Nógrád Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-06 / 5. szám

Színházi esték Örökzöldek szilveszterre

„Délibábos Hortobá- v gyón”, „Egy kis cigaret' ta...”, „Gyere csókolj meg

szaporán...”, „Tündérkirálynő légy a párom”, „Szellők szárnyán..., E néhány - találomra kiemelt - dalcím is jelzi, hogy Huszka Jenő „Lili bárónő” című operettje tele van fülbemászó, népszerű melódiákkal, s megfelelő zenei, énekesi interpretálás mellett akár koncertszerű előadása, úgymond kereszt- metszete is sikert arathatna. De az még nem lenne színház. Az operetthez szükségszerűen kell olyan „háttér” - látványos ruhák, szép díszletek, ügyes táncosok, élő zene - amely nélkül lényegét veszti.

gulathoz és a személyekhez illettek a szellemesen megkomponált kosztümök, kellemes hatást keltett az egyébként először ez alkalommal bemutatott díszlet - a rendező

Nyilván nem véletlen, hogy e sorok között eleddig egyetlen szó sem esett a cselekményről. A Lili bárónő szövegkönyve ugyanis éppen olyan naiv, meseszerű mint

A táncos-komikus: Frédi (Bozsó József) és a szubrett: Clarisse (Kovács Zuzsa)

FOTÓ: P. TÓTH LÁSZL

A darab szerelmespárja; IBésházy László gróf (Lettene Győző) mint lakáj és Malomszeghy Lili bárónő (Szóka JúFia)

Nos, a salgótarjáni József Attila Művelődési Központban a minap - csaknem négy esztendő után - újra bemutatott előadásból semmi fontos „kellék” nem hiányzott. Talán csak az operettszínházból .importált” hatfős - négy hölgy és két férfi - tánckar volt egy kicsit foghíjas, minden más nagyjában-egészében a helyén volt. Mindenekelőtt nem volt gond a közreműködők - Szóka Júlia, Leblanc Győző, Kovács Zuzsa, Medgyesi Mária, Bozsó József, Mucsi Sándor - énektudásával, hiszen valamennyien e műfaj ismert, elismert képviselői. A hanKovács Zsuzsa és a producer Darvasi Hona munkája - a zenekart Félix Györgyi dirigálta. Az előadás ritmusát a még mindig temperamentumos Kovács Zsuzsa diktálta, aki - mint Clarisse, a színésznő - különösen a táncjelenetekben volt elemében. A szereplők nemcsak a zenei feladatukat oldották meg jól, hanem a színészit is. A törékeny alkatú, bájos Szóka Júlia méltónak bizonyult a címszerepre, Leblanc Győző férfias eleganciájával tűnt ki, Bozsó József, valamint Medgyesi Mária és Kovács Brigitta jól kamatoztatta komikusi adottságait.

az operettek legtöbbjéé, azért a fenti szempontok fontosabbak annál, mint hogy mi is történik valójában a színpadon. Mert a józan ész alapján vajon mi hihető abból, hogy egy grófot komornyiknak néznek, akibe az a hölgy lesz szerelmes, akit éppen a grófnak szánt újgazdag, bárói címet viselő apja. Ugyancsak hihetetlennek tetszik, a családi örökségre - jelesül a kastélyra - számító és szerelemre áhítozó két vénkisasz- szony grófnő átváltozása kacér nöszemélyekké. E darabból sem hiányzik a mindig mindent félreértő, kikosarazott, „ügyeletes” félnótás, akinek a figurája - ez esetben Frédié - a közönség mu- lattatására találtatott ki.

Nos a publikum vette is a lapot s a kellemesen szórakoztató színházi estével mintegy ráhangolódott a két nap múlva következett év(tized stb.jbúcsúztató össznépi mulatságra. A jó hangulat és a telt ház a szervezőket igazolta: érdemes volt ismét vendégül látni ugyanazt az előadást.

Átváltozások könyve

Pataki L. Andor: Békák és bolondok - Politikai pornográfia a „gengszterváltásról”

Ez bizony nem semmi. Megjelent egy könyv Szekszárdon 2000 karácsonyán, ami „természetesen” nem erről a bájos városkáról szól, bár lehet, erről is szólhatna. Mégis inkább egy „görbeországi” kies helyről, bizonyos Abderáról mesél az író, amire a Mikszáth Kálmánon, esetleg Komjáthy Jenőn nevelkedett - nevelkedik-e mostanában írókon, költőkön valaki? - nógrádi olvasó akár rá is ismerhetne. Ha megtenné, esetleg röhögőgörcsöt kapna, de ettől nem lenne feltétlenül jókedvű. így van ez a szatírával.

Műfajilag ugyanis a szóban forgó könyv szatíra, sőt a szerző meghatározása szerint: politikai pornográfia a „gengszterváltásról”. Nem nagyon kíméletes könyv, de nem is lenne szatíra, ha az lenne. Ideje elárulni, hogy Pataki L. Andor „Békák és bolondok” című könyvéről van szó, ami többszörösen is az átváltozások könyve. A mű az országos Madách irodalmi pályázaton 1995-ben Balassagyarmat város különdíját nyerte. Úgy látszik, az ottaniaknak van humorérzékük. Amint mondani szokták, ez se semmi.

Persze, az elmúlt évtized nagy kavarodásában jócskán megoszlott mindenkinek a figyelme. A zsákmányszerzés szent dühében - mert erről van szó - „fontosabb” dolgok is akadtak és akadnak holmi írói, hírlapírói kekeckedések- nél, hiszen végül is mindenki mondhat amit akar, a végeredmény a fontos. Ennek lényege pedig az, hogy: ha megfogta, hadd vigye! Elvégre meg kellett teremteni a piaci szereplőket. Nagyjából meg is teremtődtek a remény évszázadának kezdetére. A tumultusban persze sokféle ideológia, nemes eszmény, demokratikus és kevésbé demokratikus politikai és egyéb hitvallás kapott hangot, megkezdődött a jelképek, a szimbólumok elszaporodása, folytatódott a népesség fogyása és a lakosság többségének tüneményes elszegényedése, mindez azonban nem lényeges. Aki ilyen időkben „ködevő”, netán „önsorsrontó bolond”, magára vessen. Ha pedig ráadásul olyan érzése van, mintha a hatalomvágynak, az önzésnek éppen úgy nincsen határa, mint a hülyeségnek és a pislákoló értelmet her- vasztó bunkóságnak, tudja, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére igaza van. Akár Abderában, akár Újváron él, vagy bárhol ebben a kies országban.

Nem kétséges, hogy a „Békák és bolondok” az átváltozások könyve. Maga a szerző is változik, aki Pataki László Andornak született 1943-ban Budapesten. Aztán lett: „Taki, Ülő bika, Törzsfő, T. Pataki, Pat-Press-Men” - majd újra és tán végül Pataki L. Andor... De főként „útonjáró”, hírlapíró, író, színBaky Péter grafikája ■

házi szerző, jó adag szarkazmussal, iróniával, öniróniával megáldott közszereplő. Hogy aztán milyen is ez a köz és az élet, vagyis a közélet, amelynek szereplője, arról ma már nemigen oszlanak meg a

vélemények. Röviden szólva, egyre cifrább. A kötet azonban nem írójának „átváltozásai” miatt nevezhető az átváltozások könyvének, hanem azért, mert a politikai, a gazdasági, a társadalmi viszonyok változását írja le egy kisebb közösség életét vizsgálva leleplező szókimondással. Ezt szokták emlegetni rendszerváltásként, az író kifejezésével élve „gengszterváltásként”. Az alakok és az élethelyzetek persze egyáltalán nem csak Abderában lelhetők fel, mindenütt magunkra ismerhetünk bennük. Vagyis tipikusak. A könyv tizennyolc fejezete meglehetősen karakteres, beszélő neveket viselő szereplőivel, furmányos, legtöbbször cseppet sem nagyvonalú, sőt meglehetősen kisszerű történéseivel, közéletnek hívott marakodásaival, meghitt áporodottságával a mögöttünk lévő jó évtized látleletét nyújtja. Csupa kis marhaság, sőt végeredményben lényegtelen „történet” ez, úgyszólván szóra sem érdemes. Vagy, ha igen, akkor azért, mert közben szinte észrevétlenül eldőltek a lényeges dolgok. Aki bújt, bújt. Aki nem, ezután már nem is fog. Ilyen egyszerű az egész. Kész röhej.

Persze érdemes emlékeztetni arra, hogy a történet nem ért véget. Nem szokása ez az ilyesfajta történeteknek. Hogyan is írta Mikszáth Kálmán „Két választás Magyarországon” című könyvében? „Jó napot kedves ösmerősök, kik mindig voltatok és lesztek, kiknek esze mindég görbén hordott... ” Pataki L. Andor ezt a mondatot választotta könyvének mottójául. Sejteni lehet, hogy miért. De ez már egy másik történet.

A könyvet a Határainkon Túl Élő Magyarság Anyanyelvi Kultúrájáért Alapítvány adta ki. A borító és a szövegközi grafikák Újváry Lajos és BaJcy Päer festőművészek munkái._________________-MÉBNyilvánosságért kiált id. Szabó István szellemi hagyatéka

A Nógrád Megyei Hírlap karácsonyi mellékletében jelent meg Csongrády Béla írása „Benczúrfalvai beszélgetés az (örök) ifjú Szabó István szobrászművésszel” alcímmel. Az írás régóta őrzött emlékeket idézett fel bennem és ezekhez kapcsolódó gyakran, de eddig feleslegesen felvetett gondolatokat is.

A hűséges társ, a feleség a maga módján ápolja férje emlékét ■

Nem sokkal id. Szabó István halála előtt éppen a park fotózása céljából jártunk férjemmel Benczúrfalván. Pista bácsi a kertben üldögélt, láthatóan magába roskadva, gondolataiba mélyedve. Nehéz volt ebből a hangulatából kizökkenteni. Köszönésünkre felfigyelt ugyan, de először talán meg sem ismert bennünket, az elvesztett lába helyén érzett kínzó fájdalmakra panaszkodott, amelyektől a műtét sem szabadította meg. Eközben érkezett meg a kertből Ilonka néni, kosarában a szépen összeválogatott gyümölcsökkel. - Mióta apa nem tud kijárni, én hozom ide neki a kertből azt, amit szeret- mondta kedvesen és beljebb invitált bennünket.

Beszélgetésünk során ismert nevek, régi emlékek hangzottak el, s Pista bácsi mintha lassan elfeledte volna minden baját, rövid

idő alatt éveket fiatalodott. Egyre vidámabban mesélt, majd felvezetett bennünket a műterembe is, a „szentélybe”. Az idős művész soksok alkotását addig is ismertem és mindig megcsodáltam, de amit akkor ott láttam, az lenyűgözött. Új és régebbi, kisebb és nagyobb méretű, kész és még befejezetlen, a legkülönbözőbb témájú szobrok majdnem mindegyikéhez fűzött valami megjegyzést. Akkor éppen a Golgota tizenkét stációjához készülő szoborcsoportokon dolgozott és talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy hatalmas lelkesedéssel, akarással. Olyan volt ez, mint amikor a gyertya lángja még egyszer utoljára fellobban, de olyan erővel, mint ahogy addig

még soha! Nem csoda, hogy egy ideig szólni sem tudtunk.- Ha sikerül elkészítenem mind a tizenkettőt, megveszi a

Vatikán - mondta, de éreztem, hogy neki nem az a legfontosabb, hogy majd megvásárolják- e, hanem az, hogy megcsinálhassa ezt a lelke mélyéből fakadó, életművét betetőző alkotássorozatot, amelynek minden egyes szobra külön is egy-egy remekmű. Akkor éppen a negyedik stációnál tartott.

Ilonka néni megsimogatta a készülő művet és felénk fordulva halkan, szomorkásán megjegyezte:- Nem hiszem, hogy mind befejezi.

Pedig Ő mindent megtett, hogy szerető, gondoskodó lényével biztosítsa férje számára a nyugodt hátteret. Igazi feleség volt és maradt.

Bennem az egész beszélgetés során többször is felmerült, hogy vajon mi lesz a sorsa ennek a hatalmas értékű hagyatéknak, de nem tartottam illendőnek rákérdezni. Pista bácsi lelkes, bizakodó szavaiból pedig úgy tűnt, benne fel sem merült annak a gondolata, hogy ezeket és a korábban már a múzeumba került szobrait hosz- szú időn át, vagy talán véglegesen nem láthatja az a közönség, akik számára készítette, mert azok valahol elzárva, esetleg a múzeumi raktár mélyén porosodnak. Talán jó is, hogy nem sejtette az azóta tapasztalt tényeket, amelyekről most fia, ifj. Szabó István beszélt.

Valóban el kellene gondolkodnunk azon, hogyan bánunk ezzel

és az ehhez hasonló művészi hagyatékokkal.

Úgy gondolom, ezeket nemcsak az alkotóik iránti tiszteletből kell megbecsülnünk, hanem azért, mert számunkra és utódaink számára is az életünket megszépítő, gazdagabbá tevő kincseket jelentenek.

De csak akkor, ha megfelelő körülmények között hozzáférhetőek, bármikor láthatjuk őket.

Szülővárosom, Pécs példája ötlik fel bennem, ahol egyetlen olyan nagyságrendű múzeum sincs talán, mint a mienk, mégis kisebb épületek sorában Schaár Erzsébettől Vasarellyig, Csontváritól Martyn Ferencig biztosították az oda kötődők művészeti örökségének méltó körülmények közötti kiállítását a város szépítése, lakóinak és az odalátogató turisták programjának gazdagítása céljából is.

Palócországban, ahol annyi érték termett a művészetek világában, mint virág a réteken, nincs igazán biztosítva ezek tartós bemutatása sem Salgótarjánban, sem másutt. Hogy csak az eltávozottak közül említsek néhányat: id. Szabó István, Farkas András, Iványi Ödön, Czinke Ferenc és mások művei is megérdemelnének egy nagyobb, vagy esetleg több, kisebb galériát, bemutató- helyet. Az elődök elfelejtése bennünket szegényít. Azáltal is, hogy a ma még köztünk élő alkotók művészi ambícióinak is szárnyát szegheti.

FANCSIKNÉ CSABA MÁRIA

Az idős művész a műteremben alkotásaitól körülvéve ia szerző felvételei)