Nógrád Megyei Hírlap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-05 / 4. szám

Színházi estéh A darab írójának neve W bizony ma már nem ) sokat mond a közön­ség jó részének, pedig Tabi László (1910-1989) sike­res színpadi szerzőnek és még inkább élvonalbeli humoristá­nak számított évtizedeken át, nyilván nem érdemtelenül. A Népszabadságban rendszere­sen megjelent „Pardon egy percre” című rovata közked­veltnek bizonyult és ugyan­csak népszerűek voltak a „Lu­das Matyi” és más lapok ha­sábjain megjelent - aztán kö­tetek sorát kitöltő - humo­reszkjei, vidám karcolatai is, amelyekben a jellegzetes, jó ízű pesti viccek öltöttek testet. Jól fogadta a korabeli kritika az 1968-ban Veszprémben, illetve a fővárosi Víg Színházban bemuta­tott „Spanyolul tudni kell” című komédiáját is. Igaz, ebben a pozi­tív felhangban annak az elismeré­se is benne foglaltatott, hogy ez Almási Éva a panziósnő, Viola szere­pében_____________FOTÓI P. T. L legalább hazai szerző műve és esetleg kivált némely drága pén­zen vett - és nem jobb! - import bulvárbohózatot. Őszintén szólva annak nem néztem utána, hogy Tabi más színpadi műve - például Államelnökség helyett tyúkhúsleves az „Enyhítő körülmény”, a „Kari­kacsapás”, vagy a „Most majd el­válik” - mennyire állja, állná ki az idők próbáját, a „Spanyolul tudni kell” azonban a huszonegyedik század eleji néző számára igen­csak nehézkesnek, mondhatni mesterkéltnek mutatkozik. Nem ismerem a Karinthy Színház indí­tékait, nem tudni mi okból porol­ták le e vígjátékot, s tűzték mű­sorra, úgy érzem azonban, hogy ez az agyafúrt szövegkönyv harmincvala- hány évvel ez­előtt sem lehetett igazán szellemes, önfeledten ka­cagtató. Mélyen- szántóaknak, töprengésre késztetőeknek pedig nyilván maga Tabi sem szánta műveit. A Salgótarján­ban a József Atti­la bérletsorozat­ban a minap be­mutatott vígjáték arra a képtelen ötletre épül, hogy egy közép-ameri­kai operettország, ama bizonyos Calatrava száműzetésre kénysze­rült exelnöke - Diego Espartero - a hatalom visszaszerzését célzó katonai puccsa előtt a magyaror­szági Bakonyterebesen üt tanyát egy tábornokkal - nem mellesleg a calatravai labdarúgók szövetségi kapitányával - és ifjú fiával. Ért­hetően mindenki előtt titkolóz­nak, mindenkit alaposan ellen­őriznek, hogy nem tud-e véletle­nül spanyolul, mielőtt elfoglalják szobáikat az üres panzióban. Ki gondolná, hogy az intézményt ve­zető hölgy, bizonyos Viola, egy spanyol gróf özvegye, akinek né­hai férje Calatrava megalapítójá­nak volt az unokája. Ez hamaro­san kiderül, de a vendégek ettől nem hidegülnek el Violától - to­vábbá a környezetében lévő, a fér­fiakkal nyelvtudás nélkül is jól boldoguló fodrásztanonc bakfis­tól és a csendes, de formás szoba­lánytól - sőt, olyannyira megtet­szik nekik a tyúkhúsleves és a paprikás csirke, va­lamint a három hölgy, hogy szép lassan lemonda­nak a puccsról, an­nál is inkább, mert otthoni ellenfelük is békejobbot kí­nál, már csak a fo­cicsapat érdeké­ben is a bujdosók­nak. Lényegében ennyi a történet, amely nagyon las­san, vontatottan bontakozik ki - kü­lönösen az első részben - s csak nagyon kevésszer ad alkalmat jó poé­nokra, szellemes szituációkra. Még az olyan Idváló színészek - mint Almási Éva és Koncz Gábor - is küszködnek sze­repükkel, ezzel együtt az ő alakí­tásuk viszi a darabot, nélkülük a többiek megoldhatatlan helyzet­be kerülnének. Az egyébként a színház nyelvét jól értő Karinthy Márton rendezése sem tudott so­kat lendíteni ezen a megfáradt komédián, pedig megpróbálta a hatvanas évek végi közhangulat ballasztjaitól megszabadítani és óvatosan aktualizálni is. CS.B. Koncz Gábor, mint a cselszövés „mestere” ■ „HUNCUT A LÁNY”. A salgótarjáni József Attila Művelődési Központban jó bevezetést jelentett a szilveszteri éjszakai hangulathoz a Csongrádi Kata és Papp Csaba főszereplésével bemutatott, igé­nyesen koreografált és megkomponált revü, amelynek keretjátéka néhány közkedvelt operett- és musicaldal zenéjére íródott. (P TÓTH LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP VASÁR­NAP REGGEL JANUÁR 6-1 SZÁMÁBAN.) Varsó új látványossága: az óriáspanoráma Baranyi Ferenc a Kastélykertben Bátonyterenye Barátainak Köre legközelebbi rendezvé­nyét január 7-én, hétfőn 16 ; órakor tartja a kisterenyei vá­rosrész Kastélykerti Művelő- * { dési Házában. Vendég: Baranyi Ferenc, József Attila- és Madách Imre-díjas költő, író, műfordító. Közreműkö­dik: Kassai Franciska (gitár, ének), Balog Péter (gitár). A program címe: „Barátságról, szerelemről szóban és zené­ben”. A Nógrádban is sokak * által ismert és tisztelt Baranyi Ferenc - mint a Pa­lócföld egykori főszerkesztő­je - minden bizonnyal tartal­mas, érdekes és érzelem­gazdag műsort mutat be két művésztársával. A lengyel főváros központjá­ban, a Galéria Centrum bevá­sárlóközpont falán, a Marszalkowska utcai oldalon szilveszter este nagy hűhó kö­zepette leplezték le a lengyel főváros óriásfényképét, a „Var­sói panorámát”. A 11 méter magas, 133 méter hosszú látkép - Európa legna­gyobb ilyen alkotása - a „Gazeta Wyborcza” című napüap és a városvezetés újévi ajándéka a lengyel főváros lakóinak. Marek Ostrowski, a varsói egyetem mikrobiológiai tanszékének munkatársa a kultúra és tudo­mány palotájának 45. emeleté­ről öt hónapon át mintegy ezer fényképet készített a fővárosról, majd ezekből állította össze az óriásplakátot. A két, egyenként 300 kilogramm súlyú részből ál­ló panorámaképet alpinisták helyezték el és takarták le az óesztendő utolsó napjaiban a Galéria Centrum falán. A „Gazeta Wyborcza” versenyt is hirdetett a lengyel fővárost rek­lámozó legjobb jelmondatra. Puzzle-mozaikokból kell össze­állítani a „Varsói panorámát”, majd a jelmondattal együtt janu­ár végéig beküldeni a szerkesz­tőségbe. Az első három helye­zett nagy összegű pénzjutalom­ban részesül, a 4-6. helyett pe­dig egy kétszemélyes hét végi beutalót kap a varsói Forum Szállodába. mm mm mm ■ mm «süü hsü m m§ Mi mm Képekben éli meg az életet - Bmnczel Tibor egy természet áldotta ember Brunczel Tibor nemrégiben töltötte be hetvenötödik életévét. Szép kor, há­romnegyed évszázad. Az meg a sors kegye, hogy az elszállt évek nem lát­szanak rajta. Érdeklődése, fogékony­sága minden iránt ugyanolyan, mint évtizedekkel előbb volt. Csupán az ősz haja, kicsit fáradtabb testtartása árul­kodik koráról. Szerencsésnek mondhatnám magam, hogy ismerem őt, hiszen hosszú ideig köze­lében dolgoztam - sajnos, nem vele - ám de ez az ismeretség nem mélyült el az évtize­dek során. Feltehetően azért nem, mert az életet eltérő síkokon szemléltük. Őt egészen más érde­kelte, érdekli az életből a körülöt­te lévő világból, mint a legtöbb embert. Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy képekben éli meg az életet. Brunczel Tibornak a közel­múltban nyílt meg - és január 15- ig megtekinthető - gyűjteményes fotókiállítása a salgótarjáni József Attila Művelődési Központban. Nem volt körülötte nagy „főhaj­tás”, de hiszen ő maga sem szere­ti ezt, mindenekelőtt a szakma, a barátok, az ismerősök körében vált ismertté az esemény. A kiállí­tásra készült meghívó belső olda­lán ezt írja mintegy vallomásként: „ A természet megáldott. Mindent szépnek és jónak látok... Az erdő­ket járva igyekeztem egy falevél lenni, hegycsúcson sziklaként érezni, tengerparton egy csepp vízzé válni; virágként gyönyörködtetni. Megtettem mindezt, mert tudtam, hogy körülöttem nem ördögök, nem angyalok, emberek él­nek." Amikor arra kértem, hogy beszélgethes­sek vele eddigi életéről, munkásságáról, visszakérdezett: - Kell ez egyáltalán? Mind­ezt olyan hangsúllyal mondta, mint az olyan ember, aki kételkedik abban, hogy egyálta­lán érdekli-e az embereket a szorgalmával, szellemi és művészi tevékenységével létre­hozott szép világa, amelyet diáinak és fotói­nak ezrei, filmjeinek tucatjai őriznek a mű­szaki pontossággal lajstromozott dobozok­ban. Negyvenéves újságírói pályafutásom ta­lán legnehezebb feladatára vállalkoztam, amikor Bmnczel Tibort kívántam megszó­laltatni. Az iménti kételkedő kérdés után pe­dig csak nehezen sikerült rávenni egy mé­lyebb megismerés lehetőségével kecsegtető találkozásra. Egy órán ke­resztül alig esett szó közöttünk, csak a filmek pe­regtek a televíziós képernyőn mondván, „ez va­gyok én”. Régebbi és újabb, rövidebb és hosszabb film­etűdök. Nagy­részben a termé­szetről, kevesebb az emberekről. Minden film té­máját a képek hangulatához illő klasszikus zene kísér, amelyet ő válogatott. Nem sorolom a címe­ket, mert ezek csak sejtetnek, azt látni kellene mindenkinek, ami a címek mö­gött van. Érezni azt a hangulatot, amelyet például a „Ház a vár alatt” című film az el­múlás folyamatát ábrázoló képsorai válta­nak ki. Vagy a Salgótarjánról és környékéről készített „Szülőföldem” című alkotás, amelyben Brunczel Tibor szűkebb pátriájá­ról vall. A „Gyökerek” pedig már közelebb Madárka? lopják a nézőt az alkotó közvetlen csa­ládjához, rokonságához. Ezen a fil­men is átsüt azonban a természet olt- hatatlan szeretete, amely ebben az alkotásban ötvöződik az ősök iránti nagy tisztelettel. A filmen szereplő fa­óriás gyökerei között jelennek meg az elődök arcképei, mintegy jelképezve az ember és az élő természet egysé­gét, születését és elmúlását. Brunczel Tibor azok közül va­ló, akik olyan családban nőttek fel, amelyben meghatározó volt a szülői tekintély, s ha elnadrá­golták a gyereket, az nem csorbította az édesapa iránti szeretetet és tiszteletet. A család szabta meg pályájá­nak kezdetét, az az emberi közösség, amelyből tisztességet és az em­berek iránti jóságot hozta magával. Ez a lelki töltés végigkísérte eddigi pályáján, ez tükröződik fotóin és filmjeiben. A jóra vágyó és minden szépre nyitott fi­atalember családi motivációra műszaki vég­zettséget szerzett és az acélgyárban helyez­kedett el, ami további befolyást gyakorolt az életére. Utat talált a művelődési házban mű­ködő színjátszókhoz, majd később a gyári fotószakkörhöz. Ezen élmények úgy hatot­tak rá, mint a földből kikelő palántákra az él­tető napfény. Mohón szívta be magába az is­meretek sokaságát, a körülötte zajló világ minden rezzenését. Mindent szépnek és jó­nak látott. Befogadta, lelkében elraktározta. Később azonban nemcsak befogadott, ha­nem adott is magából. Életének fontos közbenső állomásaként említi a salgótarjáni úttörőházban töltött éveket, ahol lehetőséget kapott szakköri munkára. Fogékony, érdeklődő gyerekeket tanított meg fotózni, modellezni, értelmesen eltölteni a szabad időt. Példájával is nevelte őket illemre és az emberi értékek tiszte­letére. Együtt alkotott, játszott, kirán­dult kis pajtásaival. Velük ismerte meg va­lójában a Tátrát, s attól a perctől kezdve a he­gyek szerelmese lett. Peregnek előttem a megejtő filmek képei és a képekből, azok sorából próbálom job­ban megismerni Brunczel Tibort. Úgy érzem, hogy ez az em­ber a világ bajaitól tá­vol tartani magát, a sors kegyetlenségeit tompítani vonult a ter­mészetbe - gyógyulni. De mindazt a gyönyö­rűséget, amit átélt, nem sajnálja megosz­tani másokkal. Rá­döbbentem, hogy a hogy Brunczel Tibort csak látszólag nem ér­dekli a körülötte zajló világ. Nagyon is fog­lalkoztatta eddigi élete során minden, ami szép, s minden, ami emberi létünket fenye­geti. Asztalán többek között hever egy nagyon régi kis dobozos fényképezőgép. Mutatja az egyszerű fotómasinát, amivel valaha az első képeit készítette. Megsimogatja a régi bará­tot. S aztán váratlanul elővesz egy hatalmas fadobozt, tele diaképekkel. Ezekből tizenhá­romezer darab készült. Lezárja a doboz fe­delét, és szomorúan kérdezi, csak úgy ön­magától: - Vajon kit érdekel már mindez? Nehéz lenne rá válaszolni. Beszélgetésünk végén csak megemlíti, hogy nemrégiben hagyta magát meggyőz­ni és vett magának egy digitális kamerát. Mint mondta, lépést szeretne tartani a ro­hanó világ robbanásszerű technikai fejlő­désével. Egész úton hazafelé az járt az eszemben, hogy miként alakul a munkássága ezután? Bízom abban, hogy a teremtő jóvoltából az természet változásá­nak, a körülöttünk lé­vő épített világ lassú pusztulásának apró­lékos ábrázolásával mindenkor aktuális tartalmat közöl mű­vének befogadójával. Minden fotójában, filmjében ott lapul az egyetlen nagy igazság - az élet egyszeri és megismételhetetlen. A születést kikerülhe­tetlenül követi az el­múlás, ám de a képek mögött ott vibrál a bizakodás az újabb és újabb feltámadásban. A mintegy befejezésként vetített Madách Imre „Az ember tragédiája” című művének ihletésére készített „Világodat meg fogja dönteni” című filmetűdjéből értettem meg, egészsége, ereje nem fogyatkozik és lesz módja alkotni, hiszen bizonyára van még mondanivalója. Talán a modem fényképe­zőeszköz beszerzése is erre engedhet követ­keztetni. Úgy legyen! PADÁR ANDRÁS líÉfWÉGI FiAciüZIH Az út »égén A mainál jóval fiatalabb Brunczel Tibor Fiúméban a nélkülözhetetlen masinákkal ■

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom