Nógrád Megyei Hírlap, 2001. június (12. évfolyam, 126-150. szám)
2001-06-02 / 127. szám
2. OLDAL M E G Y E I KÖR KÉP PÁSZTÓ 2001. JÚNIUS 2., SZOMBAT Faragó Zoltán: T / K /; T* J Á Ö Valahavolt vadvilágunk Nélkülük sekélyebb lenne a tenger... Milyen lehetett Nógrád megye vadállománya ük- és dédapáink születése idején, a MX. század második felében? Nos, ebből a korból már ismertek a korabeli vármegyék adatai alapján összeállított vadászati kimutatások. Valószínűnek tűnik persze, hogy meglehetősen pontatlanok az adatok - gondoljunk csak Mikszáth Kálmán azon élményeire, főleg a statisztikai adatok szolgáltatása terén, amelyeket a balassagyarmati vár- megyeházán hivatalnokoskodva szerzett - mégis sok mindenről árulkodnak! Az 1884. évi lőjegyzék, minden feltételezhető hiányossága ellenére is érdekes számadatokat tartalmaz a történelmi Nógrád vármegye, Magyarország, valamint Horvátország-Szlavónia valamennyi vadászott állatáról. Ami az elejthető fajokat illeti, mai fogalmaink szerint már meglehetősen érdekes a lista, hiszen évtizedek óta védett már az akkor még lőhető állatok zöme, sőt, a XX. század közepéig egyeduralkodó, de még azóta is általánosnak tekinthető „hasznos-káros” szemlélet is idejét múlta. Mégis érdekes megnézni, hogy mi mindent ejtettek el 117 évvel ezelőtt a történelmi vármegye területén, illetve a Felvidék szomszédos részein! A statisztikából az derül ki, hogy 1884-ben a történelmi Nógrádban medve, hiúz és farkas egy sem került terítékre. Ez persze egyáltalán nem biztos, de az idő tájt már viszonylag ritkák voltak ezek a nagyragadozók, így mégiscsak elképzelhető a dolog. Ezen a téren célszerű figyelembe venni a hasonló földrajzi adottságokkal rendelkező szomszédos vármegyék adatait is, kivéve az országrésznyi kiterjedésű, a Pilis-hegységtől a Mohácsi-szigetig nyújtózkodó, szinte az egész Du- na-Tisza közét elfoglaló Pest-Pílis-Solt-Kiskun, valamint a Duna jobb partjára eső, a bal parti Nógráddal csak igen rövid szakaszon határos Esztergom vármegyét. Utóbbi, mint dunántúli terület, már egyébként is szinte teljesen nagyragadozó nélkülinek számított: az országrészben egyetlen farkast lőttek, azt is Baranyában és valószínűleg a Drávaszögben - a helyszínekre nem tér ki a lőjegyzék - medvét és hiúzt pedig egyet sem. Ez már csak azért is érdekes, mert a Dráva déli oldalára eső XIX. századi Horvát-Szlavonország valóságos farkastanya lehetett: 1884-ben 404, míg az egész, az előbbinél több mint hétszer nagyobb vadászterülettel rendelkező történelmi Magyarországon is csak kereken 500 farkas került terítékre. (Az adatszolgáltatás nyilván nem volt egyformán megbízható, ugyanakkor az is valószínű, hogy a statisztika nagyjából egyformán téved, így arányaiban, a megyék között nem okozott jelentős eltérést.) Ami a csaknem 12 ezer négyzétkilo- métemyi Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyét illeti, ott lőttek négy farkast, de ezek valószínűleg az alföldi pusztákon kerültek terítékre. (Érdekes módon azonban a statisztika szerint Bácskában, Torontál és Csanád vármegyében egyáltalán nem lőttek farkast, míg "Temesben nyolc, Biharban 39, Arad vármegyében pedig 34 került kézre. Utóbbiak területe azonban átnyúlik Erdély domb- és hegyvidékeire, így ott az élőhelyek változatosabbak, a farkas számára kedvezőbbek.) Ami a Felvidéket illeti, a hasonló földrajzi adottságokkal rendelkező, ráadásul szomszédos Hont, Gömör-Kishont, Heves és Zólyom természetesen jóval érdekesebb szempontunkból. Heves valamelyest kilóg a sorból, hiszen a megye dél keleti része síkság, de a mátrai és a bükki területek, az ezektől északra húzódó dombvidék a nógrádi élőhelyekhez igen hasonlóak. A magasabban fekvő, részben már fenyvesekkel borított, a Garam völgyétől keletre gyéren lakott Zólyorii ugyancsak különbözik, de a statisztika alapján mégiscsak érdekes következtetések vonhatók le! Zólyomban ugyanis, annak ellenére, hogy farkast nem lőttek, hiúzt is csak egyet, 14 medve került terítékre. Ez azt bizonyítja, hogy míg a medve igen megbecsült nagyvad volt, s igyekeztek az állománnyal a lehetőségekhez mérten és tudatosan gazdálkodni, addig a két másik ragadozót tűzzel-vassal pusztították. Erre enged következtetni azon tény is, hogy a történelmi Magyarországon kézrekerült 260 bamamedvéhez képest a 35 hiúz és az 500 farkas feltűnően kevés. Valószínű azonban, hogy a statisztikában nem is szerepel minden elejtett példány, már csak azért sem, mert egyszerűen nem vették a fáradságot az adatszolgáltatásra. Ugyanakkor elképzelhető, hogy vadorzók, állataikat féltő pásztorok és parasztok is ejtettek el farkasokat és hiúzokat, amiket nyilván nem jelentettek be, akárcsak a csapdával megfogott példányokat. (Persze a mackókkal is előfordulhattak ilyen „balesetek”.) Az adott vadászterületeken előforduló medvéket azonban a lehetőségekhez mérten számon tartották a vad- és erdőőrök, a hivatásos vadászi feladatokat is ellátó erdészek, dúvadnak is kevésbé számított, mint a két másik, vadásztrófeaként azonban az európai erdőkben elejthető legnagyobb zsákmányként tartották nyilván. A tudatos felvidéki vadgazdálkodás ellenére persze nem csak Nógrád, hanem Hont és Heves vármegye területén sem került kézre nem csak medve, hanem farkas és hiúz sem. A két utóbbi Gömör-Kishontban sem, ott azonban elejtettek három medvét. Távolabbra tekintve azt láthatjuk, hogy a Felvidék nyugati részén, Nyitrában hozták terítékre az országrész egyetlen farkasát, míg ugyanitt négy medve is puskavégre került. Trencsénből a három farkas és a három hiúz mellett 11 medve, Árva vármegyéből öt, Barsból kettő, Liptóból 14, Túróéból négy, Abaúj-Toma területéről pedig egy medve szerepel a lőjegyzékben, s utóbbi ötben egyetlen farkast sem jegyeztek fel. Szepesben a hat medve mellett három hiúz került terítékre, a farkas pedig innen is hiányzik. Kelet felé haladva, az egykori Sáros és a történelmi Zemplén vonalán aztán változik a helyzet: mindkettő teljesen „medvéden” a lőjeg^ék szerint, ugyanekkor előbbiben egy hiúz és három farkas, utóbbiban egy hiúz és 11 farkas került terítékre. Ugyanígy Ung vármegyében a három medve mellett 17 farkas, Bereg - feltehetően kárpáti - területén pedig a két medve mellett három-három hiúzt és farkast ejtettek el. Előbbiek is azt bizonyítják, hogy a Felvidék nyugatabbra eső vármegyéiben a közép-európai ragadozók óriása sokkal gyakoribb volt, mint a farkas vagy a hiúz! Igazság szerint mind a három nagyragadozó mennyiségi elejtési listáján Erdély vitte - és viszi - el a pálmát. Máramarosban 47, Beszterce-Naszód vármegyében 39, Csíkban 26 medvét lőttek. Ami a farkasok létszámát illeti, ugyancsak Beszterce-Naszód az első, 70, míg Hunyad a második, 64 példánnyal. Máramarosban 52, Krassó-Szörényben pedig 41 került puskavégre. A hiúz már jóval ritkább volt: Máramarosban is csak hét került terítékre, míg itt a felvidéki Liptó szerezte meg a második helyet, hat elejtett példánnyal. Biharban négy hiúzt lőttek, a többi „hiúzos” vármegyében még ennyit sem. Az érdekesség kedvéért említhető, hogy „Horvát- Szlavonországból” a statisztika szerint teljesen hiányzott ez a szép ragadozó. Persze előbbi nagyvadfajok ma már fokozottan védettek. Több, akkoriban még apróvadnak számító emlős és madár azonban 1884-ben még javában szerepelt a lőjegyzékben. (Akkor még tulajdonképpen minden elejthető volt, a fehér gólyát is csak 1906-ban helyezték teljes védelem alá!) így a császármadár, a fogoly, a fürj, a haris, a túzok, a daru, a sárszalonka fajok „vízi szalonka” gyűjtőnéven, a fenyő- és a szőlőrigó, a vidra, a bagoly is megtalálható rajta. Külön rovatot kapott a „sas és a keselyű”, a „sólyom, kánya, ölyv, vércse” is... A ma is előforduló apróvadak közül a mezei nyúl volt a leggyakoribb: Nógrádban 2560 darabot lőttek. (Honiban 4795, Gömör-Kishontban 2068, Hevesben 899 darabot; feltételezhető, hogy a hevesi adatok erősen hiányosan jelentek meg.) Meglepően kicsi a terítékre került fácánok száma: Nógrádban mindössze 26. Ez az országos összehasonlításban is igen kevés, de Gömör-Kishont és Temes egy-egy, Zemplén két példányához képest nem is olyan rossz eredmény... A ma is lőhető erdei szalonkából 260 példány került puskavégre, a különféle vadrécefajokból - ezeket sajnos nem részletezi a lőjegyzék - pedig 248. Szárcsát is csak 19-et ejtettek el. Valószínűleg nem is vadászták különösebb lelkesedéssel... A 738 „varjú és szarka” meglehetősen kevés. Érdekes, hogy a ma már a kipusztulás szélén álló császármadár is 65 elejtett nógrádi példánnyal szerepel a lőjegyzékben. A mezőgazdaság átalakulása miatt szintén kiveszett fogolyból 2240-et, az utóbbi években ismét megjelenő fürjből 606-ot, az néhány költőpárral előforduló harisból pedig 162-t, a ma már védett, de az Ipoly árterem vonulás idején rendszeresen megjelenő sárszalonkafajokból pedig 147 darabot ejtettek el. A „sas és keselyű” rovatában 28 madár szerepel, a „sólyom, kánya, ölyv, vércse” 234, a bagoly „kategóriában” pedig 81 elejtett szárnyas került a lőjegyzékbe. A szőrmés ragadozók között két, ma már fokozottan védett vidrát említettek, 19 borzzal és 51 menyéttel együtt. A ma sem védett fajokat itt 381 róka, 47 görény és két nyest képviseli. A ma is előforduló és elejthető nagyvadfajok létszáma is meglehetősen kicsiny: az ötven gímszarvas mellett kilenc dámot, 193 őzet és 110 vaddisznót vettek nyilvántartásba. Ez a szomszédos vármegyék adatainak és élőhelyi adottságainak ismeretében körülbelül arányos az ottani vadlétszámmal. Muflon akkoriban nem fordult elő a megyében, sőt, az országban is csak 14-et lőttek, mindet Nyitrában. (Az itteni Ghymesen volt az első hazai muflontartásra berendezett vadaskert, ennek ismertetése azonban egy külön tanulmány lenne...) Fentieket illetően persze nem csak az országhatárok változtak. A nagyragadozók létszáma kisebb lett, a rőtvadaké és a vaddisznóké azonban szépen gyarapodott. Az apróvad - a mesterségesen is tenyésztő etőJá- cán és tőkésréce kivételével - igen megritkult. A rókák többen lesznek az immunizálási program miatt, a hiúz is bizonyítottan megtelepedett az Eszaki-középhegy- ség egyes részein, s terjeszkedik a farkas. Mit hoz a jövő? Nem tudhatjuk, de az évezredes természetátalakító tevékenység még ma sem ért véget... Kérdés, hogy a természetvédelem és a vadászat együttműködése hogyan és mit érhet el. Az ugyanis tény, hogy a legfontosabb az élőhelyek védelme! A tavaszi hónapok sombana május két bensőséges tartalmú ünnepet köszönt: az első vasárnapon az édesanyákat, az utolsón a gyermekeket. Ettől az évtől május a család hónapja Az első nyári hónap, június évek óta első vasárnapjával a pedagógusokat köszönti Szinte azonnal megmutatja magát egy kapcsolat, család és pedagógus között és mellette már megfogalmazódik a kérdés is. Vajon ez a kötődés a természet rendjéből következik-e vagy a társadedom törvényszerűségéből Egyre többen mondják - és hisznek benne - hogy csak a családok békéje és rendje az az alap, amire a társadalom biztosan építkezhet. A családban érik a gyermekeket először azok a hatások, élmények, amiből személyiségük építkezhet, ha ezek pozitívak, vagy sérülhet, ha ezek romboló hatásúak. S ekkor - és ebben a helyzetben - lép színre a pedagógus, a mester, ki tudásával, felkészültségével szakemberként kezdi nevelni, növelni, formálni legféltettebb kincsünket. A tanító, ki végrehajtja a legnagyobb csodát, egy funkcionálisan analfabéta gyermekből rövid idő alatt írni és olvasni tudó kisdiákot formál. S közben sikeresen teljesíti változó szerepeit, hol szülő, hol játszótárs, hol vigasztaló és együttérző barát, ki könnycseppeket töröl le a bánatos gyermeki arcról, vagy éppen mesteri módon mosolyt varázsol a könnyek helyébe. Egyszóval igazi nevelő. Később megjelenik a szaktanár, ki már magasabb szintre emeli a tanulót, s ablakokat nyit a világra. A jó tanár megpróbálkozik egy újabb varázslattal, az érdeklődésből-vagy éppen érdektelenségből - tudásvágyat igyekszik formálni. A régi kínai bölcselet így ölt mai pedagógiai hitvallást: „Az eszményi tanár irányítja a diákjait, de nem húzza őket maga után, sietteti őket előre, de nem nyomja el őket, megnyitja előttük az utat, de nem viszi el őket a célhoz." Igen, a jó tanár évezredek óta tanítványaiban társat lát, együttműködő partnen, s nem ellenséget, s leginkább nem saját pedagógiai tanári - kudarcának bizonyítékát és egyben áldozatát. Dogozik úgy, hogy sokszor a szülőktől köszönet helyett bántó és munkáját leértékelő minősítést kap, mert a szülő saját kudarcáért is a pedagógust teszi felelőssé. Sokszor úgy érzem, hogy a bölcsektől, hazánk gazi nagyjaitól sokan nem akarnak tanúim. Idézik őket, beszédeiket, mondanivalójukat ezekkel teszik tartalmassá, de nem hitelesen - s főként nem hittel - mondják. Eötvös József 1868-ban fogalmazta meg a mának szóló üzeneteként „tanítását”: „... A népnek értelmi nevelésében fekszik a legbenső meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője. ” Higgyük el végre, hogy a jövőnk a mában formálódik, a mai kor gyermekei és fiataljai saját jövőnk biztosűékai, letéteményesd. S ebben a pedagógusoknak kitüntetett szerepe van. Az idézet, bölcselet kijelöh az iskola - benne a pedagógus - feladatát is. Az iskola dolga, hogy megtanítsa növendékeivel azt, hogy hogyan kell tanulni. Feladata, hogy felkeltse tudás iránti étvágyukat, hogy megtanítsa őket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára. Arm neveljen, hogy szeressék amit csinálnak és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretnének csinálni Gondolataim végére kívánkozik, hogy feltegyem kérdésként azt, amiről véleményem van. Milyen ember valójában a pedagógus ? Mondhatnám azt is, hogy elkeseredett, megfáradt, és a változásoktól megtön, de helyette azt mondom: optimista. Hisz abban, hogy a társadalom érdeke és az érdekből megfogalmazódó felismerés egyszer felemeli őt arra a helyre, amit megérdemel S úgy gondolom, hogy az optimista pedagógus, óvónő, tanító, tanár, valahol a lelke mélyén szerény is. Sokszor úgy érzi, hogy amit tesz, az csak egy csepp a tengerben, de tudja, hogy e nélkül a csepp nélkül sekélyebb lenne a tenger. _________________________________________________KDMtotTUn g imnáziumigazgató Emlékek a tanteremből „A tanítónak nem gratulálunk, amiért oktatja, hogy kétszer kettő négy. Gratulálni talán ahhoz lehet, hogy ezt a szép mesterséget választotta. ” (Camus) É szép idézet apropójából emlékezem első tanító nénimre, első iskolámra, ahol tanítani kezdtem és első tanítványaim egyikére. A tanító nénim Küllő Gizella volt. Rendkívüli egyéniség, aki szerette a gyerekeket és választott hivatását. Mindig úgy van előttem, mint egy fényképész. A betűket a következőképpen tanította: mi, gyerekek kórusban hangoztattuk a meg-felelő hangot, például: „é”. O egy fényképezőgép mögé állt, letakarta fejét egy fekete vászonnal és lefényképezte a hangot. Rögtön előbújt a gépből a hang képe: a betű. Nekünk ez volt a csoda - és mindent elhittünk neki. Minden alkalommal szájtátva bámultuk az attrakciót. A szép olvasásért pedig gyönyörű, színes képecs- kéket kaptunk ajándékba. Tanítói pályámat Forgách- bányatelepen kezdtem. A tanítás mellett a csapatvezetői munkát is el kellett vállalnom. Ifjúi hévvel, tele lelkesedéssel kezdtem el. Nem volt könnyű, de rengeteg segítséget kaptam drága jó kollégáimtól és a szülőktől. Itt szinte egy család voltunk. Kis hely lévén napi kapcsolatban álltam a gyerekek szüleivel. Rengeteget dolgoztam. Az úttörőmunkában jó „ifisek” segítettek, a szülők pedig igyekeztek az ötleteimet megvalósítani és támogatni az oktatást. Szívesem emlékszem az itt eltöltött hét évre. Jó „tanulóévek” voltak. És miért emlékezem egy tanítványomra? Mert B. Laci volt az a szerény, szorgalmas, jó képességű kisfiú, akitől az első pedagógusnapi köszöntőt és virágot kaptam. Most is látom magam előtt, amint kiáll az osztály elé, és elmondja azt a verset, amit édesanyjával tanult meg a legnagyobb titokban. Azóta sok év telt el. Rengeteg az emlék. Jó érzés, ha volt tanítványok nem szégyellnek köszönni, ha szembe találkozunk az úton. De legjobb az a tudat, hogy én is hozzájárultam ahhoz, hogy a kis „butuska” gyermek fejébe „belemász- szon” a betűvetés tudománya. Mennyi munka és harc van mögötte, csak az tudja, aki ezt csinálja. És ilyenkor minden pedagógus megérdemli legalább a „köszönöm”-öt ____________________KRAJCSIJÓagH* n yugalmazott tanítónő Ünneplést? Nem, megbecsülést! Meglehet, hogy sok pedagógus kap virágot ezekben a napokban. A figyelmességet nyilván megköszönik, s talán halkan suttogják: - Ejnye! Nem kellett volna! S lehet, hogy a szép és nehéz szakma művelői ezt komolyan gondolják. Ugyanis legtöbbjük számára nem létezik pedagógusnap, nekik ez a szó üres, jelentés nélküli. Az igazság az, hogy soha sem rendelkezett igazi tartalommal. A szakma tekintélyes része mindig mesterkélt kreációnak tartotta, amelyet talán olyan szándékkal alkottak, hogy elfedje a hatalom mulasztásait a „stratégiai” ágazattal szemben. Enyhén szólva is farizeusság ünnepelni azokat, akik nem kapják meg a rangjuk, szerepük alapján őket megillető megbecsülést. A tanítók, tanárok egy része ma már fel sem figyel a június első vasárnapja körüli rendezvényekre... Nincs miért, már ’ a nevetségesen kis összegű jutalmazás is kiment a divatból, viszont munka ezekben a napokban is akad bőven. A tanítás mellett nevelni, pátyolgatni kell, kellene a rájuk bízottakat, akik a kísértések sokaságának vannak kitéve. Sajnos ma már jelen van az iskolákban a drog, méghozzá növekvő mértékben. Erre azonban ez idáig nem született érdemleges válasz, ha csak az nem, hogy egyesek a problémakört szeretnék átirányítani az iskolákhoz, a pedagógusokhoz. Akiket már-már összenyom a gondok súlya. Gyakran a szülők helyett kell nevelni a gyerekeket. Beszélgetni kellene velük. Erre pedig több időre lenne szükség. Akkor talán kevesebb lenne a drogozó, a talajtvesztett fiatal, s ritkábban hallanánk diáköngyilkosságokról. Sajnos ma már ott tartunk, hogy a pedagógusok is talajt- vesztetté válnak. Az időhiány mellett csökken energiájuk, s a motiváltságuk is... Nemrég a nat-tal kínlódtak, most már a ke- rettantervért, a minőségbiztosításért illene lelkesedniük... Jó lenne persze regenerálódniuk is... Erre azonban nem jut pénz. Miből is jutna? Abból a csekélyke fizetésből, amelyikből nem tudnak még szolid módon sem értelmiségi életet élni? Persze sokan keresik a kiutat, s növekvő számban meg is találják: elhagyják a pályát... A legtöbben viszont maradnak, de nem biztos, hogy lobogó lelkesedéssel merülnek el a munkában. S számukra - talán érthető - nem ünnep a pedagógusnap. Lehet, hogy az uniós csatlakozáshoz közeledve változik a pedagógusok társadalmi, anyagi státusa..., bár ennek jeleivel még nem nagyon találkozhatunk. __________________________CZTOEOYULA nyugalmazott iskolaigazgató NÓGRÁDI HÍRLÁP Kiadja: Nógrádi Média Kiadói Kft. Felelős kiadó: KOPKA MIKLÓS ügyvezető igazgató. Szerkeszti: a szerkesztőbizottság. Felelős szerkesztő: DR. CSONGRÁDY BÉLA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Salgótaiján, Erzsébet tér 6., Postafiók: 96. Szerkesztőségi telefon: 32/416-455, telefax 32/312-542. Kereskedelmi igazgató: PLACHY GYÖRGY. Hirdetési és teijesztési csoport telefon: 32/416-455, fax.: 32/311-504. Balassagyarmati szerkesztőség: Bgy., Kossuth út 15. Tel.: 35/301-660. Az előfizetők részére Salgótaiján vonzáskörzetében a Célvonal Kft.(tel.: 30/9433-548,30/9951-279), Balassagyarmat és Pásztó vonzáskörzetében a Karton Kft. (tel.: 30/34-70-864, 32/475-727) juttatja el a lapot. Terjeszti a BUV1HIR Rt. és a kiadó saját terjesztési hálózata. Előfizethető közvetlenül aNógrád Megyei Hírlap kiadójánál, a balassagyarmati szerkesztőségben, a hírlapkézbesítőknél és átutalással a KHB Rt. 10400786 07804984 00000000 számú számlájára. Előfizetési díj egy hónapra 895 Ft, negyedévre 2685 Ft, fél évre 5370 Ft, egy évre 10 740 Ft. Nyomtatás: Egri Nyomda Kft. Felelős vezető: vezérigazgató. HU ISSN 1215-9042. * Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken, akciókon és rejtvénypályázatokon résztvevők által megadott adatok nyilvántartásunkba kerülnek. Az adatok megadásával hozzájárulnak ahhoz, hogy azok felhasználásával a Nógrádi Média Kiadói Kft. az Axel Springer-Budapest Kiadói Kft., az Axel Springer-Magyarország Kft., a Harlequin Magyarország Kft., a Hungaropress Sajtóterjesztő Kft. előfizetéses megrendelését teljesítse, azok akcióira, kiadványaira, szolgáltatásaira felhívja a figyelmet.
