Nógrád Megyei Hírlap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-03 / 29. szám
2. OLDAL SALGÓTARJÁN BALASSAGYARMAT MEGYE KORKÉP PÁSZTÓ 2001. FEBRUÁR 3., SZOMBAT Télidő Elment a január, a február pedig meghozta a havat. Óriási azonban a különbség a völgyek alja és a legalább négy-ötszáz méter magasan fekvő területek között! A Szilváskőn húszcentis a hó, a M ed vés-fennsíkon pedig erősen változó: csizmatalptól derékig érőig terjed a magassága. Utóbbi amiatt van, hogy a fátlan, viszonylag lapos réteken az erős széllökések kedvükre hordhatják a havat, a fehér lepel felületére ugyanolyan barázdákat varázsolva, mint amilyeneket a sivatagi dűnéken látni. A hét második felére megérkezett a hideg, de ezzel együtt eltűntek a felhők, a reggeli ködök, a gyönyörű, fehérbe öltözött táj pedig nem egyszer szikrázó napsütésben fürdött. Faragó Zoltán: TeReJPjÁr Ó Túlzás lenne azt mondani, hogy a hó alatt és felett burjánzik az élet, de azért sok érdekesség is látható. Somoskőn, egy öreg almafákkal benőtt kertben vagy harminc csonttollú madarat láttam. Bizalmas természetű madarak, de sajnos nem annyira, hogy lefényképezni is hagyják magukat. A fenyőrigók határozottan megritkultak a vidéken: szemmel látható, hogy a kökény- és galagonyabogyók is alaposan megfogyatkoztak: a jókora rigóseregek „lelegelték” a termést, többségük odébb- állt dél felé. Az is lehet, hogy most már valahol a Földközi-tenger partvidékén pihenik ki a Kárpát-medencéből odáig vezető út fáradalmait. Az itt maradottak a kertekben, útszéleken keresgélik táplálékukat. Most is látok egyét, amint három meggyvágó társaságában szedeget valamit a padkán. Mielőtt a hó leesett volna, a vadak csak a sárban hagyhattak nyomot, most azonban mindenfelé ott kígyóznak a friss csapások. A Medves-fennsík Somoskő felé eső pereme olyan, mintha a vidék nyu- lai és rókái itt rendezték volna meg ez évi farsangi báljukat. Az úton úgy húsz - emberi - lépésenként váltott keresztül a havazás ó^ egyszer egy nyúl, másszor egy róka. Utóbbiak csapásaiból azonban mintha több lenne, persze az is lehet, hogy egyszerűen csak többet mozogtak a ravaszdiak. Mindenesetre talplenyomataik úgy sorolnak egymás után, mintha valaki egy furcsa, véget nem érő gyöngysort dobott volna a hóra. A róka lelkülete azonban aligha lírai, már csak azért sem, mert egyrészt ilyenkor a párjuk után igyekeznek a vörösbundások, másrészt meg a gyomrukat is meg kell tölteniük. Utóbbira a legjobb lehetőséget az egerek és a pockok kínálják. E kisrágcsálók nyomai is ott sorakoznak a havon. Ők a pehelysúlyúak kategóriájába tartoznak, talpacskáik nem süly- lyednek el, lenyomatot is éppen csak hogy hagynak. Mindenfelé kanyargó csapásaik sokszor állnak meg a hó fölé nyúló, nagyobb kórók alatt. Talán a lehulló magokból szemezgetnek alattuk a rágcsálók? Medvespusztára egy akácfasorral szegélyezett út vezet, járni azonban meglehetősen nehézkes rajta. A szél ráhordta a havat, ahol egykor árok volt az út szélén, derékig elsüllyed az ember! Sokkal célszerűbb a réten menni, ahonnan elhordja a havat a szél, ami most is északról fúj. Időnként felkap és elviszi néhány lépésnyire egy-egy fuvallatra való jégkristályt. Amikor az ember belekeveredik egy ilyenbe, olyan, mintha hirtelen sűrű hóesés venné körül. Az erdőt alaposan „megtörte” az elmúlt egy-két hét időjárása. Az ónos eső, a havazás, az erős szél nem csak a fák gallyait és ágait ritkította meg alaposan, hanem meglehetősen sok fát, ahogyan láttam, nagyrészt fehér nyárt és füzet, tövestől is ki- döntött. Nem nagyon válogatott az időjárás, de a legtöbb kár alighanem a fenyvesekben esett: az örökzöld lombok jobban tartják a havat, nagyobb súly nehezedik rájuk, könnyebben törnek. A nyír- és nyárfák is sokfelé meredeznek jóformán csak törött ágakkal. A volt Medvespusztán egy. vénséges, félig már kiszáradt diófáról azonban egy emberderék vastagságú, bár már jócskán kikorhadt ág törött le. Látok felette elrepülni vagy húsz csonttollút, azután verébcsiripelés hallatszik az egyik, pusztuló gyümölcsös szélén álló bokrok gallyai közül. Nem csak verebek azonban, hanem tengelicek is vannak közöttük. Hordhatja a jeges szél a havat, nem zavartatják magukat, akár tavasz is lehetne a hangerejükből ítélve. Egy sűrű bokorsorból őz riasztása hallatszik - leginkább a kutyaugatásra emlékeztet - s látom is, amint a két vad toronyiránt átvág a réten, majd eltűnik egy hajlatban. A bokros miatt nem láttam őket valami jól, de szemmel láthatóan tar fejű volt mind á kettő: a bakok régi agancsukat ilyenkor már levetették, az új pedig még nem nőtt akkorára, hogy szép nagy lapátfülük ne takarja el... Megkerülöm a rétet, és felmegyek az erdő alatt a Medves-magasa felé. Meglepően tiszta az idő, a Mátra vonulata olyan jól látható, hogy a Kékesen a tévétorony is tisztán kivehető. Észak felé kissé párásabb a levegő, de a Losoncon túl legalább három hegyvonulat látszik, az Alacsony-Tát- ra azonban valahol a távolban rejtőzik... Keresztezem az előbb megriasztott őzek nyomait, aztán alig megyek vagy ötven méternyire, amikor egy mezei nyúl pattan fel előlem. Nagy ugrásokkal menekül, azután eltűnik a fenyvesbe vezető úton. A rét szélén, az erdőtől eléggé messze, vagy húszlépésnyire pihent a vackán. Az ezen a helyen legalább harminccentis hóba nagyjából félgömb alakú üreget kapart, az alján barna fűszálak látszanak. fezre sem vettem volna: legfeljebb a szeme és feje teteje látszott, ami azonban a szürkésbama színű kórók és csenevész bokrok között legfeljebb akkor tűnik fel, ha az ember egyenesen rálép... Az erdő széléig elmegyek a nyúl nyomain. Jó nagyokat ugrott, s mivel a zsebemben éppen a kezembe akad a colostok, kíváncsiságból megmérem a hosszukat. Másfél és két méter közöttiek: először rövidebbek, azután, ahogyan a nyúl felgyorsult, jóval hosszabbak. Az erdő szélén, ahol rendesen egy földút vezet, három méternél is nagyobb a távolság az egymáshoz legközelebb lévő talplenyomatok között. Ugyanitt rókák is végigpontoztak valamikor a havazás után: az egyik egyenesen ment, a másik pedig jobbra jókora hullámokat írt le az előbbi mellett. Alighanem egy kan róka udvarolt itt szíve választottjának! A nyomok kikanyarognak az erdőből, aztán vissza is térnek oda. Valamivel lejjebb volt egy telepített nyárfás. Mintha rosszul legallyazott babkarókat szúrt volna a földbe egy óriás, úgy letörte a hó az ágaikat. Megkerülök egy kis gyertyános erdőfoltot, ahonnan ismét két őz ugrik meg előlem. A hátul haladó fülei között jól látni az ujjnyi hosszúságú agancskezdeményeket. Medvespuszta alatt van egy óriási kökényes. Megnézem, hogy van-e még termés, de bizony már alig látni pár szemet a jókora, néhol három-négy méter magas, idős bokrokon. Egy feketerigó azért elmenekül közeledtemre, s a nyomok elárulják, hogy ide váltottak be az előbb megriasztott őzek is. Egy helyen valami jó nagy patás állat nyomait pillantom meg, azután nevethetek saját magamon. Én jártam erre pár órával korábban, s a csizmám nyomait félig telehordta hókristályocskákkal a szél, azért nem ismertem rájuk azonnal... A kőbánya közelében aztán végre látok egy rókát is. A koma is észrevesz engem, mert mozdulatlanná merevedve figyel felém, még az álla alatt a fehér foltot is látni lehet. Kis idő után aztán beoson a bokrok közé. Megnézem a nyomait. Alighanem egerészett, mert keresztül-kasul bejárta itt a rétet, zsákmányát keresve. Jártam a Medves-fennsík Vecseklö felé eső szélén is. Ott nem volt ekkora vadmozgás. A Gortva-völgy felett vágják az erdőt, a Tehenesi kőbányában is dolgoznak a munkagépek, ez megzavarja az állatokat. Az lekós-kút környékén is nagy bükkfarakások árulkodnak arról, hogy még havazás előtt a fennsík ezen részén is végeztek fakitermelést. Az erdő alján azonban rengeteg az őznyom, néha, a korábban kivágott bükkfák hóból kimagasló tőkéin kis kerek bogyók árulkodnak arról, hogy itt jártak e vadak. Az ónos eső, a hó és a szél sok bükkgallyat is letört, s ennek itt most gyakorlati jelentősége van, mint ahogyan a természetben semmi nincs ok nélkül. A bükkgallyakon ugyanis csaknem babszemnyi, barna színű rügyek sorakoznak, az őzek pedig terített asztalt találnak most ezen a helyen. A Medves füvét itt térdig érő hó borítja, az őz egyébként is jobban szeret rügyeket, hajtásokat csipegetni. A nyomok között ezen a helyen láttam egy nyest páros talplenyomatait, meg még valamit, amit nem ismerek. Féltenyérnyi, egészen kerek, a kutyáénál jóval szélesebb... Vajon mi lehetett? Ha megtudom, ezen a helyen még visszatérünk rá! Fenyves a Medves-magasán: karácsonyra vártunk volna ilyen havat... ■ Magányos bükkfa Vecseklő közelében ______ a szerző felvételei Ö römökkel, fájdalmakkal átküzdött négy évtized Ketten ülünk a Salgótarjáni Acélárugyár Rt. irodaházának egyik aprócska szobájában. Nem messzire a vezérigazgatói irodától, ahonnan nyugállományba vonulásával kiköltözött Hopka László, akivel azért találkoztunk, hogy emlékeket idézzünk csaknem negyvenéves gyári tevékenységéről. Óhatatlan azonban a gyökereknél kezdeni.- Halmajugrai vagyok, Heves megyei - utal a származására. - Valamikor Gyöngyöshalmaj volt a neve. Kis falu a visontai erőmű szomszédságában. Ott születtem. Az édesapám még ott él. Négyen voltunk testvérek, három fiú és egy lány. A lánytestvérem családosán a faluban él. A nagyobbik öcsém Győrben, a kisebbik most Pest mellett lakik. Meglepő fordulattal folytatja.- Nem akartam mérnöknek tanulni, mindig színész kívántam lenni. A falusi kultúrcsoportban játszottam és a helyi sikereken felbuzdulva a középiskolai színjátszó körben is működtem - mondja kicsit álmodozva. Hopka Laci szülei azonban nem örültek a gondolatnak és ekkor úgy döntött, hogy autószerelő lesz. Egyetemre sem jelentkezett. Az iskola igazgatója azonban a pót jelentkezések előtt behívatta egyik barátjával, s megmosta a fejüket, amiért kiváló tanulmányi eredményükkel nem jelentkeztünk egyetemre.- Rábíztam a barátomra, hogy válasszon^ az ajánlatok közül - meséli. - Ő azonban nagyon halk szavú fiú volt. A társam azt mondta, hogy kultúrmérnök. Én viszont kohómérnököt értettem. Amikor az igazgató engem kérdezett, hogy hová, azt válaszoltam, ahová a barátom. Rám kérdezett, s én kimond- tam, hogy kohómérnök. Közben azt sem tudtam mi fán terem a kohászat. Végül is Géléi Sándor profeszszornak köszönheti, hogy megszerette a szakmát Hopka László, aki a másodév után két évre megszakította tanulmányait és dolgozni ment. Egy évig Dunaújvárosban, egy évig Diósgyőrben. Mosolyogva idézi.- Ennek köszönhetem, hogy a melegalakítást nem szerettem, mert ezen a területen dolgoztam és a bőrömön éreztem mit jelent. Üzemi kirándulások alkalmával láttam azonban a hidegalakítást és főleg a hengerlés nagyon megtetszett. Elég sokat is olvastam róla. A diplomatervem is egy hideghenger állványnak a méretezése volt egy üzem elvi berendezése. Akkor épült a Székesfehérvári Könnyűfémmű és ott voltam üzemi tanulmányon a diplomaterv elkészítéséhez. Aztán mégsem ott folytatódott az életem. Az egykori Salgótarjáni Kohászati Üzemek főmérnöke, Szőcs Gyula akkoriban járt a miskolci egyetemen, hogy fiatal mérnököket hozzanak Salgótarjánba. Szép jövőt, lakást ígértek. Különösen az utóbbi akkor nagy dolog volt. Jártak üzemi tanulmányúton és látták az épülő hideghengerművet.- Amikor megláttam az állványt akkor döbbentem rá, hogy én majdnem ilyen állványt terveztem, csak éppen alumínium hengerlésre - mondja. Ez annyira feldobott, hogy döntöttem. Az akkori igazgató, Antal Gyula személyesen fogadta az érkezőket, ami nagyon jólesett. Akkor jeles diplomával is maximum 1300 forintot lehetett adni a kezdő mérnöknek. Az igazgató felajánlotta, hogy ha nem sértődnének meg .akkor fizikai állományba venné fel őket, ami 1700-1800 forintot jelentett havonta. Örömmel elvállaltuk Babus Gyula barátommal együtt. A fiatal mérnök a szalagedzőben kezdte a pályafutását, ahol minimum nagyon jól kellett ismerni a metallográfiát, a fémek szövetszerkezetét. Hopka László sosem kedvelte ezt a tantárgyat, azonban a gyakorlatban úgy megszerette, hogy jelentős kísérleteket végzett. A fiatal szakember 1962-ben még egyedül érkezett Salgótarjánba, de szeptember végén megházasodott. Természetesen nem maradhatott ki a közéletből sem. Már 1963-ban megválasztották az OMBKE helyi titkárának. A mélyponton lévő szakmai életet igyekeztek fellendíteni. Kiselőadásokkal, szakemberek meghívásával, kulturális összejöveteleket tartottak. Felújították a szakestélyeket. Amikor megalakult a népfront, a lakótelepi képviselője lett, két cikluson keresztül városi tanácstag is volt. Igyekezett segíteni az emberek gondjainak megoldásában.- A hengerműben nagyon jól éreztem magam - mondja. - Végigjártam a szamárlétrát. Nekem nem tudtak szakmailag olyat mondani, amit ne értettem volna. Amikor egyik hengerésznek én mutattam meg hogy kell beállítani a hengerállványt, attól kezdve nagyokat köszönt előre. Öt évig voltam a hengermű gyárrészleg vezetője, az alatt négy éven át Kiváló gyárrészleg címet értek el. Ennél nagyobb szakmai siker abban az időben nem kellett. Amikor Ürmössy László lett a vezérigazgató, napokon keresztül kérlelte, legyen műszaki igazgató.- Féltem a beosztástól - emlékezik - mert úgy éreztem, hogy a hengerléshez értek, de a többi szakmához nem. Pedig a gyárban már akkor is elsősorban a huzalok gyártása volt mennyiségben a legnagyobb. A kovácsolás ugyancsak távol állt tőlem, meg akkor még volt öntöde is. Külső kapcsolataim a szakterületeken, a minisztériumokban, gyárrészlegi beosztottként nem nagyon voltak. Tudtam, hogy a vezetői feladat megoldásához ezek fontosak. Végül engedtem a rábeszélésnek és beleegyeztem.. Az még szép időszak volt a gyár életében. Akkor, 1978 őszén adták át Kisterenyén a Rapistán üzemet, következő évben a csőgyárat. Ezt követően a kovácsológyári fejlesztés történt. A 80-as évek közepéig elég jól ment a gyárnak. Akkor jöttek a gondok. Fejlesztésekre kevesebb pénz jutott. A gazdasági átalakulásnak már érződött a szele. Erről így beszél.- Még nem a piacgazdaság, de a piacos gazdaság felé kezdtünk haladni. A 90-es rendszerváltás, ami együtt járt a gazdasági élet jelentős átrendeződésével, teljesen padlóra küldte a gyárat. Noha mi szocialista piacra nem nagyon exportáltunk, de a hazai vevőink, akik erre a területre exportáltak összeomlottak. Nagy nyomás nehezedett rám, hiszen a nagy változások kezdetén választottak a cég vezérigazgatójává. Amikor a gyár 1993-ban mélyponton volt, a meglévő kapacitásoknak a 10 százalékát sem tudták kihasználni. Nem volt rendelés, napi probléma volt, hogy az energiaszolgáltatók adnak-e továbbra is energiát a fizetési nehézségek miatt. Alapanyagot tudnak-e vásárolni vagy sem. S volt olyan, amikor a havi bért csak két részletben tudták kifizetni az embereknek. Ezek nagyon nehéz idők voltak.- Szerencsére voltak olyan kollégáim, akik hittek abban, amit elhatároztam és minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a gyárat talpra lehet állítani - emlékezik. - Nagyon sok munkával, nagy áldozatvállalással, de talpra lehet állni. Akkor az éjjel egybefolyt a nappallal, hogy ezt megvalósítsuk. Amikor a változások emberekre gyakorol hatását említi nagyon elhalkul a hangja. Érzem, hogy sosem tudja elfelejteni azokat az időket, amikor szinte dinasztiákat kellett elbocsátani. Családokat, akik évtizedek óta a gyárban dolgoztak.- A legnehezebben azt az időszakot éltem meg, amikor azt a nagy arányú létszámleépítést kellett végrehajtani a 93-94-es években. Akkor tömegével érte szinte tragédiának mondható esemény az embereket. Volt, amikor férjet és feleséget kellett utcára tenni, s teljesen kilátástalan volt számukra, hogy másutt kapnak-e munkát. Kőszívűnek kellett lenni, nem volt más lehetőség. Vagy végrehajtjuk a leépítést, s az itt maradóknak lesz munkájuk, vagy bezárják az egész gyárat és senkinek sem lesz megélhetése. Az élet igazolja, hiszen a hajdani kohászati iparból Dunaújváros és Salgótarján volt az a két cég, ahol sem csőd, sem felszámolás nem történt. Élete legpozitívabb cselekedetének tartja az 1993-ban megfogalmazott előremenekülési stratégia következetes végrehajtását. Pedig számosán más cégek példáit dörzsölték az orra alá, végül elismerték, hogy jó volt az elképzelése. A másik döntő cselekedetének tartja, hogy a két gyereket a kevés ideje mellett is sikerült emberekké nevelni.- Gyakorlatilag mind a ketten kirepültek a családi fészekből - mondja. - Mind a két gyerek becsületes, szorgalmas emberré vált. A nagyobb a munkahelyén megbecsült ember, a General Elektric pesti gyárában dolgozik és járja a világot. A kisebbik még egyetemre jár. Egy pályázat révén most Sydneyben tanul Ausztráliában. Hozzá kell tennem, hogy ebben elévülhetetlen érdemei vannak elhalt, szeretett feleségemnek. Hopka László jelenleg műszaki tanácsadóként jár be a gyárba. Korábbi ígéreteinek tesz eleget, folyik a munka átadása, most készül a múlt évi mérlegbeszámoló, s kapott feladatot az igazgatóságtól.- Felkérésre vállaltam, hogy az idén, ha igénylik a tapasztalataimat, itt a gyárban rendelkezésére állok a vezetésnek - válaszolja érdeklődésemre. - A bizalom nagyon jólesik. A szakmai tapasztalataimra épülő megbízást örömmel fogadtam, hiszen csaknem negyven év intenzív munkája után roppant nehéz egyik napról a másikra elválni a cégtől. Persze azon is gondolkodom, hogy ha az egészségem megmarad, valamilyen elfoglaltságom később is legyen. Mindig is technokrata voltam, tehát valami ilyen jellegű elfoglaltságon töröm a fejem. Elképzeléseim vannak, majd csak dönteni kell. PADÁR ANDRÁS
