmény volt egy ilyen nagy létszámú zenekarban játszani, még az a gyerek is, aki eleinte kevésbé szerette a zenét, a társaság miatt „bent ragadt” a zenekarban.- Önt viszont nem nagyon kellett a zenélésre noszogatni.- így van, ezért amíg be nem vonultam katonának, tagja voltam a zenekarnak.- Mégsem folytatta a muzsikálást, amikor leszerelt.- Nem, mert versenyszerűen röplabdáztam, a szekszárdi csapat akkor az NB Il.-ben szerepelt, és az edzések, meccsek meg a munkám mellett a zenélésre már nem jutott idő. Tizennyolc év kiesés után Pecze István barátom, a Szek- szárd Big Band alapítója keresett meg, hogy volna-e kedvem a zenekarában harsonázni. Addig csak trombitáltam, 38 éves koromban tanultam meg pozaunon játszani, nyár közepén kezdtem, februárban már felléptem a Szek- szárd Big Banddel, aminek azóta is tagja vagyok. Volt idő, amikor rajtam kívül két fiam is ott játszott.- Ezek szerint a gyerekek is örökölték az édesapjuk zene iránti rajongását.- Bár mind a három fiam a pa- lánki mezőgazdasági középiskolában tanult, de zeneiskolába is jártak, a fúvós tanszék növendékei voltak.- Mit csinálnak a fiúk most?- A legidősebb Bélus, 25 éves, általános mezőgazdasági technikus, intéző Tengelicen egy 600 holdas birtokon. Régebben a Big Bandben trombitált, most már csak a Kajsza Kvartettben zenél, a munkája miatt nem jut ideje több zenélésre. A középső fiam Péter, aki a PTE Illyés Gyula Főiskola ének-pedagógia szakos harmadéves hallgatója, sokféle hangszeren játszik, a kvartettben kürtös, a Big Bandben harsoná- zik, ezenkívül zongorázik, tangó- és szájharmonikázik és gitározik. Paksi, a legkisebb a pécsi zenei konzervatóriumba jár, ő a borász-üdítő képző technikusi képzettség megszerzése után döntött a művészeti pálya mellett, most felvételizik a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskolán.- Mikor alakult a családi kvartett?- 1990-ben alakította a három gyerek, triónak indult, én két évvel később csatlakoztam hozzájuk, azóta Kajsza Kvartett a nevünk.- Miket játszanak és hol?- Mivel mind a négyen fúvós hangszeren játszunk, nem egyszerű megfelelő zeneművet találni, a legtöbb számot át kell írni, hangszerelni, ami nagy szakmai kihívás, de elég időigényes is. Mindenesetre most már megfelelő repertoárral rendelkezünk. Mindenhol fellépünk, ahová hívnak, az első önálló hangversenyünk 2000-ben a decsi református templomban volt.- Mi a szép a családi muzsikálásban?- A közös muzsikálás örömet jelent, lélekápolást, kikapcsolódást, szépséget lop az ember életébe. Azt már nem is említem, hogy a zene nagyon sokat segített nekünk abban, hogy fel tudtuk dolgozni a feleségem, a gyerekek édesanyjának korai halálát. Amikor muzsikálunk, boldognak érezzük magunkat. f. kováts éva Kocsis Zoltán párizsi sikere A Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar decemberben Párizsban vendégszerepeit. A koncertsorozat egyik nagysikerű előadásáról Metz Katalin a Magyar Nemzetben írt kritikát, melyből az alábbiakban idézünk: „Nem forrósodik föl percek alatt a francia temperamentum, mint a magyar. Nincs lelkes taps, csak puszta udvariasságból. A nemzeti filharmonikusok párizsi koncertjén mégis megtört a jég. Szűnni nem akaró taps, újrázás követte Kocsis Zoltán Liszt-játékát. Való igaz, az Esz-dúr zongoraverseny a népszerűbb magyar művek közé tartozik, Kocsis játékában - aki ugyanakkor a zenekart is vezényelte, méghozzá éppoly intenzív összpontosítással - minden billentésnek, minden különálló hangnak „aurája” volt. Kifinomultság, ha kell, mélység, ha kell, játékosság. Nem is maradt üdvrivalgás nélkül. Repertoár dolgában pedig mintha a magyar művészetet ötvözte volna a zenekar az európaival, pontosabban az egyetemessel. Beethoven István királynyitányát Bartók mélyrehatóan és mégis lendületesen fölcsendülő Concertója követte, amelyet tapsorkán honorált az 1600 férőhelyes elegáns párizsi épület, a Théatre des Champs-Élysées hatszintes koncerttermében. Ráadásnak, jó érzékkel - a franciák felé adresszált gesztussal - egy Couperin-átdolgozást hallhattunk, majd Brahms VIII. Magyar tánca hangzott el, s végül a külföldön obiigát magyar zenei „embléma”, amely Berlioz művének önállósult részeként vált népszerűvé a nagyvilágban, a Rákóczi-induló.”
