Nógrád Megyei Hírlap, 2001. augusztus (12. évfolyam, 177-202. szám)
2001-08-11 / 186. szám
2. OLDAL SALGÓTARJÁN MEGYE I I K Ö R K É P PÁSZTÓ 2001. AUGUSZTUS 11., SZOMBAT Faragó Zoltán: T E R E P j Á R Ó Visszatérő vízivilág Remeg a levegő a forróságtól a maconkai víztározó felett. Nem is helyes az egyes szám használata, mert immár kettő is van belőlük. (A műszaki átadásról augusztus 9-ei lapszámunkban olvashattak. A SZERK.) A régebben feltöltött tónak is különleges, Nógrád- ban ritkaságszámba menő madárvilága van, de az új bizonyára túltesz majd rajta: náddal, gyékénnyel benőtt, elszórtan álló fűzfákkal, sűrű bozótosokkal tarkított vízivilág alakult ki a lengyen- di puszta alatt a Zagyva fel- duzzasztásával. A nádas kis szigetek, a csatornák, a tározó végében elterülő tocsogós rét visszahoznak valamit az állat- és növényvilág néhai gazdagságból, s olyan lesz ez a terület, amilyen a XIX. századi hazai folyószabályozások előtt a nagy rétségek világa lehetett (A rét szót a régi magyar nyelvben „mocsár” értelemben használták.) A munka nem most kezdődött, de a madárvilág észrevesz minden apró változást. Az élet már a vízszint beállása előtt is valósággal nyüzsgött itt, a madarász pedig már előre dörzsöli a markát: mi lesz majd Maconkán, amikor az őszi madárvonulás megkezdődik? Merthogy már most is sok érdekes dolgot láthatunk. A nádasok és a szárazabb részek határán derékig érőre nyúlt növénytársulások tenyésznek. Bizonyára sokan gaznak, lekaszálásra való gyomnak látják ezeket, de bizony kár lenne értük! A kanadai aranyvessző és az ugyancsak amerikai származású seprence kivételével csupa őshonos növény, akárhogyan is keresem, még parlagfüvet sem látok közöttük. Talán még ezt az agresszív, újvilági eredeti gyomot is elnyomják a hazai fajok ott, ahol békén hagyják őket fejlődni? Mindenesetre a rovarviláguk páratlan. A tarka lepkék között több boglárkafaj látható, busa-, kénes- és mustárlepkék, azután megpillantom a hazai rétek egyik legszebb viráglátogatóját, egy majdnem tenyérnyi nagyságú fecskefarkú pillangót is. Csa- pongva röppen gilisztaűző varádicsról vörösherére, aszatról szarvaskerepre... Hiába követem, s próbálom lefotózni, használható képet nem enged készíteni magáról. A meglehetősen jelentéktelen, barna színű erdeilepkék itt látható három-négy fajának képviselői talán még tőle is bizalmatlanabbak, de, mivel általában árnyékban vannak, nem is jelentenek valami vonzó fotózsákmányt. A nádas szélein, a szárazabb részeken kialakuló kis „tisztásokon” az ászát már elvirágzott több helyen is, a fehér röpítőszőrök azonban még ott ülnek a szárakon. Bőséges táplálékot jelentenek a tengelyeknek, akik kis csapatokban röppennek fel előlem, amikor a közelükbe érek. Egyik másik eléggé bátor, akár öt-hat lépésnyire is hagyja megközelíteni magát. Ugyanilyen hidegvérű az a fiatal nádi sármány is, amelyik éppen elém röppen le egy, az ösvény fölé hajló nádszálra. Hintázik is rajta a veréb nagyságú madár, azután, amikor felfelé lendülve kezdő lökést ad neki, elrúgja magát a nádszálról, tesz egy fél fordulatot a le-, vegőben, és eltűnik a dús növényzet között. A tó vize meglehetősen csendesnek tűnik. Nem is csoda, késői az időpont, ahhoz, hogy az ember sokat lásson, hajnalban kellett volna kijönni... Olyan azonban nincs, hogy valami ne kerüljön az ember szeme elé. A vízen most is mozog valami, nagy v-betűt húzva maga után, ahogyan úszik. A távcső lencséjében aztán egy közönséges szárcsa lesz belőle. Lemegyek a vízpartra ott, ahol már régebben egy kis szigetet alakítottak. Még mindig a régi tó szélén járok, de már közvetlenül előttem magasodik az új gát, ami ugyan betonból van, de a vízivilág erről mit sem tud. Ugyanolyan ez nekik, mintha a száz évvel ezelőtti mocsarak közül csöppent volna vissza egyik a múltból... Locs-locs-loccs... Sááp-sip- sapp... Egy tőkésréce menekül el a nád aljából közeledtemre, a vizet taposva és kissé sziszegő hangon méltatlankodva. Alig sikerült megpillantanom egy szemvillanásra, pedig olyan közel volt, hogy szinte a lábam alól menekült el. Ugyanez gyorsan, egymás után megtörténik még kétszer. Mindannyiszor tőkésrécét zavarok meg. A víz felett molnárfecskék seregei vadásznak a rovarokra, egyszer szinte a vizet szántva, mász- szor olyan magasra felrepülve, hogy látni is alig lehet őket. A sziget szélén álló fűzfák törzsei között, egészen alacsonyan a föld felett egy szarka repül végig. Bármit találhatott a fekete-fehér tollazatú, szemfüles madár, de a legvalószínűbb, íiogy valami döglött halat vetett partra a víz az egyik öbölben. Egy tövisszúró gébicset is láttam itt, amint lecsapott valamire, alighanem egy sáskára a fű közé; látni nem láttam ugyan, hogy mit fogott, de ezen a helyen alighanem ezek az egyenesszárnyúak a leggyakoribb zsákmányállatai. Elhagyom a kis szigetet, és a sűrű nád között megyek tovább, az elméletileg kocsival is járható úton. Egy helyen kis pocsolyák nyújtózkodnak a közepén. Pár nappal ezelőtt még vagy harmincszor ekkorák voltak, de mostanra összeszűkültek. Nem érkezett égi utánpótlás a rekkenő hőségben, a mocsár iszapja is elszívhatott valamennyit a vizükből... Most meg csak úgy nyüzsögnek bennük a kisebb-na- gyobb bamavarangyok. Ez a kifejlett állapotban igencsak lomha kétéltű fiatalon nagyon is fürge állat. A sötétbarna apróságok most is gyorsan a vízbe menekülnek előlem. Hátuk, amint nedves lesz, már inkább feketének tűnik, mint barnának. A betonzsilipen keresztül átmegyek a Zagyva új gátjára. A másik oldalon árulkodó nyomok sokasága a megkeményedett iszapban: szürke gém tolla, kétte- nyémyi „meszeléseinek” maradványa, iszonyatos méretű lábnyomai... Nem csoda persze, ez a faj a gémfélék óriása. Nézzük, csak, mi ez itt... Páros lábnyomok sorakoznak a gát tetején... Nyest szaladt itt végig, de jó régen történhetett a dolog, mert olyan kemény már a szikkadt sár a lenyomatok körül, mintha az ipolytamóci ősleletek homokköveit lámám... A Zagyva ezen a helyen, a gát alatt visszatért régi medrébe. A réti füzény sötét rózsaszínű virágfüzérei nyílnak a gát aljában, gyékény hajladozik itt-ott, s egy szobányi szabad vízfelületen vagy tucatnyi tőkésréce üldögél. Egyelőre nem menekülnek, de a távcső lencséjében látom, hogy felém figyelnek. Óvatos népség a récéké, de ahol nem zavarják őket, ott könnyen megszelídülnek. Itt azonban aligha következik be ilyen, a madarak maradhatnak a maguk természetes vadságában... Leengedem a távcsövet, erre egyik gyengébb idegzetű „tőkés” szárnyra kel. Két másik követi, a többiek azonban maradnak. Talán a távcső valamelyik lencséjén megcsillant a napfény, azt vette észre az elsőként menekülő. Teszek feléjük néhány lépést, erre szárnyra kel az egész társaság. Persze többen vannak, mint amennyire először gondoltam: a nád aljában, takarásban még volt ott vagy tíz. Ami a legérdekesebb, van közöttük egy kis lile is. Fecs- keszámyú, igen gyors röptű, úgynevezett parti madár, mert rendszerint tó-, folyó- és patakpartokon, mocsarak, lápok szélein vagy a néhány ujjnyi vízben figyelhető meg. Viszonylag rövid ugyanis a lábuk, a gázlómadarakhoz hasonlóan nem merészkedhetnek a mélyebb vizekbe. Az élőhelyi adottságok alapján éppen ez a madárcsoport fordul elő a legritkábban Nógrádban: ismereteim szerint a bíbicen és a nagy godán kívül a kis lile az egyetlen költőfaj, s egyik sem gyakori. Vonulás idején persze sok minden látható, a bülegető cankótól a sárszalonkáig akár legritkább parti madarak is felbukkanhatnak, (Latin nevük után limicoláknak nevezik ezeket a madarászok. A sok, különösen nagy távolságból gondot okozó hasonlóság, illetve a tojók, a hímek, a fiatalok, valamint a nászruhás és a nyugalmi állapot közötti, sokszor egészen elképesztő különbségek miatt majdhogynem önálló tudományágat választ az, aki velük foglalkozik...) Figyelem a tőkésréceket, hogy hol szállnak le. Egy távolabbi, fűvel borított, - korábbi tapasztalatból tudom, hogy vizenyős - rét felett szállnak le. Érkezésük alighanem okoz egy kis zavart az éppen ott pihenő madarak között: szárnyra kap három szürke gém, két fehér gólya, meg két tőkésréce csapat is. Tesznek egy fordulatot a rét felett, kis csapatokban, sebes szárnyalással elrepülnek az új tározó fölé, onnan tesznek egy fordulatot az Arany-hegy fölé, majd apránként, kisebb csapatokra szakadozva leszállnak oda, ahonnan indultak. Arra jó, hogy körülbelül meg lehet határozni a létszámukat: most, csak ezen a részen vagy nyolcvan tőkésrécét láttam. Ennyien tehát biztos, hogy vannak, de a nád között ennek a többszöröse is bujkálhat. A fehér gólyákat már könnyebb megszámolni, belőlük kettő volt. Szürkegémet négyet figyeltem meg ezen a helyen, de aki gyakrabban jár ide, az többet láthat belőlük: ahogyan hallottam, legalább nyolcán járják a maconkai nádasokat. Ott, ahol a vasúti töltés és a nádas találkozik, kis őrgébics va- dászgat: igen ritka madár, pedig egykor közönséges volt, legalábbis öreg madarászok azt mesélik, hogy vonulási időn kívül a veréb után ez volt a leggyakoribb madár. Már évtizedek óta nem mondható ez el: bizony, igencsak megritkult ez az érdekes gébicsfaj, alig látni egy-két példányt. Az útszéli csanálosban atalanta lepkét látok. Gyönyörű, fekete alapon piros-kék-fehér-sárga mintázatú pillangó, az azonban szakadozott szárnyú, sérült példány. Mindenesetre repülni jól repül, mert amikor megpróbálom lefényképezni, mert, rongyolódó szárnyak ide vagy oda, elképesztő gyorsasággal áll odébb. A tározó végében, ott, ahol a Lengyendi-patak a Zagyvába torkollik, áll még két tanya, a domb tetején pedig egy nagy libatelep. Utóbbi már üres, de a házakat - lerobbant, nyomorúságos épületek - még lakják. Áram mindenesetre lehet itt kinn, mert a villanydrótokon mindenfelé fecskék üldögélnek, kivétel nélkül a ritkább, füsti fajból. Vöröses színű valósággal torkuk lüktet, ahogyan sűrűn egymás mellett sorakozva csivittel- nek. Bizony, csapatostól üldögélnek a dróton, ami azt jelenti, hogy vége felé közeledik a nyár... A fiókákat már felnevelték a madárszülők, s most már csak arra várnak, hogy a fiatalok eléggé megerősödjenek, s útra kelhessenek Afrika felé. Verebek egészen elképesztő mennyiségben tanyáznak itt, mind a házi, mind a mezei fajtából. Egy helyen akkora csapat repül előlem a bozótosba, hogy ösz- szerezzenek az egybefolyó számyverdesés robajától. Az ijedelem persze csak egy szívdobba- násnyi ideig tart, azután elmúlik. Amikor pedig vadgerlét, majd für- jet hallok szólni a közelből, egyenesen örömmé változik... A libatelep alatt domboldal húzódik, az alatt pedig a tározó nádas, mocsaras vége. Itt is tőkésrécék sokasága tanyázik, csapatostól röppennek fele közeledtemre Néha egy-egy szürkegém is keresztül vitorlázik a nádas felett, azután pedig egy barna rétihéját látok. Nem túlságosan hosszú ideig engedi magát távcsövezni, mert lecsap valahová a nád közé. A parton szürke színű récetoliakat lenget a forró, kora délutáni szél. Először arra gyanakszom, hogy valami ragadozó megtépett itt egy kacsát, de aztán rájövök, hogy ezek a madarak éppen most vedlenek, azért a rengeteg toll. A kis lilékből ezen a szakaszon van a legtöbb, egyszer még egy kisebb, hat madárból álló csapat is felröppen előlem. Persze nem csoda, hogy éppen itt tartózkodnak a legszívesebben. A parton a füvet jó széles sávban lekaszálták, a vízszint pedig emelkedett valamelyest az utóbbi napokban, s éppen a parti madarak szívének legkedvesebb állapotok alakultak ki. Nem veti meg az ilyen helyeket a barázda billegető sem: belőlük is vagy tucatnyi szaladgál és röpköd ezen a szakaszon. A séta vége felé még egy érdekes találkozásom adódik a kis lilékkel, azaz helyesebben egy példánnyal. Lerakták egy helyen a korábbi kotrás során kitermelt mocsári iszapot. Részben már benőtte a növényzet, de akadnak azért kopár dombocskák. Egy ilyenen üldögélt az én madaram, éles hangon kiáltva világgá a saját nevét. Túl vagyunk már a fiókanevelés időszakán, de mivel ez a faj olykor a bányák meddőhányóin, elhagyott kavicsdepókon is megtelepszik, akár az is előfordulhat, hogy fészkelt itt az idén. Ez pedig Nógrádban kisebbfajta madártani szenzáció. Akárcsak az, hogy, amint hallottam, Maconkán táplálkozó fajként felbukkant már az igen ritka fekete gólya, s kóborlóként a kis kócsag is. A madarász ilyenkor már előre dörzsöli a markát: mi lesz majd Maconkán, amikor majd az őszi nagy madárvonulás megkezdődik...? Nyílik a virágkáka és bimbózik a vidra keserűfű; a háttérben az új zsilip és a gát egy része Üresen ál a libatelep, szélén a vénséges akácfákkal Csatorna a nádasban A „régi" tó látképe Maconka felöl FOTÓ: FARAGÓ ZOLTÁN Füsti fecske ■ Fiatal tőkésréce A Zagyva az új tó után: áll most a víz, partjain burjánzik az élet NÓGRÁDt HÍRLAP KÖZÉLETI NAPILAP Kiadja: Nógrádi Média Kiadói Kft. Felelős kiadó: KOPKA MIKLÓS ügyvezető igazgató. Szerkeszti: a szerkesztőbizottság. Felelős szerkesztő: DR. CSONGRÁDY BÉLA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Salgótaiján, Erzsébet tér 6., Posta- fiók: 96. Szerkesztőségi telefon: 32/416-455, telefax 32/312-542. Kereskedelmi igazgató: PLACHY GYÖRGY. Hirdetési és terjesztési csoport telefon: 32/416-455, fax.: 32/311-504. Balassagyarmati szerkesztőség: Bgy., Kossuth út 15. Tel.: 35/301-660. Az előfizetők részére Salgótarján vonzáskörzetében a Célvonal Bt. (tel.: 30/9433-548, 30/9951-279), Balassagyarmat és Pásztó vonzáskörzetében a Karton Kft. (tel.: 30/34-70-864, 32/475-727) juttatja el a lapot. Teijeszti a BUV1H1R Rt. és a kiadó saját terjesztési hálózata. Előfizethető közvetlenül a Nógrád Megyei Hírlap kiadójánál, a balassagyarmati szerkesztőségben, a hírlapkézbesítőknél és átutalással a KHB Rt. 10400786 07804984 00000000 számú számlájára. Előfizetési díj egy hónapra 995 Ft, negyedévre 2985 Ft, fél évre 5970 Ft, egy évre 11 940 Ft. Nyomtatás: Egri Nyomda Kft. Felelős vezető: vezérigazgató. HU ISSN 1215-9042. * Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken, akciókon és rejtvénypályázatokon résztvevők által megadott adatok nyilvántartásunkba kerülnek. Az adatok megadásával hozzájárulnak ahhoz, hogy azok felhasználásával a Nógrádi Média Kiadói Kft. az Axel Springer-Budapest Kiadói Kft., az Axel Springer-Magyarország Kft., a Harlequin Magyarország Kft., a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft. előfizetéses megrendelését teljesítse, azok akcióira, kiadványaira, szolgáltatásaira felhívja a figyelmet. i szerkesztőségi rendszerrel készült.
