Nógrád Megyei Hírlap, 2001. augusztus (12. évfolyam, 177-202. szám)
2001-08-16 / 190. szám
2001. AUGUSZTUS 16., CSÜTÖRTÖK MOZ A I K Nógrád Megyei Hírlap - 7. oldal Hihetetlen, hogy mit tud művelni ember az emberrel! Auschwitzi benyomások és gondolatok egy fél évszázad távlatából Igaz, hogy még csak húszéves vagyok és elképzelésem sincs arról, hogy milyen lehet átélni egy háborút, de már épp eleget hallottam és tanultam ahhoz, hogy kellően megismerjem a II. világháború körülményeit és történetét. Itt vannak például a nagyszüleim, akik még tisztán emlékeznek minden egyes részletre a háborús időkből, hiszen akkor élték serdülőkorukat. Itt van a sok könyv, újság, folyóirat, amelyek igyekeznek kielégíteni tudásvágyunkat, vagy itt vannak a filmek, amelyek „élő” tájékoztatást nyújtanak esetleg eredeti felvételekkel. T Sínpár a haláltáborban _______________________________a szerző felvétele „ Arbeit macht frei” - hirdeti a kapu feletti felirat___________________________■ Egyszóval: nem vagyunk híján forrásműveknek s manapság, bár eltelt már 56 év, a II. világháború számtalan sorsfordító jelenete egyre közelebb kerül és életszerűbbé válik. Miután engem nagyon érdekel ez a téma, úgy döntöttem, hogy elutazom arra a helyre, amelyről már annyi szörnyűséget hallottam, de még soha nem láttam, pedig nincs is olyan messze. Ez az örök memento, a lengyelországi Auschwitz. Miután 1939-ben az SS legfelsőbb vezetőségének körében megszületett egy koncentrációs tábor felállításának a gondolata, találni kellett a kiépítésére alkalmas helyet. A cél egy jól elkülöníthető, könnyen titokban tartható terület volt. A választás az oswiec- imi üresen álló, háború előtti kaszárnyákra esett. (A dél-lengyelországi, Krakkótól körülbelül 65 kilométernyire levő Oswiecim városa 1939-ben a szeptemberi hadműveletek befejezése után a környező helységekkel a III. birodalom része lett, s a németek a város nevét Auschwitzra változtatták.) 1941-ben Heinrich Himmler SS Reich-führer a már felépített tábort jelölte ki mint a zsidóság teljes kiirtásának helyét. Rudoif Höss táborparancsnok emlékirataiban Himmler szavait idézte: „A Keleten fekvő helyek nem felelnek meg egy nagyméretűre tervezett pusztító akció lefolytatására. így erre a célra Oswierímet jelöltem ki egyrészt közlekedési szempontból kedvező fekvése miatt, másrészt azért, mert ezt a területet könnyen lehet zárni és álcázni.” Mindenesetre ez tényleg sikerült a németeknek, hiszen odatalálni sem túl egyszerű. Az autópályáról letérve hosszú, nem túl forgalmas út vezet Auschwitz felé, szintén nem túl forgalmas kis településeken, falvakon keresztül. A vidék szépségével nem igazán képes elkápráztatni az arra utazót, de hogyan is nézne ki gyönyörű környezetben egy ilyen „halálkombinát”. A vasút az autóúttal párhuzamosan halad. Ahogy figyeltem a síneket, elképzeltem, amint mellettünk gurulnak a leplombált, bedrótozott, emberekkel zsúfolt tehervagonok a célállomás, az akkortájt működő tábor felé és ahová mi is tartunk, jó 50 évvel később. Amikor beértünk Auschwitzba, a város nekem inkább falunak tűnt és nem tudom, hogy 1945 óta mennyit fejlődött, de az biztos, hogy sokat nem. Még mindig őrizte németes vonásait, bár öt évtizeddel ezelőtt bizonyára jobb állapotban volt, mit most. Észrevettem egy utcanévtáblát amire a kis mellékutca neve németül volt felírva: .... Strasse. Ez talán még a náci megszállás alatt keletkezett, lehet, hogy szándékosan hagyták ott. A tábor a város sűrűbben beépített területén kívül feküdt. Egy nyíl irányít előbb a KL Auschwitz I. anyatáborba, amelyet 1939-ben kezdtek építeni és 1940 áprilisában nyitottak meg, utóbb pedig a KL Auschwitz II. Birkenauba amelyet 1941-ben építettek az anyatábortól három kilométernyire fekvő Brzezinka nevű faluban. Ez a két tábor múzeumként áll a látogatók rendelkezésére. KL Auschwitz III-at is építettek 1942-ben Manowicében az IG Farbenindustrie gyáregységeihez tartózó területen. Ezenkívül az 1942-44-es évek folyamán még 40 altábort építettek ki, amelyek mind a KL Auschwitz III. alá tartoztak, elsősorban bányák, kohók, gyárak közelében, ahol a foglyokat mint rendkívül olcsó munkaerőt fel lehetett használni. A KL Auschwitz I. főkapuján egy cinikus felirat fogadja az érdeklődőket és egyben hirdeti „Arbeit macht frei”, vagyis a „Munka szabaddá tesz”. Ezen a kapun át indultak ki és tértek visz- sza tizenegynéhány órás munka után a foglyok mindennap. A konyha mellett van egy kis tér, amiről azt a tájékoztatást kaptuk, hogy itt játszott indulókat a fogolyzenekar, hogy társaikat így is gyorsabb menetelésre bírja és, hogy az őrök könnyebben tudják őket megszámolni. Amikor én KL Auschwitz I.-ben voltam csodás idő volt, ragyogott a nap és rengeteg turista volt. A parkolóban egymás mellett sorakoztak a buszok tucatszámra. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy még a Távol-Keletről is érkeztek érdeklődők, méghozzá Japánból. Egyébként nem kellett belépőt fizetni, mindkét táborba teljesen ingyen lehetett bejutni. Szóval a jó idő és a rengeteg turista hatására az anyatábor nem váltott ki belőlem olyan megrendült- séget, mint amilyet Birkenauban éreztem. Az oswiecimi tábor persze lényegesen jobb állapotban van. Ott téglából készült barakkok vannak, míg a brzezinkaiban fából készültek. Nemhiába készítették szinte az összes Auschwitzról szóló filmet télen, hogy az emberek még jobban átérezzék az ott lévők fájdalmát. Birkenauba csak másnap mentünk, amikorra az időjárás rosszra fordult. Hideg, szeles idő lett és amikor megláttam a filmekből már jól ismert vasúti rámpát, KL Auschwitz főkapuját, még a lélegzetem is elállt. Mindenem libabőrös lett és szinte magam előtt működött az 1945-ös tábor. „Láttam”, amint éppen egy újabb szerelvény gurul be, végtelenül kimerült emberrel. Éhesek, szomjasak, betegek és egy részük része már halott, mire kinyitják a vagonok ajta- jait. A túlélőloiek pedig még csak most következnek az igazai gyötrelmek. Végigmentünk a síneken mi is, be a táborba, miközben a szél süvített. Egy hatalmas, kihalt tábor képe tárult a szemünk elé, mindenhol drótkerítésekkel körülvéve. Ezekben valaha áram folyt. Vacogó fogakkal jártuk végig a csendbe burkolózó lágert. Szinte a levegőből is érezni lehetett e hely irgalmatlan súlyát, amit teherként a vállán cipel az örökkévalóságig, amíg világ a világ. A barakkok belsejében rohadó fa szaga csapta meg az orrunkat. Ahogy ott mászkáltunk dideregve, végig csak azokra a szerencsétlen emberekre tudtunk gondolni, akik itt töltötték utolsó óráikat. Hihetetlen, hogy mit tud művelni ember az emberrel! Auschwitz és Birkenau nem egy egyszerű turistalátványosság, mint mondjuk a tordai hasadék. E helyek szimbólumai a 20. századi embertelenségnek, akkor is, ha tudjuk, hogy milliók pusztultak el máshol is a háborúk, a megtorlások folyamán. Felidéződik Hirosima és Nagaszaki, a Pol Pót rezsim rémtette, vagy a Gulag, de ilyen, faji, ideológiai alapú tömegmészárlás sehol sem történt, mint itt. „Készültem” erre a kirándulásra, de a látvány és a hely szelleme várakozáson túli hatást okozott. Nagyon szívesen elbeszélgetnék egy túlélővel is, aki megjárta Ausch- witzot és kíváncsi lennék rá, hogy ő hogy látja most ezt helyet, így csaknem hatvan esztendő távlatából. RÁKOS EDIT Szögesdrótok és barakkok: a múlt nyomasztó hírnökei _____________* szerző felvétele H atvan éve halt mártírhalált Szent Maximilián Kolbe atya, aki feláldozta életét egy kétgyermekes családapa helyett Éppen a napokban volt hatvan éve, hogy 1941. augusztus 14-én Auschwitzban (ma: Oswiecim) meghalt Szent Maximilián, Maria Kolbe ferences rendi szerzetes. 1894. január 8-án Rajmund Kolbe néven látta meg a napvilágot a Lódz melletti Zdunska Wolában. Szülei szegény takácsok voltak, öt gyermeket neveltek. A jobb megélhetés reményében hagyták el Lództ és költöztek Pabianicába. Rajmund is itt töltötte gyermekkorát. Otthon tanult, s csak egy évig járt el a városi kereskedelmi iskolába, ahol 1906-ban sikeresen levizsgázott. A következő évben bátyjával, Franciszekkel együtt belépett a ferences rendbe. 1910-ben lett novícius, s ekkor vette fel a Maximilián nevet. Elöljárói hamar felfigyeltek a tehetséges ifjúra és 1912-ben tanulmányai folytatására Rómába küldték. Három éven át a pápai Gregorián Egyetemen hallgatott filozófiát. Lengyel búcsú a romközségben Immár tizenegy éve mindig megtartják a lengyel-magyar búcsút a magyar-szlovák határtól csak néhány méterre lévő egykori Torna vármegyei Derenken, ahol hat évtizede még négyszázötven Lengyelországból három évszázaddal ezelőtt betelepedett lengyel élL A falu ma néptelen romközség. Az Aggteleki Nemzeti Parkhoz tartozó Derenken tizenegy éve rendez búcsút az országos, a Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyei, az edelényi, az emődi, a ládbesnyői, a miskolci, a perkupái, a sajószent- péteri, a szalonnái, a szendrőládi és a szögligeti lengyel kisebbségi önkormányzat. E településekről és Lengyelországból - ahová Derenk lakóit 1941 és 1943 között kitelepítették - a legutóbbi találkozóra is sok száz leszármazott érkezett autóbuszokkal, vonaton és autóval, hogy tisztelegjen az ősök emléke előtt. A római katolikus templom helyén 1943-ban állított keresztnél és az 1994-ben épített aprócska kápolnánál emlékeztek a szorgos és jómódú lengyel elődökre, akiknek azért kellett elhagyni falujukat, mert a település Horthy Miklós vadászterületének túl szoros szomszédságában élte életét, lévén a kormányzó vadászkastélya a közeli Szelcén. A filozófiai doktorátus megszerzése előtt, 1914. november 1-jén szerzetesi fogadalmat tett, s felvette a Maria nevet. A következő évtől már a Nemzetközi Ferences Kollégiumban tanult teológiát, s 1919-ben itt szerzett teológiai doktorátust. 1917-ben megalapította a Szeplőtelen Szűz Mária Őrsége nevű vallási szövetséget. 1918. április 28-án pappá szentelték. 1919-ben visszatért Lengyelországba, ahol a krakkói ferences szemináriumon filozófiai és egyháztörténeti előadásokat tartott. 1920 augusztusában Zakopanéba utazott, hogy a még Rómában kialakult tüdőbetegségét kezeltesse. 1922 elején már újra belevetette magát a munkába. Megalapította és 5000 példányban kiadta a Szeplőtelen Szűz Mária Lovagja (Rycerz Niepokalanej) című vallási folyóiratot, amelynek példányszáma a kezdeti érdektelenség után három év múltán 38 ezerre emelkedett. Az újság, s egyúttal a Mária-kultusz elterjesztésének sikere adott erőt a kolostoralapításhoz: 1927-ben Varsó közelében létrehozta Niepokalanówot, a Szeplőtelen Szűz tiszteletére elnevezett ferences kolostort és kiadót. Az 1930-as év már újra úton találta a törékeny alkatú és egészségű, de kifogyhatatlan energiájú szerzetest. Először Rómába, majd onnan Japánba ment, hogy hittérítőként a Távol-Keleten is terjessze a Má- ria-kultuszt. Nagaszakiban megszervezte a papnevelő szemináriumot, s tízezer példányban japánul is megjelentette a „Szeplőtelen Szűz Mária Lovagját”. Hat év missziós munka után tért vissza Niepoka- lanówba, ahol rendházfőnök- ként, megújult erővel látott munkához. Rendházfőnöksége alatt adták ki a Maly Dziennik című napilapot, rotációs nyomdagépet vásároltak, távírót helyeztek üzembe, gyermekeknek szóló, harmincezres példányszámú vallási folyóiratot alapítottak, megkezdte adását a niepoka- lanówi rádió, és elkezdődtek a kolostor templomának építési munkálatai. A nagyra törő terveknek és újszerű vállalkozásoknak a II. világháború kitörése vetett véget. A világ legnagyobb katolikus kolostorában, Niepokala- nów-ban több mint 600 szerzetes élt és dolgozott 1939. szeptember 1-jén, Lengyelország lerohanásának napján. 19 nappal később a németek letartóztatták és két és fél hónapig fogva tartották Kolbe atyát, a kolostorból pedig elszállították a távírót, a nyomdagépeket, a templom építésére szánt építőanyagot. A kolostor az üldöztetés ellenére is otthont adott 3000 poznani kitelepítettnek és menedéket nyújtott 1500 zsidónak. Kolbe atya illegálisan kiadott újságjában ostorozta a náci ideológiát. A kolostor falai között mindössze 40 szerzetes maradt, mert a többieket biztonságuk érdekében hazaküldte. 1941 februárjában azonban a Gestapo négy rendtársával együtt ismét letartóztatta a rendházfőnököt, akit májusban az auschwitzi megsemmisítő táborba vittek. A 14-es blokk 16670-es számú rabjaként a holttestek szállítása volt a feladata. 1941 júliusának végén egy rabtársának sikerült megszöknie. Szökéséért a többie- ken elégtételt véve a táborparancsnok tíz embert jelölt ki az éhhalálra. Köztük volt a negyvenéves Franciszek Gajowni- czek, a lengyel hadsereg őrmestere, két gyermek édesapja is, aki gyermekei jövőjét féltve összeroskadt a halálos ítélet hallatán. Ekkor a szikár, szemüveges Kolbe atya kilépett a sorból és hasznavehetetlenségére hivatkozva, könyörögve ajánlotta fel életét Gajowni- czekéért cserébe. A meglepett német tiszt kis habozás után őt küldte a halálcellába. Két héttel később, 1941. augusztus 14-én újabb tíz rabnak kellett a hely. Kolbe atya harmadmagával még élt. Karbolsavat fecskendeztek a karjukba, úgy ölték meg őket. A koncentrációs tábor túlélői megőrizték emlékezetükben az életét embertársáért feláldozó Kolbe nevű papot, s nyugatnémet püspökök a lengyeleket megelőzve már 1960- ban arra kérték a pápát, hogy avassa szentté Kolbét, akit 1971. október 17-én VI. Pál pápa avatott boldoggá. Szentté avatási szertartását 1982. október 10-én honfitársa, II. János Pál pápa celebrálta. A meghívottak között ott volt az a Franciszek Gajowniczek is, akinek életéért cserébe a sajátját áldozta fel annak idején Szent Maximilián...
