Nógrád Megyei Hírlap, 2001. szeptember (12. évfolyam, 203-227. szám)
2001-09-15 / 215. szám
— --- --------■ ' --- ■ — ----— ---------— ■ ■ — — ~ ~~~ _ A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE___________________________________________________________________________2001. szeptember 15., szombat | Déva vára helyett híd(ak) épült(ek) a vajdasági olvasótáborban „Kamaszkorom legszebb nyara”. Bizonyára sokan emlékeznek még több generáció egyik kedvenc filmjére. A mostani kamaszok nem is tudják, mire gondolok. Mint, ahogy azt sem, hogy felnőttként lehet csak rádöbbenni arra, hogy a kamaszkor minden nyara a legszebb. Nem szeretnék e rövid cikkel benevezni a legek versenyére, de ez a nyár, talán hozott sokunk- köztük több mint harminc határon inneni és túli magyar középiskolás - számára olyan meghatározó élményeket, amire jó lesz majd emlékezni nemcsak a hosszú, hideg téli estéken, hanem az évek többi hétköznapjain is. Az olvasótábor csapata a tóthfalui római katolikus templom előtt vendéglőkből stb. eltűnt rokonokról. Hallottunk barátokról, akik a bombázás napjaiban nem fordították meg a telefont fértsd: nem telefonáltak) és azokról is, akik igen. Hallottuk, hogy ilyenkor derül ki igazán, hogy... Találkoztunk jó palócokkal, akiknek ősei a Palócföldről vándoroltak el, majd' háromszáz éve. Most Bácskertesen (Kupuszinán) élnek, és őrzik a hagyományokat Silling István gondoskodó vezetésével. Láttunk millenniumi sokadalmat Zentán, újvidéki tévéstúdiót, várakat, templomokat ilyet is, olyat is, a „Híd” folyóirat szerkesztőségét és a másfél éve lebombázott hidakat. (Újra a hídnál vagyunk!) A tizenhárom napból hat napot utaztunk, csavarogtunk, hét napon át azonban egy helyen voltunk. Nem a vándorlók, hanem a letelepültek életét éltük. A salgótarjáni Balassi Bálint Megyei Könyvtár már 25 éve szervez nyaranta olvasótábort Nógrád megyei és határon túli magyar középiskolásoknak. Ezt már nyugodtan tekinthetjük hagyománynak, ahogy azt is, hogy rendszeresen a történelmi Magyarország valamely jellegzetes, nagy múltú tájegysége ad otthont az olvasótáboroknak. Ebben az évben a Vajdaság volt a megismerésre választott történelmi és kulturális tájegység, és egy példaértékű vajdasági magyar falu, Tóthfalu és egyházi központja, az olvasótábor bázishelye. Itt kezdhette meg kéthetes táborozását 33 Nógrádból, Felvidékről, Kárpátaljáról és a Vajdaságból érkezett kamaszkorú, középiskolás. Gyetvainé Szorcsik Angéla kiváló szervező- munkájának, valamint az Illyés Közalapítvány és az ISM Mobilitás Közalapítvány támogatásának köszönhetően minden feltétel, tárgyi, eszközbeli ellátottság egy minden szempontból igényes program megvalósítását tette lehetővé. (A tábor munkájából még nagyon sokan vették ki részüket sütőként, támogatóként, vagy egyszerű önkéntesként, de sajnos lehetetlen mindenkit név szerint megemlíteni. Ezúton is köszönet érte.) Az idei olvasótábor a Vajdaság legismertebb irodalmi folyóiratától a „Híd”-tól kölcsönözte nevét, amely akár konkrét, akár metaforikus tartalommal is végigkísérte a tizenhárom napot. Hiszen szimbolikusan hidat építettek egymás felé magyarországi és határon túli magyar fiatalok. Hidat a múltba, hidat a régiók, a magyarok lakta területek között, átívelve határokon, szokásokon, kultúrákon. Megismerhettük a különbségeket, de felfedeztük a hasonlóságokat és a közös pontokat is. Mert bármilyen furcsa is, de a hasonló életkoron és a közös anyanyelven túl nem nagyon volt több közös alap, amiről az „építést” elkezdhettük volna. Az anyaországból érkezett fiatalok furcsa mód kisebbséget képeztek a kisebbségi létben élők között, de itt tapasztalhattuk, a kisebbségi létnek is különböző módozatai vannak. Ezért is volt fontos a helyszín kiválasztása, mert a délvidéki (vagy, ahogy tőlük frissen tanultam) a „lentségi” magyarok is az utóbbi évtizedben, nyugtalan térségünk minden lakójához képest közelebbről látták a poklot, éltek át borzalmakat. Itt tábort verni már önmagában drámai helyzetet jelent. Tizenhárom nap, (hogy kicsit ráerősítsek a tábor időtartamának számmisztikái mágiájára is) elégséges idő arra, hogy olyan élményeket kapjunk és adjunk, ami megváltoztató. Találkoztunk a táborlakókkal Fülekről, Révkomáromból, Salgótarjánból, Beregszászról, Zentárói, Csókáról, Székelykevéről és még egyéb más helyről. Mindenkinek érdemes lenne egy történetet szentelni. (Talán majd máshol és máskor.) Most csak egy rövidet ide: Székelykeve - Belgádtól úgy ötven kilométene található - körülbelül ezerlelkes falu, ahol székelyek élnek. Nem a Vajdaságból vándoroltak (f)el/le ők, hanem még a Mária Terézia által elrendelt mádéfalvi veszedelemként (1773) elhíresült székely népírás után. Akkor itt menedéket találtak, most kicsit félnek. Székely nyelvjárást beszélnek, úgy kétszáz évvel ezelőtti állapotában konzerválva a magyar nyelvet. Először elég nehéz volt megérteni, de végig gyönyörű volt hallgatni. Örökírónak hívják a golyóstollat, például. Vannak még üyen nyelvi csemegék, de erről a táborban készített magyar-magyar szótárból lehet többet megtudni. Találkoztunk a Vajdaság nevezetességeivel. Történészektől alaposan megismerhettük a térség múltját, íróktól, költőktől (Bori Imre, Bordás Győző, Tari István, Cs. Simon István) a vajdasági irodalmat, barátoktól, segítőktől (dr. Rózsa Molnár Ilona, Hajnal Jenő, Bábi Csaba, Kalmár Károly) a közelmúltat, a jelent, a mindennapokat, az itteni életet. Hallottunk behívókról, amit szinte minden férfi (még ötven felé közeledve is!) megkapott. Hallottunk bujkálásokról, mert senki nem akart értelmetlenül háborúzni. Hallottunk történeteket, erőszakos katonatoborzásokról diszkókból, Mint letelepültek hét napon át dolgoztunk. Olvasótábort csináltunk, de az olvasás helyett inkább filmeket néztünk. („Amerikai história X”, „Underground”), információkat gyűjtöttünk a táborhelyről, Tóthfaluról, egymásról és önmagunkról. Esténként tüzet raktunk, egy éjjel pedig felriadtunk legmélyebb álmunkból. És beszélgettünk. Nagyon jókat és nagyon mélyen beszélgettünk. Mert a szavakat nemcsak olvasni, de kimondani is jó. Beszélgettük arról, hogy mi volt, hogy mi van és, hogy mi lehetne... Ez alapján a beszámoló alapján még akár úgy is tűnhet, hogy igazából nem csináltunk semmit. Hisz1, mi marad ebből? Nem a kétkedők, hanem magunk miatt dokumentáltuk a munkánkat, hogy lássuk. Igen, ennyi idő alatt, ennyi mindent lehet. A tizenhárom nap alatt készítettünk egy újságot, egy szótárt, létrehoztunk és bemutattunk egy színházi előadást. A színházi játék alapjául a valamennyi magyar vidéken ismert erdélyi népballada, a „Kőműves Kelemen” szolgált. Itt azonban, a tizenkét kőműves, és „az tizenharmadik Kelemen kőműves” nem Déva várát, hanem egy hidat épített. Ebben is benne volt az Áldozat, így talán nehezebben dől össze. A tizenharmadik napon, a „Híd” olvasótábor záróestjére a mi hidunk felépült. Azóta is használjuk. Kipróbáltuk, lehet közlekedni rajta. Bátran! _____________________________8KQQA RÓ6BHT szakmai táborvezető Kézműves foglalkozás Tóthfalun, az egyházi központban Doroszlón, Fehér Ferenc emlékháza előtt „Nyármarasztaló” képzőművészet Három alkotótábor képviselői a József Attila Művelődési Központ üvegcsamokában Van, amikor az akarat kevés... Utolsó beszélgetés Csikasz István balassagyarmati költővel Csikász István barátunkat névnapján köszöntöttük otthonában Oroszlánné Mészáros Ágnessel, a városi könyvtár igazgatójával. Az Ő kötődése Istvánhoz még a hajdani országosan is ismert balassagyarmati irodalmi színpad szép éveiből való, ahol előadóként szerepelt a polihisztor előadóművész, költő, festő irányítása alatt és az egykori irodalmi színpadi tagok üdvözletét is hozta. Én a Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság és a számtalan jó ismerős nevében is köszöntöttem a betegeskedő barátot. Aki mostanában - szeptember 25-ig - ellátogat a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ üvegcsamokába, egy különleges kiállítás élményével gazdagodik. Ott, ugyanis egy jól megrendezett, ízléses válogatás látható három nyári Nógrád megyei művésztelepen készült alkotásokból. Egyrészt a Cereden táborozott festőművészek munkáit reprezentálja a tárlat, de ízelítőt ad az SVT-Wamsler Háztartástechnikai Rt.-ben tartott öntöttvas- illetve tűzzománc művésztelepen született művekből is. Mint a hét eleji megnyitón Korill Ferenc intézményigazgató köszöntőjében elmondta: fontos ez a kiállítás, mert visszautal azokra a helyszínekre, ahol a képek, a szobrok készültek. Megemlítette, hogy már a tavalyi szabadtéri szoborkiállításon is szerepeltek a ceredi művésztelep táblaképei. Most annyival gazdagodott e bemutató, hogy a zománcművészet is jelen van néhány helyi képviselővel. A tárlat szakmai megnyitó- beszédét Bálványos Huba grafikusművész tartotta. Mondandója középpontjába a nyári művésztelepek általános jelentőségét állította. Elmondta, hogy ezek alkalmat adnak az alkotók terveinek kiteljesítésére, az összegzésekre, ilyenkor van idő töprengésre, ábrándozásra, kísérletezésre, az anyagok tulajdonságainak ldpróbálására, a formákkal, színekkel való játék különböző elemeinek „becsempészésére”. Nem véletlen, hogy több alkotás címében is szerepel az „Álom”, a „Hangulat”, a „Magány” szó, de tapasztalni a nosztalgikus tájfestészet, a csendélet megnyilvánulásait éppúgy, mint a könnyed szösszenetekét”, vagy az iróniával párosuló drámaiságát. Szólt némelyik mű tradicionális szépségéről, a szimmetria méltóságáról. A sokféle alkotót, a számos műfajt az a nagyjában, egészében egységes körülmény kapcsolja össze, amely a művésztelepi életformára jellemző. Elemzésének illusztrálására Bálványos Huba megemlítette néhány alkotó nevét, műve címét, így például Bakos Ferenc „Sorsok I- II.” című festményét, Bobály Attila „Kettős” című szobrait, Herte- lendy Mária Zsuzsa „Virágnak világa”, L. Presits Lujza „Szamos napsütésben”, G. Lóránt Lujza „Elvarázsolva” című zománcát, Sánta László „Terek I-II.” című táblaképét, Fürjesi Csaba „Hyppokrates fossillia” című kompozícióját. Szinte minden műfajban szerepelnek a tárlaton komoly esztétikai színvonalat képviselő külföldi alkotók is, akik neve értelemszerűen kevésbé ismerősen cseng a nógrádi közönség körében. Egyelőre... Az egykori úgymond nagykiállítások - tavaszi tárlatok, gyűjteményes kiállítások, biennálék stb. - színhelye, a József Attila Művelődési Központ üvegcsarnoka most ismét - bizonyára nem utoljára - rangos bemutatónak ad helyet. Érdemes csak ezért is odamenni, vagy egyéb, az intézményben zajló programokkal összekötni a szemlélődést, hiszen a látvány, a hangulat akár nyármarasztalóként is értelmezhető. CS. B. Volt miről beszélgetni. A bajok, az élet igazságtalanságai mellett szóba jött, hogy a látogatók sorában még Koza József kanonok is felkereste Istvánt és jobbulást kívánt neki. - Ellátott útravalóval, tiszta lett a lelkem, örülök neki - zárta le a témát. Felvillanyozódott, mikor azt említette, hogy jó hírt hozott számára Horváth Gábomé dr. irodalomtörténész, aki elmondta, hogy összeismerkedett egy kaposvári kiadóval, aki hajlandó lenne a „Levelek Bálint úrnak” című kötet után született verseket kiadni. Arról beszélt, hogy ezeket ciklusokba kellene még állítani, alcímekkel ellátva. A munkacím „Új versek” lenne, de más cím jobban illene rá. - Optimista cím kellene, de ilyen állapotban - legyintett István. A másik kiadásra váró, prózát tartalmazó kötet „Az idők” sorrendje is összeállt már, de kronológiába kellene tenni és megfelelő tördelésbe kiszedni. Ebben olyan írások vannak, amelyekben Szabó Lőrinc, Mikszáth Kálmán, József Attila, Madách Imre és mások jelenítődnek meg. István azt emlegette, hogy már régóta nem vett kezébe festőecsetet, de Mátraházán rajzol- gatott, igaz az csak olyan gondűző volt. Praznovszky Mihály, a Palócföld főszerkesztője többször is kérte levélben, hogy küldjön anyagot, de ez már nem valósult meg a betegség miatt. Mária asszony, a feleség, aki gondosan ápolja, arról beszélt, hogy két éve küszködnek a bajjal, ami szívinfarktussal kezdődött, aztán tovább tetéző- dött.- Már nem is koccinthatok veletek a névnapomon és sajnos az akaratnak nincs olyan ereje, hogy egészséget adjon - mondta keserűen István. Azt emlegette, hogy 14 éves kora óta minden nyáron dolgozott, építkezéseken, állami gazdaságokban az aratásnál, cséplés- nél, hogy őszre megkeresse ruhára, cipőre valót és a tanuláshoz szükségest, mert édesapja betegeskedett. Ez a munkásélet augusztus 20-ig tartott, azután lehetett a Zalára járni, lebarnulni, meg hát udvarolni - derült mosolyra az arca. Arról mesélt, hogy nyolcéves korában az „Égig érő fa” meséjét írta át versbe, amelybe egyfajta belső zeneiség volt. E készsége változott át irodalommá. Szüleit és a két nagynénjét emlegette szeretettel, akik any- nyit olvastak fel neki, hogy gazdag szókincse lett és benne maradtak a tizenkettes, lüktető Arany János-verssorok.- Hiányzik az a csodálatos érzés, amit a mikrofon előtti szereplés okoz. - Teljes biztonsággal állítom, hogy föllépni nem fogok többet. Inkább lemondok erről az örömről, erről a csodálatos érzésről, csak gyógyuljak meg. Ezután írni fogok, amíg csak tudok... Szó esett képzőművészeti munkásságáról, a sokféle technikával készült alkotásokról is. A Romhányi Gyula legújabb verseskötetébe készített rajzát emlegette, hogy jó lenne már ha megjelenhetne a kötettel egyetemben, csak mecénás kellene. Elénekeltem neki édesapám nótáját, azt, hogy „Van még a kancsóba piros bor is”, amit mosolygó szemmel végighallgatott. Majd nagy komolyan azt mondta : - Öregem, rájöttem arra, hogy az embernek minden pillanatot meg kell becsülni. Ebben egyetértettünk, ezen a nevezetes István-napon és abban is, hogy élni jó, csak segítsen minket hozzá a Mindenható. _______________________________SZABÓ INDRE (Csikász István szeptember 13-án, csütörtökön Balassagyarmaton elhunyt.) Bálványos Huba grafikusművész méltatta a „hármas” tárlatot
