Nógrád Megyei Hírlap, 2001. április (12. évfolyam, 76-99. szám)

2001-04-06 / 80. szám

2001. ÁPRILIS 6., PÉNTEK Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal MHMMMN Teleki Pál szobra a budai várban Teleki Pál, Magyarország egykori minisz­terelnöke halálának 60. évfordulóján ked­den lerakták a tudós államférfi szobrának alapkövét a budai várban. Teleki Pál meg­rendítő áldozata XX. századi történelmünk sorsfordító tettei közé tartozik. Vértanúságá­val akkor megvalósította legfőbb célját: Ma­gyarország kimaradását a II. világháborúból - hangsúlyozta Csicsery-Rónay István, a Te­leki Pál Emlékbizottság ügyvezető elnöke az ünnepségen. Elmondta, hogy a szobor elkészítésének költsége 16 millió forint, amelyből 8 milliót a millenniumi kormány- biztos fedez. Közadakozásból pedig eddig 1 millió forint gyűlt össze. Rieger Tibor, a szobor alkotója tudatta, hogy a bronz em­lékmű várhatóan augusztusban készül el. Roman Kowalski, a budapesti lengyel nagykövetség ideiglenes ügyvivője beszé­dében rámutatott: Telei Pál a magyar-len­gyel barátság jelképpé vált. Döntésével a lengyelek százezreit mentette meg. Teleki Pál először 1920. július 19. és 1921. április 13. között töltötte be a miniszterelnöki tisztet, majd 1939. február 16-tól volt má­sodszor is miniszterelnök. Lelki egészségről a világnapon Magyarországon a 45-65 éves férfiak közül ma többen halnak meg egy esztendőben, mint az 1930-as években - mondta Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézeté­nek vezetője szerdai budapesti sajtótájékoztatón. Kopp Mária úgy vélekedett, hogy a középko­rú férfiak idő előtti elhalálozásá­nak okai között a magatartási, a lelki tényezők meghatározóak. Az intézetvezető felhívta a fi­gyelmet arra, hogy április 7-én, az egészség világnapján a lelki egészséggel kapcsolatos problé­mákra hívja fel a figyelmet az idén az Egészségügyi Világszer­vezet (WHO). Kopp Mária ada­tai szerint a lelki zavarok ma már a legfontosabb egészségi problémát jelentik világszerte a 45 évnél fiatalabb népesség kö­rében. A fejlett országokban 1998-ban a munkaképesség­csökkenés miatt kiesett életévek 23 százalékáért voltak felelősek a lelki egészség zavarai. Az egye­temi tanár ismertetése szerint a Magyarországon 1995-ben vég­zett országos reprezentatív fel­mérés azt mutatta ki, hogy a de­pressziósok aránya a 16 évnél idősebb férfiak között 12,1 szá­zalék, a nők között pedig 14,5 százalék. Ezen belül a főiskolát vagy egyetemet végzettek 6 szá­zaléka, az érettségizettek 7,5 százaléka, a szakmunkások 15,6 százaléka, a nyolc osztályt vagy kevesebbet végzettek 26,4 szá­zaléka depressziós. Kopp Mária közölte: míg az érettséginél ma­gasabb végzettségű, 75 évnél fia­talabb férfiak halálozási aránya 9,3 ezrelék Magyarországon, ad­dig a nem érettségizettek között 16,6 ezrelék. Hozzátette: az utóbbi adat a harmadik világra jellemző arány, az előbbi a rossz nyugat-európai átlagnak felel meg. Kopp Mária szerint a mai legnagyobb „gyilkosok”, a szív­érrendszeri, a daganatos és az al­koholos eredetű halálozás hátte­rében jól ismertek a magatartási rizikófaktorok: a dohányzás, a kóros alkoholfogyasztás, a moz­gásszegény életmód. Megje­gyezte: mindenki tisztában van a káros szenvedélyek rossz hatá­sával, de ezek a magatartási mó­dok a szorongás, a depresszió oldására, nehéz élethelyzetek­ben önbecsapó módon a konf­liktus megoldásaként alakulnak ki, illetve a közös szenvedélyű emberi csoporthoz tartozás át­éléseként. Világszerte óriási ösz- szegeket dobnak ki az ablakon eredménytelen dohányzás elleni és más hasonló kampányokra, holott az önkárosító magatartás- formák motivációs hátterével kellene a szakembereknek fog­lalkozniuk _______________ ■ M int égen a csillag Tél végén, tavasz elején, gyermek­koromban, minden évben elmen­tünk mi lányok a mátraszelei, még havas hegyekbe hóvirágot szedni. Összejöttünk tízen is ilyen alkalmak­kor. Jót kirándultunk, remekül érez­tük magunkat a fenyőillatos erdő­ben. Felejthetetlen élményeket sze­reztünk: gyönyörű ilyenkor a táj, az erdő még nincs egészen ébren, a je­ges avar csörgött a lábunk alatt, olyan volt, mintha puha szőnyegen jártunk volna. Néha megbotlottunk, egy-egy rejtett mélyedésbe bele­csúsztunk, bukdácsoltunk, de csak nevettünk ezen is. Vidámak voltunk. Sok-sok nyúl szaladgált előttünk, még az őzikék is kíváncsian figyeltek a hangunkra. Két kis cinke vizitelt egy fenyőfán, üdvözlésképpen szí­nes mellénykéjükben elfüttyentettek egy nótát. Úgy éreztük, az erdő lakói nem félnek tőlünk, mintha már vár­Fókuszban A közelmúltban indult ceredi idő­sek népfőiskolája csütörtöki „óráin” a változó korral leggyakrabban együtt­járó egészségi problémákról és meg­előzésükről szereztek ismereteket a résztvevők. Az előadó dr. Márkus tak volna: nem szaladtak el, eszeget­tek békésen. Jó sokat mentünk, amíg elértük azt a hegyvonulatot, amelynek déli lejtőjén annyi a hóvirág, mint égen a csillag. Hamarosan célba értünk, s ezúttal sem csalódtunk, gyönyörű vi­rágszőnyeg terült elénk. Sajnáltam le­tépni őket, aztán mégis szedtem, mert ilyenkor ebből szoktam koszo­rút fonni a szüleim sírjára. A hóvirág, a tavasz első virága olyan ártatlan, hófehér, mint a gyermeki szívek sze- retete. Mindnyájunknak, ahányan csak voltunk, volt valami célja a kis virágcsokorral, s ezt el is meséltük egymásnak. Hazaindultunk, két kis cinke fáról fára röpködve az erdő szé­léig kísért bennünket, s mi az erdő la­kóinak ígéretet tettünk, hogy egy év múlva, újra eljövünk, találkozunk. ______________________________VÁOVÖLOVI LÁSZIÓNÉ a tarjám népfőiskola hallgatója változó kor László, a salgótarjáni Szent Lázár Kórház szülész-nőgyógyász szakor­vosa volt. A Ceredi Segítő Kezek Ala­pítvány által szervezett népfőiskolái előadás-sorozat legközelebbi össze- jövetelét húsvét után szervezik. ■ Vándorélet a messzefutó sínek mentén A gyergyói havasok után a pápai repülőtérigmajd toronyiránt a Tisza felé- Kapás György vagyok, 1928-ban szü­lettem. Tivadaron anyakönyveztek, de ott csak egyszer jártam, mert mindig vásáros- naményi lakos voltam a Tisza mellett. Apám uradalmi kisegítő volt, ács mester­ember egy uradalomban. Önállóan sosem tudott dolgozni, mert ahhoz nem volt pén­ze. Anyámnak hat gyereke volt, én voltam a negyedik. Öten maradtunk életben, egy meghalt. Jelenleg még ketten élünk. Van egy 77 éves bátyám Budapesten. Az öcsém is a fővárosban él. Iskolás voltam, amikor az uradalomba mentem pénzt keresni. Napszámba jár­tunk. Hajnal ötkor már a földön kellett len­ni, estig, amíg a nap le nem ment. Egy pen­gőt adtak érte. Munka a havasokban Később meg elkerültem Erdélybe dol­gozni. A szeretfalva-dédai vasútvonal épí­tésénél voltam vízhordó. Ha jól emlék­szem, nem sokkal a visszacsatolás után ke­rültem a vasútépítéshez. Akkor még nem voltam tizenkét éves. Muszáj volt dolgoz­ni, mert apám nem győzte egyedül a család eltartását. Kubikosokat kerestek, és egy bri­gáddal kerültem oda. Három hónapig dol­goztunk, aztán hazamentünk. Idénymun­ka volt, a szomszédok hívtak. Akkor láttam először a határon túli életet. A Kelemen meg a gyergyói havasok között a szeretfal­va-dédai részen ruszinok élhettek. Tudtak magyarul és románul is. Eléggé hegyes vi­dék, nagy átvágásokat kellett végeznünk a hegyekben. Később ugyanez a csapat tovább kereste a megélhetést. Akkor meg a pápai repülő­téren dolgoztunk. Nem emlékszem már nevekre sem, hogy kikkel voltam, csak ar­ra, hogy a vándoréletemet velük kezdtem el. Ott is dolgoztunk vagy két hónapig. Ak­kor már kubikosmunkára mentem, beto­noztunk. Kisebb repülőgépekre emlék­szem, de nem tudom, hogy milyen reptér volt. Mivel katonai kosztat kaptunk, ebből gondolom, hogy katonai. Reggel édes feke­tekávét adtak. Kenyeret aprítottam bele. Nagyon szerettem. Még most is érzem az ízét a számban annak a lencsefőzeléknek is, amit ott főztek. Nagyon jó volt sült sza­lonnával. Repülőtéren a brigád A brigád onnan is tovább ment Mórra. Ott is vasutat építettünk. Az a munka könnyebb volt, mert laza, homokos volt a talaj, meg volt egy kis borocska is. Fiatal voltam, s akkor még nem ittam, de a mó­ri boroknak már abban az időben jó híre volt. Nem tudom megmondani, hogy egy- egy munkán mennyi időt töltöttünk, hi­szen egyik helyről vándoroltunk a másikra. Legjobban az 1940-44-es évekre emlék­szem. Akkor a brigád Pestre került a má­tyásföldi repülőtérre. Ott is betont készítet­tünk. Mátyásföldön dolgoztunk, amikor 1944-ben a németek bevonultak. Amikor befejeztük a munkát, áthelyeztek minket az épülő repülőgépgyárba. Ez lett később az Ikarus gyár. Akkor is kubikoltunk. Bun­kerokat kellett építeni a Kistarcsa és Má­tyásföld közötti területen. A budapesti bombázásokat ott éltem végig. Mi fiatalok nem mentünk a futóárokba. Hanyatt fekve néztük a repülőgépeket. Októberben hadi­üzemi dolgozóknak nyilvánítottak ben­nünket. Egy nagydarab, veres képű száza­dostól kellett eltávozási engedélyt kérni, hogy hazamehessünk. Szombaton 12 órá­tól hétfő reggel 6 óráig. Mert menni kellett a tiszta gúnyáért, nehogy megtetvesed- jünk. Akkor már az oroszok magyar területen jártak. Egy földimmel jártunk együtt haza. Egész nap hallottuk a dübörgő ágyúkat, Szolnokot, meg Tiszafüredet lőtték az oro­szok. Nekünk azonban vissza kellett volna jutni Pestre. Egy kristályos rádión hallgat­tuk, hogy Szolnokot már elfoglalták az oro­szok, átkeltek a Tiszán. A fővárosban Szálasi átvette a hatalmat. Elmentem a ha­verhoz, hogy mit tegyünk. Azt mondta, hogy ne menjünk vissza. De üljünk fel a vonatra, hogy mindenki lássa. Azért, hogy legyen alibink. A családnak megmondtuk, hogy ne keressenek, nem megyünk mi vissza, amit teszünk, az csak látszat. Elszegődött szüretelni... Apámnak az édesbátyja Egerbaktán la­kott, oda mentünk. Szerencsére a haver­nak is volt rokonsága a faluban, ahol elsze­gődtünk szüretelni. Láttuk a visszavonuló magyar katonákat. Lerongyolódott, elkese­redett fiatal, meg idősebb embereket. Ott voltunk két hétig. Otthonról megtudtuk, hogy minden nap, még éjszaka is keresett minket a csendőrség. A magyar katonák egyre hozták a híreket, hogy már közel vannak az oroszok, s azon gondolkodtunk, hogy haza kellene menni. Halottak napja volt, amikor elhagytuk a várost. Éppen egy teherautó-konvoj vonult arra. Integettünk nekik, mire felvettek min­ket. Szerencsétlenségünkre a mezőkövesdi községháza udvarán raktak le mindenkit. Ott gyűjtötték a gyorstalpaló katonákat a közeledő frontra. Minket is betereltek kö­zéjük. A negyven-, ötvenéves emberek azt tanácsolták, hogy mielőbb tűnjünk el, amíg lehet. Egy órán belül megszöktünk, pedig a községháza udvara zsúfolásig tele volt. Vonat akkor már nem közlekedett, így aztán a sínek mentén gyalogoltunk amed­dig lehetett, onnan meg toronyiránt a Tisza felé. Bujdokolva haladtunk, lassan, ám de a németeket még otthon voltak. Apám is, akit ugyan behívtak katonának, de a sok gyerek miatt hazaengedték. Két-három nap múlva egy reggel nagy kiabálás, zűrza­var támadt a faluban, s a németek vészes gyorsasággal elvonultak, mert féltek az oroszok bekerítésétől. A front távolodásával lassan visszatért a civil élet. Nem sok változást hozott. Mun­kát nem, annyi bizonyos. Csellengtem, mint a többi fiatal. Míg az oroszok ott vol­tak időnként elhajtottak mindenkit robot­ra. A lebombázott Tisza-híd helyett kellett pontonhidat építeni, utat javítani, a lovai­kat őrizni, takarítani nekik. Civil ruha mellé hadipuska Akkor abban a nagy kilátástalanságban felhívás jelent meg, hogy megalakul a de­mokratikus rendőrség. Lehet jelentkezni. Hát én megtettem, mert valahová menni kellett. Rövidesen jött is egy papír, hogy je­lentkezzünk Miskolcon. Szép májusi idő volt, mikor mentünk, s fel is vettek minket. A civil ruhához kaptunk egy régi magyar hadipuskát, csak később adtak modernebb fegyvert. Innen Egerbe vezényeltek, majd azt mondták Mátraházára kell mennünk. Azt sem tudtuk, hogy hol van. Hárman in­dultunk a faluba, gyalog. Kettőnket a mát- raházai gyógyüdülő őrzésére rendeltek ki, mert vitte volna a berendezést boldog, bol­dogtalan. Egy fél évig őrködtünk ott, ami valóságos üdülés volt számunkra. Aztán egyszer csak szétszórtak bennünket. Engem a farkaslyuki bányához irányí­tottak ahol internáltakat dolgoztattak. Azo­kat kellett őrizni. Az idő múltával érkezett egy parancs, elszállítják az őrizeteseket. Mi civilben, karszalaggal kísértük a szállít­mányt Balassagyarmatra. Akkor jártam először abban a városkában. Több száz embert zsúfoltak a börtön udvarra. Mivel nem volt elegendő hely, el kellett vinni őket Kistarcsára. Onnan aztán visszatértünk Egerbe, ahonnan indultunk. Az egri vár­ban is internáltakat őriztünk, amíg Kistarcsára vitték őket. Aztán váratlanul jött egy rendelkezés, hogy a húsz év alatt policájokat leszerelik. Engem is leszereltek, ezért hazamentem a Tisza mellé. Ott megint csak nem volt munka. Akkor találta ki a haverom, hogy menjünk bányásznak. Fel is vettek minket. Egy évig dolgoztam a föld alatti munkán. Akkor megtudtam, hogy növelik a rendőr­ség létszámát, s akik a népi demokratikus rendőrségben részt vettek, előnyben része­sülnek a felvételnél. Beszéltem a haverral, hogy vissza kellene menni. Ő azonban in­kább a hadsereget választotta. Megkereste barátját Én újra jelentkeztem, mire levezényel­tek Tolnába. A szekszárdi kapitányságon jelentkeztem, ahol végre rendes felszere­lést kaptam. Akkor autó még nem volt. Ad­tak papírokat, s indultam Bonyhádra, on­nan pedig Kakasdra. Ott jelentkeztem, s az őrsön három-négy hónapot dolgoztam, amikor berendeltek a bonyhádi kapitány­ságra. Olyan beosztást kaptam amihez ke­veset értettem, meg nem is tetszett, azért 1950-ben leszereltem a rendőrségtől. Abban az időben találkoztam egy ro­mán származású ismerősömmel, aki repü­lős tiszt volt. Kenéznek hívták. Nem em­lékszem már a megismerkedésünk körül­ményeire, de azt megjegyeztem, amit min­dig mondott, hogy ha valami gondom van, keressem meg a budapesti címén. Sikerült megtalálnom. Az Építőipari Gépkölcsönző Vállalatnak volt valamilyen vezetője. Természetesen felvettek a céghez és másokkal együtt átképeztek gépkezelő­nek. Ez a vállalat kölcsönözte a kisebb cé­geknek a különböző kompresszorokat, da­rukat. S ezeket a gépeket valójában csak mi kezelhettük. így aztán a géppel együtt mi is mentünk a gépeket bérlő cégekhez. Abban az időben zajlottak az országban a lakta­nyaépítések. Engem a szabadszállási lakta­nya építéséhez küldtek, ahol vasúti dízel- mozdonnyal dolgoztam. Onnan a kalocsai laktanya építéséhez, majd Tatára vezényel­tek laktanyát építeni. Már minden jó kerékvágásba fordult, amikor váratlanul behívóm érkezett. Mivel nem voltam katona, tartalékos kiképzésre Diósjenőre hívtak be 1953-ban. Szerencsé­re ez csak két hónapig tartott. Ezt követően jártam Salgótarjánban is. Folyt a Vásártér építése. Akkor történt, hogy néhány, sza­badban teleltetett kompresszort tavasszal nem tudtak beindítani. A függőleges kipu­fogón víz jutott a motorba és a hengerek befagytak. Ekkor küldtek Tarjánba, hogy mint üzemszerelő segítsek. Itt aztán megis­merkedtem néhány magamkorabelivel és hagytam magam idecsábítani. Elfogadva az ajánlatot ideköltöztem. Akkor épült a megyei tanács. Amikor az ott működő ne­hézfelvonókkal egyszer baj történt, és én azt elhárítottam, akkor meg oda hívtak ma­gukhoz szerelőnek. Jókor jött ajánlat Végül mégis visszamentem Pestre. Mi­vel jól ismertem a 43-as építőipari vállalat főmérnökét, segített elhelyezkedni. A leg­utolsó építőipari munkahelyem Albertfal­ván volt, ahol összetalálkoztam egy bará­tommal, aki viszont az Áfomál dolgozott, s mivel már volt jogosítványom is, áthívott hozzájuk dolgozni. Jókor jött a kedvező ajánlat, mert éppen akkor nősültem. Nem sokat töprengtem, eleget voltam már egyedül, hát megnősül­tem. Gondoltam, hogy vége lesz már a csa­vargásnak, de bonyolultan alakult tovább­ra is az életem. Az új munkahelyemen az Áfomak szállítottam üzemanyagot. Na­gyon fontos volt az ellátás, hiszen akkor fakultak sorra a gépállomások. Néhány hónap múlva Salgótarjánba is érkezett egy tartálykocsi. Engem meg levezényeltek há­rom hónapra Salgótarjánba. Tiltakoztam, hogy most nősültem. Hogyan hagyjam Pesten a feleségem? Nem volt mese. Heten­te jártam haza a kocsival és hétfőn pedig üzemanyagot hoztam magammal a város­ba. Eltelt a három hónap, s akkor meg már én kértem hadd maradjak továbbra is. Sok­kal jobb volt a kereset. Időközben gyerekünk született, kellett a pénz. Majd bekövetkeztek az ötvenhatos események. Igyekeztem visszajutni Pestre nehogy a családdal baj történjen. A felesé­gem nagyon félt, s azt mondta, vagy haza­megyek végleg, vagy el kell költöznünk Pestről. Nem volt mit tenni. Engem ide kö­tött az állásom, ezért aztán ide költöztünk egy városhoz közeli kis faluba. Azóta itt élünk, most már nyugdíjasként. PADÁR ANDRÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalom