Nógrád Megyei Hírlap, 2001. augusztus (12. évfolyam, 177-202. szám)

2001-08-24 / 196. szám

írásban kell igényelni Nincs jelentősége, hogy hol volt a munkahely A bányásztársadalom nem szakadt széjjel Az özvegyi járandósággal kapcsolatos tudnivalókról szólnak az alábbiak, a témáról dr. Danyi Sándor, a Nógrád Megyei Nyugdíjbiz­tosítási Igazgatóság igazgatója nyilatkozott lapunknak. Az özvegyi járandóságot az elhalt után automatikusan folyósít­ja-e a nyugdíjigazgatóság, vagy sem1 Kérni kell-e és milyen formá­ban?- A hozzátartozói nyugellátást is igényelni kell, mégpedig írás­ban az arra rendszeresített nyomtatványon. Ha az elhunyt férj, vagy feleség nem a lakóhelyén dolgozott, (s az érintettek egyébként egy háztartásban éltek) az elhunyt után jár-e járadék?- Nyugellátás iránti igényt, az igénylő lakóhelyétől függően a Fővárosi és a Pest Megyei Igazgatóságnál, a megyei nyugdíjbiztosí­tási igazgatóságoknál és ezek kirendeltségeinél, valamint - ha a jog­szerző (az elhunyt) már nyugellátásban, baleseti, rokkantsági nyugdíjban részesült - a nyugdíjfolyósító igazgatóságnál kell érvé­nyesíteni. A fentiek értelmében tehát nincs jelentősége annak, hogy az elhalt hol dolgozott. Mikortól, milyen összegű járadék illeti meg az özvegyet ?- Alapfeltétel az özvegyi nyugellátás-jogosultságnál, hogy az el­hunyt jogszerző megszerezte a (rokkantsági, öregségi) nyugdíjra való jogosultságot, illetőleg nyugdíjasként halt meg. Az ideiglenes özvegyi nyugdíj a házastárs halálától számított egy évig jár. Mérté­ke annak az ellátásnak az ötven százaléka, amely öregségi, rok­kantsági, vagy baleseti rokkantsági nyugdíjként az elhunytat a ha­lálakor megillette, vagy megillette volna. Az ideiglenes özvegyi nyugdíj megszűnését követően özvegyi nyugdíjra az jogosult, aki házastársa halálakor a) a reá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt betöltötte b) rokkant c) házastársa jogán legalább 2 árvaellátásra jogosult gyermek el­látásáról gondoskodik. Özvegyi nyugdíj jár akkor is, ha az erre jogosító feltételek vala­melyike a házastárs halálától számított tíz éven belül következik be. Az özvegyi nyugdíj mértéke az a, b pont szerinti feltétellel ren­delkező, de saját jogú nyugellátásban nem részesülő özvegy eseté­ben továbbra is ötven százalék. A saját jogú nyugellátásban része­sülő (a)-(b) pont szerinti, továbbá a c pont szerinti feltétellel rendel­kező özvegy esetében 20 százaléka. Annak az öregségi, rokkantsá­gi, vagy baleseti rokkantsági nyugdíjnak, amely az elhunytat halá­la időpontjában megillette vagy megillette volna. Már csecsemőkorában is bá­nyász volt” - kollégái, barátai így emlegették Lakatos Ferencet, a salgótarjáni 1. sz. bányász nyug­díjas-szakszervezet alelnökét.- Édesapám villamosvezető­ként dolgozott a zagyvái rakodó­nál. Én saját elhatározásomból a bányához tartozó akkori építő­iparba jelentkeztem kőműves- és épületburkoló-tanulónak. Ha jól emlékszem, a szakmámban ak­kor itt én és társaim képviseltük az első évfolyamot. Szakmunkás­bizonyítvánnyal a kezemben vo­nultam be katonának, majd le­szerelésem után Király-tárón csa­patcsillésként kezdtem a bányászkodást. Azért váltottam, mert itt háromszor annyit keres­tem, mint az építőknél a szakma ifjú mestereként - emlékezik La­katos Ferenc. A bányászkodás mellett iskolá­kat végzett: a segédvájárit, a vájá- rit, s az összes nehéz- és köny- nyűgép-kezelői vizsgákat letette. Az előbbiek eredményeként volt csapatvezető, robbantási és front- mester. Az építőknél 13 évig kül­színi, majd 29 évig föld alatti bányászkodás után 42 éves mun­kaviszonnyal ment nyugdíjba. Akkor Kányáson dolgozott, 105 fős csapatnak volt a frontmestere.