Nógrád Megyei Hírlap, 2001. október (12. évfolyam, 228-253. szám)
2001-10-22 / 246. szám
4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap MEGYEI KÖRKÉP 2001. OKTÓBER 22., HÉTFŐ Az 1956-os forradalmi események Balassagyarmatot is viharos gyorsasággal elérték és még a patinás Balassi Bálint Gimnáziumot sem kerülték el. A gimnazisták is ott voltak az október 24-ei menetben. A tantestület itt is megalakította a maga forradalmi tanácsát, amelynek egyik tagja az akkor még huszonnégy éves Varga Lajos magyartanár lett. Később a forradalmi idők'alatt végzett tevékenységéért két év börtönre ítélték és szabadulása után sokáig mellőzték. Harminc év tanárkodása után került nyugdíjba, közben könyvet is írt visszaemlékezéseiről. Nem olyan régen párjával és barátaival felkereste '56-os szereplése színhelyét, Balassagyarmatot, ahol a Gösser panzióban beszélgettünk életéről.- Az úgynevezett '56-osok sok tekintetben különbözően ítélik meg az október 23-ai eseményeket, de egyben biztosak, hogy az igazi forradalom volt. A tanár úr számára mit jelentenek az akkori évek? Hogy került Balassagyarmatra és milyen élet voü akkoriban üt?- Még 1954-ben jöttem Debrecenből friss diplomával a zsebemben Balassagyarmatra, ahol végül a mai Deák Ferenc utca 12. szám alá kerültem albérlőként Turcsányiékhoz - magyarázza. - Hogy milyen volt az akkori Balassagyarmat? Debrecenhez képest vidékies kisvárosnak éreztem. Egy tanár nagyon kis embernek számított akkor, és én megvoltam a tanítványaim körében. így telt el két év, aztán jött 1956. FORRADALMI NAPOK- Azokról a forradalmi napokról milyen emlékei maradtak? Az első hírek miről szóltak?- Október 24-éri egyetemisták érkeztek Pestről autóval és röpcédulákat osztogattak, meg arról beszéltek, mi van Pesten, aztán nemsokára letartóztatták őket. De utána szinte szervezetlenül alakultak az események, mert mindig azt kérdezték a rendőrségen tőlem, hogy ki szervezte? De nem szervezte senki. Hallottuk, hogy Pesten mi van, hogy a nép közé lőttek, hogy mit követelnek és a gyerekek is ömlöttek ki az iskola elé. Az igazgató remegő arccal mondta, hogy menjetek be, de senki nem hallgatott rá. Megszűnt a tekintély, a hatalom abban a percben és itt egy tekintély volt, hogy a forradalom valahol létezik és hogy nagy méltatlanság történik az emberekkel. A tanárok közül kevesen voltak ott, a fiatalok közül Mayer Tibor, Molnár Feri, Baranyi Mihály ott lehetett velem együtt. Az idősebb tanárok óvatosabbak voltak, azok láttak már elég pálfordulást. Mikor a menet elért a gyarmati kórház elé, ott acéldrótot kötöttek a szovjet emlékműre és ledöntötték, bár megoszlottak a vélemények, hogy jó-e, amit csinálnak. Nem ilyen világot képzeltem el Beszélgetés Varga Lajos tanárral, 1956-os elítélttel- Azok a forradalmi napok sok váúto- zást hoztak Balassagyarmaton is, mert megindult az új rend szervezése. Ezekből az időkből mire emlékszik?- A bíróság épületében megalakult a városi forradalmi bizottság és az iskolánkban is. Minden munkahely megfogalmazta a maga követelményét és a helyi vezetőség megbírálását. Mi is összegyűltünk és a testület titkosan megválasztotta Versényi Györgyöt, Szabó Károlyt és engem a bizottság tagjainak. Baranyi Mihály a városi bizottság tagja lett. Leültünk megbeszélni a feladatokat és Versényi vállalta, hogy beszél '56-ról. Szabó Karcsi elolvassa a tizenkét pontot, vagy fordítva, de senki sem akarta vállalni, hogy az igazgatót megbírálja. Én a 24 évem bátorságával vállaltam. Odamentem a kollégákhoz és megkérdeztem, mi a véleményük az igazgatóról. Nagyon diszkréten mertek nyilatkozni és én a magam írói ambíciójával szépen összeszerkesztettem. Ebből aztán négyoldalas bírálat lett, ami elment volna egy országos értekezleten is. Aztán sor került a forradalmi bizottság szereplésére a testületben, ahol Versényi elmondta, hogy '56 mit jelent a nemzet életében, hogy az oroszok kimennek innen és egy szabad, önálló állam fejlődik ki, '48 nyomdokában. Szabó Karcsi összefoglalta azt a tizennégy követelményt, amelyek sorában szerepelt, hogy fakultatív legyen az orosz nyelv oktatása, a marxizmust nem feltétlenül kell továbbképzés útján elvégezni, ha szakfelügyelő jön együtt beszélje meg a testülettel az értékelést, aki vallásoktatásban akar részt venni, az részt vehessen. Szóval ilyen szolid tónusú részletkérdések voltak. Aztán rám néztek. És azt mondta valamelyik kollégám, hogy el is hagyhatod. De állítólag azt mondtam, hogy akkor miért dolgoztam, hiszen szépen megírtam, ma is megvan. Bennem volt egy olyan beütés, hogy mikor mindenki elgyávult, akkor úgy éreztem, ezt el kell mondani. így szóltam az egyetemen és ebből majdnem kicsapás lett és így szóltam a testületben. A felolvasásból most azt emelem ki, amikor arról szóltam, hogy az igazgatónk hintapolitikát folytat, mert igyekszik megfelelni a pártnak, az oktatási szerveknek és a testületnek is. Ezt mindenki természetesnek találta, csak én nem. Elhitette a párttal, hogy kommunista, pedig nem volt az, mert a szobája fala tele volt katolikus szentképekkel és olvasófüzérekkel. Én akkor úgy éreztem, hogy két urat nem lehet szolgálni egyszerre, és ezt szóvá is tettem. Az igazgató azt mondta könnyektől elfúló hangon, hogy: kollégák, ezek után fegyelmi eljárást kérek magam ellen. Aztán jött, hogy valamiképpen ezt módosítsuk, hogy nem akarjuk mi az ő leváltását. Minden forradalomban van valami naivság, hogy megkérem az ellenséget, ne lőjön rá többet, akár szóval is. Aztán '57-ben még meg is jutalmaztak és senkinek a hajszála máig nem görbült meg. Egy-két tanárt letartóztattak, hogy vicceket meséltek az ebédlőben. AZ OROSZOK BEVONULÁSA- Hogy élte meg a város az oroszok bevonulását?- Arra emlékszem, hogy Bargár Ödön ült egy autóban és azt mondták az emberek, hogy ki fogják lőni az oroszok, ha valaki benzines palackot fog dobni a tankokra. Iszonyatos sok, vagy harminc tank jött ebbe a kisvárosba és minden utat elzártak. Az emberek ott álltak november 4-én a járdán és nem történt semmiféle atrocitás. Az oroszoknál ki volt dolgozva minden, akárhogy kell leszerelni egy vállalati elégedetlenkedést is és nem lehetett tudni, tót tartóztatnak le. Engem és nagyon sok mindenki mást szinte 1958-ig hagytak pihenni. Most, amikor átnéztem a Balassagyarmaton elítélteknek a névsorát, azt láttam, hogy rengeteg embert, Nagy Imre kivégzése után, 1958-ban vettek elő.- Hogy történt a letartóztatás?