Nógrád Megyei Hírlap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-23 / 46. szám

Vali néni két élete

„Azért, hogy idősek vagyunk, mulatni még mi is tudunk!”

Vígan kezdték az új évet, víg kedvet kívánnak mindenkinek a kisterenyei nyugdíjasok, akik fontosnak tartják a jó kedély megőrzését. Közösségük meg is tesz ezért mindent.

zabó Józsefné Félix Valéria

S

vagyok, születtem 1940. március 15-én, édesanyámnak a harmadik leánygyermekeként - kezdi élete történetét Valika néni. A kis, alacsony, élénk tekintetű, fürge mozgású asszonynyal a Somoskőújfalui porta konyhájában beszélgetünk. Senki sem mondaná, hogy a hatvanadik születésnapjára készül. Mint ahogyan élete párján, Józsi bácsin sem látni - aki itt ül mellettünk - hogy ő már a hetvenen is túljutott.- Azt mondta az anyám, hogy derékig érő hó volt, a bábáért alig tudtak elmenni - folytatja az emlékezést. - Itt születtem Somoskőújfaluban. Az anyakönyvvezető azonban csak 14-re írt be. Azt hiszem, hogy irigységből, meg aztán akkor még nem lehetett, hogy ilyen magamfajta csóró gyerek a nemzeti ünnepen szülessen. Én mindig büszke voltam a születésem napjára.

Félix Valika 1956-ig volt tanuló, majd elvégezte a cukrászatot, s a forradalom idején vizsgázott.- Azt az időszakot végigdolgoztuk, megkaptuk a dupla fizetést, amit aztán később levontak. Biciklivel jártam dolgozni. Még egy barátnőmet is magammal hordtam, aki az acélgyárba járt dolgozni. Nevesebb mestereim voltak, Keresztényi Ödön bácsi az első. Peész Árpád bácsi, Tóth Ernő bácsi. Neki a tanítványa volt a későbbi tanítómesterem, Kovács Jenő. Dolgoztam együtt Jagyutt Pállal is. Nála voltam gyakorlaton Balassagyarmaton. Szerintem ő a legnagyobb mester.

Az élénk eszű lányka nem cukrásznak készült, mégis az lett. Vajon miért?- Egy olyan lánnyal jártam együtt iskolába, aki egy kicsit gyengébben tanult, mint én. A közgazdasági technikumba készültem, mert szerettem volna óvónőképzőbe menni, mivel imádom a gyerekeket. A kislány azonban tőlem egy kicsit alább tanult. Nekem pedig vele kellett haladnom, mert én voltam a példaképe. Egyes gyerek volt, s csak engem fogadtak el mellette - magyarázza a régen történteket, s még hozzáfűzi - Neki csak annyi jutott, hogy szakmát tanulhatott. Nekem meg adtak egy papírt, ma is őrzöm. Egy olyan visszajelzést. Ez aztán betette a kaput.

Annak a bizonyos papírnak a története pedig egyszerű. Valika édesanyja egy szülői értekezleten felszólalt, hogy a lányoknak a torna helyett inkább kézimunkát tanítanának. Ezért az anyukára megharagudtak, s arra a bizonyos papírra, amivel jelentkeznie kellett volna, hogy „Anyja nagy hangú, elégedetlen természetű, politikai fejlettsége hiányos, ezért nem vehetjük fel a közgazdasági technikumba”. Ez 1954 elején történt.- Ezért aztán elmentem cukrásznak a vendéglátóhoz. A vendéglátóiparban akkor kezdték a cukrásztanulók képzését, mi voltunk az elsők. Én még abba az iskolába jártam, a piac mellé, aminek már csak a hűlt helye van. Keresztényi Istvánné Ozsvárt Sarolta volt az igazgatónő. Sorolja az emlékeket.- A vendéglátónál dolgoztam, s ott is becsülettel helytálltam. Nem volt más ajánlóm, mint a két kezem. Annyira megszerettem a cukrászkodást, hogy no. Nagy álmom volt, hogy egyszer nekem is lesz egy nagy cukrászüzemem. Később lett is volna lehetőségem, de apát - nézett férjére - nem akartam a gazdálkodástól, az állatoktól elszakítani. S mivel szigorú

közegészségügyi szabályok tiltották azt, hogy ilyen üzem mellett gazdasági udvar legyen, nem lett cukrászüzem. Hiába voltak helyiségeink. így azután eljártam dolgozni.

Amikor az első lánykája született, még a közelben dolgozott. A második lányka születése előtt, ez hat évvel később volt, vettek egy Pannónia motorkerékpárt. Valika azzal járt Kisterenye bányatelepre, mivel ott nyűt meg a legelső nagy cukrászüzem. Oda motorozott naponta márciustól novemberig. Terhesen a második lányával. Hat évet dolgozott itt.

Amikor megszületett a kislány, visszajött ide a „malomba”, ahol már Kovács Jenő lett a mestere. Később ikrei születtek - említi nevetve, s hozzá- teszi, hogy akkor zajlott a népesedéspolitika.- Amikor visszamentem szülési szabadságról, a mesterem nem tudta kieszközölni, hogy nyolctól négyig, vagy kilenctől ötig járjak, hogy a gyerekeket óvodába, iskolába vihessem. Mivel négy gyerek volt, még egy év fizetetlen szabadságot kértem, hogy itthon maradhassak velük, hiszen kicsik voltak. Azt megkaptam. Egészséges, jó gyerekeket neveltem. Utána azonban, amikor jelentkeztem munkára már nem tudtak kedvezményt adni. így aztán más elfoglaltság után kellett nézni. De ez egy másik történet.

Ű

ra visszatérünk a kezdeti ivekre, s nagy nevetés tör d amikor azt kérdezem, rogy aput - mármint a férjét - mikor ismerte meg. Elkacagja magát, s azt mondja, hogy ez hosszú történet, hiszen már gyerekkorában is aput nézte, aki deli legény volt hajdanán. A legdelibb a faluban.

Akkoriban még a falusi gyerekek szívesen ültek fel a gazdák kocsijára. Szaladtak utánuk, s kérték, hogy a gazda vegye fel őket, de a gőgös parasztok egyike sem tette meg. A parasztgazdák közül egyedül Józsi bácsi nem verte le őket, szerette a gyerekeket. Olyan ember volt, aki amennyi gyerek volt, mind összeszedte.

Valika huncut pillantást vet most is délceg tartású férjére, s kedvesen mondja.- Én csak utánanézegettem - mondja, és sejtelmesen hozzáteszi - Meg is volt ő már nekem. De hát annyira nagy volt köztünk a különbség. Nemcsak korban, másban is. A faluban beszélték is, hogy pontosan majd engem választ, a falu legszebb, legdolgosabb legénye. Akkor már nem volt nagy gazdaság, csak szövetkezet, mégis irigyelték tőlem. Hát aztán valahogy összejött a dolog - mondja.- Mert nem tágított - jegyzi meg Józsi bácsi.

A házasságuk 1962. szeptember elsején történt. Ez lovas kocsis házasság, illetve esküvő volt. Valika néni erre is magyarázatul szolgál.- Anyósom szegény nem díjazott engem. Nem szeretett a maga módján. Ugyanis ő Somoskőből akart Jóskának olyan jó nagy, derék lányokat. Én meg nem voltam akkor még ötven kiló sem. Azt mondta a mama: „Miért nem azokból a nagy derék lyányokból választottál Józsi te, Somoskőből, mire ő ezt válaszolta: „Anyám, az agyontapodta volna az összes kiscsirkédet.”

Valika néni ma is azt állítja, hogy anyósa megátkozta a frigyet.- Tudja valamikor mondták a babonások, mert én hiszek nekik, babonás is vagyok, hogy az anyai

átok az fog. No, majdnem így történt. Józsiék a pajtában rakták a padlásra a felesleges holmit. Volt ott egy jó méteres gerenda, aminek a végében nagy vaskampó volt verve. Józsi adta volna a fent álló öccsének, mire a gerenda kicsúszott a kezéből s ha el nem lép hirtelen éppen a fejét üti át. A kampó így csak az ínszalagot szakította el a lábában. Ez csütörtökön történt, szombaton meg esküdtünk. Kocsival vitték, s kézben hozták be őt a templomba. A plébános úr még sokáig kérdezgette később, hogy meg- van-e az akaratos vőlegényem, aki nem akart bemenni a templomba, hanem vinni kellett.

Azért meglett az esküvő, menyasszonytánc persze nem lehetett. Következett volna a nászéjszaka. Erről ezt mondja.- Hova menjünk, annyian voltak itt az udvarban, mint a hangya. Ráadásul akkor épült a házunk. Csak a pajtapadlásra mehettünk, hiszen Ciprusra nem volt beutalónk. A padlásra én toltam fel a papát, s jobban vártam, hogy felérjünk, mint ő.- Ejnye, ne mondjál már el mindent te - szól közbe Józsi bácsi.- Miért? - vág vissza élete párja. - Nem szabad ezt eltagadni. De azért már nem folytatom.

Aztán megint a cukrászatra terelődik a szó. Valika dicsekvéssel mondja, hogy országos versenyen is részt vett, s harmadik díjat nyert. Olyan tanulói voltak, akiket ugyancsak országos versenyekre készített fel sikerrel.

Nézem a két embert, s azon tűnődöm, hogyan sikerült a gazdálkodó Józsi bácsinak és a teljesen más érdeklődésű Valikénak együtt élni az életet. Megérzi ezt s mondja.- Én azt mondtam, hogy az az egyén, akinek két keze van, s aki az állatokat szereti, mert azért édesanyámnak is voltak állatai, egy sertés meg egy kecske. Mert mi kecsketejen nőttünk fel, s azért is nem kapjuk meg a rákbetegséget - teszi hozzá. - Ma is figyelek minden híradásra, ami a kecskékről szól. S azt mondtam magamban, hogy ezért is megmutatom, ha már erre a portára kerültem, hogy bármit kell csinálni az állatokkal, én megteszem. Ha a lónak a lábát fel kell venni, mikor apa patkolja, hát én felveszem. Tehenet fejek.

sodálkozva kérdezem Józsi

C

bácsit, hogy saját maga patkói? Mire Vali néni azonnal rávágja, hogy bizony, Józsi mindenhez ért csak egyhez nem. Fiút nem tudott csinálni.

Újra kitör a nevetés.- Igaz, lehetett volna nálunk több gyerek is, mert apa nagyon szerette a szerelmet - vallja be Valika néni - de mégsem lett.

Amikor a fiatalasszony-kori életéről faggatom, múltba néző tekintettel mondja:- Azok szép évek voltak. Nagyon sokat dolgoztunk, de nem ismertünk fáradságot. S most sem, mert most az unokákért teszünk meg mindent. Annak idején azért mindig akadt segítségem is. Persze éjjel-nappal folyt a munka. Volt olyan hét végém, hogy hatvanöt tortát kellett elkészítenem. Szeretek sütögetni még most is. Igaz, nem vagyok már édesszájú, hiszen a negyed- százados cukrászkodásom alatt elfogyasztottam egy életre való édességet. Már csak nagyon ritkán kívánom.

(Folytatjuk).

PÁDÁR ANDRÁS

A kisterenyei kastély ad otthont összejöveteleiknek, amelyeket hetente tartanak a mintegy tíz éve szerveződött klub tagjai. Vezetőjük Sándor Im- réné. Az együtt töltött időt a változatosság jellemzi, a tartalmas, de az igényekhez igazodó programok mellett szívesen vesznek részt rendezvényeken, most például a megyei nyugdíjasversenyre készülnek énekkel, vers- mondással. Sokat kirándulnak, megnézik a megye nevezetességeit, s rendszeresen ellátogatnak más tájakra, oda, ahol értékes látnivalókat találnak. Részt

A faluház ad otthont a Cereden tegnap megkezdődött idősek népfőiskolájának, amely a korosztályt igényeihez igazodó témákkal, előadás sorozattal várja résztvevőit.

Szervezője, a Ceredi Segítő Kezek Alapítvány, és a kezdeményező Holecz Istvánné, az alapítvány kuratóriumának elnöke, az idősek otthonának vezetője - közösségépítő céllal indította el a rendezvénysorozatot, amelyhez a legtöbb segítsékívánnak venni a millenniumi vetélkedőn, s eltervezték, hogy ebben az évben az országos emlékhelyekről készített fénykép- felvételekből kiállítást rendeznek. A csoport egyik lelkes tagja Balogh Imréné, aki kedves strófáival rendre megörvendezteti társait. A következő, rímekbe szedett soraival azt igyekszik kifejezni, milyen sokat jelent az időseknek, ha tartozhatnak valahová, ha van egy csapatuk, amely sorstársakat kapcsol egybe:

„Ez a kedves, bő két óm derűt hoz a magányunkba. Beszélgeget Gyenge Györgynétől, a József Attila Művelődési Központ szakemberétől kapta. A tegnapi nyitóesemény résztvevőit Czene Árpád polgármester, majd a Sréter Ferenc Népfőiskolái Egyesület részéről Pálinkás Sándomé köszöntötte. Ezután dr. Angyal Dávid (akit jól ismernek a helyiek, mert egy időben a falu orvosa volt) előadása hangzott el a napjainkban Magyarországon népbetegségnek számító magas vérnyomásról, illetve gyógyításának lehetőségeiről. A továbbiakban

tünk vagy dalolunk, ha úgy tetszik, dominózunk. Színházba is megyünk néha, ahogy bírja a pénztárca. Mindenkinek azt ajánlom, odahaza ne búsuljon! Jöjjön el a klubnapokra, nem hiszem, hogy majd megbánja. ”

A pótszilveszteri mulatságról is írt pár strófát, íme, néhány részlet: „ÁUt a víg bál, szólt a zene, mindenkinek jó kedvére... Szükség volt itt a seprűre, meg az angol keringőre, még a luftballon is táncolt, amíg szegény ki nem múlott. Durrant a pezsgő is nagyokat, erősítve a hangunkat. Azért, hogy idősek vagyunk, mulatni még mi is tudunk!"

kéthetenként, csütörtökön vehetnek részt az érdeklődők a népfőiskolái „órákon,” ahol az elkészített „órarend” szerint hallhatnak majd egyebek mellett bizonyos gyógytermékek egészségvédő hatásáról, a lelki és testi egészség eléréséről, megtartásának aranyszabályairól, szó lesz a változó korral járó egészségi problémákról és orvoslásukról, de a jövőről szóló bibliai jóslatok is szerepelni fognak az elkövetkezendő hetek a népfőiskolái ismeretterjesztő foglalkozásain.

A magas vérnyomásról Cereden

Dr. Angyal Dávid nyitó előadása - Két hét múlva folytatás