- A frontmester egyik lába a bá­nyában, a másik a börtönben van. Bármilyen mulasztás fordul elő, elsősorban őt vonják felelősségre, ő felel mindenért - hangsúlyozza a volt frontmester. Lakatos Ferenc ______________■- Tudomásom szerint akinél észreveszik, hogy fél, vagy le sem engedik a bányába, vagy ha ez lent derül ki, azonnal a felszínre küldik. Önnel előforduk-e ilyesmi?- Nem féltem, nemcsak a bá­nyában, hanem az életben sem, semmitől. Pedig induláskor isme­rőseim mondták: egy hónapot sem fogsz kibírni. Olyan ember vagyok, ha valamit elhatározok, valami mellett döntök, azt végig­viszem. Abban viszont igazuk volt, hogy nagyon nehéz a mun­ka, rossz a levegő. A bányában mindig van idegfeszültség. Nem tudni, hogy a szénfal következő méterei esetleg milyen veszélyt ta­karnak. Amikor a felszínre jön a bányász, akkor fellélegzik azzal, hogy ezt a napot is megúszta... Volt olyan jelentkező, amikor a függőaknában 380 métert ment lefele, ki sem szállt, visszahozatta magát. Nekem nem volt szokatlan még akkor sem, amikor nehéz kö­rülmények voltak. Kevés bányászember mondhat­ja el, hogy elsőnek kapta meg a Népköztársaság Kiváló Frontfejtő Csapata címet. Ő és társai 1985- ben vehették át. Tizenhétszer nyerték el a Vállalat Kiváló Csapa­ta, egyszer pedig a Szakma Kiváló­ja kitüntetést. Mint többszörös szocialista brigád címmel kitünte­tett kollektíva, a társadalmi mun­káktól kezdve sikeres vetélkedő­kön át az elsősegélynyújtó-tanfo­lyamig sok mindent vallhat magáé­nak.- Frontmesterként a hét vége­ken javítottuk a termelő-berende­zéseket, hogy hétfőre ne legyen gond az indulásra. Jóformán min­dig a bányában voltam. Üdülni is nélkülem ment a család. Egy-két napra mentem utánuk.- Mit szólt ehhez a felesége?- Ő szakszervezeti bizalmiként dolgozott az öblösüveggyárban. Onnan lett munkanélküli, most a rendőrségen kapott munkát.- Visszatérve az előbbi gondo­lathoz: mióta dolgozik a szakszer­vezeti mozgalomban?- Tanulókoromban akkori taní­tómesterem, Crill János egyenget­te utamat a szakszervezeti mun­kához. 1970-ben megválasztottak bizalminak. Vállaltam, mert sze­retem az embereket, bizalmukkal megtiszteltek. Igyekeztem ügyes­bajos dolgaikban segíteni. Bizo­nyára régen is többen úgy érez­ték, hogy el tudom látni e társa­dalmi megbízatással járó feladato­kat. Nyugdíjazásom után sem hagytam abba a szakszervezeti munkával járó munkát, örömet je­lent, ha találkozók, összejövök ré­gi, bányásztársaimmal. Bizonyára ismeri ezt a mondást, hogy a bá­nyász bárhol is van, mindig test­vérének érzi, tartja bányásztársát. Nehezen éltem meg a Nógrádi Szénbányák szétverését. A bá­nyásztársadalom viszont nem szakadt széjjel. Az országban a legerősebb szakszervezet va­gyunk, ahol valóban összefognak. A bányász mindig segítőkész.- Előbbi szavai után bizonyára nem volna indokolt, de mégis megkérdezzük: ha újra kezdhetné, akkor is a bányát választaná?- Igen.- Mivel telnek nyugdíjas nap­jai?- Minden hónap szerdáján a szakszervezeti ügyek intézésével. Szeretem a természetet, nagy gombász vagyok. Ezzel kapcsola­tos ismereteimet ötéves korom­ban édesapámtól szereztem meg. Nagy örömet jelent számomra a négy unokám, akikkel jól együtt vagyok. Igyekeztem, igyekszem úgy beosztani időmet, hogy amit a bányánál elvesztettem, azt most odahaza pótoljam. Soha el nem múló bányászkö­szöntéssel válunk el: Jó szeren­csét! V. K.- Kérem, mutatkozzon be!- Úgy rendőrösen?-Rendőrösen.- Pavlik Károly vagyok. Tiszaburán születtem 1943. szep­tember 5-én. Jelenleg Nógrádon la­kom. Nyugállományú rendőr va­gyok.- Mikor és hol kezdődött a pálya­futása?- Először a Budapesti Rendőr-fő­kapitányság úgynevezett tartalék zászlóaljánál, ahol 1965 májusától 1969 júliusáig, amikor ide nősül­tem ebbe a járásba. S azóta gyakor­latilag 1994. március 31-ig aktív szolgálatot teljesítettem a rétsági rendőrkapitányságon.- Hogyan jut el egy Tisza menti fiatalember Nógrádba?- A sors szeszélye révén. A bá­tyám, aki már házas volt 1968-ban, s Tahitótfaluban élt, meghívott ma­gukhoz azzal a szándékkal, hogy összeismertetnek egy lánnyal. Egy búcsú alkalmával oda is utaztam, de nem azzal a lánnyal jöttem ösz- sze, akit ajánlottak nekem, hanem egy másik tetszett meg, s így vele is­merkedtem meg. Akkoriban Buda­pesten éltem még a központi rend­őrszállón. Az első feleségem Felsőpetényben lakott. Az akkori kapitánysági vezető szolgálati la­kást biztosított, s ezért áthelyeztet­tem magam a rendőrzászlóaljtól. Pavlik Károly a rendőrségi szak­ma majdnem minden területen dolgozott. Volt járőr, majd körzeti megbízott, ügyeletes. Igazgatásren­dészeti, szabálysértési előadó, nyo­mozó, majd a legvégén vizsgáló, s innen ment nyugállományba.- Milyen magban szerek le?- Főtörzszászlós voltam. Tiszti beosztásom volt, csak a rangom nem volt meg hozzá, de erről nem érdemes beszélni - mondja s le­gyint, nyomatékéül annak, hogy vannak dolgok az ember életében, amikről keserű a visszaemlékezés. Annyit azonban elárul, hogy vala­mi, vagy valaki miatt nem ő lett a közrendvédelmi osztályvezető.- Utólag summázva az életet, bi­zony nem bántam meg - folytatja Két szerelem - hivatás és szenvedély vidámabban. - Ez volt a szebb, a jobb. Mert akkor egy asztalhoz let­tem volna kötve. Akkoriban váltam az első házasságomból, belépett életembe a csodálatos vadászat. Az irodai munka mellett korántsem lett volna olyan tartalmas az éle­tem, mint ahogy megéltem.- Harmincévnyi szolgálat után müyennek látja a rendőrséget, s mi­lyen vök önnek?- Én szerettem. Különösen az el­ső időszakban csábított ez a szak­ma. Mind a két rendőriskolámat nappali tagozaton végeztem jeles­sel, kitűnővel. Mindig energi­kus, az átlagnál erősebb ember voltam. S ez magabiztossá­got kölcsönzött. Nem volt olyan, hogy valamikor is leverték volna a sapkát a fe­jemről, vagy nem mertem odamenni, ahol forró volt a talaj. Nem irodában ülő, nadrágot fényesítő valaki Pavlik Károly gazdag voltam, hanem kint az utcán tel­jesítettem szolgálatot. Amikor ittas vezetővel találkoztam éjjel, s észre­vettem a jóemberen, hogy nem fricskáz, nem magas lóról beszél velem, hanem embernek tekint, én is így kezdtem az intézkedést. Őszinte volt, s megmondta, hogy ivott. Nem sokat igaz, s hozzátette, hogy neki a jogosítványára szüksé­ge van. Nem szondáztattam meg, hanem hazaküldtem. Akkor rajta múlt, hogy mi történik kettőnk kö­zött. Az igazi hatalom annak a ke­zében van, aki kint van az utcán. S ha az ember a lelkiismeretével el tudja számolni, hogy nem szabo­tálta el a munkáját, addig rajta fog múlni, hogy lesz-e a dologból vala­mi vagy nem lesz.- Mennybe szabad egy rendőr­nek toleránsnak lenni?- Ez attól függ, hogy milyen ese­tet kell megítélni. A szolgálati sza­bályzat kötelez, de az emberben ki­alakult egy erkölcsi stabilitás, ami­nek alapján mérlegelni lehet. Ha a jó érzésem tiltakozik, akkor nem lehetek toleráns. Ilyen esetben so­ha nem is voltam. Keményen bírsá­goltam, feljelentettem. Nem is be­szélve arról, ha arrogáns volt az ille­tő annak ellenére, hogy szabályo­trófeagyüjteménye körében san léptem föl vele szemben. Per­sze bűnesete válogatja, hogy med­dig szabad elmenni. Égy biztonsági öv használatának elmulasztása még lehetőséget adhat.- Annak idején hogyan intézke­dett?- Mindig emberi módon kezd­tem, nem lebecsülve a másikat. Az illetőt megállítottam, köszöntem és elkértem a személyi okmányait. Majd beszédbe elegyedtem vele. Figyeltem milyen hangot ütött meg, mit váltott ki benne az én in­tézkedésem, a kérdéseim, ebből nagyjából meg tudtam ítélni mi­lyen emberrel van dolgom. Olyan hangot ütöttem meg én is, amilyet ő velem szemben. Nem abból in­dultam ki, hogy én vagyok a hata­lom, és azt teszek vele, amit aka­rok. Eltéphettem volna az igazolvá­nyát, ráléphettem volna a lábára, kiszúrhattam volna az autógumiját az életben nem tudta volna bizo­nyítani. Sosem tettem ilyeneket. A fellépés, a fizikai erő, a szakmai kvalitás elengedhetetlen a rendőri szakmában. Lássa az illető, hogy kivel van dolga. Én sosem becsül­tem le senkit, de elvártam, hogy bennem is az embert lássák, áld rendőri feladatot old meg.- Rendőr lenne ismét, ha újm kezd­hetné?- Igen, de azt mondom, nem le­het, hogy ebben a társadalomban, eb­ben az országban, ezt a munkát ilyen gyengén fizessék meg. A rendőri munka jó kvalitást igényel, ahol a ve­szélyekkel is szem­be kell nézni. Em­■ berekkel kell szem­beszállni, mert ha a Magyar Köztársa­ság törvényeit sérelem éri, veszély fenyegeti, vagy bármiféle, a magyar törvényekbe ütköző cselekményt tapasztal, fel kell lépni ellene. Ilyen­kor a rendőrnek kötelessége be­avatkozni. Nagyon fontos a jó munkahelyi légkör, ahol nem pisz­kálják egymást, nem azt figyelik, hol lehet a másiknak ártani, hanem mindenki a munkáját végzi. Egy más légkörben szívesen tenném ugyanezt végig.- Halbttuk és látjuk, hogy nagy vadász, bizonyítja a szép trófea­gyűjteménye. Mióta vadásziki- Nekem a vadászat a második életem. A szabad időm erre ment rá. Nagyon szívesen és boldogan lennék hivatásos vadász egy olyan jó közepes szinten. Azt is el tudtam volna képzelni. Valójában 1969 óta vadászom.-Ez egy nagy szenvedély?- Átkozottul nagy. Kutyább, mint a szerelem, mert abból előbb- utóbb ki lehet öregedni. De ebből addig nem, amíg az ember a lábát emelni tudja, ez csak fokozódik.- Mekkám a trófeagyűjteménye, s melyik a legszebb közülük?- Több mint száz darab, vagy tíz szarvasbikám, közel ötven vad­disznóm, negyvenegy-néhány őzem. Tartozom még néhány szép agyar kikészítésével. Vannak kiké­szített bőreim is. A legszebb talán egy szarvasbika páratlan húszas agancsa. A másik egy vaddisznó volt, amelyik majdnem két és fá mázsa volt kizsigerelve.-A család mit szól ehhez a szen­vedélyhez?- Őszintén szólva egy kicsit be­lejátszott az első házasságom fel­bomlásába, de nem ez volt az igazi ok. A második feleségem, amikor először belépett a lakásomba ha­sonló kép fogadta, s én három felki­áltójellel közöltem vele, hogy vadá­szó ember vagyok. S a vadászathoz három dolog kell, idő, idő és még egyszer idő.- Véleménye szerint el lehet úgy látni a rendőri szolgálatot, hogy ne sérüljön a család?- Az igazság az, hogy igen ne­héz. Különösen régen. Bár már nem vagyok köztük, de az utóbbi négy évben, amit a testületben töl­töttem, mintha valami nagyobb megbecsülés kezdett volna övezni minket. Kezdetben pejoratív mó­don beszéltek rólunk, elszabadult a pokol, fricskáztak minket. Tudtuk, hogy nincs mögöttünk olyan ki­képzett állomány, amely a he­lyünkre léphetett volna. A rendőr­nek nemcsak az utcára kell kiállni, értenie kellett minden eljárásjogi cselekmény megoldásához. Haza­vitte a báját? A legtöbben igen, s akkor otthon eresztette ki a gőzt.-Meg tud lenni a testület nélkül?- Nagyon jól megvagyok. Az ember kénytelen tudomásul venni a tényt, ami letagadhatatlan, ha tet­szik, ha nem, az élet egyszeri, is- mételhetetlen, visszavonhatatlan. Az emberi élet első háromnegyed része energikus, szép, fiatal. Az utolsó negyedrész már nem, derék- fájós és belép minden olyan, ami­ről addig nem is tudott az illető. Az utolsót már nehogy ne vegyük el magunknak! Persze úgy, hogy ez­zel ne sértsük a közvetlen hozzá­tartozók érdekeit. Mi nagyon meg­értjük egymást a feleségemmel. Ke­ményen dolgoztunk, hiszen ő a pe­dagógus munkája, s az én a rendőri hivatásom gyakorlása mellett mál­nát termesztettünk. S nélküle ne­kem nem lenne ma lakásom, hi­szen a szolgálati lakásomat nem vásárolhattam meg. Végigdolgoz­tuk az életünket. Közben gondos­kodnunk kellett a gyerekeinkről is.- Boldog ember?- El relatív dolog. Én a magam módján boldog vagyok. Persze ki­nek mi a boldogság. Én el nem tu­dok képzelni annál nagyobb bol­dogságot, amikor szarvasbőgés idején két hétig mentem egy nagy bika után. Valósággal bolondja let­tem. Éjt nappallá téve cserkeltem, míg egy hajnalban megtaláltam. Nagyon el volt bizakodva. Ködös, tikkadt időszak volt, a nehéz har­matos levegő megülepedett. Nem láttam, hol van. Egy csomó tehén volt vele. Közben bejött egy fiatal ólálkodó bika is, mire egymásnak estek. Elintézte a fiatal bikát, s ak­kor kilépett a ködből, mire meglőt­tem. Az a lövés hatalmas nyomás­tól, két hét minden izgalmától megszabadított. Arcán átsuhan az átszellemült- ség, amit akkor, abban a nagy pilla­natban is érezhetett, amikor a nagy lövést leadta. Végül megjegyzi.- Az ilyen csodálatos dolgokért érdemes élni! PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalom