Nógrád Megyei Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-75. szám)

2001-03-06 / 55. szám

2. OLDAL SALGÓTARJÁN H m BALASSAGYARMAT MEGYEI KORKÉP Egy „égbevesző” sínpár nyomában PÁSZTÓ 2001. MÁRCIUS 6., KEDD A Hírlap postájából A Pf. 96 - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. A fontosabb feladatokra kell az erőket koncentrálni Elfojtott hang hallatszott a fe­kete kürtőből. - A francba, pont az arcomba. Leszóltam - mi van Gubecsl - Egy nagy pók ereszke­dett az arcomba, le sem tudom venni, mert beszorult a kezem. Ránéztem Takács Sanyim, aki mellettem állt a párkányon (életé­ben először barlangban), vajon humornak veszi-e a párbeszédet, de nem annak vette, hiszen min­ket is ellepett egy kétméteres nyolclábú. Viccesen mondtam később, hogy a vállamra akkora ereszkedett, hogy megbillentem. A Pók-barlangban voltunk, jó lent a fekete kövek között. A februári barlangkutató tábo­runk pénteken késő este kezdő­dött. Az erdő úgy nézett ki, mint egy szürrealista katasztrófakép. Minden fa különös árnyékot ve­tett a holdfényben, a letört ágcsú­csok az úton hevertek. A legutób­bi jegesedés megviselte a szilvás­kői erdőt. Haladni olyan volt, mintha őserdőben mennénk. Ja­vasoltam is, inkább aludjunk lent a sípályán, így is lett. Késő este lé­vén nem vertünk sátrat, kifeküd­tünk a csillagboltozat alá. Nagy­szerű érzés volt elnézni a millió­nyi szikrázó fénypontot. (Nem hiába járnak ide a csillagászok.) Éjszaka kicsit megderesedett a táj, a mi alvóhelyünk is. Hétkor kibújtam a hálózsákból és végig­néztem a napfelkeltét. Később megérkezett Súly Zoli jól megpa­kolt hátizsákkal. Elkezdődött a nap. Barátunkat, Takács Sanyit is magunkkal vittük a kutatóútra, hiszen ő itt lakik, ha segíteni kell, akkor jó ha tudja, hol tegye meg. Judik Béla kérésére felfelé me­net levagdostuk a régi, életveszé­lyessé vált rozsdás drótköteleket (valamikor már megoldást kell ta­lálni a veszélyes terület elszigete­lésére). Az út felfelé harc volt minden méterért. A Nagy- Szilváskőn végignéztük a résbar­langot. Nem sokat változott. Egy régebbi feltárás kapcsán szó esett egy síndarabról a felső szinteken. Azt most hiába kerestük. Eltűnt, felszívódott, pedig a kő­zetbe volt ágyazódva. Fent a csú­cson a jegesedés kibillentett egy fát a helyéről, tövében párafelhőt lövellő szűk járat nyüt. Mennyezetéről gyökérszárak lógtak le. Amikor Zoli eltűnt ben­ne, óhatatlanul egy kalandfilm képei jutottak eszembe, amikor egy régi piramisban haladt a ku­tatócsapat. Szerencsére itt sem­miféle csapda nem volt. Bent a végében egy huzatos üreg indult lefelé, merőlegesen a nagy hasa- dékrendszerre. Érdekes irány, ilyen még nem volt. Egy-két do­kumentációs felvételt is készítet­tünk. Utána nevet adtunk az új indikációnak. Mohás-barlang lett a bejáratot fedő zöld moha után. Megpróbáltunk a nagy hasadé- kon elmenni a Sárkánytorok-bar- langhoz, de annyi fa dőlt be, hogy kénytelenek voltunk a fel­színen megközelíteni az üreget. A lejárati részt megszabadítottuk a bedőlt gallyaktól, lent méteres, keményre fagyott hó fogadott. Egy ismeretlen oldalhasadékban több métert jutottunk előre, de aztán elzárult a rés. A Sárkánytorok-barlangból ki­jőve, valahogy átjutot­tunk Kis-Szüváskőre. Az erdő mint a csata­tér, a szokásos 10 perc helyett fél óráig tartott átvergődni a kuszaságon. Megnéztük a gyö­keres barlangot, nem sokat változott tavaly óta. A jeges barlang­ból pár hét alatt eltűnt a jég, csak a falakon hagyott fényes bevo­natot. A Pók-barlang- ban megpróbáltunk továbbjutni, sajnos fúrógépünk egy lyuk kifúrása után leme­rült. Láttunk számta­lan nagyméretű pók­fészket, ezek úgy néz­nek ki, mint apró pingponglabdák. Szá­mukból ítélve jó ter­més lesz az idén pó­kokból... Fényképezőgé­pünk igen furcsán vi­selkedett, mintha fel­töltődött volna elektromossággal. A képek elképesztők, a lámpák fénye furcsa utakat tett meg a há­romdimenziós térben. Érdekes anomália volt, több időt igényel vizsgálatra. Kifelé az erdőből volt egy humoros esetünk, Sanyinak mondom: olyan érdekesen meleg levegő jön ki ebből a résből. Igen, mert a fejlámpám kigyújtotta a füvet és az égett. A sípálya melletti házukban Sanyiék vendégül látták az egész csapatot. Menet közben megérke­zett Manga Mihály is, aki hozott fúrógépet. Mint kiderült, az is le­merült korábban. Este még talál­koztunk a rónafalvi baráti körrel, jól kibeszélgettük magunkat. Az­tán lassan elcsendesedett a tábor. Valamilyen elkésett madár méltat­lankodott fészkén, utána már csak a holdsugarak szurkálták át az éjszakát. Sok még a feladat, sok a tenpivaló. Újabb tábort ké­szítünk, nyáron itt lesz a nemzet­közi Pszeudokarszt tábor. BUDA LÁSZLÓ Tisztelt megyei közgyűlés! Tisztelt polgármesteri hivatal! Nem közvetlenül ezeknek a hivataloknak írom a véleménye­met, inkább ezen testületek ve­zetőinek. Szerintem még mesz- sze van a választás, ezért javas­lom, hagyják későbbre a sajtó­ban megjelent csipkelődésüket, helyette törődjenek többet az emberek gondjaival. Olvastam a közgyűlés elnöké­nek lekicsinylő nyilatkozatát a volt tanácsrendszerről. A gon­dom csak az, hogy az elnök úr nem ismeri Salgótarján múltját. Ez a város annak idején lett a hatezer fős városból negyven­ezer fős várossá. Korábban alig tíz emeletes ház volt a laktanyán kívül. A városközpontban volt a Szilágyi-major juhhodály, te­hén- és lóistállókkal. Nem tar­tom jónak, hogy a politikai harc­ban lekicsinyeljék mindazt, amit Salgótarján lakói tettek a város fejlődéséért. Azért sem tartom jónak eze­ket a csipkelődéseket, mert az emberek eltanulják Önöktől. Mondok egy példát. A Nógrád- ban megjelent egy cikk, amely­ben az volt olvasható, hogy az elmúlt rendszer az emberek vé­leménye nélkül döntött, ugyan­akkor egyesek tiltakozást szer­veznek az ellen, hogy a jelenle­gi rendszer az ő véleményük ki­kérése nélkül épített egy tor­nyot a házuk közelében. Most nem tudom, sírjak, vagy neves­sek, mert ha az egyiknek ez bűn, a másiknak jónak kell lennie. Megjelent a Nógrád Megyei Hírlapban egymás mellett Pusz­ta Béla és Barna János cikke il­letve tájékoztatója. Elolvasása után megmondom őszintén nem voltam nagyon lelkes, mert szerintem sokkal fontosabb fel­adatuk is adódna a csipkelődés helyett, Mintegy 220-an vá­gyunk a bátonyterenyei idősek otthonában. Voltak és vannak gondjaink. Már két levelet küld­tünk. Egyet a közgyűlés elnöké­nek, míg a másikat a szociális bizottság elnökének címezve. Ennek ellenére a csaknem egy­éves gondjaink még a mai napig sem oldódtak meg. Ne felejtsék el viszont, mi is emberek va­gyunk, s Önök is egyszer meg­öregednek. Puszta úrnak is jelzem, mint­egy ötvenen vagyunk az otthon­ban a hivatal területéről. Sok gondjuk ellenére^ sem hiszem, hogy ha nem is Ő, de a hivatal képviselője három év alatt nem tudott egy fél napot arra szánni, hogy megnézze, hogyan is élünk. El tudott viszont jönni egy kis község polgármestere, hogy a falubelieket meglátogas­sa. El tudják képzelni azt az örö­met és büszkeséget azok részé­ről, akiknek szólt a látogatás? Hiába, vannak még vezetők, akik tisztelik az otthonról ideke­rült embereket. ______*________________MISKEI LÁSZLÓ B átonyterenye Ezüstfenyő Idősek Otthona Fényelhajlás a Pók-barlangban. A fotón Gubecs._____________a szerző felvételei A Sárkánytorok-barlang egyik résnyi járata ■ A Nógrádi Történeti Múzeum Baráti Körének húsz éve 2001. február 26-án tartotta közgyű­lését a Nógrádi Történeti Múzeum Baráti Köre a salgótarjáni múzeumban. A köz­gyűlésen a kör közel 70 tagja mellett je­len volt Puszta Béla polgármester, a bará­ti kör tiszteletbeli elnöke és dr. Limbacher Gábor megyei múzeumigaz­gató. Az elmúlt húsz év munkáját érté­kelve a kör ügyvezető elnöke, dr. Szvircsek Ferenc köszöntötte a jelenlévő­ket: Dr. Domyay Béla salgótarjáni gimnázi­umi tanár, helytörténész, múzeumalapí­tó, a Salgótarjáni Könyvek címe alá a kö­vetkező idézetet írta: „Turpe est sua in patria peregrinum esse”. Magyarra így fordíthatnánk: „Szégyenletes dolog nem ismerni saját hazádat.” Az idézetet Cassiodorus államférfi, író, kolostoralapí­tó munkájából vette Domyay. Az idézet lényegét későbbi írásának mottójaként Domyay Béla így adta vissza: „Honisme­rettel - honszeretethez”. Ugyanis ars poeticája szerint: „Aki a múlt iránt nem érdeklődik, aki a múltat, annak emlékeit meg nem becsüli, az a jelent sem érdem­li meg és még kevésbé szolgát rá a jöven­dőre nézve. Jelenünk, jövőnk a múlton épül fel - annak természetszerű folyamánya!” Miért is említem ezeket a gondolato­kat? A történetileg kialakult hagyomány szerint a honismeret egyik áapvető része a múltnak ismerete, az elődeink életé­nek, cselekedeteinek feltárása, szűkebb és tágabb lakóhelyünk keletkezésére, va­lamint fejlődésére vonatkozó adatok, do­kumentumok gyűjtése. Ezt a kötelessé­günket Ipolyi Arnold püspök, történetíró a következőkben fogláta össze: „Őriz­zük emlékeinket, gyűjtsük össze töredé­keinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegé­nyebb a jelen, s kétesebb a jövő.” Ezek a gondolatok is megerősítenek bennünket abban, hogy jó úton járunk, támogatjuk és kezdeményezzük a múlt emlékeinek gyűjtését célzó munkálkodásokat, mivel közismert tény, hogy ezek az emlékek rohamosan mennek veszendőbe, egyre nehezebb megfogni, elérni múltunk jel­lemző mozzanatát, melynek segítségé­vel elődeink életét, településünk fejlődé­sét megismerhessük. Jó évszázaddá előtte Pulszky Ferenc így fogámazta meg ezeket a gondolato­kat: „A múltat kell ismernünk, hogy a jelent becsülhessük.” Ezt a felfogást nem szabad helytelenítenünk, annak ellenére sem, hogy tudjuk, a honismeret több a múlt is­meretének ilyetén történő felfogásáná. A múzeumi szakembereket örömmel töltötte el, hogy a múzeumbaráti körök sorra alakultak megyénkben is a hatva­nas évektől. A ságótarjám Jankovich- kúria épületében 1959-től működő mú­zeum is kezdeményezően lépett fel, ami­kor maga köré kezdte szervezni a hely- történet iránt érdeklődő középiskolás di­ákokat. A kezdeményezés az ákámas helyiség hiánya miatt torpant meg. A vá­rosrekonstrukció miatt bontásra ítélt kú­riából a bányakórház szárnyépületébe költöző múzeum feltételei sem lettek jobbak, itt sem tudta fogadni rendszere­sen a múzeumi tevékenység iránt érdek­lődőket. Pedig ezek a körök tömörítik azokat a lokápatriótákat, akiknek tevé­kenységét a szakmá elvárásoknak meg­felelően irányíthatják a múzeumi szak­embere!' az egyes gyűjteményi ágak hi­vatott kutatói. Mert be kell látra, hogy a legőszintébb lelkesedés sem pótolhatja a megkívánt szakmá ismereteket, nehogy az ered­mény elmaradjon a befektetett energiá­tól, s az összegyűjtött anyag, az elkészült munka értéke váljon kétségessé. Arról nem is szólva, hogy a szakszerűtlenül begyűjtött anyag (dokumentum, tágy) a tudomány szántóra elvesszen. Az 1980. október 3-án átadott új mú­zeumépület, s a kiáakított tanácskozó- terme má megfelelő színteret kínát a múzeumügy iránt érdeklődést mutató váoslakók szántóra. Az 1980-as év váó- ban döntő időpont volt a megyei múze­umügy szántóra, egyrészt be kellett lakra az épületet, s szakmá tevékenységével be kellett bizonyítania a salgótarjániak­nak, hogy a kínált új művelődési lehető­ségeket a múzeum kollektívája folyama­tosan fogja biztosítani és jelenlétük érez­hetővé, kitapinthatóvá fog váni a váos- ban. A múzeumi kultúra teremtése mel­lett arra is törekedni kellett, hogy a váos­lakók tudati-érzelmi kötődése lakóhe­lyükhöz még erősebb, áapozottabb le­gyen a múlt váláásán keresztül. A szerveződő múzeumbaráti kör 1981. januá 31-én elfogadta áapszabá- lyát és megválasztotta vezetőségét, mely­nek elnöke dr. Várkonyi József lett. A ki­küldött tematikus jelentkezési lapokká az érdeklődési köröket kívánták felmér­ni. Mácius elejéig 74 lokápatrióta küld­te vissza pozitív váasszal a jelentkezési lapokat. 1981. mácius 31-én az áakuló ülésen 31 személy írta alá a belépési nyi­latkozatot, illetve az áapító levelet. Az el­ső hivatáos rendezvényük a ságótarjáni művészekkel való táákozás volt, amely­nek során vendégül látták: Czinke Feren­cet, Iványi Ödönt és Lóránt Jánost. Két év alatt a múzeumbaráti kör tevékenysége igazolta az áapító gondolatot: kiáakult egy közösség a múzeum köré szerveződ­ve, folyamatos jelenlétükkel, érdeklődé­sükkel inspiráóan hatottak a fiatal szak- embergádáa is. A közös munka, a ki­áakult törzsgáda éreztette jótékony ha­tását, 1983. januá 31-én a közgyűlés el­fogadta a múzeumbaráti kör áapszabá- lyát, mely lehetővé tette jogilag szabáyo- zott keretek között, a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága felügyelete áatt végezni további tevékenységét. Az áapszabáy szerint a kör célja: a múze­umban folyó tudományos és közművelő­dési tevékenység megismerése, támoga­tása, népszerűsítése. A baráti kör tagjá azonban nemcsak jelenlétükkel támogat­ták a múzeumi munkát, hanem értékes tárgyakká, dokumentumokká is gyara­pították a ságótarjám múzeum gyűjte­ményeit. Ez a fajta mentáitás nem volt idegen a váoslakóktól, hiszen dr. Domyay Béla kezdeményezésére az 1930-as évektől a helyi vállalatok, magánszemélyek, a vá­ros polgáá adományákká gyarapítot­ták a tervezett múzeum megvalósítását, mely csak 1959-ben nyílhatott meg a volt Szluha-Jankovich-kúnábm. Tásadámilag má körülmények kö­zött, 1945 után szerveződött újjá a ma­gyar múzeumügy, s így az egyéni felaján­lásoknak, ajándékoknak minőségileg más szerepe lett. Ságótarjánban a lokál- patrióták zömmel a helyi értelmiség so­rából kerültek ki, számazásuk különbö­zősége ellenére összefűzte őket az iden­titáskeresés, az értékteremtés szándéka. A felismerés, szándék és tett teljesítette feladatát, s 1981-2000 között eltelt idő­ben több ezer értékes tárggyal, doku­mentummá gyarapodott a ságótarjám múzeum a kör tagjának jóvoltából. Az első 15 év munkáját áapos kuta­tással, szakmá hitelességgel mutatta be 1995-ben a baráti kör titkáa, Hídvdry István, aki ezt a funkcióját 2000. márci­uság töltötte be. Távozása, úgy ítélem meg, nagy vesztesége a múzeumi baráti köri tevékenységnek. Egy másik, fájdal­mas veszteség volt az első megválasztott vezetőség elnökének, dr. Várkonyi Jó­zsefnek 1993-ban bekövetkezett haláa. Ezért 1994-ben a kör'arról döntött, hogy az elnöki tisztséget nem tölti be, dr. Förster Kálmán polgármester emlékének adózva - akinek szívügye volt a váosi múzeum létrehozása - a váos minden­kori polgármesterét kéri fel és váasztja meg tiszteletbeli elnöknek. Dr. Zsélyi András után, má két ciklusban Puszta Béla, a megyei jogú váos polgámeste- re tölti be ezt a posztot mindannyiunk elismerésével és köszönetével. Itt a köz­gyűlésen is kérjük további megtisztelő figyelmét és támogatását, amivel eddig is kitüntette körünket. Az új évezredben is vállalni akarja múzeumunk és a baráti köre Nagy Iván báassagyarmati múzeumáapító gondo­latát: „A helyi múzeumok arra váók, hogy azokban mind az, ami a vármegyé­ben vagy a váos környékén a föld színén vagy a földben, (....) történelmi, mű, vagy ipar tekintetében érdekes tááható, összegyűjtsék, azt ott mindenki meglát­hassa, hogy azokból megtanulhassuk: mint volt, mink van?” Ide kapcsolható a ma különösen aktuáis gondolat, Szent István intelmeiből: „Kövesd az ősöket: tartsd meg, ami magyar!” Biztosak lehetünk benne, hogy egy váosnak szüksége van az itt élő, a váo- sért tenni akaró emberekből áló helyi közösségekre, akik a múzeum köré szerveződtek. Úgyszintén a múzeum­nak, aká mint hagyományőrző, akár mint kutató intézménynek szüksége van a köréje tömörülő és erkölcsi tőkét jelentő baráti körre, mint olyan közös­ségre, mely magáévá teszi a múzeum, mint a közösségi emlékezet őrének ügyét, s áldoz is rá. A váos polgáá felismerték Kölcsey- vel szólva: „Minden nemzet, amely el­múlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemze­ti életé gyilkolja meg. ’’ Befejezésül csak ismételni tudom azt a tényt, amit két évtizede a támogatott, ösztönzött erőfeszítések a nemzeti törté­nelmünkhöz kapcsolódó szellemi és anyagi emlékek felbecsülhetetlen értéke­it hozták a felszínre - hogy a baráti kör, a helyi kultúra értékteremtő műhelyévé vát múzeumnak nélkülözhetetlen támo­gatója lett. A hétfő esti előadásokká, gyűjtőmunkákká, kirándulásokká, hon­ismereti páyamunkákká tagják ha mást nem tehettek, legalább emlékezetbe idézték a jelennek, feljegyezték az utó­kor számára azokat az emlékeket, me­lyek mint a múlt idők nagyságának hir­detői, reánk maradtak. Széchenyi István­nal mi is átláttuk, „hogy egy magányos ember semmi, s csak egyesületnek van hosszú élete, s igazi súlya.” ____________________________DB. SZVIRCSEK FERENC mbk ügyvezető elnök

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom