Nógrád Megyei Hírlap, 2001. április (12. évfolyam, 76-99. szám)

2001-04-07 / 81. szám

A NOGRAD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE

2001. ÁPRILIS 7.1

A kor és „úszója” - Kerekes László plakátjai és „egyebei”*

Van egy kedves Madách-idézetem. így szól: „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít, / Úszója, nem vezére, az egyén.” (Lucifer mondja az „Az ember tragédiá”-ja VII. színében.) Úgy vélem ide illő az idézet, mert az itt látható alkotások egy kort, egy korszakot fognak át: a legkorábbi mű 1971-es keltezésű.

ettől, noha alkalmazott eszközeiben van hasonlóság. Az első mondatban foglaltakat - sajnos - sok mai plakát igazolja. Az itt látható alkotások nem ilyenek, mert ezek itt mind műalkotások.

Meggyőződésem, hogy alkotójuk a fiatal művészeti ág azon folyamatába illeszkedik, tudatosan - és remélhetően most is vállalva és elfogadva a minősítést - amely a Bíró Mihály, Faragó Géza, Bortnyik Sándor, Konecsni György, Nemes-Lampert József, Kmetty János - és mások - nevével fémjelezhető. Az itt látható - nyugodtan állítom - képek formavilága a klasz- szikusok legfontosabb alapelvét: a megkomponáltságot és a blickfang összhangját alkalmazza eredetien. Tartalma pedig személyes megszólításra épül.

Mindig van a rá figyelmet fordító számára mondanivalója. A két, számomra fontos összetevő jelenléte testesíti meg az igazi értéket: a tiszta beszédet,

Kerekes László ezúttal kiállító vendégként tért vissza korábbi munkahelyére |FOTó: b. li

Harminc év. Lényegében egy emberöltő. Méltán nevezhető tehát egy korszaknak.

És itt van az alkotó - az „úszó” - így minden készen áll, hogy a műveket befogadó látogató elgondolkodjon múltunkon - közeli múltunkon - nem feledve a madáchi szavakat.

Vegyük sorra a látványokat. Először szóljunk a plakátokról. Sokféle plakát van. Sok közöttük a hamis. Már az általa hordozott információ is az emberek, a látvánnyal találkozók félrevezetésére alapoz. Van egy fok, ami eltér

amelynek megléte ma is fontos. (Illetve lenne társadalmi szinten is!)

A plakátok úgy szólnak hozzánk, hogy rólunk szólnak: Az elmúlt harminc év országáról, Nógrádjáról és hangsúlyosan Salgótarjánról. Részletesebben: a fejlődő város dinamizmusáról; az alkotókban és alkotásokban gazdag képzőművészetéről; az izmosabbá váló Palócföld folyóiratról, amelynek külleme Kerekes műhelyében kapta klasszikus formáját; a szellemi élet sokszínűségéről, amely az intézmények szakszerűségére, a zenére, a könyvtárra, a könyvkiadásra építve teremtett valódi értéket, amelyet elfelednünk bűn. Erre is figyelmeztet ez a tárlat.

Végül - ahogy szoktuk mondani, de nem utolsósorban - itt van köztünk az alkotójuk, megteremtőjük: KEREKES LÁSZLÓ, (a nevet a papírra csupa nagybetűvel írtam) aki: egy jó szemű, jó kezű, intellektuális dekoratőr, egy jóhiszemű, a munkáját szerető, felkészült népművelő, egy toleráns, kollégáin segítő, racionális igazgatási szakértő és mindebből merítő, remek művész, egy korunkban élő, kreatív értelmiségi, azaz: jó úszó...

*Dr. Horváth István fenti megnyitóbeszéde Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központban hangzott el Kerekes László, az intézmény egykori igazgatója kiállításán.

IFOróG.É.1

„Királyi” koncert, fővárosi vendégek

hírt adtunk, a megalakulásának 20 éves évfordulóját ünneplő salgótarjáni Akkord kohász fúvóskisegyüttes jubileumi programsorozatot indított februárban.

Ezt követően március 25-én Gödöllőre látogatott az együttes, ahol a jubileumi események részeként, a királyi kastélyban április 22-én esedékes fellépés részleteit beszélték meg, pontosították. A gödöllői kiruccanás apropóját egy másik, aznap rendezett Budapest fesztivál kürt- kvartett-koncert is szolgáltatta, amelyre a kastély csodálatos akusztikájú dísztermében került sor. Bartus László, a salgótarjáni Akkord kisegyüttes tagja elmondta: budapesti kollégáik fantasztikus

hangversenyélménnyel örvendeztették meg a közönséget, s szakmabeliként is csak felsőfokon lehet szólni produkciójukról. - A koncert utáni megbeszélésen ezt el is mondtuk kollégáinknak - mondta Bartus László. Konkrét megállapodás is született, a salgótarjániak vendégszereplésre hívták meg a Budapest fesztivál kürtkvartettet. Az együttes június 10-e és 12-e között két hangversennyel, Salgótarjánban és Pásztón örvendezteti meg a közönséget. Látogatásuk során a művészek kurzust is tartanak kürtszakos növendékek számára.

Az együttestől Nógrádban is magas színvonalú mu- zsikálás várható

_____________________■

E

mlékek és gondolatok Orosz István festőművész hatvanadik születésnapján

Elsőként említve: Etes. A Karancs környéki hajdani bányász- települések egyik legjel- legzetesebbi- ke. Ahol a szerető szülők gondoskodása mellett, gyermekkorát töltötte. Ahol ismerkedni kezdett

Barátaival, alkotótársaival saját képe előtt. Balról jobbra: Dukay Nagy az őt körülve- Ádám, Orosz István és Pál József.

_______ fotói buoa László vő érdekes viA pedagógusra, a salgótarjáni és a megyei képzőművészeti élet jelentős alakjára emlékezünk. Most lenne hatvanéves, de sajnos 1999 őszétől már nincs közöttünk.

Orosz István 1941. április 8-án látta meg a napvilágot Salgótarjánban. Amikor született, szörnyű háború dúlt, Európa kilátástalannak tűnő helyzetben volt.

Életpályáját pedagógusként kezdte. Az oktatás és a nevelés területén végzett munkája során mindig közel tudott kerülni tanítványaihoz. Nemcsak szerette, tisztelte is a gyermekeket. A jövő felnőttéit látta bennük. Jó pedagógus volt. Nem magába zárkózó, folyton moralizáló típus, a nyíltságot, a természetet és a szabadságot szerette. Ezt az érzésvilágot igyekezett átplántálni tanítványaiba is - mint Csokonai Debrecenben.

Egyszerre tudott pedagógus és képzőművész, festő, grafikus lenni. Művészi világa bonyolult, ösz- szetett és sokoldalú. Alkotott ak- varelleket, rajzokat, tájképeket, portrékat. Témája leginkább a nógrádi táj és ember, képeiről a szűkebb pátria üzen. Sajátos módon és módszerekkel dolgozott. Egészen különösnek tűnő stílust alakított ki, amelyben megfért egymás mellett az akvarell, a tempera és a színes ceruza is.

Orosz István sokáig nem tartozott hivatalosan az első vonalhoz, nem egyszer háttérbe szorították. Fájt neki, de sohasem panaszkodott és nem okolt másokat. Szerény ember volt, dolgozott... Pedagógiai munkásságával és alkotásaival igyekezett megmutatni, hogy mire képes. S egyben megmutatni önmagát. Két évvel ezelőtt, még tele volt tervekkel, a jövő foglalkoztatta életének utolsó periódusában is. Nemigen gondolhatta senki, hogy nem éli meg az új évszázadot/évezredet.

Ó elment, mi maradtunk, és maradtak képei is, amelyek várnak valamire. Tettekre, cselekvésre várnak, s tevékeny, vállalkozó emberekre. Elsősorban azokra a nógrádi településekre (s lakóira), amelyektől élete során oly sokat kapott, amelyekhez annyira kötődött. Ismerve Orosz István pályáját, megállapítható, hogy öt nógrádi település az, amely kiemelt szerepet játszott életében, sorsának alakulásában, pedagógiai és művészi munkájának kiteljesedésében.

lággal. Etes, ahol már eddig is történt valami Orosz István gazdag hagyatékának megőrzése érdekében. S Balassagyarmat, ahol középiskolai tanulmányát a tanítóképzőben végezte. Ahol a rajz és a festészet, a pedagógiai pálya iránt - értő és gondos tanári irányítás alatt - olyannyira fogékonnyá vált.

Karancslapujtő község a harmadik a sorban. Lapujtő, ahol általános és „középiskolás fokon” hosszú évekig tanította művészeti ismeretekre a Karancs-völgyi fiúkat és lányokat, és vezette be a rajzolás és a festészet titkaiba őket. Továbbá Mohora, ez a kicsiny, de nagy palóc lelkülettel és hagyományokkal rendelkező dél-nógrádi község. Ahol Orosz István, mint iskolaigazgató, a mikszáthi szellemben igyekezett megvalósítani szépreményű célkitűzéseit még az 1970-es évek elején. Végül Salgótarján, a szülőhely, ahol sokrétű (és sokirányú) pedagógiai, népművelési tevékenységét nagyobb részt folytatta. Ahol művészi pályája beérett, kiteljesedett és ahol gazdag, tartalmas élete véget ért.

Elsősorban az említett öt nógrádi helység lehet (ne) Orosz István emlékének és sokszínű, tartalmas művészi hagyatékának őrzője, védelmezője. Akár külön is, esetleg egyeztetve, összefogva is. Talán lehet optimistának lenni. Már csak azért is, mert akadt már rá példa, kísérlet. Igaz, nem mostanában, hanem korábban. Pontosan harminc évvel ezelőtt, 1971 tavaszán, mikor Balassagyarmaton kiállítást rendeztek a mohorai iskolaigazgató, Orosz István művész-tanár képeiből.

E sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy annak idején megtekinthette a bemutatott képeket a Palóc Múzeumban.

BOZÓ GYULA

Parlagon a pamlagon

Színházi esték

Leslie Nielsen mondta: „A komédia

aranyszabálya: jó

irányba nézni a rossz pillanatban, vagy fordítva. Mindig beválik.”

Miké István, mint „Othello 1" (fotó arch.

Nem véletlen, hogy ez az idézet éppen Ken Ludwig Vegyes páros című komédiája - amelyet a minap a Soproni Petőfi Színház mutatott be Salgótarjánban, a József Attila Művelődési Központban - kapcsán jutott eszembe. E darab ugyanis iskolapéldája annak, hogy a főszereplők - egy világhírű tenorista és egy énekelni tudó operaházi titkár, azaz az igazi és az ál Othello, valamint a sztárénekesbe szerelmes két hölgy - unos-untig egymást kerülgetik, egymásba botlanak, azt látják, amit nem kellene és nem veszik észre - legalábbis sokáig - az eleve nyilvánvaló tévedéseket. Ez azonban - lásd a fenti mottót - nem bűnük, sőt összetéveszthetőségük, egymás előli bujkálásuk, a nagy keveredés-kavarodás megannyi humoros helyzet, kacagtató jelenet forrása.

A vígjáték a színházi világban játszódik (csakúgy, mint a bérlet- sorozat legutóbbi előadása, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című műve) az amerikai Clevelandben. Az ottani operaházba érkezik éppen Tito Morelli, az aranytorkú olasz, hogy elénekelje az Othello címszerepét. A híres művész azonban illuminált állapotba kerül, felesége is hiába kérleli egy édeskettesre, (e szituációból fakad jelen írás címe) sőt oly mélyen alszik el, hogy halottnak látszik. Nagy csalódás vár hát a rajongó közönségre, amelyet az operaigazgató Saunders érthető módon el akar kerülni. Miután megbizonyosodik róla, hogy titkára, jövendőbeli veje, Max képes Morelli helyettesítésére, ő maga kéri, hogy öltözzön be a mór jelmezébe. Max fergeteges sikerrel abszolválja a szerepet és már benyújtja igényét a következőkre. Igen ám, de közben Morelli kijóza— nodik, s pótkosztümében ő is be szeretne jutni a színházba. Őt azonban a rendőrség szélhámosnak nézi és visszatartja. Innentől kezdve perceken át két Othello téblá- bol a nézők előtt, kiegészülve az említett hölgypárossal, az igazgató lányával és egy énekesnővel. Ők mindketten azt hiszik, hogy az igazi Morellire bukkantak, pedig Maggie, Max barátnője éppen kedvese ölében talál má- moritó élményekre.

Dióhéjban elbeszélve eny- Straub nyi a történet, amely azonban a színpadon - mint lenni szokott- jóval bonyolultabb ennél. Tény, hogy az utóbbi évek egyik legjobb vígjátékét láthattuk, amely kevesebb sablonnal, úgymond előre borítékolható fordulattal él.

S amilyen a darab, olyan az előadás is. Kalmár Tibor biztos kézzel, nagy rutinnal és sok apró, szellemes rendezői ötlettel dúsítja az eleve jópofa szituációkat. Telitalálat mind Mikó István (aki „mellesleg” igazgatója a soproni teátrumnak), mind pedig Straub Dezső (mint vendég) szerepeltetése. Bár alkatilag a tenorok általában testesebbek, daliásabbak mint ők, énektudásuk, stílusuk, eredendő humorérzékük feledteti a külsődleges „hiányokat”. Fordított a helyzet a Diana nevű szopránt játszó Nyertes Zsuzsa esetében, nála az alakkal - legalábbis egyelőre - nincs probléma. Konkurense, Maggie szerepében Rácz Brigitta meglehetősen súlytalan alakítást nyújt. Figyelemre méltó viszont Rátonyi Hajni, aki Júliát, az operabarátok körének elnökét már-már a két nagy nevettető férfi főhős szintjén személyesíti meg.

Dezso „Othello 2" szerepében

Mindent összevetve: felhőtlen szórakozást, önfeledt kikapcsolódást nyújtott a soproniak vendégjátéka. Felfokozott érdeklődéssel várja vissza a közönség a társulatot április 17-én, a „Vidám kísértet” előadásán.

A kulturális plakátokon egy emberöltőnyi korszak elevenedik meg