Nógrád Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 279-302. szám)
2001-12-14 / 290. szám
Ha újrakezdhetné is gyermekgyógyász lenne Orvosdinasztia tagjaként édesapja tanácsára lett gyermek- gyógyász, s ha újra kezdhetné, akkor is csak ezt a csodálatos hivatást választaná, csak Hippokratészre esküdne. 1964- ben pályázat útján került Salgótarjánba, a megyei kórház gyermekosztályára, hogy aztán mintegy negyed századon keresztül - éjt nappallá téve - gyógyítsa gyermekek tízezreit. Egy híján ötven évig gyakorolta hivatását, orvosi munkáját Dr. Turay Pál nyugdíjas gyermekgyógyász főorvos, akit a Pécskő utcai lakásán köszöntöttünk 75. születésnapja alkalmából. Találkozásunk jó alkalom volt orvosi pályája főbb állomásainak felidézésére is.- Hogyan és mikor döntötte el, hogy orvos és éppen gyermek- gyógyász lesz?- Édesapámék hárman voltak testvérek és mind a hárman orvosok lettek. így aztán nem is volt kérdés számomra, hogy a sikeres érettségi után a Szegedi Orvostudományi Egyetemre jelentkezzek, ahová azonnal fel is vettek. Tehát az már gyermekkoromban evidencia volt, hogy orvos leszek, de hogy éppen gyermekgyógyász lettem, az édesapámnak köszönhetem. Ő abból indult ki, hogy belgyógyászból sok van, a sebészet nehéz, legyek inkább gyermek- gyógyász, az egyébként is az egyik legnemesebb és legfelelős- ségteljesebb ága az orvoslásnak. És bár kissé göröngyös volt a pályám - mint minden gyermek- gyógyász orvosénak - ha újra kezdeném, ma is csak Hippokratészre esküdnék, s a gyermekgyógyászatot választanám.- Emlüette, hogy Szegedre járt egyetemre, ami nem éppen a szomszédban van. Hogyan került az ország legdélibb részéről, a „hírős” városból az ország egyik legészakibb városába, Salgótarjánba?- A szüleim előbb kerültek ide mint jómagam. Édesapámnak - mint a síkvidékhez simult alföldi embernek - megtetszett ez a csodálatos természeti környezet, ez a dimbes-dombos táj, amelynek völgyében Salgótarján meghúzódik. Egyszer aztán, amikor fog- szakorvost kerestek a városba, a hívó szóra szívesen jött családjával együtt, még 1954-ben. Aztán én magam is, látogatóba járva itt, jobban szétnéztem a vidéken: sokat kirándultunk a környéken, rám is hatással volt a táj varázslatos szépsége. Meg hát, miután a szüleim is lehorgonyoztak itt, szívesen jöttem utánuk. Amikor kiírtak egy pályázatot a salgótarjáni megyei kórház kettes gyermek- osztályának vezető főorvosi státusára, megpályáztam az állást és el is nyertem.- Hogyan illeszkedett be Salgótarján viszonylag zárt világába, sajátos munkásmiliőjébe?- Semmilyen beilleszkedési problémám nem volt. A Szegedi Orvosvegytani és Biokémiai Intézetben, majd főleg a szegedi gyermekklinikán kellő szakmai tudást és gyakorlatot szereztem ahhoz - több mint 13 éven át dolgoztam ezeken a munkahelyeimen - hogy a szakmával, a gyógyítómunkával Salgótarjánban se legyenek gondjaim. Az egyes gyermekosztályon Kárászi Benő főorvos úr volt az osztályvezető, kitűnő kolléga volt, vele mint minden főorvossal, orvoskollégával is jól kijöttem. A kórházigazgató-főorvos meg az a dr. Szabó Sándor volt, akivel hat évig jártam együtt a szegedi egyetemen. Azonkívül szerettem a szakmámat és a gyerekeket.- Beszélne gyermekgyógyászati munkájáról?- A gyermek egyes osztályon a már említett Kárászi főorvos úr kezei alatt voltak a koraszülöttek és a nagy gyermekek, nálam a kettes osztályon a csecsemők és a kisdedek 60-60 ágyon. Amikor aztán Kárászi főorvos úr nyugdíjba ment, 1978-ban, akkor a két osztályt összevonták és én lettem egyedüli felelős főorvosa, osztály- vezetőként az integrált gyermek- osztálynak. 120 ágy volt akkor az osztályon, s több mint húsz orvos dolgozott az irányításom alatt.- Például mire emlékszik úgy, amit nehezen élt meg?- Arra emlékszem a legkevésbé szívesen, vagy nehéz szívvel visz- sza inkább, amikor sokkal több gyermeket kellett felvenni, mint Dr Turay Pál, amikor még javában végzett gyógyító munkát ________________■ a hány ágy volt az osztályon, pedig az nem volt kevés, mondjuk a maihoz képest. Csak jöttek a gyermekek, pontosabban hozták őket a szülők, a mentők, az egyik fulladozott, gégeszűkületes volt, vagy éppen asztmás, vagy más súlyos betegséggel küszködött, de egyiket sem küldhettem el. Beutaló nélkül vettem fel őket, sokszor nemcsak az ágyakba, de kosarakba is fektettük a kis betegeket. Bizony sziszifuszi erőfeszítést igényelt az osztály minden dolgozójától ellátásuk, gyógyításuk, de hát ez volt a dolgunk, a hivatásunk, az életünk.- Miben jelentkezett az orvosi felelősség leginkább?- Sok mindenben, de talán a diagnózis felállításában elsősorban. Azt mindig nekem kellett eldönteni például, hogy kell-e műteni, operálni a kis betegeket, milyen beavatkozást kell elvégezni gyógyulásuk, sokszor életbemaradá- suk érdekében. S ha döntöttem, jött a sebész és elvégezte az operációt.- Úgy tudom, megyei gyermek- gyógyász szakfőorvosként is dolgozott...- Igen, ebben a minőségemben 1975-től 1987-ig dolgoztam, s nyugodt szívvel mondhatom, szintén óriási felelősség hárult rám. A kórházak gyermekosztályainak, a bölcsődéknek az ellenőrzése volt - többek között - a feladatom. Szóval, az ottani működésért való felelősség is az enyém volt. A pesti ellenőrző főorvosaim, főnökeim egyértelművé tették - ezt persze magam is tudtam - a megyében minden beteg gyermekért, kórházban vagy bölcsődében én vagyok felelős. Ezt a felelősséget volt a legnehezebb a gyermekek szüleivel szemben - vagy inkább értük - érvényesíteni. Nem egyszer előfordult, hogy a szülő saját felelősségére akarta hazavinni a beteg gyermekét. Csakhogy a felelősség, alckor is az én vállamon volt, ha netán meghal bárhol is, akár otthon, akár a mentőben, vagy itt nálunk a kórházban.- Lehetett ezt győzni energiával, erővel? Volt munkaideje a gyermekosztály főorvosának?- Persze, győztem, volt tartásom, felelősségtudatom, de egyébként munkaidőm az nem volt, pontosabban se eleje, se vége nem volt. Először is, ha súlyos beteg a gyermek, nem hagyhatja ott az orvos, ez egyértelmű. Másodszor, hiába nem voltam készenlétes, akkor is be kellett mennem - akár éjjel, egykor vagy kettőkor is - ha csörgött a telefon, hogy rosszul van a kis betegünk. Mint utaltam rá, döntenem kellett, hogy műteni kell vagy sem, vagy milyen kezelést alkalmazunk.- Mi volt a legnagyobb katarzis, amely érte orvosi pályafutása során?- Hát, sok megrázó élményem volt. A legnagyobb mindig a súlyos beteg meggyógyítása. Ez egy döbbenetes, rendkívüli történet, mindegyik más persze. Az, hogy láttam, hogy a beteg nagyon súlyos állapotban van, sokkos, élet- veszélyes helyzetben, és akkor mi - mert ez csapatmunka - vissza- hozzuk az életbe és visszaadjuk egészségesen a hozzátartozóinak. Ez egy fantasztikus életélmény, ilyenkor mindig arra gondoltam, érdemes volt orvosnak mennem és lennem.- Azt mondta főorvos úr, hogy a munkája teammunka volt, tisztelgett közvetlen kollégái előtt. De voltak főnökei is, kit említene közülük a legszívesebben?- Mindegyik igazgatótól megkaptam minden lehetséges támogatást, de ha így rákérdezett, akkor dr. Böntsch László és dr. Fancsik János főigazgató főorvos urakat említeném.- Hallottam, hogy a társadalmi munkára is jutott ideje, vagy inkább csak szakított rá időt...- Igen, önként végeztem, szívesen csináltam, mint szakmapolitikai felelős, újságírók segítségével. Barna Tibort említhetem, meg Géczy, Marton, Csaplak és Fancsik főorvos urakkal a helyi kórházi újságot írtuk, szerkesztettük. Egyébként minden közösséget szolgáló értelmes munkába „beleártottam” magam, ha úgy éreztem, hogy hasznos lehetek.- Mi volt a legnagyobb elismerés az ön számára? Tudom kapott számos kitüntetést...- Igen, sorolhatnám őket a Perliczi-díjtól kezdve a Kiváló Munkáért kitüntetésig, de mégis azt mondhatom: ha találkozom egy szülővel és azt mondja nekem, tessék megnézni főorvos úr, a maga keze alatt volt a gyermekem - halálos beteg volt és visszahozta az életbe - és ma is egészséges. Ez nekem a legnagyobb elismerés. Ilyenkor azt mondom: érdemes volt élnem. BARÁTHI OTTÓ „Idősek Világa” A „szeretet csillaga...” címmel lapunk felelős szerkesztője, dr. Csongrády Béla, ünnepi köszöntő soraival a címoldalán megjelent az „Idősek Világa” decemberi száma. A nyugdíjasok megyei képviseletének tájékoztatója a korábbiakhoz hasonlóan ezúttal is beszámol a testületi munkáról, a megyei eseményekről, ezek kapcsán az országos képviselet (NYOK) elnökének leveléről, amelyben tolmácsolta a nógrádi szervezetnek szóló (országos) elnökségi dicséretet. Ehhez kapcsolódó a hír, miszerint a megyei testület elismerésben részesítette elnökét, Ozsvár Istvánt, és a kulturális bizottság vezetőjét, Ozsvár Istvánná. Várszegi György „Szorospataki lámpafények” című kötetét mutatja be írásában Kovács László, egy másik pedig a „Községi kincsek” sorozat ceredi „epizódját” eleveníti fel. Szécsényi művészetibemutatóról, szénakcióról, és a sámsonházai hagyományőrző csoport l^za táján történtekről is olvashatnak a kiadvány hasábjain. Békefelhívás, böjti nap- Ebben a bonyolult nemzetközi helyzetben az emberiségnek mozgósítania kell energiáit, hogy a szeretet felülkerekedjék a gyűlöleten - hangoztatta II. János Pál vasárnap az Úrangyala imádságához kapcsolódó beszédében. A pápa dolgozószobája ablakából intézte szavait a római Szent Péter téren összegyűlt hívek tömegéhez. Ismételten felhívta a katolikus hívőket, hogy csatlakozzanak a december 14-re meghirdetett böjti naphoz, amely révén egy emberként könyöröghetnek majd Istenhez a tartós, igazságon alapuló béke megteremtéséért. A szentatya emlékeztetett arra, hogy a kezdeményezéshez más vallások képviselői - főleg zsidók és muzulmánok - is csatlakoztak. A katolikus egyházfő hitet tett a népek közötti megértés helyreállítása mellett. Egy salgóbányai néptanító életútja (2.) Az internátusbán két igazgatóm volt, Kvint József volt az első. Másodéves koromban, amikor a téli szünetről vissza mentem, ő meghalt hirtelen. A minisztériumban is járatos, komoly ember volt. Nem azt mondom, hogy hozzánk, diákokhoz közvetlen volt. Minket másodikban tanított testtanra. Volt egy ilyen tantárgyunk. Bizony a kétszázharminchárom csontot úgy kellett tudnunk, akár csak egy orvostanhallgatónak. Őt követte az igazgatói székben Padányi Frank Antal, aki korábban is ott működött tanárként. Vidékről huszonketten kerültünk be az internátusba. Csak fiúk, mivel csak fiúkat oktattak. Az intézmény szelleme szerint az első évfolyamos diákok a felsősök közül mindenkit magáztak és mindenki úr volt. Ez a szellem azonban megszűnt Kvint igazgató halála után. Padányi Frank változtatta meg ezt. Ezután a diákok egymás tegezték, de a tanáraink azonban minket mindig magáztak. Amikor szeptemberben bevonultunk az internátusba, első fontos feladatunk volt a szalmazsákok megtömése. Ezt mindenki maga hajtotta végre. A hálószobák olyan nagyok voltak, mint a tantermek és a tanulószobák. Azzal a különbséggel, hogy a tanulószobák az első emeleten, a hálószobák a második emeleten helyezkedtek el. Mindez egy fedél alatt. Ezt az internátusi részt a háború alatt csaknem teljesen lebombázták, de újjáépítették, csak már nem intemátusként működtetik, hanem a mostani tanítóképző főiskolához csatolták. Az épület mellett húzódott egy nagy üres telek, ahol napjainkra épült egy általános iskola és óvoda. Most ez a gyakorlóiskolája a tanítóképző főiskolás fiataloknak. Az első osztályban egy Mesterházi nevezetű történelem-magyar szakos tanár volt az osztályfőnököm. Az első órán minden füzetre fel kellett írni mindenkinek a nevét. Én is felírtam, hogy Herich József, egy r betűvel. Azért így, mert emlékezetem szerint a nagy- szüleim, akik itt fekszenek a sal- gói temetőben, a szüleim, a testvéreim ugyancsak így írták. A családomban heten voltunk fiútestvérek, akik mindannyian szolgáltak az első világháborúban. Én még akkor két-három éves fiúcska voltam. Otthon maradtam egyedül. Az akkori életből arra emlékszem leginkább, hogy a nagyanyáinknak volt egy tehenük, az látott el minket tejjel, vajjal, fúróval, minden jóval. Az állattartást a vállalat is engedélyezte. Mind a két nagyapáméknak volt tehene, ami azért akkor ritka volt. Kellett is, hiszen édesapámék tízen voltak testvérek. Mindegyiküket becsülettel felnevelték a szüléink abból az egy bányászkeresetből. A nagyanyám hová is mehetett volna annyi gyerektől? A fiúk közül azonban csak az édesapám maradt a vállalatnál. A következő két fivére, akiknek már családjuk volt, elmentek Tatabányára, Felsőgallára. Egy másik nagybátyám az első világháborúban megsebesült és Budapesten a kórházban meg is halt. Ott temették el a Kerepesi úti temetőben, a hősi halottak közé. Ez a hely azonban már nincs meg. Visszakanyarodva az első órára: én egy r betűvel írtam fel a nevemet a füzetre, mire az osztály- főnököm közbeszólt. Azt kérdezte, hogy miért így, hiszen a születési anyakönyvi kivonaton és más irataimon is két r betűvel írták a nevemet. Kiderült akkor, hogy a nevem két r-rel írandó, mert 'a születési anyakönyvi kivonatban is így szerepel. Nem tudom, hogy annak idején erre nem figyeltek fel. Kétségtelen, németes hangzású név, s talán ebből gondolták, hogy én Herrich vagyok. A tanítóképzőben öt esztendeig tanultam. Akik előttünk végeztek, azok csak négy évig koptatták - az iskolapadot. Ennyi tanulás után azonban még a karpaszomá- nyossági jogot sem kaptuk meg. Vagyis minket nem értékeltek úgy, mint azokat, akik csak érettségit tettek. Az érettségizettek kar- paszományosok lehettek. A tanítóképzőt végül is negyvenketten végeztük el 1932. június huszonhatodikán. Jövőre leszek jogosult a hetvenévesnek járó rubintdiplomára. Ez azt jelenti, hogy hetven esztendeje végeztem a budai tanítóképzőben. Emlékszem rá, hogy Csengő Jenő kollégám, szegény már meghalt, tavaly kapta meg a rubintdiplo- mát. Akik végeztünk ötévenként találkoztunk, s mindig voltak közös témáink. Közben kitört a második világháború, voltam katona, fogoly. Kiképzetlenül vittek ki a frontra Németországba, az Odera mellé. Wuppertalban voltunk fogolytáborban, ahol egy alezredes volt a foglyok parancsnoka. Egy alkalommal munkásokat kerestek precíziós, vagyis műszerészmunkára. Jelentkeztem, mert hiszen gyerekkoromban sokat ellestem ezermester apámtól. Különösen az órák javítását, meg sok mást, a nyomdokain én is ezermester lettem. Ezt az alezredes megtudta és engem javasolt erre a munkára. Az angol katonáknak, meg a velük barátkozó német lányoknak az óráit hozták be hozzánk javítani. Volt egy olyan papírunk, amivel a nagykereskedésben ingyen adtak ehhez a munkához alkatrészeket. Később azonban már az órát is vinni kellett, amihez az alkatrészt kértük. Vittük mi, többször is és ezzel magunknak is gyűjtöttük az alkatrészeket. Én magam mellé vettem egy debreceni fiút, aki itthon vasúti tiszt volt, ám de az ő édesapja órás volt, tehát ő is értett az órákhoz.' Szívesen vettem magam mellé, mert hiszen én nem voltam órás, de értettem hozzá, mert volt hozzá érzékem. Jó dolgom volt ebben a javítóműhelyben. Az angolok ugyanis semmit sem fogadtak el ingyen. S az órák javítása mellett foglalkoztunk fényképezőgép, távcső és más precíziós használati eszközök javításával is. A munkáért cigarettával, kon- zerwel fizettek. Igaz, sosem cigarettáztam, de gyűjtöttem a cigarettát, hogy hazahozzam a rokonságom dohányzó tagjainak. Noha jó dolgunk volt, mindinkább vágyódtunk már haza, így aztán 1946-ban negyedma- gammal megszöktem. Viszonylag könnyen, vonaton érkeztünk Münchenbe. Ott egy magyar lágerbe vonultunk be. Útközben váratlanul mellénkrobogott egy amerikai jeep és a katonák igazoltattak. Szerencsére volt papírunk, mire tisztelegtek, és továbbrobogtak. Mi pedig egy jó fürdés, evés után tovább vándoroltunk és eljutottunk az osztrák-magyar határra, ahol szintén volt egy magyar tábor. Voltaképpen onnan már hazajöttünk. Először a civileket engedték el, mi csak később jöhettünk. Volt közöttünk egy más vallású fiú, aki angol katonai ruhát viselt, jól beszélt angolul. Neki sikerült feljutni az egyik induló vonatra. Mi pedig kérleltük, hogy segítsen már nekünk is feljutni a szerelvényre. Mondta, hogy a vonaton lévők nem bánják, de bennünket nem tudnak élelmezni. Meg ha valahol az oroszok igazoltatnak és leszámolják a létszámot, akkor négy embert - ahányan mi voltunk - elvisznek közülünk. Persze nem biztos, hogy azok éppen mi leszünk. Mi azonban elszántan felszálltunk a legelső kocsiba, ahová a patrónusunk is velünk tartott. Rendes gyerek volt, a mená- zsiját érintetlenül nekünk adta, mert ő el volt látva különféle konzervekkel. Nehezen, de elju-' tottunk a hazánkba. A Keleti pályaudvaron kaptunk egy szelet kenyeret meg egy kis forró teát. Innen indultam másodmagam- mal hazafelé. (Folytatjuk) PÁDÁR ANDRÁS