- Én is odáig tanítottam, a Diákéletet szerkesztettem, az igazgató parolázott velem, mintha különösebb nem történt volna. Egyszer csak derült égből villám- csapásként, épp mikor az üres füzetlapokat tépkedtem, mikor Szálkái igazgató odajött hozzám és azt mondta csendesen: Lajoskám! Érted jöttek! Két civil ember ott állt, akiket ismertem, mert odajártak hozzánk, akkor próbálták megszerezni az érettségijüket. Én akkor úgy gondoltam, hogy ők is részesek ebben, de később ez a felfogásom kicsit módosult. Mondták, hogy vegye magához a kabátját és táskáját. Bementünk a könyvtárba, mert könyvtáros voltam és annyi politikai érzékem volt, hogy a táskámat nem ismertem fel, mert tele volt mindenféle röpcédulával, irattal. A ló- denkabátomat vettem le a fogasról. Mikó Mária ott állt beszorulva két ajtó közé. Azzal együtt fordítottuk akkor egy német szerző művét Jézusról, és minden vasárnap összejöttünk. Egy kis Bibliát használtunk fel, amit Londonban adtak tó. Ezt a Bibliát odacsúsztatta a kezembe és ez mindig ottmaradt velem, ezt nem tudták elvenni. MEGHURCOLTATÁS- A rendőrségen mit írtak a számlájára?- A számlámra sok minden volt írható, de úgy tűnt nekem, hogy nagyon kevés, amit csináltam, röpiratot készítettünk magánházaknál, az iskolákban, ami a néma tüntetésre készült. Ebben főleg a diákok segítettek és ők is ragasztották tó a falra, hogy „Aki nem ismeri el a Kádár-kormányt, ne menjen tó az utcára!” Azt gondoltuk, hogy ha mi ezt demokratikusan elmondjuk, akkor jó. Fogalmunk sem volt, hogy az egész vezérkart tóvégeztetik és azokat is, akik rokonszenveztek velük. Ez egy vádpont volt. Az írószövetséggel is kapcsolatba léptünk. Mikor a Vanik Miklós felolvasta a 14 pontot, abban nem volt semmi tanári hatás. Mi, akik benne voltunk, az iskola forradalmi tanácsába, semmit sem szerveztünk. De akkor felmerült az a gondolat, hogy itt vannak az oroszok és kellene valami plakátot csinálni, hogy tuják ők is, ez nem ellenforradalom, mert ez a forradalom is valamiféle mértékben a szocializmus értékeinek a védelme érdekében zajlott le. Akkor megszerkesztettem ezt az orosz nyelvű plakátot, amelyen leírtam az egyik kolléganőm orosz fordításával, hogy oroszok ne lőjetek ránk, a magyar szabadságért küzdünk és azt akarjuk, hogy egy demokratikus, független Magyarország legyen itt. Kiragasztottuk ezeket a három méter széles plakátot a laktanya kapujára és máshová is. Ezt a főbűnünket valahogy elő sem vették egy ideig, de volt egy ilyen vádpont, hogy én szatirikus írásokat írtam. Ez is ott volt az ügyészségen, mint rendszer ellen izgató, mert ez volt akkor a fontos mindenkivel szemben. Másik vádpont volt, hogy levelező kapcsolatban voltam az egyik orosz szakos egyetemista társammal, akiről nem tudtam, hogy a Szabad Európa Rádióhoz került disszidensként.- Ennyi akkoriban elég volt, hogy valakit meghurcoljanak. Mi volt a vád.?- A koncepció már megvolt. Rozgonyi államügyész megszerkesztette a kérdéseket, amelyeket átadott a rendőrségnek. Négy kérdést elém tettek és a tőlem elkobozott írógéppel lehetett válaszolni. Salgótarjánban vagy 25 embert hallgattak tó, olvastam a vallomásaikat. Kollégáimat is kihallgatták és a tanulókat megpróbálták rávenni, hogy ellenünk valljanak. Eljárást indítottak Mikó Mária, Payer Tibor, Kárpáti Zoltán tanárok ellen, de ezek csak felfüggesztett büntetést kaptak. Egyedül én szerepeltem vádlottként, mert Baranyi Mihály kollégám az eseményeket követően elment Kecskemétre. A bíróra már nem emlékszem.- Hogy szólt az ítélet és hová került?- Elég volt az a 24 oldal tanúvallomás, amiből össze lehetett férceim egy négyéves ítéletet amiből két év lett, mert még negyedéves egyetemista koromban tüdőszanatóriumba kerültem és ez valamit mentett rajtam. Először egy hónapig Balassagyarmaton voltam, aztán a politikaiakat különválasztották a közbűntényesek- től és a Kozma utcába kerültem. A börtönben Darvas Iván volt a könyvtáros.- Két év nagy idő a börtönben is, amely után hogy alakult a sorsa?- Mikor 1959-ben kijöttem a börtönből, különféle segédmunkát vállalhattam volna. Debrecenbe nem vettek fel kalauznak, egy gyárba sem, végül a Képcsarnok Vállalat alkalmazott ügynöknek és rézkarcokat árultam. Aztán volt egy úgynevezett gyümölcsfa-számláló akció 1959-ben. Nem volt ez véletlen, ez egy taktikai lépés volt, és akikkel ott együtt voltam, azok mind akkor szabadultak a börtönből amnesztiával, köztük ügyvédek, tanárok, igazgatók, kultúrházveze- tők. Kisvárda környékén számoltam a gyümölcsfákat és olyan jól fizették, hogy később hónapokig abból éltem. Mikor már csak egy hónap kitartásom volt, akkor jöttem fel Pestre, mert Mikó Mária azt mondta, hogy a Goldberger gyárban talán el tudnék helyezkedni. Ez sikerült is, de egy napig tartott, mert mindenki ekcémával fertőzött volt és én nem bírtam azt a szennyet, ami ott volt. Utána kerültem az Iskolai Felszereléseket Értékesítő Vállalathoz, ami az országban lévő gyárakban felvásárolt se- lejtanyagot osztotta szét. A központunk a Bem téren volt, mint segédmunkás, raktáros és kocsikísérő, előadó, majd boltvezetőként tíz évig dolgoztam itt. 1970-ben a Szabó Ilonka utcában lévő építőipari szakközépiskolában sikerült elhelyezkednem magyartanárként. Onnantól ezen az egy helyen dolgoztam tanárként 1999-ig. AZ ELÉGEDETLENSÉG JOGÁN- A könyve mikor jelent meg?- Az első könyvem „Az elégedetlenség jogán” két éve jelent meg és régi írásaimat tartalmazza.- Ennyi év távlatából mi a véleménye az ’5&os szerepléséről? Vállalja?- Természetesen vállalom. Én úgy érzem, hála Istennek, hogy egyetemet végezhettem és hogy voltam börtönben, mert így lehetett megismerni ezt a korszakot. Aki nem volt ott, mindenképpen valami illúziója van, az egy kicsit utópista. Én pontosan látom a helyét ennek a rendszernek, hogy hol volt a maga embertelenségével. Nemcsak az volt a baj, hogy rosszul szervezték a téeszeket, a gyárakat, hanem az volt az alapja, hogy az ellenségképet állandóan táplálni kellett. Napról napra szülték, hogy tó az osztályellenség.- Mi a véleménye a mai világról?- Ez nehéz kérdés. Nem így képzeltem el. Mi a kapitalizmussal mindig hadilábon állunk. Mi komolyan vettük azt, hogy van kizsákmányolás, emberek elnyomása, komolyan vettük azt, hogy jó lenne, ha mindenkinek lenne földje, munkája, amiért megfelelő bért kapna. És akkor egyszer csak jön egy olyan állapot, amelyik egy olyan kapitalizmust nyom a nyakunkra, amihez nem szoktunk hozzá. Azzal kezdődött, hogy a takarékba tett pénzünket eltüntették. Kifosztottak, számomra a kapitalizmus így kezdődött és hogy én nem roppantam össze, nem lettem öngyilkos, az azért van, mert a pénzt nem tekintem alapvető értéknek. A kapitalizmusba beleverték az orrunkat és sokszor úgy érzem, hogy mind az a rossz, ami létezik egy országba, az elszabadult. A pártoskodásból nem az lett, hogy demokratikusan megértjük egymást, hanem most már nem tudok leülni egy másik párthoz tartozóval, az bizalmatlan, én bizalmatlan vagyok. Teljes mértékben szétfeszítették ezt a széthasadt népet. Olyan állapot jött létre, amire nincs felkészültség és úgy érzem, hogy ezt még nem tudtuk megemészteni, sem végiggondolni. SZABÓ ENDRE Ködösek az éjszakák 1956. október 22., hétfő. Enyhén ködös reggel. A Keleti pályaudvar várótermében vágni lehet a cigarettafüstöt. Ülőhely nincs. A sarkokban, a nagyteremben batyujukhoz ülnek a várakozók. A három salgótarjáni fiatalember a zsebében vakaródzik, pár forint akad mindannyiuknál. Elindulnak a városba, a Rákóczi úton, nézelődve ballagnak a körút irányába. Van idő, a Déli pályaudvarról a délutáni órákban indul a vonatuk. Ajkára utaznak. Éjfélig az ajkai Csinger-völgyi körletbe kell érkezniük. A rab-bányához (így nevezte a lakosság), ahol két századnyi katona-bányász élt és dolgozott, ahol minden a rablétre emlékeztetett. A körlet és a bányalejárat közötti két-három száz méternyi utat magas drótkerítés kísérte. A katonák nótáz- va tették meg nap mint nap az utat, ez volt a parancs. A Jókai bánya bányászai többségében svábok, német ajkúak voltak. A csapatvezetők kiválasztották a szemre erősebb fizikumú legényeket. A csapatba fogadás egyik elve az volt a bányászok részéről, hogy a következő félre nem érthető kérdésekre - Mit loptál? Hány évet kaptál? - kellett válaszolniuk. A kérdések visszautasítása nem növelte a csoport és a befogadásra váró fiatalember bizalmát. Két- három hónapja még csak rabok voltak.- Ti már ki vagytok okítva, hogy mit mondhattok! - vágtak vissza többen is. Ennyi év távlatából is úgy érzi a visszaemlékező, hogy semmit nem hittek el, amit mondtak, pedig nem vezették félre őket. Mindannyiuk érdeke volt, hogy jó „fronton”, jó csapatban dolgozhassanak. A Jókaiban volt szén, lehetett termelni és a kereset sem volt elvetendő, havi 2-2500 forint. A háromfős salgótarjáni csoport közben a Nagykörúthoz érkezett. A hatos villamoson a Moszkva térig ötven filléres vonaljeggyel a vezető mellett álltak. Nézték a város forgatagát. A villamosvezető szinte reflexszerűen ütött jó nagyokat a csilingelőre, néha olyankor is, ha nem botorkált senki sem a sínek között. A Moszkva téri végállomáson a büfék körül féldecizők, unaloműzők ácsorogtak. Fázósak voltak, pedig már a nap is kezdte szórni sugarát. A köd kiszorult a városból. Egyre jobban melegített a köpenyen át az őszi napfény. A felfelé tartó lépcsősor és a meredek part csak tovább növelte a hőérzetet. A 16-os autóbusz már többször is elhaladt a kis brigád mellett. Ők a gyaloglást választották. A bécsi kapunál értek a várba. Akadály nem volt, hogy a bástyaszerű falra a sok-sok töredezett lépcsőn feljutva ne nézzenek egy kicsit körül. Csakhamar indulhatnak tovább. Rendezett és rendezetlen kőhalmok álltak még sok helyen a várban. A mai Hilton helyén szeméttelep. A Halászbástya lépcsői sem voltak mind járhatók. A második világháború nyomait nem kellett keresni, akaratlanul azt látták. A Mátyás templom nyitva volt. A főhajó hátsó részén a faállványok patinássá feketedtek a 44-es bombatalálat nyomán. Mire a Halászbástyára értek, a nap ezernyi sugarát szórta. Kigombolták a köpenyeket és a falakhoz dőlve nézték a várost, Pestet. Feledhetetlenül szép volt, a Duna méltóságteljesen hömpölygőit. A salgótarjániak büszkeségét csak növelte a sok hajó. Több ország lobogóit is felfedezték. Nehéz a bányászmunka, de most pár órára a látvány mindent feledtetett. Előkerültek az oldaltáskákból az otthon gondosan becsomagolt fasírozottak, volt egy darab száraz lócsabai is. Az önfeledt evést - amelyben mindig a másik család által csomagolt volt a jobb, - csak az zavarta meg, ha valami delegációszerűség érkezett a bástyára. Az előfutár határozottan odaszólt a tarjániaknak: - Katonák! - fejezzék be a zabálást, forduljanak a város felé! Csak percekig tartott a látogatás, olyan gyorsan mentek, amilyen gyorsan jöttek. Tovább folytatódott az evés, a nézelődés, a város csodálata. Jó volt a faragott kőfalnak dőlni, már adott vissza a nap melegéből. Elmúlt dél, mikor az emlékezetes nézelődés után a Déli pályaudvar irányába indultak. A budai oldalon a vár magasságából letekintve a völgybe, tejfelszerű köd terült el. A hűvösebb éjszakára gondolva, sokan gyújtottak be kályháikba. Szinte pipált egész Buda. A házak kéményfüstje keveredve a Déli pályaudvar pöfögő gőzöseinek füstjével, orrfacsaró, bűzös, savanyú, édeskés szagot árasztott. Két vagon is fel volt tartva katonáknak. Nem ültek közijük, megtanulták: a cukkolást nehéz elviselni. Bárhol megjelentek, mindig akadt a bakák közül, aki vezényszavakra emlékeztetve elordította magát: - Állj! Mert eláslak! Hárman utaztak, meleg volt a kupé. Időben érkeztek az ajkai állomásra. Csinger-völgyig aztán ismét gyalog mentek. Vidámak, jó hangulatúak voltak, még öt órai alvást is beterveztek maguknak a laktanyában. Másnap a bánya, a front, a munka várta mindannyiukat. Menet közben dicsérték a saját csapatukat, hiszen mindenki máshol dolgozott. Az óriási bánya aknáján a liftek szaporán haladtak, csak a bányászok utaztak rajta. A szén gumiszalagon és a tárón keresztül került a felszínre. Ahogy rótták a kilométereket, egyre inkább visszaérkeztek a valóságba. A bányaüzem fényei már utat mutattak. Szembe jött velük az egyik szakasztársuk. Ünnepélyes volt és nagyon felelősségteljes. Ünnepélyes, már amennyiben az akkori többször elhasznált katonagúnya annak mondható. Egy biztos: a nadrágjára úgy varázsolt élt, hogy napokig rajta feküdt. Az éjszakási vonathoz igyekezett. Reggel kilenc órakor az országos parancsnoknál kellett Budapesten jelentkeznie. Nagy esemény előtt állt. Azokat hívták meg oda, akik párttagsági felvételt nyertek. Személyesen ő adja át a tagsági könyvet. Lehet, hogy szabadságot is kap tőle.- Jó szerencsét! - köszönt és eltűnt az egyre erőteljesebben terjeszkedő ködben. Ennek lassan ötven éve... KÁLOVITS GÉZA
