Nógrád Megyei Hírlap, 2001. július (12. évfolyam, 151-176. szám)
2001-07-27 / 173. szám
Múlt nélkül nincs jelen, sem jövő P ár napja az autóbusz- megállóban egy zagyvái fiatalember lépett hozzám és mosolyogva azt kérdezte, hogy ismerem-e őt. Töredelmesen bevallottam, hogy nem. Erre ő bemutatkozott, mire mondtam neki, hogy én a közvetlen szomszédjában születtem. Az ifjú elmondta, hogy eddig minden írásomat olvasta az újságban. Őszintén szólva elérzékenyül- tem, hogy vannak még olyan fiatalok, akiket érdekel, hogy valamikor ebben a kis faluban hogyan is zajlott az élet. Azt mondta, hogy gratulál nekem, amiért én ezeket a régi dolgokat, eseményeket megírom az embereknek. Elgondolkodtam ennek a fiatalembernek a nemes viselkedésén, s az jutott eszembe, hogy bizony sok mindent nem tudnak még a szülőföldjükről. Mi idős emberek pedig - bármennyire voltak is akkor keserveink - boldogan gondolunk vissza a régi időkre. Arra a korszakra, amikor még közlekedett a salgói kisvonat, amely az acélgyárba hordta a szenet, de személyek is utazhattak vele a városba, mert a szenescsillék után mindig kapcsoltak egy nyitott és egy zárt személyszállító vagont is. A kis fogaskerekű vonat az acélgyári Salgó-kaputól indult, s haladt Ponyipusztán át a kúthá- zig, ahol vizet vett fel. Tovább haladva elérte Kotyasz-tetőt, ameddig az egyik vasút vezetett, míg a másik a Bagolyvár alól indult a közeli telepre, amely abban az időben az ország egyik legszebb telepe volt. Nekünk zagyvái fiataloknak külön élményt jelentett ahogy jöttünk a gyárból gyalog a vasút mellett és azt figyeltük, hogy a mozdonyvezető néz-e minket. Ha nem vette észre felugráltunk a személyvagonba. Volt, aki csak a kútházig bliccelt, én a Kotyaszig mentem, ahonnan alig öt perc alatt otthon voltam. A mai gyerekek el sem tudják képzelni milyen öröm volt a fogaskerekűvel utazni. Mindig izgalommal vártuk a vonat érkezését, mert amikor a fogaskerekek a talpfákhoz erősített fogasléchez kapcsolódtak a vonat lelassított, s mi fel tudtunk ugrálni a kocsikba. Salgó-bányatelep természeti szépségeinél fogva az ország talán legszebb bányatelepülése volt. Az akkori emberek úgy mondták, hogy a szépség, a békesség és a nyugalom telepe volt, ahol a szórakozni vágyó emberek hasznosan és kellemesen tölthették el idejüket. A moziban szombaton és vasárnap igen jó filmeket játszottak. A mostani lerobbant állapotú kaszinó az akkori szépségével ide csábította a szomszédos települések fiataljait. Működött egy kisebb létszámú fúvószenekar is a német származású Hérsz János karnagy vezetésével. Volt egy kis tánczenekar is. Hvizdos Rudi irányításával kéthetente a szombati filmvetítés után rendeztek tánc- mulatságot ahová még Salgótarjánból is kijöttek a fiatalok. M űködött a telepen egy nagyon jó összetételű cserkészcsapat is. Ha jól emlékszem Szabó Attila volt a parancsnok. Akárki nem lehetett tagja ennek a nagyon fegyelmezett közösségnek. Csak az lehetett a csapat tagja, aki megtartotta a cserkészfogadalmakat és kiállta a próbaidőt. Minden második vasárnap bejöttek Zagyvára a templomba misére. A csapat a házunk előtt vonult el. Mindig nótáztak. Szépek voltak az egyenruhában, kalapjuk mellett cser- vagy tölgyfa levéllel. Jöbb kezükben hozták a cserkészbotot, amelyet a jobb válluknak támasztva, a tenyerükkel tartották. Mindig megbámultuk őket és fellobbant a szívünk a látványtól. Irigykedve néztük a sugárzó arcú fiúkat, akik élvezték a szabadságot. Nem úgy mi, akiknek kötelező leventefoglalkozásra kellett járni. S aki egyszer hiányzott, két napon belül idézést kapott a volt Stécé-pályán tartott fegyelmi foglalkozásra. Ezeket a foglalkozásokat a hírhedt N. Dezső tartotta. Akiket ő megcsuk- lóztatott, azok sosem felejtik el a nevét, s mindenki meggondolta, hogy hiányozzon-e a leventéből. Salgón egy nagyon jó labdarúgócsapat is működött. Az akkori időkben Észak-Magyarország egyik legjobb focicsapata volt. Egy évig játszott az országos első osztályban is. Akkor minden zagyvái fiatal szívesen járt meccsre Salgóra. Azért, mert jó futballt látott és egy csodálatos környezetű pályán zajlott a játék. A telepen, ahol most az üdülőszálló van, ott volt a bányászok gyülekezőhelye és munkabeosztása. Onnan indultak a bányai munkahelyekre. Ettől nem messze álltak a műhelyek, ahol a mozdonyokat és a csilléket javították. Volt ott asztalos- és ácsműhely is, mivel a telepi lakásokat is a bányai mesteremberek javították. Közelükben állt egy istálló, ahol a bányalovakat és a parádés lovakat tartották. Ezeket az utóbbiakat hintó elé fogták. A hintót csak a főgondnok és a bá- nyafőmémök vehette igénybe a családjával. A telepnek önálló utcaseprője volt. Alkalmaztak két idegen fuvarost, akik a szemetet és a tüzelőt szállították a telepi lakosoknak. Szép látványt nyújtott a telep a salgói várról nézve. A házak tetőlemezeit egyforma színűre festették és a falakat is ragyogó fehérre meszelték. Szemet nyugtató látvány volt házak előtt húzódó virágoskertek sora. Az egyik erdei tisztáson szombat délutánonként a fúvószenekar szórakoztatta a bányászcsaládokat. A héti mégérőttétő* munka után ide vonultak ki-a családok, a gyerekek az erdőt járták, az asszonyok beszélgettek, a férfiak pedig békésen söröztek. A bányatelep valósággal vonzotta ide az idegeneket is. Ezen, mi idősek nem csodálkozunk, mert a csodálatos környezetben békesség és biztonság honolt. Nemrégiben Salgón jártam és elszorult a szívem a látványtól. Hol van már az egykori szép, tiszta telep? Most csak az elmúlást látom, amely megakasztó kéz híján lassan, de biztosan hatalmába vesz mindent. KOVÁCS ISTVÁN Áfész-tag maradt Novotni Lajosné, a mezőgazdasági technikumot Szécsény- ben végezte. Ezt követően felvásárlási osztályvezetőként kezdte pályafutását Salgótarjánban a Mezőkernél, Zöldértnél. Balassagyarmaton a Mezőkernél, Vácott pedig az áfésznál tevékenykedtem felvásárlóként. Vácott vagyok ma is szövetkezeti tag. Az itt töltött 11 év után 1988-ban mentem nyugdíjba. Utána még néhány évig nyugdíjasként foglalkoztattak. Férjem révén kerültem Rétságra, aki katona volt, sajnos korán meghalt - mondja. Az ötgyermekes családból egyedül ő volt a lány, a többi fiú, akik mindannyian mérnöki diplomát szereztek.- Szerencsém volt, mert mindenütt kellemesen éreztem magam a munkahelyemen. Ebben sokat segítettek főnökeim. A termelőkkel is mindig megtaláltam az eredményes üzleti kapcsolatot. A málnatermesztés Rétság város környéki községekben nagyobb mértékben 1956 után indult meg. Különböző társulások, szakcsoportok termelték nagy sikerrel a bogyósokat. Az áfész helyi telepein közvetlenül vettük át a termést, amit exportáltunk. Azt hallottam, hogy most akadozik az értékesítés, pedig sokcsatornás a felvásárló- piac.- Korábban említette, hogy tagja a váci áfésznak. Miként élte meg a rétsági áfész széthullását?- A váci áfésznál közölték velem, hogy 10-15 százalékért megveszik a cél- és üzletrészjegyemet. Nem adtam. Ami pedig a rétsági megszűnést illeti, szomorúan vettem tudomásul. A szóbeszédekre nem adok, ez nem az én témám. A Munka Érdemrend bronz fokozatával és a Kiváló Szövetkezeti Dolgozó címmel kitüntetett nyugdíjas asszony negyven évet dolgozott.- Aktívája vagyok a rétsági városi nyugdíjasklubnak. Segítek a szabadtéri partik, kirándulások megszervezésében, személyes kapcsolatot tartok a balassagyarmati mozgáskorlátozottak egyesületével. Hat évvel ezelőtt combnyaktöréssel szállítottak a kórházba. Állítólag öszszefüggésben van a csontritkulással. Sajnos nálam korán kezdődött. Látja, bot nélkül nem is tudok menni. Rátérve a nyugdíjból való megélhetésre, a következőkkel folytatja:- Nagy részét elviszi a növekvő gyógyszerköltség. Nagyon drágák a csontritkulás elleni szerek, nem dotálják a fájdalom- csillapítókat. Ha a gyerekek nem segítenének, létfenntartási gondjaim lennének. Mióta átalányban kell fizetni az áram- és vízdíjat, nem tudom megítélni, jogos-e, amit év végi elszámoláskor kérnek. A szolgálati lakást, amelyben lakik, megvásárolta. Életkörülményeit javította a gáz beszerelésével. A 68 éves, betegséggel küszködő asszony hátralévő életében jólétet szeretne magának.- Nagy öröm számomra a két unokám. A nagyobbik, aki egyetemre jár, önmagának szerzett munkahelyet New Yorkban. Nemcsak dolgozik, hanem ott is tanul. A kisebbik, aki hétéves, ugyancsak kiváló tanuló. Lányom férje is nagyon jó ember. Minden héten meglátogatnak. Szádéról jönnek hozzám. V. K. Volt egyszer egy kovácsológyár Egy nyugdíjas szakszervezeti vezető visszaemlékezései (5.) A rossz szájízű ünneplést követően folytattuk a munkánkat, hiszen az élet nem állt meg. Újabb és újabb feladatok vártak ránk. Főleg, hogy már hivatalosan is csak egy gyárrészlegvezetőnk volt. Abban az időben nem volt könnyű dolga G. Miklósnak sem, hiszen a két részleget ösz- sze kellett kovácsolnia. Utólag úgy érzem, hogy munkája sikerrel járt, még akkor is, ha többen kifogásolták személyét ezen a vezetői poszton. Véleményemet igazolja, hogy a következőkben számos tanújelét adta rátermettségének és munkásszolidaritásának. Személy szerint én csak akkor kerültem vele kapcsolatba, amikor M. József nyugdíjba vonult. Ez a kapcsolat - a magam részéről úgy érzem - mindkettőnk számára gyümölcsöző kölcsönös megbecsülést eredményezett. Ez a későbbiek során abban is megmutatkozott, hogy a gyárrészlegek versenyében több alkalommal is az élen végeztünk és kaptuk meg a vállalat kiváló gyárrészlege minősítést. Persze minden nem ment simán, hiszen ebben az időben mi voltunk a legnagyobb termelő gyárrészleg. Változások történtek a munkaverseny szervezetében is. Megkezdődött a szocialista brigádok átszervezése. Megvalósí- 't'ottúkáz „egV műszák, (^'szocialista brigád” elvet. Értelemszerűen kapcsolódott ehhez az egy szakszervezeti bizalmi szerepkör is. Erre később kitérek, amikor a főbizalmi rendszer megvalósulásáról beszélek. A szocialista brigádok átszervezése nem ment zökkenők nélkül, hiszen a korábbi években a brigádok inkább szakterületekre szerveződtek. így például volt szerszám-, csákány-, boronatár- csa-gyártó, sóedző, sül- lyesztékes, számviteli, technológiai brigád, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Az átszervezést követően az alkalmazotti területen működő két brigádból is csak egy lett. Fokozta gondjainkat a süllyesztékes kovácsüzem beidítása, az acélöntöde megszűnése, hiszen az itt működő brigádtagokat is más munkaterületre, más brigádba kellett helyezni. A gondjaink megoldását csak egy-két év alatt tudtuk elérni. Ebben az időben több mint húsz szocialista brigáddal rendelkeztünk. Brigádjaink igen jó eredményeket értek el azonban még sem sikerült a vállalat legjobb brigádjai közé jutniuk. Ennek pedig az volt az oka, hogy vállalati szinten is megszabták, hogy milyen fokozatot hányán érhetnek el. E miatt voltak is gondjaink, mert számos esetben általunk jobbnak vélt brigádoknak is meg kellett elégedni alacsonyabb fokozatokkal. Az értékelés gyakorlata szerint először minden brigád értékelte önmagát. Ezt az önértékelést a gyárrészlegi négyszög megvizsgálta és elfogadta vagy elutasította. Egy-egy brigádértékelésnél bizony a gyárrészlegi vezetésnek és nekem is, mint versenyfelelősnek egy hónapot is igénybe vett, mire a gyárrészleg gazdasági és mozgalmi vezetői elé került az eredmény elbírálásra. Azonban az sem volt biztos, hogy az általunk megszavazott szintet megkapta az érintett brigád, mivel a vállalati négyszögnek joga volt felülbírálni a javaslatunkat. Annak ellenére azonban, hogy kisebb-nagyobb problémák előfordultak, a magam részéről eredményes, igen jó szocialista brigádmozgalomról beszélhetek. Az acélöntöde megszűnésével átalakult gyárrészlegben egyre inkább nőttek a feladatok a süllyesztékes kovácsüzemben. Különösen a győri Rábának készítettünk sokféle gyártmányt a járműprogram keretében. A vasöntödében apróbb korszerűsítéseket hajtottunk végre annak érdekében, hogy elviselhetőbbé' váljáfták *a mürikákönilmények. Ezek a felújítások végül olyan, minőségi változásokat hoztak magukkal, hogy mind sürgetőbbé vált a szakmunkás-utánpótlás megoldása. A mind sürgetőbb igényt kezdetben még megoldotta az acélöntődében felszabaduló munkaerő, de gondolni kellett a jövőre is. Szakszervezeti területen is a változások szele fújdogált. A vasas szakszervezet úgy határozott, hogy át kell térni a főbizalmi rendszerre, amelyben egy átfogóbb, jobban működő szakszervezetet láttak. Ennek előkészítése a Salgótarjáni Kohászati Üzemekre hárult. Ez azzal járt, hogy gyárrészlegenként működő műhelytitkárok helyett egy főbizalmi látta el a szakszervezeti feladatokat. Ez a változtatás jelentős mértékben csökkentette a mozgalomban részt vevő tisztségviselők számát. A következő választásoknál én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy állítsam össze a kovácsoló és öntöde gyárrészleg szakszervezeti beszámolóját. A felelősségteljes feladatot G. Miklós gyárrészlegvezető bízta rám, aki akkor éppen betegállományban volt. Az összeállításban a gyárrészleg három üzemét jellemző meghatározó gazdasági feladatokra, a teljesített munkára összpontosítottam. A végleges formába öntés előtt zsűriztük, majd a gyárrészlegi négyszög elé terjesztettük, amelynek tagjai lényegében nem változtattak rajta semmit. Ezen a zsűrizésen külön örömet jelentett számomra, hogy az öntödei pártalapszervezet titkára S. Vilmos és a műhelytitkár W. Lajos megvédett az érdemtelen kritikákkal szemben és köszönetü- ket fejezték ki a mindenre kiterjedő beszámoló elkészítéséért. A bírálók olyanok voltak, akik távoztak tisztségükből. A beszámolóm végül a szakszervezeti tanács elé került, ahol kisebb nézeteltérések ellenére meg tudtam vívni a harcot a kételkedőkkel szemben. Szerencsére a vállalati pártbizottság támogatta a munkámat, és hozzákezdhettem a nyolcfős bizottság tagjainak kiválasztásához. Legelső tennivalóm volt a bizalmihálózat kialakítása volt. A volt „B” üzemi műhelytitkár a három műszakra való hivatkozással nem vállalta a helyettesítést. Erre a feladatra B. Józsefet találtam alkalmasnak. Nagyon kellett vigyázni arra, hogy minden területről kerüljön be valaki a bizottságba, aki képviselni tudja a dolgozók érdekeit. Szerencsére olyan dolgozók kerültek a jelölőlistára, akikkel a dolgozók egyetértettek. Mint már említettem, tervbe vettük az egy műszak, egy szak- szervezeti bizalmi és egy szocialista brigád mozgalom megvalósítását. Jó érzéssel említem meg, hogy ez a kovácsoló-öntö- de gyárrészleg kezdeményezése volt. G. Miklós gyárrészlegvezetővel sokat beszélgettünk az elképzelés gyakorlati megvalósításáról. Előbb üzemvezetőkkel történt a megbeszélés, majd a vállalatvezetés szintjére is javasoltuk. A művezetők adottak voltak, hozzájuk kellett szak- szervezeti bizalmiakat javasolni, hogy az elképzelés megfelelő szinten működhessen. A kovácsoló-öntöde gyárrészlegnél sikerült megvalósítani csaknem minden területen. Egy tucat bizalmival indultunk és a választásokig szinte mozgás sem történt. S ami még jelentősebb, négy év múlva csaknem mindenkit újra megválasztottak. Csupán a nyugdíjba vonulók jelentettek kivételt. Mind a három üzem élére területi felelőst választottunk egy főbizalmi-helyettessel. (Folytatjuk) Dombi József elmondása alapján lejegyezte PÁDÁR ANDRÁS Ragyogás és viharok a „Zöld dombon” A nürnbergi mesterdalnokok előadásával július 25-én nyílnak meg a 90. Bayreuthi Ünnepi Játékok. Az augusztus 28-ig tartó fesztivál műsorán szerepel többek közt A Nibelung gyűrűje tetralógia (A Rajna kincse, A walkür, a Siegfried és Az istenek alkonya), továbbá - Wolfgang Wagner rendezésében utoljára - a Parsival. Kettős jubileumot ünnepel az idén Bayreuth: 125 éve, 1876. augusztus 13-án nyílt meg az első fesztivál A Rajna kincsének előadásával a „Zöld dombon” és - a II. világháború éveinek kényszerszünete után, - kerek fél évszázada, 1951. július 29-én indultak újra az ünnepi játékok Beethoven IX. szimfóniájának hangjai mellett. Erről az utóbbi évfordulóról idén augusztus 10-én ünnepi koncerttel, ugyancsak a IX. szimfóniával emlékeznek meg a Festspielhausban. Az elmúlt több mint egy évszázad szinte valamennyi európai művészi fesztiválja „szülőanyjának” tekintett Bayreuthi Ünnepi Játékok megrendezésének gondolata már a XIX. század ötvenes éveiben, svájci emigrációjában érlelődött meg Richard Wagnerben, kifejezett tiltakozásként a korabeli Európa színházi viszonyai ellen. A mester elutasította ugyanis a hivalkodó luxussal készült színházi épületeket, amelyekben a zenekedvelők rangjuknak és társadalmi helyzetüknek megfelelően foglalhattak helyet elegáns páholyokban. A hagyomány szerint Bay- reuthra, erre a csendes, festői környezetű felső-frank városkára Wagner második felesége, a Bülowtól elvált Cosima [Liszt Ferenc lánya) hívta fel a komponista figyelmét.
