Nógrád Megyei Hírlap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-15 / 12. szám

2002. JANUÁR 15., KEDD M 0 Z A I K Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal Mosoly a kötélen Mostanában sokat lehet halla­ni azt az igencsak elcsépelt mondatot, hogy amikor meg­kérdezték a világ legjobb hegymászóját (Mesnert), hogy miért mászik hegyre, azt válaszolta, azért mert ott van. Ez valójában nem fedi a való­ságot. Hacsak ezért mászná­nak a hegymászók, mi külön­böztetné meg őket az egyéb sportolóktól, akik közül sok­nak a cél fontos. Azért mon­dom ezt, mert 23 éves hegymá­szó-pályafutásom során nem mindig értük el a kitűzött célt. Mégsem estünk depresszióba. Nem zuhantunk le a piedesz- tálról. Ugyanis nekem (és a hozzám hasonlóan gondolkodó hegymászóknak, barlangá­szoknak) az a véleményünk, az életforma a lényeg, a cél má­sodlagos. Ez a sport is bővelke­dik humoros eseményben az emberi gyengeség minden ho- zadékával. íme a „rémtörténe­tek” (nem időrendben). Orosz Mihállyal a Matterhorn lábánál álltunk 1979-ben, mászó társam kitalálta, hogy a gleccser­vizet, mivel hiányoznak belőle az ásványi anyagok, dúsítsuk fel gyermektápszerrel, mert abban bőven van. így is történt. Robébit kevertünk a vízhez és azt ittuk, a következő történt. Óriási hasme­nést kaptunk, így amikor valaki megkérdezte milyen messze volt a csúcs, a válasz az volt, 10-15 hasmenésnyire. * Németországba gyakran jár­tunk (akkor még NDK-ba) ho­mokkövet mászni. A táborban el­nyugodott a hegymászónép. A mellettem lévő sátorból azonban egyre hangosabban a következő hallatszott: Vedd be, nem lesz gyereked! (Egy magyar fiú pró­bált fogamzásgátlót belebeszélni egy német lányba.) Egyre hango­sabban: Vedd be, nem lesz gye­reked. Végül meguntam az éjsza­kai előadást és átszóltam: Figyelj már, ez a lány nem süket - né­met! Az már hab volt a tortán, hogy Manga Mihályt reggelre va­lakik bevarrták a sátrába. * Szintén homokköveken egy elszánt csapattal másztam egy igen ronda sziklakéményen felfe­lé. Közben távolról óriási böfö­gést hallottunk, majd egy nagy durranást. Majd leestem, de rö­vid idő múlva viszonoztuk a „tü­zet”. Aztán később lent találkoz­tunk, szlovák hegymászók vol­tak, jókat derültünk egymáson. * Mihállyal voltam valamikor ja­nuárban mászni a Mátrában. Ab­ban az időben csak ketten vol­tunk (a Magyar Hegymászó Szö­vetség még nem is létezett). Kiér­tünk az óvári rétre. Akkor ver­jünk sátrat - így én. Mihály, hoz­tál sátrat? - Nem, és te? - Én sem. Ott voltunk a januári zimankó­ban sátor nélkül. Azt mondja Mi­hály. - Akkor játszunk Derszu Uzalát. - Kapcsoltam és elkezd­tük szedni a száraz füvet. Feltor­nyoztunk egy nagy boglyát, ab­ban aludtunk. Reggelre még a fa­zékban évő víz is megfagyott. ■k Német homokkövek. Ülök a tá­borban, a mellettünk lévő cseh csapat benzint kért a denaturált szesz főzőjükbe. (Ezt akkor még nem tudtuk.) Adtunk, utána fu­tottunk, ugyanis kigyulladt a fél kemping. Mihály odaugrott és be­hajította az Elbába. A csehek igen csúnyán néztek, így Jamriska Zsolti bement a főzőért és kihoz­ta. Újra begyújtották (ugyancsak benzinnel), természetesen belob­bant. Erre megfogták és jó messzi­re hajították a folyóba. •k Ausztriában másztunk, a Grószgloknert, lefelé jövet a nagy ködben a mászókötelünkre azt hitték (lengyel mászók), hogy fix kötél (ez a kötélfajta állandóan a falon van) így ráakasztották mászógépeiket, minket majd­nem lerántva. Nagy kaland volt. k A Magas-Tátrában másztunk egy eléggé törmelékes falat. Többször elindult lefelé a kő. Próbáltunk kiabálni a szlovák kollégáknak, de fel sem néztek. Aztán eszembe jutott a vasúti át­járó felirata. Leordítottam - Pozor Vlak! - No, lett erre nagy riadalom, mindenki szétugrott, volt eredménye az ordításnak. k Szintén az NDK-ban Gubecs Bad Schandauból a táborba tar­tott este, amikor víg kedélyű né­met mászók elkapták, hogy hal­lották, hogy a magyarok bírják az italt, így addig nem megy seho­vá, amíg nem iszik velük. Elővet­tek egy üveg baracklikőrt és it­tak. Utána még többet. Reggel mikor mentünk mászni, a néme­tek még mindig az autóbuszváró­ban aludtak. k Az ágasvári turistaház felé tar­tottunk (jó régen volt, mert mos­tanában nem járhatunk, mert a vezetője kiutált minket, meg má­sokat is) a behavazott úton senki, csak a fák között mozgott valami. - Mi lett ezekkel? - így Mihály. Er­re megjelent a tulaj csikólova, ro­hantunk mi is az erdőbe. Utána barátkozgattunk vele, de rend­szeresen megkergetett, sőt az ételeinket is megdézsmálta. So­kadig alkalom után Mihály kézbe vette a dolgokat. Jelesül egy nagy fakarót - most megmutatom ne­ked, hogy az ember az úr - mondta, és adott a lónak. Utána ha minket meglátott, hanyatt- homlok menekült az erdőbe. k Magas-tátrai utunkon, a téli Nagyszalóki-csúcsot másztuk. Előtte Orosz Mihály elmondta A piócás ember reneszánsza Ha az ember valamiféle műtét előtt áll, alig várja, hogy túl legyen rajta: ki ne kérdezne ilyenkor orvost, barátot, család­tagot, ismerőst, hogy mi vár rá, meg hogy fáj-e majd utána, meddig és mennyire. Aztán eljön a nagy nap, felébredünk a kórházi ágyon, konstatáljuk, hogy vagyunk, viselkedünk, ahogy az állapotunk meg a személyiségünk diktálja... Az mindenesetre biztos, hogy jó dolog túllenni rajta. Esetleges komplikációkkal nem szívesen számol az ember, pedig hát előfordulhatnak... Egy új felfedezés kapcsán kérdezi a tudós szakorvost, Nemes Attila professzort, az Országos Érsebészeti Intézet igazgatóját Mangel Gyöngyi.- Mennyire gyakori az, hogy műtétek után esetleges trombó­zissal, embóliával kell számolni?- Nem lehet egységes számot mondani, mert a különböző mű­téteknél, különböző megterhelé­seknél nagyobb százalékban, másoknál kisebb százalékban fordul elő. Nem a műtét nagysá­ga, hanem a trombózist kialakító hatása alapján osztályozzuk a műtéteket. Egy csípőizületi pro­tézisbeültetésnél lényegesen ma­gasabb a trombózis kialakulásá­nak veszélye, mint például egy nagyobb műtétet jelentő gyo­morkiirtásnál. Vannak olyan mű­tétek, amelyek sokáig ágyhoz szögezik a beteget, illetve a mű­tét alatt, lásd csípőizületi pótlás, olyan pozícióba hozzák altatás­ban a beteg végtagját, ami a vé­nákat összenyomja és ezért tud kialakulni trombózis. Körülbelül három-öt százalékban fordul elő a műtétek után. Három tényező­től függ az, hogy trombózis ki­alakul, vagy nem. Az egyik az ér­falnak az állapota. Ha az érfalon kidudorodások, szűkületek, ér­desség észlelhető, oda köny- nyebben kicsapódik a különbö­ző vérelem, alkotóelem és ezért trombózis alakulhat ki. A máso­dik, az áramlás, ahol lassú az áramlás, vagy netalán akadályo­zott, ezen a területen szintén véralvadás indulhat. A harmadik tényező, magának a vér alva­dóképességének a megváltozása. A véralvadási faktorok, tehát a vér alvadási képessége műtétnél mindig fokozódik. Olyan folya­mat ez, mintha a szervezet úgy észlelné a vérzést, a műtétet, mintha egy baleset érte volna. Elkezd védekezni és a véralva­dásfaktorokat fokozza így a vér­alvadás-képesség növekszik. A harmadik kérdés az áramlás. Ez a műtétnél szintén negatív irány­ban hat. Azért negatív irányban, mert a beteg, amikor a műtőasz­talon fekszik, mozdulatlan és a perifériás izompumpa, az izmok működése akadályozott - hiszen alszik - tehát a véráramlás any- nyira lelassul, hogy helyenként vérrögök, trombózis jöhet létre.- A középkor táján az orvos­lás egyik alkalmazott módszere volt a pióca, az élő pióca. A pió­cáknál köztudott, hogy véralva­dást gátló anyagot fecskendez­nek be a sebbe. Újabban ismét elővették a piócákat, sőt nem csak az igazi, élő piócát, hanem egy mesterséges piócát is kifej­lesztettek az Egyesült Államok­ban.- A régiek bevált módszerei között nagyon sok nagyon hasz­nos van. Ezek közé tartozik a pi­ócák alkalmazása is. Nem csak trombózisvédelemre, hanem gu­taütés ellen is adták. A véralva­dás gátlása a hirudin nevezetű pióca által termelt anyag nagyon hasznos beavatkozás, hiszen majdnem azonos értékű a heparinnal. Ez a műpióca dolog, hogy használjuk-e Magyarorszá­gon, hála Istennek nem. Ez egy újabb produktum, amivel meg­terhelik az egészségügy amúgy is nehezen uralható kiadásait és tudjuk, hogy a magyar egészség­ügyben milyen göndok vannak, abszolút mértékben pótolható heparinnal ez az eljárás. A pióca verzusz heparin változat ügyé­ben a piócákat nem mellőzném. Nem biztos, hogy csak a hirudin az, amelyik a trombózist gátolja, amellett folyamatos terápiát al­kalmaz. Én nem látom szüksé­gesnek a magyar gyógyászatban a műpiócákat bevezetni.- Az a cikk, amely ezt leírja, arra hivatkozik, hogy a piócától esetleg fizikailag iszonyodik, és hogy esetleges fertőzésveszély van, és ezért kell egy készülék. De nekem mindig az jut az eszembe, hogy ahol természetes módszerek vannak, akkor ott kell-e mesterségesen, ahogy ön mondta, pluszköltséggel valamit alkalmazni?- Nem. A fertőzéstől való ve­szélyt ellibinálnám, minimális­nak tartanám, tudniillik, a gyógyszertárban kapható piócá­kat nem a mocsárból halásszák ki, hanem mesterségesen te­nyésztett állatok, steril üvegben tarthatóak hosszú ideig. Nem va­gyok benne biztos, hogy a hirudin és a heparin azonos tel­jesen és ez előbbi pótolható a heparinnal eredményesen. A hirudinban kell lenni valaminek, amit a pióca a heparinon felül tud termelni. Piócákat csipesszel megfogva, rátéve a bőrre, való­ban undorító. Ahol pszichológia­ilag megterheli a beteget, vagy a gyógyszerészt- ott a rendelke­zésre áll a heparin, tehát nem taftom világrengető felfedezés­nek, amit említett. Királynői bárányhimlő II. Erzsébet angol királynőt sem kerülte el a bárányhimlő. A nem­rég Londonban közzétett hivatalos iratok szerint 1971-ben, 45 éves korában kapta meg a fertőző be­tegséget. Az érvényes előírások szerint az ilyen jellegű okmányok csak harminc év elteltével hozha­tók nyilvánosságra a szigetország­ban. Az akkori brit miniszterelnök, Edward Heath levelére a királynő ezt válaszolta 1971 novemberé­ben: „Igazán nevetséges, hogy az ember ilyen betegséget megkap­jon, különösen, ha saját gyermeke­itől nem fertőződött meg”. Orvosai megállapították, hogy Erzsébet királynő - enyhe lefolyá­sú - bárányhimlőn esett át, pedig felnőtteknél gyakran jóval súlyo­sabb a betegség, mint gyermekek­nél. „Ez azonban sovány vigasz, ha az ember egész testét pörsené- sek borítják” - írta a királynő... Rágóbor rizsből Rágóbort fejlesztett ki egy dél­koreai italgyártó. A rizsből ké­szült kocsonyás „itóka” állaga valahol a rágógumi és a gumi­cukor között van, így gumibor­nak is nevezhető. Nagy előnye, hogy nem ömöl­het ki, és immár nem csak leihatja, hanem le is eheti magát bárki a sárga földig. Az újdonság azonban még nem kapható se kocsmában, se boltban. Egyelőre a fogyasztói igényeket tanulmányozza a cég, de január végéig mindenképpen dönt a szilárd halmazállapotú rá­góbor sorsáról - jelentette a Reuters. Hetvenegy évesen a világ tetejére készül mindenkinek, hogy veszély ese- ténjelesés, felbukás) hogyan kell használni a jégcsákányt. Ment is a dolog, az első elesésig. Loszkorik Gabi először is elhají­totta a csákányt, utána ordítozott (agyon nem ütötte volna magát). * Steib Petivel elindultunk a téli Tátrába, ugyanis sok szakértő azt állította, hogy december kö­zepén jó idő szokott lenni (kivé­ve a hideget) elcsíptük az utolsó felvonót, ami az Enciánra ment. Peti baráti gesztussal megkínálta a felvonón utazó munkatársat egy kis pálinkával, amit az el is fogadott. Felértünk az Enciánra. Gyönyörű csillagos égbolt, a fel­hőmennyezet alattunk, körben a ház körül hegymászók, háló­zsákban. Mi elindultunk a Nagy- Késmárki csúcs lábához. Háló­zsákban aludtunk, a mínusz 15-20 fokban. Reggel szép idő, napsütés, elindultunk. Délután ötkor, ronda felhők, sötétség, ki- látástalanság. Kerestünk egy he­lyet ülni, mert alvásról szó sem lehetett. Éjszaka lavinák zúgtak el mellettünk, mi egyre összébb szorultunk a leeső hó miatt. De megvoltunk. Reggel a falakon öt- vencentis friss hó. Halál. Peti kérdezi, élve lejutunk? Én - hogyne jutnánk. Peti - akkor megnősülök (azóta már el is vált). Elindultunk lefelé, 11 lavi­na söpört át rajtunk. Filmfelve­vőm rögzítette az utolsó nagy ro­hamot. Utána vége lett. Végül már mindent a falban hagytunk, hogy tudjunk ereszkedni, Peti beverte a jégcsákányát a falba, jó biztosítóeszköz. Aztán lentről pesti hegymászók lenavigáltak a falról. Majdnem végünk lett, mégis humorunknál voltunk. Hát, ez zajlik a népszerű tu­dósítások mögött. A fellengzős nyilatkozatok mélyén, aki eze­ket nem tudja beépítem az életé­be, az nem hegymászó, az egy célorientált sportoló. Vajon jó neki? Döntse el az olvasó. _____________________________BUDA ütlZLÓ „B olond vén ember vagyok” - ismeri be készségesen a 71 éves chicagói A1 Hanna, aki minden éjszaka „túrázik” Chi­cago egyik parkjában, vállán 30 kilós hátizsákkal. Hajnali két és öt óra között fel­mászik egy kis dombra - negy- venöt-ötvenszer egymásután. Éz azt jelenti, hogy éjszakánként mintegy 12000 lépést tesz meg. Az erős fizikumú üzletember ugyanis arra készül, hogy - ma­gas kora ellenére - megmássza a világ legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet, és ezzel meg- döntse az egyik 64 éves honfitár­sa által felállított jelenlegi rekor­dot. A „vén bolond” különben már szép számmal hódított meg nem is akármilyen hegycsúcso­kat. Ez elmúlt tíz esztendő alatt ugyanis sorra feljutott a világ leg­magasabb hegyormaira és „Hét csúcs” elnevezésű gyűjteményé­ből most már csak a 8848 méter magas Csomolungma (Mount Everest) hiányzik. Eddig három­szor próbálkozott meghódításá­val - legutóbb 2000 tavaszán, amikor feljutott a 8750 méter ma­gas déli csúcsra. Elismeri azon­ban, hogy száz méterrel a cél előtt inába szállt a bátorsága és nem tudott kellően koncentrálni. Május végén - röviddel 72. szüle­tésnapja, azaz július 13-a előtt - újból megkísérli. Vemon Tejas alaszkai hegyi vezető teljes mér­tékben megbízik az öregben. Nem ismer senkit, aki olyan ke­ményen trenírozna, mint A1 Han­na - mondja. A hegymászó üzlet­ember napközben ugyanis százá­val csinálja a fekvőtámaszokat, lépcsőt mászik és súlyokat emel, de az igazi gyakorlást éjszaka végzi. ________ H aladunk Európa felé! - Infúziócseppek A fiaim hetekkel korábban elkezdik szer­vezni, hogy hol fogják köszönteni az új évet. Nekem sokkal gyorsabban ment. December 30-án tíz perc alatt eldőlt (eddig tartott az elő­zetes vizsgálat a betegfelvételnél), hogy a stroke osztály meghívását nem célszerű visz- szautasítanom. A napi infúzióadagom „kortyolgatása” közben volt időm elgondolkozni sok minden­ről. Az első ijedtség elmúlásával kíváncsian fi­gyeltem, milyen itt a szilveszteri-újévi hangu­lat. Alkoholmentes pezsgővel köszöntöttük a 2002-t. A családom elhalmozott minden jó­val. A. gyermekeim szerpentinnel öveztek, mindezt meg is örökítették, hisz az apjukat még úgy sem látták kórházi ágyon... Egyéb szenzációval sajnos nem szolgálhatok, min­denki tette a dolgát. Az orvosok, nővérek lelki- ismeretes munkájának köszönhetően mi bete­gek lassan gyógyulgattunk, mert hagytuk ma­gunkat. Ez - gondolom - így természetes. Első csepp: A nehéz ember, aki nem hagyja magát. Uj év első munkanapján rövid idő alatt ki­derült, hogy van azért kivétel. Új - eszméletét vesztett - beteg érkezett, akit a jól összeszokott csapat megfeszített munkával két napon belül visszahozott az élők sorába. Az időnként félig öntudatlannál bizony megszenvedtek az ápo­lók. A vezetékeket le-letépte máról, nyomda- festéket nem tűrő szavakkal „hálálta meg” a nővérek áldozatos munkáját. Ez ugyan nem természetes, de hát nem tudatosan tette. Meg­lepetéssel tapasztaltam, hogy akkor sem na­gyon változott a hangnem, amikor már hosz- szabb ideje „nyomon beszélt. ” Az ebédnél a nővér kortyonként imádkozta belé az ételt. Tessék, itt a következő kanállal. Nem kell! No azért még egy kanálkával pró­bálkozzunk meg. Nem kell, te majom! Az ápoló mosolyogva tette tovább a dolgát. A fe­jemben - miközben az aznapra rendelt nedű a vénámba igyekezett - két gondolat motosz­kált: valószínűen nem tudtam volna moso­lyogni. (De jó, hogy nem egészségügyi pályát választottam!) Igyekszünk Európa felé, de azért még vannak göröngyök az oda vezető úton. Második csepp: A vidám ember A másik szobatársam is le-leszaladt időn­ként a sínről, de érdekes, akkor sem szitkozó­dott, nem káromkodott amikor „kihagyott a központ”. Súlyos betegségei ellenére viszony­lag jó kedélyű volt. Valószínű, hogy a cukorbe­tegség hagyta látható jegyeit végtagjain.- Miért éppen a lábujjait vagdossák lefelé bátyám - kérdezte az egyik betegtársa. - Mert abból volt a legtöbb - válaszolta nevetve. Utolsó csepp: A győzelem! A főépületbe többször át kellett mennem valamilyen vizsgálatra. Már a második na­pon feltűnt, hogy az immár szokásos útvona­lamon hat ajtó tárva-nyitva. (Kint mínusz 15 fok lehetett.) No, én ezeket rendre behajtogat­tam. Aztán megszólalt bennem egy aggodal­maskodó hang: talán a betegszállítási techno­lógia alakította ki a számomra furcsa gyakor­latot. A lift mellett tátongó ajtó azonban meg­nyugtatott: ezen a keskeny nyíláson bizony nem szállítanak beteget! Későbbi tapasztala­taim is megerősítették a feltevésem, hogy a „tetteseket” nem elsősorban a kórházi mun­katársak között kellene keresnem. Megkezdődött a kemény küzdelem: odafelé behajtottam mind a hat ajtót, kb. fél órával később visszafelé megszámoltam mennyit kell újra bezárnom, az első eredmény lesújtó volt: 6-0 az „ajtónyitók" javára. Nem csügged­tem, s meg is lett az eredménye: fokozatosan kezdtem följönni, szinte hihetetlen! Az utolsó napon már 4-2-re győztem! Csapattársakat az ott eltöltött időm rövid­sége miatt sajnos nem sikerült beszerveznem. A bent lévőket ezúton biztatom: ha kedvet, erőt és tehetséget éreznek hozzá, szánjanak be az „ajtóhajtó" csapatba! Az egyik ismerősöm sajnos bent fekszik most is. Látogatáskor valószínű ismét el fog kapni a versenyláz. Fel a győzelemre! Előbb, vagy utóbb elérjük Európát!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom