Nógrád Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 279-302. szám)

2001-12-08 / 285. szám

SALGÓTARJÁN r BALASSAGYARMAT MEGYEI KORKÉP Társa a bizonytalanság, reménye az Úristen Kérdések nélküli interjú Salgótarján gyásznapján „...a politikai rendszerek és a kormányok önmagukat mindig tökéletesnek tartják, szerepüket illetően csak törté­nelmi távlatokból láthatunk tisztábban - az 1950-es évek azonban túlságosan közeliek, szereplői, elkövetői és áldoza­tai közöttünk élnek, a titkok még mindig sokpecsétesek.” Ilyen is csak Salgótarjánban for­dulhat elő: a meredek domboldalon álló ház pincéjébe a lépcsőn nem le-, hanem felfelé kell menni... A la­kás, ahová igyekszünk, persze egy szinttel feljebb van. Kopogásunkra madárcsontú, idős hölgy nyit ajtót: Hadady Rudolfné, Sári néni, aki 1956. december 8-a után megjárta a poklot - vagy inkább a poklok pok­lát. Azazhogy, ami még szörnyűbb, mások járatták meg vele azt a bizo­nyos, e világon túli helyet. Választékos beszédű, rendkívül intelligens asszony, kedvesen invi­tál a szobába. Első pillantásra látni, hogy az elmúlt évtizedek során kis­sé fénytelenné vált a szekrények po­litúrozása, megkopott a parketta, a szőnyeg, de minden ragyog a tiszta­ságtól. A barátságosan berendezett otthon üveges vitrinjében parányi porcelánfigurák, üvegdíszek sora­koznak, zsúfolt a könyvszekrény, kényelmesek a fotelok. Mintha az 1950-es évek felé állt volna meg itt az idő, pedig előtte kellett volna ilyet tennie, hogy a Hadady család életét ne dúlja fel. Ötvenes évek... Rosszul hangzik. A mindennapokba közvetlenül is beavatkozó politika számtalan emberi tragédiát okozott, a sokat emlegetett szabadság és minden hangzatos szólama akár ci­nizmusnak is felfogható. Lehet per­sze rosszakat mondani, most már könnyű, ráadásul utólag mindenki okos. Tény azonban, hogy a politi­kai rendszerek és a kormányok ön­magukat mindig tökéletesnek tart­ják, szerepüket illetően csak törté­nelmi távlatokból láthatunk tisztáb­ban, az 1950-es évek azonban túlsá­gosan közeliek, szereplői, elkövetői és áldozatai közöttünk élnek, a tit­kok még mindig sokpecsétesek. Akárhogyan is van, a történelem csúnyán elbánt a madárcsontú, idős asszonnyal, aki akkoriban persze még nem volt madárcsontú, idős hölgy...- Az acélgyárban dolgozott a fér­jem is és én is. A munkahelyünk kö­zelében, a kaszinóval szemben lévő lakásban éltünk - szeme kissé elho­mályosul, amikor az emlékek felto­lulnak. - A közelben volt Hargitay Lajosék otthona... Egyébként a férjem családja Ko­lozsvárról származott, hárman vol­tak testvérek. Amikor megismer­tem, akkor már Pesten laktak. Er­délyből huszonöt kilós csomaggal kellett eljönniük, s bár nagy vagyo­nuk volt, az ott maradt... Nem sokat tudok a kolozsvári Hadady famíliá­ról, de azt igen, hogy az apósom a Magyar Hadsereg tartalékos száza­dosa volt, amit a románok aligha néztek jó szemmel. Magyarorszá­gon az apósom - András volt a neve - köztisztviselőként dolgozott, az anyósom pedig tanított. A férjem, Hadady Rudolf az acélgyárban né­met fordító volt, emellett a város je­les sportolói közé tartozott, vívott ugyanis. Ami a munkahelyünket illeti, bi­zony, észre kellett vennünk, hogy nem vagyunk ott kívánatos szemé­lyek. A férjem el is vesztette a fordí­tói állását, fizikai munkakörbe he­lyezték át. Én magam afféle otthon­ülő asszony voltam, a gyermekemet, Endrét neveltem, talán ezért is kilóg­tam a sorból. Engem már 1956 előtt b-listáztak, de akkor ez még nem volt ez különösebb gond, már más­nap el tudtam helyezkedni. Amikor aztán az acélgyáron belül megalakult a budapesti székhelyű Kohért - ez a Kohászati Anyagokat Értékesítő Vállalat volt - Mokri Ernő bácsi, a kirendeltségvezető hívott, hogy legyek mellette diszpécser. így kerültem vissza az acélgyárba. Amikor aztán az 1956-os esemé­nyek után, december 8-án a lövöldö­zés volt, a férjem és Hargitay Lajos is a megyeHanács elé vonult ki a töb­biekkel. Ők azonban még le sem ér­tek a sorompóig, amikor már hallot­ták a lövéseket. Én erről nem is tu­dok többet. A férjemért még aznap este nyolc óra körül a lakásunkra ér­kezett a párttitkár azzal, hogy Rudi­nak azonnal be kell mennie a gyár­ba. Akkor láttam őt utoljára... Nem jött haza egész éjjel, amikor reggel mentem dolgozni, akkor hallottam a portástól, hogy elvitték. Rossz utak voltak akkor, a forra­dalmi események után, nagyon rosz- szak... A közlekedés is akadozott. Kerestem persze a férjemet, de sehol sem jártam eredménnyel. A Buda­pesti Főügyészségen is érdeklődtem. Azt a választ adták, hogy a férjem el­len semmiféle kifogás nem merült fel, nincs előzetes letartóztatásban. Mégsem találtam őt. Eltelt így két hónap. Valamikor januárban hallottam meg, hogy Ru­dit Hugyag alatt az Ipolyba lőtték. Azt beszélték, hogy Gyarmaton ki­fogtak két holttestet a folyóból. Az egyiken volt egy gyűrű, amibe az volt vésve, hogy Párizs. Feltétele­zem, hogy nem „Párizs” volt az a fel­irat, hanem Sári, az én nevem... Csak valaki, amikor hallotta, félreér­tette, aztán rosszul adta tovább. Azt is pletykálták akkoriban, hogy a két holttestet Balassagyarmaton köz­szemlére tették ki, hátha valaki felis­meri őket. Meg állítólag a kórházba is bevitték őket. Megtudni azonban nem sikerült semmit. „Azt beszélték, hogy Gyar­maton kifogtak két holttestet a folyóból. Az egyiken volt egy gyűrű, amibe az volt vésve, hogy Párizs. Feltételezem, hogy nem “Párizs” volt az a fel­irat, hanem Sári, az én ne­vem... Csak valaki, amikor hal­lotta, félreértette, aztán rosz- szul adta tovább.” Megpróbáltam másképpen utá­najárni a dolgoknak. Nem csak a férjemet kerestem, hanem Hargitay Lajost is, mert a felesége, Márta ép­pen terhes volt a második gyerme­kükkel, mindenórásként nem utaz­gathatott. Február táján aztán el­mentem Gyarmatra. Beszélték, hogy valahol a temetőben földelték el őket, ezért megpróbáltam végig­járni a friss sírokat, hátha találok va­lami jelet. Ahogy járkáltam a sír­kertben, megláttam hat embert. Ép­pen ástak egy sírgödröt. Megkérdez­tem tőlük, hogy tudják-e: hová te­mették azt a két embert, akiket az Ipolyból fogtak ki? Hallgattak, nem szóltak egy szót sem, csak néztek. Egyik azért intett, hogy hallgassak... Később aztán ő segített. Egy gizgazos, tarackos he­lyen rámutatott a földre, hogy ott te­mették el azt a két férfit. Készítettem a temetőrészről egy skiccet, hogy majd, ha jobb idők jönnek, megke­reshessük a sírokat. Sajnos később elégettem ezt a rajzot a többi lim­lommal együtt. Arra azért emlék­szem, hogy állt a közelében néhány fejfa. Dr. Elekné, meg Müller Kati ne­ve volt rajtuk. Egy fehérre meszelt fakeresztet is megjelöltem, de hát mikor volt már ez, régen elkorhad­hatott... Amikor pár éve ott jártam, már nem ismertem rá a helyre. Meg­nőttek az évtizedek alatt a fák, a bokrok, minden megváltozott. Há­rom éve volt a sírfeltárás, de nem ke­rült elő semmi. Az a sírásó meg, aki az elföldelés helyét megmutatta, arra kért, ne­hogy elmondjam valakinek, hogy ő mutatta meg a helyet. Nagyon félt szegény, mondta, hogy három gyer­meke van, akiket fel kell nevelnie, ne menjek érdeklődni a rendőrség­re. „Akkoriban még nem volt szabad szombat így hetente csak egyszer sikerült haza­jutnom. Mindig majd a szí­vem szakadt meg, amikor el kellett búcsúznom a kisfiám­tól visszafelé menet... A beteg édesanyám vigyázott rá, de azzal a tudattal kellett dol­goznom, hogy ő bármikor rosszul lehet.” Hargitayék meg Balassagyarma­ton és környékén végigjárták a paró­kiákat, hátha tudnak valamit a teme­tésről, de bizony így sem derült ki semmi. Azt is beszélték, hogy megcson­kítva találták a holttesteket, agyon- kínzott állapotban, meg azt is, hogy elhamvasztották őket. Képzeljék csak el, a férjem akkor harminchárom éves volt.... A legborzasztóbbnak ez idő tájt mégiscsak az volt, hogy semmi biz­tosat nem tudhattunk. Sem a fő­ügyészség, sem a rendőrség nem ta­lálta, vagy nem akarta megtalálni Rudit és Lajost. Mi lehetett az igaz­ság? Senki nem tudja, de utólag már azt mondom, hogy akkoriban min­denki többet tudott, mint én... Azt azért hallottam, D. főhad­nagy csinálta az egészet, ő rendelte el a megölésüket is. A férjem elvesz­tése mellett a másik csapás az volt, hogy szinte azonnal kitettek az állá­somból is. Egy Árkos nevű pesti em­ber, a Kohért egyik vezetője közölte velem, hogy a férjem miatt már nem vagyok alkalmas. Szerettek ott en­gem a vállalatnál... Volt ott egy tit­kárnő, aki megjegyezte búcsúzás­kor: „remélem, hogy a jövőben nem mersz irodára menni dolgozni.” Ebből értettem... A pokoljárás folytatódott. A kisfi­am akkor négy és fél éves volt, az édesanyám pedig, aki velünk lakott és súlyos hipertóniában szenvedett, hetvenöt. Mivel jövedelem nélkül maradtunk, úgy gondoltam, hogy bármit elvállalok, mert valahogy él­nünk kell. Mivel figyelmeztettek, tudtam, hogy fizikai munkát kell ke­resnem. Akkoriban persze még nem 39 kiló voltam, jól bírtam a terhe­lést... Salgótarjánban azonban nem kaphattam munkát, hiába próbál­koztam, ezért Pesten kellett elhe­lyezkednem. Először egy volt kolléganőm el­vitt egy fonodába, ahol három mű­szakban kellett dolgozni. Ez lelkileg is teljesen kikészített, hiszen ott volt a kisfiam, akinek, miután elvesztet­te az imádott édesapját, heti hat napra az anyját is nélkülöznie kel­lett... Végül egy fémtömegcikk­üzemben kötöttem ki, ahol kis rugó­kat csináltam. Kezdetben nehezen ment, aztán belejöttem, a normát mindig sikerült túlteljesítenem. Ak­koriban még nem volt szabad szom­bat így hetente csak egyszer, a szombat esti munkásvonattal sike­rült hazajutnom. Mindig majd a szí­vem szakadt meg, amikor el kellett búcsúznom a kisfiámtól visszafelé menet... A beteg édesanyám vigyáz zott rá, de azzal a tudattal kellett dolgoznom, hogy ő bármikor rosz- szul lehet. Közben a lakásunkból is ki kellett költözni. Először Kisamerikába akartak kitenni, de aztán sikerült az acélgyári otthonunkat egy szoba- konyha-spájzos, üvegverandás la­kásra cserélni. Ez a Ferenc-telepen volt. Eltelt egy kis idő, aztán gyors- és gépíróként sikerült elhelyezkednem a Transvill nevű tervezőirodában. Érettségi után jártam a TIT-be né­met-francia nyelvtanfolyamra, ezek mellett még angolt is tanultam. Mi­vel a cég használati utasításokat kül­dött külföldre, azokat is le kellett gé­pelni. Kaptam nyelvpótlékot, ami az idő tájt meglehetősen jó pénz volt. Megjegyzem, németül még ma is perfekt vagyok... Végül a vállalat központjába ke­rültem. Dolgoztak ott salgótarjáni műszaki tisztek is, Bodon Béla, Rácz Gábor, akik kedvesek voltak, mindig örültek, amikor találkoztunk. A cég­nél is elfogadtak, megszerettek, de el is vállaltam minden munkát. Ad­dig sem kellett azon gondolkodnom, hogy mi történt, vagy mi fog történ­ni velünk... Igen ám, de időközben a kisfiam hatéves lett, iskolába kellett mennie, a nagymama felügyelete mellé szel­lemi nevelésre is szüksége volt már. A munkahelyemen szerettek, mond­ták, hogy szereznek nekünk Pesten társbérletet, de ilyen kellemetlenség­nek meg az édesanyámat nem akar­tam kitenni. Nem volt más megol­dás, valahogy vissza kellett jönni Salgótarjánba. Vállaltam volna fizi­kai munkát, csakhogy a gyermekem közelében lehessek. Itthon azonban nem fordulhattam senkihez, pedig Salgótarjánban jóformán mindenkit ismertem. Nem haragszom ezért, tu­dom, hogy nehéz idők jártak... Végül felkerestem egy Jakab Sán­dor nevű párttitkárt, aki segített raj­tam, támogatta, hogy visszatérhes­sek a szülővárosomba. A budapesti munkahelyemen, amikor közöltem, hogy hazajövök, egyszerre sajnáltak és örültek az örömömnek. Itthon a tűzhelygyárba kerültem, Dia- novszky Gyula mellé, gyors- és gép­írónak. Észrevettem, hogy a gyárban kezdetben nem örültek nekem, vala­mi gyanakvás vett körül. Összeszorí­tottam azonban a fogamat, és tűr­tem. Négy-öt hónap múlva aztán megszoktak és megismertek, nem volt már semmi gond. A tűzhely­gyárban később új munkaköröm akadt. Magyara Rezső főkönyvelő, aki az acélgyárból jött és jól ismert, „A tűzhelygyárban ké­sőbb új munkaköröm akadt. Magyara Rezső főkönyvelő, aki az acélgyárból jött és jól ismert, komolyabb beosztást szánt nekem, mint a korábbi. Amikor figyelmeztettem, hogy ebből baja lehet, azt mondta, nem kell őt félte­nem.” komolyabb beosztást szánt nekem, mint a korábbi. Amikor figyelmez­tettem, hogy ebből baja lehet, azt mondta, nem kell őt féltenem. Köz­benjárására az áruforgalmi osztályra kerültem, aminek a vezetője Zsivera Gyula volt, ő akkoriban járt a mis­kolci egyetemre. Amikor végzett és mérnöki beosztásba került, én érté­kesítési vezető lettem és az is marad­tam 17 évig. Úgy érzem, sokan gyűlöltek, de sokan szerettek is, és ez erőt adott! Közben persze a családom élete is zajlott. A fiam felnőtt, elvégezte a Kandó Kálmán főiskolát Budapes­ten, azután pedig felvették a műsza­ki egyetemre. Előtte azonban tíz hó­napra behívták katonának Kalocsá­ra. Ez is rettenetes időszak volt, ál­landóan aggódtam érte... Az egyete­met végül 25 évesen elvégezte, utá­na az Aluterv nevű vállalatnál he­lyezkedett el. Innen vargabetűkkel a Földművelésügyi Minisztériumba került, de onnan meg, egy hosszabb betegség után elbocsátották. Jól van pedig, de nem talál állást, bármeny­nyire szeretné. Kinek kell ma egy öt­venéves ember tudása, tapasztalata, munkaereje? Szörnyű életem volt, de ez a mai állástalanság is tragi­kus... Két unokám van, még mind a ketten tanulni szeretnének, de mi lesz így velük? Nekem 38 évi aktív munka után még nyugdíjasként is sikerült elhe­lyezkednem, még 14 évet húztam rá, az MHSZ-nél voltam gyors- és gép­író. Ott a legbecsületesebb emberek között dolgoztam, akikkel csak talál­koztam. Sérelmek érnek ma is. Hiába kér­tem a közgyógyellátási igazolványt, azt mondták, nekem nem jár. Pedig annyi gyógyszert szedek, hogy szin­te ezen élek. Kértem nemzeti gondo­zási díjat is, de azt sem kaphatom meg. Kihez forduljak így, túl a nyolc­vanon? Nem megyek én már seho­vá... Aki szenvedett az 1956-os ese­mények miatt, az kap valamit... Eltöröl egy könnycseppet. „...nem szeretném, ha va­laki másnak a hamvai kerül­nének a családi sírboltunk­ba... Hallomásból tudom, hogy előkerült most két em­ber, akik egymástól függetle­nül ugyanazon a helyen jelöl­ték meg a feltételezett sírt. Kiváncsian várom, mi lesz a végeredmény.” Mit várok az elkövetkezendő idő­szaktól? Szeretném, ha a férjem ma­radványai előkerülnének. Fel lehet­ne ismerni könnyen, hiszen '56-ban éppen a fogait csináltatta, négy met­szőfoga ki volt már szedve, amikor elvitték. Az az igazság, hogy nem szeretném, ha valaki másnak a ham­vai kerülnének a családi sírboltunk­ba... Hallomásból tudom, hogy elő­került most két ember, akik egymás­tól függetlenül ugyanazon a helyen jelölték meg a feltételezett sírt. Kí­váncsian várom, mi lesz a végered­mény. Persze jó lenne végre tisztán lát­ni a férjem eltűnése ügyében is. Vagy négy évvel ezelőtt, amikor mentem a templomba - egyébként evangélikus vagyok - megismertem a buszmegállóban azt a párttitkárt, aki '56-ban elvitte Rudit! Megfog­tam a könyökét, elmondtam, hogy ki vagyok... Megkérdeztem, hogy tud-e nyugodtan aludni? Azt is, hogy hívják őt. Havas néven mutat­kozott be, hozzátéve, ő is megismer engem. Kiderült később, hogy az acélgyárban soha nem dolgozott Havas nevű párttitkár. Hazudott ne­kem, mint olyan sokan az elmúlt év­tizedek alatt... Bizony, a lelki fájdalmakat nem volt kivel megosztanom. Ma is csak egy örömöm van, a fiam és a család­ja. Egyetlen vigaszom az Úristen, ha nem hittem volna benne mindig is, ki sem bírtam volna azt a rémre­gényt, amire azt mondom: az éle­tem... Torokszorító történet. Lemegyünk a pince szintjére, on­nan tovább le, az utcára. Elmarad az­tán mögöttünk a ház, a városrész... Az elmondottak azonban az órák, a napok, a hetek múlásával is ugyan­olyan felfoghatatlanok maradnak, mint első hallásra. No igen. Ilyen is csak Salgótarjánban fordulhat elő... FARAGÓ ZOLTÁN NÓGRÁDÉ HÍRLÁP KÖZÉLETI NAPILAP Kiadja: Nógrádi Média Kiadói Kft. Felelős kiadó: KOPKA MIKLÓS ügyvezető igazgató. Szerkeszti: a szerkesztőbizottság. Felelős szerkesztő: DR. CSONGRÁDY BÉLA. Felelösszerkesztő-helyettes: FARAGÓ ZOLTÁN. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Salgótaiján, Erzsébet tér 6., Postafiók: 96. Szerkesztőségi telefon: 32/416-455, telefax 32/312-542. Kereskedelmi igazgató: PLACHY GYÖRGY. Hirdetési és terjesztési csoport telefon: 32/416-455, fax.: 32/311-504. Balassagyarmati szerkesztőség: Bgy., Kossuth út 15. Tel.: 35/301-660. Az előfizetők részére Salgótarján vonzáskörzetében a Célvonal Bt. (tel.: 30/9433-548,30/9951-279), Balassagyarmat és Pásztó vonzáskörzetében a Karton Kft. (tel.: 30/34-70-864, 32/475-727) juttatja el a lapot. Terjeszti a BUVIHÍRRt. és a kiadó saját terjesztési hálózata. Előfizethető közvetlenül a Nógrád Megyei Hírlap kiadójánál, a balassagyarmati szerkesztőségben, a hírlapkézbesítőknél és átutalással a KHB Rt. 10400786 07804984 00000000 számú számlájára. Előfizetési díj egy hónapra 995 Ft, negyedévre 2985 Ft, fél évre 5970 Ft, egy évre 11 940 Ft. Nyomtatás: Egri Nyomda Kft. Felelős vezető: vezérigazgató. HU ISSN 1215-9042. * Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken, akciókon és rejtvénypályázatokon résztvevők által megadott adatok nyilvántartásunkba kerülnek. Az adatok megadásával hozzájárulnak ahhoz, hogy azok felhasználásával a Nógrádi Média Kiadói Kft. az Axel Springer-Budapest Kiadói Kft., az Axel Springer-Magyarország Kft., a Harlequin Magyarország Kft., a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft. előfizetéses megrendelését teljesítse, azok akcióira, kiadványaira, szolgáltatásaira felhívja a figyelmet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom