Nógrád Megyei Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-75. szám)

2001-03-30 / 74. szám

Idősebb és ifjabb Suba Ignác nácisága Náci bácsi nyolcvanéves. Arcának vonásai­ban a turáni típust lehet felfedezni. Kora ellené­re is megmaradt alakjának harmonikussága, a kissé széles arcból az idő teltével jobban kiemel­kednek a járomcsontok. Ez feltehetően az ősök­től örökölt mongolidságot engedi sejtetni. Az alig százhetven centis ember haja valamikor sö­tétbarna lehetett. Keskeny kis szemrésekből sö­téten csillogó szemek kutatják a világot. Nálunk ezt kun fajtának mondják. Náci bácsi családja valamikor a századfordu­lón telepedett le nálunk. Elődjeiről csak annyit tud visszafelé, hogy évtizedek óta a kunhalmok szomszédságában élték robotos életüket. Náci bácsi nagyapja azonban megunta a tartós pusz­tai jelenlétet. A birkák utáni csendes sétálgatás, a jószág gondozása sem kötötte le, s egyre ke­vésbé fért a bőrében - ahogy ezt a szemére ve­tették neki. Ő azzal védekezett, hogy világlátó akar lenni. Szerencséjére - vagy talán éppen ellenkező­leg - a bölcs király hadba vonultatta a népet, így aztán a nagyapa ide keveredett a hegyek közé. Megismerkedett egy tüzes tekintetű menyecské­vel, akinek az ura valahol Doberdó környékén védte a hazát, az asszonyka meg itthon az ölelés iránti heves vágyakozásban pergette napjait. Legidősebb Náci bácsi - tisztességes nevén Suba Ignác - hamar befejezte a vüág megisme­rését. A Cserhát első magasabb púpjai megállí­tották elhatározott vándorlásában. A számára el­képesztő magasból lecsurgó kis patak látványa úgy megbűvölte, hogy amikor a falu második házánál friss vizet kért, hogy torkáról lemossa az út porát, hiába ivott, elakadt a szava. Az ivás- ra megdöntött csupor mellett meredt tekintettel nézte a sokszoknyás menyecskét, aki látva a jö­vevény zavarát még riszálta is egy cseppet ma­gát. Mivel a csuporból több víz folyt a földre, mint amennyit megivott, még kért. A menyecske el­ringott a közeli patakig - akkor még lehetett eb­ből inni - és megmerítette az edényt. S amikor idős Suba Ignác előtt a hófehér rékliből kivillant a női test legszebb része, elöntötte a forróság. Döntött, innen nem megy el, amíg nem kerge­tik. Szavát megtartotta, noha nem volt egyszerű a dolog, hiszen a mokány, barna bőrű emberke kilógott a fehérebb bőrű népességből. Meg az­tán irigyei is akadtak a helybeli legények között, akik ugyancsak fenték a fogukat Borisra, a hadi­özvegyre. A huszonnégy éves Náci gyorsan be­fészkelte magát a gazdaságba. Értett a tehenek­hez, de jobban örült a harminc darab birkának. Boriska szereleméhsége csak hetek múltán csillapodott. Addig minden éjszaka ölelték egy­mást. Náci csendesen dalolgatott Borisnak, aki hosszú ideig fülelt minden éjszakai neszre, mert ki tudja, hátha egyszer beállít a katona fér­je. Ő azonban nem jött. Érkezett helyette egy pe­csétes írás, amely arról értesítette Boriskát, hogy Kátor János honvéd hősi halált halt. Megkönnyebbült a híne - bocsássa meg ne­ki az Ur - hiszen ekkor már a szíve alatt hordta az új szerelem gyümölcsét. Ifjabb Suba Ignác az első világháború befeje­zése után két évvel született meg. A falu papja nem keresztelte meg a gyereket, mert Boriskáék nem voltak házasok. A körjegyzőségen kellett volna intézni az ügyet, de idősebb Náci ki sem látszott a munkából, így aztán Boriskát küldte maga helyett. Az asszonyka magára öltötte az ünneplőt és útnak indult. Náci maradt otthon a gyerekkel, aki ekkor már vígan hajkurászta a jószágot az udvaron. Sok gond nem volt vele. Ebédre még csak meg­ették az előző napi maradék gancát, de ahogyan estébe hajlott az idő mind a ketten éhesebbek lettek. Sötét volt már amikor Boriska megérke­zett. A petróleumos lámpa világánál is jól lát­szott, hogy zilált, kisírt a szeme. A párjának minden idegszála megfeszült és fojtott hangon csak annyit kérdezett, hogy mi történt? Boriska szipogva mondta el, hogy a jegyzősé- gen barátságosan fogadták. Meghallgatták a ké­rését, megnézték az iratokat, de sokat kellett várnia, mert a jegyző úr távol volt és csak dél­után érkezett meg. Ő is barátságosan beszélt ve­le, de azt hajtogatta, hogy egy ilyen szépasz- szonynak, mint ő miért kellett egy jöttmenttel összeadni magát. Hiszen ki tudja, hogy ez a Su­ba Ignác milyen náció. Náciban forrt a düh ennek hallatán, s magá­ban elhatározta, hogy másnap bemegy a jegyző- ségre és megmutatja, hogy milyen ember Suba Ignác. Éjfél is eljött amikor Boriskát végre meg tudta nyugtatni. Hajnalban csendben kelt, s már kilépett a ka­pun, amikor a neszezésre felébredt asszonya utána szaladt. Az egekre kérte nehogy valami bajt hozzon rájuk, ne menjen sehová, a fokost meg éppen ne vigye magával. Nem lett volna Suba Ignác, ha nem vesz elég­tételt a sérelmén, ezért elgyalogolt a jegyzőség- re. Hogy ott pontosan mi történt, arról nincse­nek hiteles információk, de tény, hogy a jegyző telefonált a csendőrökért, akiknek azt mondta: hazáig kísérjék ezt a piszkos nácit. A kellemetlen ügyet a következő évek során belepte a feledés mohája, ám de Suba Ignácon rajta maradt a piszkos náci kifejezés. Olyannyi­ra, hogy a fiát is csak így csúfolták az iskolában, utcán, hogy a kis náci. S nem sokkal azután, hogy kitört a második világháború Suba Ignácot is kötelezték hadi szolgálatra. A katonai pa­rancsnokságon már azzal fogadták: „No, jöjjön csak maga harcias náci!” Szerencséje volt, megúszta a pokoljárást, pe­dig keletről nyugatra vitték, de az amerikaiak hamar hazaengedték. Itthon már nagyon várta a kis család. Állat egy sem maradt, a föld parlagon hevert. Min­dent az elején kellett kezdeni. Segíteni azonban senki sem segített. Elment napszánba azokhoz a gazdákhoz, akiknek földet mértek, de nem ér­tettek hozzá. Neki csak a Boriska másfél holdja maradt, de az első esztendőben kénytelen volt parlagon hagyni. Ifjabb Suba Ignác már legénykorban járt, de a föld, meg az állatok szeretetén kívül semmi­hez sem értett. így aztán a falubeli legényekkel eljártak a közeli városba, ahol utat, vasutat kel­lett építeni. Legalább kaptak enni... Boriska meg otthon a kertből igyekezett az asztalra varázsol­ni valami ehetőt. Közben eltelt néhány év, s a Suba család las­sacskán gyarapodott. Lett két malacka, később néhány birka, s végül sikerült birkákért egy te­henet is cserélni. Egyik szomszédjuk nem is volt rest megjegyzést tenni, hogy „Ki tudja mit lopott haza a fogságból ez a náci. Lám, hogy tollaso- dik.” Azt senki nem vette észre, hogy a három ember hajnaltól késő estig dolgozik. S amikor az ifjabb Suba Ignácnak egy bálban a falu alsó vé­gén lakó Putya Kálmán odavágta, hogy tisztább lenne a levegő, ha az ilyen nácik nem lennének a faluban, Nácit ketten fogták le, nehogy öldök­lés legyen a dolog vége. Három nap múlva ifjabb Subát elvitték egy katonai terepjáróval a gyár újjáépítéséről a váro­si elöljáróságra. Négyen ültek vele szemben. Őt senki sem kínálta hellyel. Felelősségre vonták, amiért a bálban verekedni akart. Védekezni sem hagyták. Fejére olvasták, hogy az apja amerikai fogságban volt. Faggatták, hogy kikkel tartanak kapcsolatot. Miből tudnak vagyonosodni? Miért nem lépnek be a termelőszövetkezetbe? Jó két órán keresztül tartott a vegzatúra, végül a leg­idősebb férfi a szemébe vágta:” Vigyázzanak maguk, nácik!” Náci bácsi nyolcvanéves. Azt mondja, hogy amit elmesélt, csak egy epizód az életéből. Olyan fejezete a család történetének, amire nem szívesen emlékszik vissza, de időnként eszébe­jut. Szülei halálát követően elköltözött a faluból, most városon él. Felnőtt fejjel szakmát tanult. Megnősült, egy lányuk született, s van három unoka. A felesége korán elhalt mellőle. De ez már egy másik történet - fejezte be csendesen. PÁDÁR ANDRÁS Emléknyomok súlya alatt A zöld jelzésre várok a salgótarjáni sláger közúti csomópontban, amikor valaki megszólal mögöttem.- Észre sem veszi már a szegény em­bert. Visszafordulva örömmel látom, hogy a megszólaló nem más, mint Feri bácsi. Régi jó barátom, akitől oly sok hasznos dolgot tanultam meg a vala­mikori kohászati üzemekben.- Hová hajtasz? - érdeklődik a szo­kott módján. Arcán a mindig elmarad­hatatlan mosollyal.- Vásároltam - válaszolom, s meg­toldom az elmaradhatatlan kérdéssel - Hogy vagy? Mulatságos fintorra vált az arca, megvonja a vállát, ami nála azt jelenti, hogy van. Panaszolja, hogy igencsak érzi a huzalkarikák súlyát a vállain, derekán, minden pordkájában. Feri bácsi valamikor dróthúzó volt, s úgy emelgette a mázsás huzalkötege- ket, mint más a kilós súlyt.- Hja, barátom! Akkor még sokkal messzebb voltam a hetvennégytől, mint most - mondja, s még hozzáteszi - No, meg a fogság. Kevesen tudják el­képzelni milyen érzés derékig érő hó­ban fát dönteni, vagy valamelyik uráli szénbányában teljesíteni a műszakot. Persze úgy, hogy naponta csak kétszer kaptunk enni. Nagyot sóhajt. Ebben a sóhajban minden emléke is bennevan, a mosta­ni fájdalmak mellett.- Kétszeresen nehéz volt, ami tör­tént, távol lenni a családtól, és inat mgyasztóan dolgozni látástól vakolá­sig. Meg azért rettegni, hogy egyáltalán hazajutunk-e még. Szerencsére értettem a nyelvet, kicsit németül is beszélek, s ez nagyon nagy előny volt. Csendben hallgatom, miközben a buszmegállóhoz közelítünk. Megáll, és szembe fordulva folytatja- Akkor nem is gondoltam arra hogy ez a csekélyke idegen nyelvűsé­gem segít ki sok nehéz helyzetből A nagy átlagnál későbbi csoporttal jutott haza végül is. Egyszer az egész transzportot felöltöztették a fogva tartó testvérek azzal, hogy jönnek haza Egy német fogoly azonban megsúgta neki, dehogy is haza Új munkám viszik őket. Ügy is történt. Feri bácsi máig töri afejét, hogy a kamerádok miért tudtak mindent, amit sokan mások nem Itthon tüstént munkába állt, hiszen várta a gyár. A munkában nem válo­gathatott, azt végezte, amivel megbíz­ták. Dróthúzó lett. Aki valamennyire is­meri ezt a munkát, tudja hogy embert próbáló feladat. Majd egy évtizedig ve­zényelte a gyorsan forgó dobokat, hogy az utolsóról leemelje a mázsás súlyú karikát. Később a fiatal dróthúzók be­tanításával foglalkozott, tanácsokkal, szervezéssel segítette a munkát, majd a teljes üzem szakszervezeti vezetője lett.- Régen vöt - jegyzi meg csendesem - Most egészen más idők járnak. Gyak­ran eszembejutnak azok az évek, mert akkor volt verseny, brigád, közös mun­ka Most meg van irigység, gyűlölet, munkanélküliség, meg läbizonytalan- ság. Megérkezik a busz, köszön, és ne­hézkesen fellép a járműre. Még vissza­szól - Kétszeresen is nehéz annak, aki a testében nyomot hagytak az emlé­kek... m Legkésőbb áprilisban A Magyar Nyugdíjasok Egyesü­leteinek Országos Szövetsége tilta­kozik az ellen, hogy a kormány egyelőre nem akarja kifizetni a nyugdíjak kiegészítésére tavaly el­különített 15 milliárd forintot, és határozottan kéri a kabinetet: gon­doskodjon az összeg érintettekhez történő kiutalásáról legkésőbb áp­rilisban. A nyugdíjasszervezet vé­leményét Csákabonyi Balázs, a szövetség elnökhelyettese tudatta az MTI-vel, kedden. Közlése sze­rint a szövetség megdöbbent a nyugdíj-kiegészítés elhalasztásá­ról szóló újsághír láttán, amely szerint a kormány valószínűleg a második fél évben dönt az elkülö­nített összeg felhasználásáról. Mint mondta, a kabinet egyértel­műen nyugdíj-kiegészítést ígért tavaly decemberben. __________■ A MIRE A GAZDÁNAK SZÜKSÉGE VAN Új mezőgazdasági technológiákkal és szolgáltatásokkal ismerkedhet meg kiállításunkon lao+mam 20. NEMZETKÖZI MEZŐGAZDASÁGI ÉS MEZŐGÉP KIÁLLÍTÁS 2001. ÁPRILIS 3-8 KÖZÖTT a Budapesti Vásárközpontban Mm A FÖLDJE IS MŰVELJ ... Vendég megye: Hajdú-Bihar Bővebb információ /k * Hungexpo Rt. ilk , *' h~ .. Telefon: fi) 263-607^2»^ ■' — www.agromashexpo .hu „Boldogok voltunk, hogy taníthattunk” Tóth Györgyné, karancsaljai nyugdíjas tanítónő pályára lépé­sében - mely hivatássá magasz- tosodott - Makovics Kálmán egy- házasgergei tanítónak volt meg­határozó szerepe. Nemcsak Joli­kát, hanem az egész családot ta­nította. A szülőknek és lányuk­nak határozottan mondta: - Ne­ked tanítóképzőbe kell menned!- Ének-zenéből kellett felvéte­liznem. Én és tanítójelölt kollé­gáim voltunk a Balassagyarma­ton indult tanító- és tanítónő­képző második évfolyama, öt- venhatan kezdtük meg a kép­zést. A községből egyedül én voltam a hallgatók között, aki e pályát választotta - utalt pálya­kezdésének előzményeire Tóth Györgyné. Az érettségi után egy évig ta­nítónőjelöltként tevékenykedett a képző saját gyakorlóiskolájá­ban, ami akkor a mai megyei bí­róság épületében volt. A népes kollégajelöltek közül 36-an vet­ték át az oklevelet. Annak idején nagy volt a tanítóhiány.- Oklevéllel a birtokomban a salgótarjáni járás illetékeseivel megválaszthattuk, melyik isko­lába szeretnénk tanítani. Én a lakóhelyemhez közel akartam kerülni. Nem tudom, szeren­csém volt-e, amikor az egyezte­tés végére kerültem, s nekem csak Karancsalja maradt, Nem tiltakoztam ellene.- Milyen fizetéssel kezdte alsó tagozatos tanítónői munkáját?- Havi 702 forinttal. Akkor nem a pénz volt az elsődleges. Olyan boldogok voltunk, hogy taníthattunk. Mivel kevés volt a fizetés, a hét végeken hazajár­tam, szüleim anyagi segítségével tartottam el magamat férjhezme- netel előtt. Akkoriban a karancsaljai tan­testület 7-8 kollégából állt. Rög­tön a mélyvízbe dobták. Az első osztály kapott 36 gyereket. Na­gyon jó vegyes osztály volt. Az alsósok, a kicsik délutánra jár­tak, később annyiban változott a tanítás rendje, hogy egyik héten a kicsinyek, a másik héten a fel­sősök jártak délutánra, szomba­ton is. Tóth Györgyné 37 évi tanítói tevékenysége után ment nyug­díjba. „A ltire emlékszik szíve­sen?” kérdésre így válaszol:- Nem szeretnék nevet mon­dani, senkit sem megbántani. Tanítványaim közül volt, aki mérnök, pedagógus, hivatalnok, orvos, közgazdász, szakmunkás lett. Mindegyikükre szívesen emlékszem. Joli tanító néni az alsó tago­zatos tanítói oklevelével csak­nem minden tárgyat tanított a felső tagozatban is. Időközben megszerezte a technikai órák tartásához szükséges képesí­tést is.- Miként sikerült a szülőkkel, a gyerekek magatartásáért, egyé­niségük fejlődéséért a kapcsola­tot kialakítani?- Mindenkinek megadtam a megfelelő tiszteletet, amit vi­szonzásul megkaptam. Mindjárt az elején közöltem a szülőkkel, hogy csak szép szóval lehet ve­lem beszélni. E tekintetben sike­rült szót értenem a szülőkkel. Ezzel a magatartással a gyereke­kért, az iskoláért mindent el tud­tam érni. Az akkori divatos társa­dalmi munkára, hívó szavamra eljöttek és velem együtt dolgoz­tak. Az apróbb nézetkülönbsé­geket megbeszéltük. A gyerekek ellenőrzőjébe soha se írtam, hogy kérem a szülőt, gyereke ér­dekében keressen fel! Amit kel­lett, megbeszéltem a gyerekkel, s a témát lezártuk. Joli tanító néni átélte az isko­lakörzetesítést, majd a korábbi állapot visszaállítását. A körzete­sítés idején a helyben maradt al­só tagozatos iskola vezetője volt, a rendszerváltás után egy évig igazgatóhelyettes, majd a nyug­díj következett.- Nem tartottam rendkívüli ál­lapotnak, hanem az élethez tar­tozónak, ezért a nyugdíjazás nem viselt meg, nem jelentett semmiféle sokkot, természetes­nek tartottam. Máig is vallom, mindig akkora a gond, amennyit csinálunk belőle! Ami elmúlt, azzal kár foglalkozni. Előre kell nézni, csak így lehet, így tudjuk megoldani a problémákat.- Mivel tölti a nyugdíjasélettel járó több szabad idejét?- Ma sincs sok szabad időm, mindig van, amivel elfoglalom magam. Szeretek olvasni, rejt­vényt fejteni.- Köztudott, hogy a pedagógu­sokat soha se kényeztették el ma­gas fizetéssel. Önben felmerült-e, hogy pénzesebb pályára kellene váltania?- Sohase jutott ez eszembe, annak ellenére, hogy valóban nem voltunk anyagilag kellően megbecsülve. Annak idején időnként pár száz forint jutal­mat kaptunk. Mindig szerettem és szeretem most is a hivatáso­mat, a gyermekeket és az embe­reket. Pályafutása alatt miniszteri di­cséretig jutott el. Férje, aki egy évvel később követte a nyugállo­mányban, szintén az oktatás­ügyben dolgozott. Fia mérnök- közgazdász, lánya orvosi diplo­mát szerzett. Az igazi pedagógus fáradhatatlanságát bizonyítja a mai napig is.- Mindig közéleti ember vol­tam, részt vettem a község életé­ben. Jelenleg a karancsaljai ön- kormányzat szociális bizottságá­nak és a helybeli alapítvány ku­ratóriumának vagyok a tagja. _________________ _________ V. K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom