Nógrád Megyei Hírlap, 2001. július (12. évfolyam, 151-176. szám)
2001-07-13 / 161. szám
Volt egyszer egy kovácsológyár Egy nyugdíjas szakszervezeti vezető visszaemlékezései (4.) A csodálatos, számunkra örökké emlékezetes olaszországi üdülést, ahol sok-sok emberrel, gyönyörű tájjal és értékes műkinccsel ismerkedtünk meg, már csak az a boldogság múlta felül, amit második gyermekünk, Erika lányunk születése okozott. Nem sokkal később további örömet okozott, hogy megkaptuk azt a lakásunkat a Salgó úton, amelyben még ma is élünk. Az igazsághoz tartozik, hogy lakást már korábban is felajánlottak nekünk más helyen, de nem fogadtuk el. Ámde mivel megérkezett második gyermekünk, természetesen elfogadtuk az újabb ajánlatot. Innentől kezdve már csak azt tervezgettük, hogyan tovább. Feleségem a gyest kihasználva gin> náziumba járt, majd beiratkozott gyors- és gépíróiskolába. A hároméves eredményes tanulás után már nem volt akadálya, hogy ő is a kohászati üzemek dolgozója legyen. En pedig újabb kihívás elé kerültem, hiszen következett egy újabb választási felkészülés, valamint egy üzemvezető-váltás. Egyáltalán nem voltam könnyű helyzetben, de akármennyire is nehéz körülmények alakultak ki, az általam képviselt dolgozókat már nem tudtam, de persze nem is akartam cserbenhagyni. Nagyon sokat segített azonban, hogy P. Tibor, az újonnan kinevezett üzemvezető nem volt ismeretlen számomra. Amikor rezsigazdálkodó voltam, ő a sóedző művezetője volt, tehát az együttműködésünk kellő alapokon nyugodott. Számos „B” üzemi kolléga félelemmel telve beszélt az új üzemvezetőről, s nagyon tartottak attól, hogy az új főnök nem lesz olyan emberséges, mint Cs. Lajos bácsi volt. Szerencsére, az előzetes félelmek nem igazolódtak be. Az új üzemvezetővel én is, a dolgozók is korrekt kapcsolatot alakítottunk ki. P. Tibor nagyon határozott, kemény, de ugyanakkor emberséges vezető volt. Jól tudtunk együtt dolgozni. Közösen segítettük beilleszkedni a csavargyárból, majd később az acélöntődéből hozzánk helyezett dolgozókat is. Elmondhatom, hogy aki komolyan gondolta, hogy a „B” üzem egy jó munkahely, az meg is találta a számítását. Alig voltunk túl a gondjainkon, amikor újabb probléma jelentkezett. Ugyanis 1976. január 1-jével összevonták a kovácsoló és az öntöde gyárrészleget. Amikor az új gazdasági szervezetet létrehozták, tudták, hogy az acélöntöde termelése fokozatosan csökken, ami nem véletlen, hiszen összefüggött az egész magyar ipar szerkezeti változásaival. Elhatározott terv volt már akkor az acélöntöde végleges felszámolása. Az egykori öntők, mérnökök iránti tisztesség azonban megköveteli, hogy elmondjam, a több évtizedes múltra visszatekintő acélöntöde 1976- ban rekordtermelést ért el. Az egykor évi 5-6000 tonna éves acél gyártására épített öntőmű ez alatt az idő alatt azonos körülmények között elérte a 15 ezer tonna acél gyártását. Mindennek ellenére azonban az 1976-os év lényegében már kifutó éve, búcsúja volt az acélöntődének. Ebben az esztendőben már az új süllyesztékes kovácsüzem létesítése volt a fő cél. A búcsúcsapolás 1976. május 15-én, szombaton 18 órakor történt meg. Néma ünnepélyesség ült az arcokon, a csarnokban pedig csak a gépek zümmögése hallatszott, s a kormos falakra fura árnyakat rajzoltak a felvillanó fények. Ott voltak a vállalat vezetői, a gyárrészlegek, főosztályok képviselői. Az utolsó csapolást S. József üzemvezető irányította. Ott voltak a dolgozók, Gy. József, H. István, M. Sándor, 0. András, 0. Kálmán, F. Béla,'K. János,-S. András, P. Gyula, Cs. István, A. Antal, P. Jánosné. Olyan megható öntés volt, hogy többek szemében könny csillogott. Feltétlenül szólni kell a Gy. Ferenc által vezetett öntvénytisztító szocialista brigádról, amely elnyerte a vállalat kiváló brigádja címet is. Ez a kollektíva igen nehéz körülmények között, évről évre példásan teljesítette termelési feladatait, s kivette részét az egyéni és kollektív tanulásból, művelődésből, a közösségi rendezvények szervezéséből is. Az acélöntöde megszűnése által felszabadult öntőmunkásokat a még üzemelő vasöntödébe helyezték, megoldva ezzel egy kicsit hosszabb távra az öntő szakmunkások utánpótlását. A két gyárrészleg összevonása számomra is újabb feladatot hozott. Mivel a két részlegben értelemszerűen két rezsigazdálkodó volt, az összevonást követően az egyik feleslegessé vált. Nekem, mint fiatalabbnak felajánlották, hogy vállaljam el a diszpécseri beosztást. Noha kevés ismerettel rendelkeztem ezen a területen, végül igent mondtam. Néhány hónap elteltével pedig újabb feladattal tetézték meg a munkakörömet. Én lettem a gyárrészlegi munkaver- seny-felelős is. Ezen a területen szerencsésebb voltam, mert a legtöbb brigádot ismertem. A munkaverseny felelősi munkakörben pedig a több mint húsz brigád majd minden tagjával kapcsolatba kerültem. Emellett továbbra is tevékenykedtem „B” üzemi műhelytitkárként is, mivel a kollektíva megbízott bennem, hogy tisztességgel képviselem őket. Abban az időben két gyárrészlegi vezetőm is volt, az egyik a kovácsoló gyárból, a másik a vasöntödéből G. Miklós személyében. Számomra ez nem jelentett problémát, hiszen ismertük egymást. Lassan közeledett M. Józsi bácsi nyugdíjazása, ezért őt a süllyesztékes kovácsüzem útjának egyengetésével bízta meg a vállalat vezetése. Hozzá kell tennem, hogy az idős szakember jól látta el ezt a feladatot. Rövidesen elérkeztünk az új üzem átadásának ünnepélyes pillanatához. Műhelytitkárként engem is meghívtak. Mivel részese voltam az eseményeknek, erről nem a legjobb szájízzel tudok beszélni. A miniszteri és vállalati kitüntetések, pénzjutalmak odaítélése sok kívánni valót hagyott maga után: Azokról az emberekről meg szólni sem akarok, akik számára ez örök megbán- tottságot hozott. Többek között ezek a kovácsológyáriak voltak, akik nagyban segítették a süllyesztékes üzem kialakításának munkáit és teljes szívvel összefogtak a terv valóra váltásáért. Ezekben az emberekben, munkásságuk utolsó éveiben olyan nyomot hagyott ez, amit sosem bocsátanak meg az akkori vezetésnek. Részben magamnak is ez a véleménye, noha köztük egy sem volt, aki szakszervezetileg hozzám tartozott volna. Ennek ugyan utólag hangot is adtam, bár segíteni már nem tudtam. Azok a munkatársak, akik nyolcszáz meg ezer forintot kaptak szorgalmas munkájukért, ezt a megalázóan kevés jutalmat átvenni sem voltak hajlandók. (Folytatjuk) DOMBI JÓZSEF ELMONDÁSA ALAPJÁN ______ LEJEGYEZTE; PÁOÁR ANDRÁS A diófa alatt volt a busz telephelye Míg id. Edőcs László kisbárkányi nyugdíjast fia hazahozza a határból, addig otthonában feleségével váltogatjuk a szót.- Nem volt férjemmel semmi probléma életünkben. 34 évig dolgozott a volt 2. számú, mostani nevén Nógrád Volán Rt.-nél mint gépkocsivezető. Éjjel-nappal hordta a bányászokat három szakra, Ká- nyásra, Tiribesre, Szorospatakra. A délelőttösökkel reggel 5-kor indult, vissza pedig az éjszakásokat hozta. Csak annyi ideje volt, hogy megreggelizzen, utána a délutános műszakban járókat vitte munkahelyeikre. Egy időben itt, nálunk a kapu bejáratánál, a diófa alatt volt a Volán-busz telephelye. Férjem nagyon sokat dolgozott. A bányászjáratokon kívül a vége felé még pluszjáratokat iktattak napi munkarendjébe. Vitte az asz- szonyokat, lányokat a jánosaknai varrodába és vissza. Elég jól bírta a strapát. 58 éves korában betegség miatt eltiltották a gépkocsivezetéstől. Közben megérkezik id. Édőcs László.- Asztalos szakmát tanultam ki. Pásztón kezdtem az inaséveket egy maszeknál. Négy hónap után otthagytam, mert mesterem egész nap magamra hagyott, holott én a szakmát akartam megtanulni. Közben meglépett mesterünk. Nála ketten voltunk tanulók. A mester keresztfiát tartotta meg műhelyében, engem pedig felajánlottak egy másik szakembernek. Egy évig dolgoztam ott, majd az utam a volt Nógrád Megyei Tatarozó Vállalathoz vezetett. Ott dolgoztam asztalosként. Utána jött a katonaság. Leszerelésem után jól jött, hogy a határőrségnél megtanultam a gépkocsivezetést. Ugyanis akkor asztalos szakmában magáncégnél nem tudtam volna elhelyezkedni. Katona társaim közül ketten az akkori 2. sz. Volánnál kaptak állást. Én is oda jelentkeztem. Itteni pályafutásom 1955-ben kezdtem, majd a lucfalvai telephelyre kerültem. Amikor a fakaruszra került, apósáéknál laktak három évig. A szolgálat jó ellátása mellett 1958- ban kezdett saját otthonának építésébe.- Amit itt lát - mutat körbe a nyári konyhában -, minden berendezés hozzám kötődik. Segítettem gyerekeim lakásépítésénél is. Úgy osztottam be szabadidőmet, hogy jusson a nyulakkal való foglalkozásra is. A köztiszteletben álló nyugdíjas a rendszerváltás előtt 3 ciklusban, 12 évig tanácstag volt. Jó emberi tulajdonságairól ismerték meg, a Hazafias Népfront elnöki tisztségét tíz évig töltötte be.- Arra vállalkoztam, hogy községünk, Kisbárkány (én nagybárkányi születésű vagyok) minél szebb legyen.- Fáradozásának volt eredménye?- A lebontott bikaistálló helyén lakosságot szolgáló üzlet nyílt. Elkészült a ravatalozó. Az orvosi rendelő sajnos, nem épült meg. A háromszoros kiváló dolgozó a szocialista brigád dm különböző fokozatainak elnyerése mellett a közéleti tisztséget is jól ellátó szakember az 1954-ben bevezetett „Vezess balesetmentesen!” mozgalom keretében 1 millió 200 ezer kilométert vezetett le balesetmentesen.- Amit az életben elértem, azt jórészt feleségemnek köszönhetem. A 12 éve nyugdíjas gépkocsivezető témát váltva neheztelve mondja: - Csak ezt a gyógyszert szemtrombózis ellen ne kellene szedni! Nemcsak erre, hanem más gyógyszerekre is sokat költünk.- Mivel foglalja el magát napközben?- Ha jó az egészségi állapotom ellátom a négy anyanyulat és szaporulatát.- Mi az amit szeretne, ha megvalósulna?- Községünkben sok az idős állampolgár. Köztük sokan vannak magatehetetlenek. Részükre kellene napjában legalább egyszer kedvezményes áron meleg ételt biztosítani. V. K. REPÜLŐ NYUGDÍJASOK. Rene Halé 91 éves nyugdíjas egy vitorlázógép pilótaülésében integet, miközben 80-90 éves klubtársai figyelik őt. Az angliai Cotswold Clubban nem ijednek meg a nyugdíjasok a kihívásoktól. ■ Pihen a varrógép is. - Csak a gyerekeknek tud örülni- Amikor községünkben megalakult a mezőgazdasági szövetkezet, bevitt földünkért kaptunk egy nótát. Aki nem volt hajlandó erre, azt helybenhagyták. Nekünk két tehenünk volt. Az egyiket be kellett adnunk. Férjem bányászként kereste a kenyeret. Egyik nap azzal jött haza, ha nem írom alá a szövetkezetbe való belépési nyilatkozatot, akkor holnap ne menjen műszakba - utal a mezőgazdasági szövetkezeti gazdálkodás beindításával kapcsolatos előzményekre özv. Balogh Józsefné nagybárkányi nyugdíjas, aki 25 évet és 156 napot dolgozott a helyi mezőgazdasági szövetkezetben.- Akkor építkeztünk - emlékezik. - Végül úgy döntöttünk, hogy belépek. Édesanyám földjét is bevittük. A növénytermesztésben kezdtem el dolgozni azzal a gondolattal, hogy7 átvészeljük a kezdés nehézségeiből adódó gondokat. Akkoriban nem volt fizetés. Munkánkat munkaegységgel mérték..Annyit kaptunk egy napra, hogy még egy stampedli pálinkát sem kaptunk érte. Férjem fizetéséből kellett megélnünk. Annyit se kerestem, hogy a havi tb-járulékot kifizessem. Azt is a férjem vállalta,- Mikor fordult jobbra a sorsa?- Amikor Molnár Pál jött hozzánk elnöknek. Az ő idejében már kaptunk fizetést. Akkor sem lehetett sokat keresni. Tol- mácsi Feri bácsi irányítása idején erőteljesen gyarapodott gazdaságunk. Lett nyomdánk, fatelepünk, megfelelő műhelyeket építettünk. Özvegy Balogh Józsefné aktiv dolgozó korában ■- Milyen irányba fordult az ön sorsa?- Gyerekkoromban jó tanuló voltam, ezért tanító szerettem volna lenni. Szüleim nem tudták vállalni az iskoláztatásommal járó kiadásokat. 29 éves voltam, amikor a szövetkezetben megválasztottak csoportvezetőnek, utána pedig vezetőségi tagnak. Ez utóbbi tisztséget 1986-ig töltöttem be. Közben hathetes könyvelői tanfolyamra mehettem volna. Férjem benne is volt, édesanyám viszont nem engedett, mondván: - mit szólnák a faluban? Mint vezetőségi tag, 29 évig a leltározással kapcsolatos munkákat, a háztáji Ümérése- ket végeztem, a nyugdíjasok ügyeit intéztem, szerveztem kirándulásaikat. Jó sorom volt, mindig megkaptam a fizetésem. Magas vérnyomása miatt 1984-ben nyugdíjazták. Utána beugró munkákat végzett. Férje 1997-ben meghalt.- Nagyon jó ember volt, hiányát nehezen tudtam átvészelni. Én sem vagyok egészséges. Évenként nyolc napot töltök a kórházba, ahol infúzióval kezelnek. Nyugdíjam mellett havonta nyolcezer forint özvegyi járulékot kapok. A kapott ellátásból rengeteg elmegy az egyre drágább gyógyszerekre. Régebben nem kellett érte fizetni. Míg élt a férjem, bevezettük a központi fűtést. Tavaly 30 mázsa szénért és a fuvarért 56 ezer forintot fizettem, a fáért 25 ezer forintot kértek hazaszállítva. Sok mindent el kell hagyni, hogy az ember megéljen, kijöjjön a nyugdíjából. Amit bírok, most is elvégzem. A kertben kapálok, borsót szedek.-Azon előtt lévő Sihger varrógép is nyugdíjba vonult?- Fájós lábammal már nem tudom hajtani. Régen is csak a családnak varrtam otthonkákat, ágyhuzatot, elvégeztem kisebb javításokat. Özv. Balogh Józsefnének - akit csak Juli mamának szólítanak - két lánya, négy unokája és hat dédunokája van.- Gizi lányom velem szemben lakik családjával. Sokat segít nekem. Unokám hordja be a szenet, a fát, nyírja a füvet. Amíg bírtam, addig elmentem az esti misére is. Vasárnaponként pedig a templomban a mise előtt találkoztunk egymással. Gizi lányom, ha nem lát az ablakban, jön át és kérdezi^ hogy vagyok, miben segíthet? Ő gondozott, főzött nekem télen, amikor elestem és a tomporomat nagyon megütöttem. A jövőt illetően a következőket mondja:- Egy hetvenéves asszony mit várhat még az élettől? Csak a gyerekeknek tudok örülni. V. K.
