Nógrád Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-305. szám)
2000-12-09 / 288. szám
2. OLDAL íjjj^jjjj SALGÓTARJÁN MEGYEI KÖRKÉP 2000. DECEMBER 9., SZOMBAT Faragó Zoltán: T E R E F* J Á e Ö Szigetek a ködtengerben Különleges volt az időjárás az elmúlt napokban: a mélyebben fekvő területeket állandóan köd ülte meg, még napközben is. A sűrűsége persze változott: néha elvékonyodott, száz méterekre el lehetett látni, máskor meg olyan sötétséget okozott, mintha az este közeledne már délelőtt. Néha olyan volt, mintha apró esőcseppek lebegnének a levegőben vagy hullanának alá igen lassan: szitált a köd. A nedves levegő megborzongatta az embert, mert a párás időben a hőmérsékletet még valamivel alacsonyabbnak is érezzük. Aki csak a völgyekben járt a napokban, az észre sem vette, hogy pár száz méterrel magasabban egészen más a világ! A felhőtlen égboltról a nap szélesen rámo- solygott a világra, és a laposan érke ző sugaraknak a déli órákban még némi erejük is volt. A fakó színek persze nem feledtették a telet, de, míg az alacsonyabban fekvő terüle teken sok helyen jégkristályok fe hérlettek az avaron, jéghártya képződött a pocsolyák felszínén, addig a hegyekben, a magasabban fekvő területeken még a kabát is lekívánkozott az emberről. A Medves-fennsík egyszer kiszabadult a ködből, másszor meg elveszett benne, legalábbis lentről nézve. Ez attól függött, hogy honnan érkeztek a légmozgások. Ezek azonban olyan gyengék voltak, hogy szélnek nem is lehet nevezni őket. A vecseklői kőbánya környékén járva tiszta időben hihetetlen távolságokat bekalandozhat a szem. A Bükk-hegység nyúlványaitól az északi Mátta-bércig, a Karancstól a Medvesmagasa nevű csúcsig ellátni, pedig ez a hely nincs is különösebben magasan, a tengerszint felett úgy ötszáz méter körül lehet. A rég felhagyott kőbánya közelében hirtelen szakad a mélybe a másfelé többé-kevésbé lapos fennsík. Pontosan a peremén áll itt egymástól nem messze egy vénséges ko- csánytalan tölgy meg egy jókora vadkörtefa. Olyanok, mintha ezen a szakaszon a gyökereikkel tartanák a fennsíkot, nehogy egy óvatlan pillanatban lecsússzon a mélybe, a Gortva-völgybe... Most azonban a mélyebben fekvő részeket megüli a köd, a máskor jól látható Tajti és Vecseklő falu valahol a ködpaplan alatt bújik meg. Nem is paplan az, hanem inkább tenger, mert a páragomolya- gok, ha lassan is, de hullámzanak. A köd- tengernek még saját szigetvilága is van: egy-egy dombhát, hegycsúcs, vonulat irtott kiemelkedik a ködből. A tejszerűen fehér köd alól valahonnan kolompszó hallatszik. A jószágokat nem látom, de aztán a szél odébb fúj néhány vastagabb foszlányt, s egy hosszan elnyúló domboldalban, valahol a határ szlovák oldalán, kisebb csoportokra bo- molva ott legel a juhnyáj. Szinte hihetetlen, hogy a légvonalban is vagy kilométernyire eső fennsík peremére felhallat- szik a kolomp hangja. Néha, amikor a gyenge szél szemből fújdogál, felismerem a juhászkutya jellegzetes csaholását is, sőt, később látom, ahogyan a birkák egy része irányt vált. Biztos, hogy az eb irányítja őket, a pásztor első számú segítőjét azonban, bárhogyan is figyelem, nem sikerül megpillantanom: belevész a távolságba, a párába, az újra a völgybe gomolygó ködbe... Ezen a helyen a fennsík szélén egy különleges, szubalpesi jellegű bükkös tenyészik. Jóformán a szildákból nőnek ki a halványszürke kérgű, gyönyörű szálfák, s egyúttal a gyökereikkel meg is fogják a kevéske földet a nehezen járható meredélyen. Útközben egy nagy halom őzhullatékra leszek figyelmes. Egy különleges alkalmakkor közölhető fotó lehetőségét fontolgatva kerülgetem a granulátumszerű kupacot, amikor a bükkös széléről egy őz ugrik meg. Szürke télikabát van rajta, s fülein valamivel túlnyúlnak az agancsszárai. Furcsa egy kicsit, mert az őzbakok rendszerint már novemberben ledobják ékességüket. Úgy tűnik azonban, hogy az időjárás nem sürgeti a megfelelő hormonjaikat, amik beindítanák az agancshullajtás és persze ezzel együtt a felrakás folyamatát is. A bak valami biztonságosabb hely után néz, az avarcsörgés gyorsan elhal a távolban. A kitaposott váltókat látva azonban egészen biztos, hogy vaddisznók is járnak erre, friss nyomot azonban nem találok. A nagy bükkfák között éktelenkedik néhány derékmagasságban elvágott tőke is, egy korábbi ritkítás eredménye - bár inkább következménynek lehet ezt tekinteni. Az egyik tőke szélén valami sárgásbarna, madártojás- szerű valami türemkedik elő a repedésből. Lefeszítek egy darabot a korhadó fából és a repedés alól egy csupros gomba tűnik elő: a madártojásféle egyiknek a kalapja volt. Micsoda rejtekhelyét talált magának, ahol még télen is megnőhet! Az egyik élő bükkfa tövénél lódarázs- lépeket találok; egykor háromemeletes volt, azaz három, férfitenyérnyi korongot építettek egymás fölé, vékony szárral ösz- szekötve a fullánkosok. A lépek felett, úgy térdmagasságban egy odú eléggé széles nyílása tátong a bükkfában. Mi lakoltathatta ki onnan a darazsakat? Alighanem a darázsölyv, még valamikor a nyár végén: rajta kívül legfeljebb a borz birkózik meg a félelmetes szúrású, kisujjnyi hosszúságú rovarokkal - de talán még ő sem... Tény, hogy a közelben az ősszel találtam már egy feldúlt darázsfészket, ami földi üregben volt. Ott is alighanem a darázsölyv táplálkozott - ezek a madarak azonban most valahol a Nílus völgyében vadászgathatnak a rovarokra, mert telelni az irodalom szerint Kelet-Af- rikában szoktak. A szubalpesi bükkös aljnövényzete egy korábbi ritkítás miatt meglehetősen gazdag: ebszőlő, egy-egy csenevész mogyoróbokor, feltörekvő bükk- és gyertyáncsemeték állnak itt, kisebb-nagyobb sis- kanádfoltokkal vegyesen. A leggyakoribb azonban a fekete szeder: tüskés indáival sok helyen elkapja az ember nadrágszárát. A levelei nagyrészt még mindig zöldek - az őzek és a szarvasok, ahol nem etetik őket, rendszerint ezen telelnek át de ahol sok napfényt kapnak, ott gyönyörű tűzpirosra színeződtek. Érdekesek az iszalag bolyhos magvai is: egy-egy cserjét vagy fát jó sűrűn benőnek, aztán ellenfényben úgy néznek ki az ököl nagyságú pamacsok, mintha hógolyók lennének a gallyakra kötözgetve. Mit látni még ilyenkor a csendes erdőn? A mindig csapatosan járó cinegéket, a hozzájuk csapódó csuszkákat, fakúszókat, királykákat, harkályokat, vörösbegyeket, a Medvesen mindenfelé előforduló hollókat, szajkókat, a feltűnő helyeken üldögélő gatyásölyveket, a bogyótermő bokrokon táplálkozó fenyőrigókat, a kényelmesen üldögélő süvöltőket, citromsármányokat, csapatostól repkedő tengelyeket. Néhol az ösvény széléről nagy szárnyverdeséssel felröppenő fácán ijeszt rá az emberre... Akármilyen csendes is az erdő, a madárvilág változatos mostanában! Mátrakeresztes felett, ha lehet, még szebb volt a napokban a napsütés és a pá- ragomolyagok váltakozása. A völgy aljában olyan sűrű volt a köd, hogy legfeljebb húsz lépésnyire lehetett ellátni. A faluban éppen temetés volt, a feketébe öltözött, útszélen ballagó emberek csak az utolsó pillanatban bukkantak elő a nappali félhomályból. A szerpentinen azonban, már az első kanyar után, egy csapásra véget ért a sötétség és az erdőre ráragyogott a napfény. A déli oldalt nagyrészt cseres borítja, kevés gyertyánnal elegyesen. Néhány nagyra nőtt, vénséges madárcseresznye is áll közöttük: ezek alighanem egy évtizedekkel korábbi erdőirtás túlélői. A völgy átellenes oldalában, légvonalban legfeljebb száz-kétszáz méterre bükkös nő: ez a fafaj az árnyékos, hűvösebb északi oldalon szépen tenyészik. A köd ott gomolygott a fekete és szürke fatörzsek között is. A foszlányok egyszer feljebb kúsztak, mász- szor lejjebb szálltak, ahogyan a légmozgás sodorta őket. A fák alatt egyik percben még szikrázóan sütött a nap, a másikban azonban csak sejteni lehetett a ködfátyolon keresztül, hogy hol is lehet a fénylő korong. Az erdő varázslatos tündérvüággá vált, a pára- gomolyagok között átszűrődő fények a fekete és sötétszürke fatörzsek között bujkáltak. Valahol harkály kopácsolt egy fán, a hangerőből ítélve vadami kisebb termetű faj lehetett. Elröppenni is láttam, de csak szürke árnyéknak tűnt. A sűrű homályból őszapók jellegzetes cippantá- sait is hallottam, de megpillantani nem sikerült az aprócska madarakat: még a fák koronájáig sem lehetett mindig ellátni, bár ezek a pillanatok ritkák voltak. Később a köd egyre feljebb nyomult a völgybe, a napsütötte hegyoldalt is eltakarta. Lenn, a mélyben, legalábbis egy hosszú szakaszon ekkor már majdnem olyan sötét volt, mintha esteledne... Evangelizáció: a pusztulás megállításának záloga „Megszülettél közreműködésed, nélkül, de nem üdvözülhetsz közreműködésed nélkül" Életünk helyes értelmezése volt lényegében alapja annak a kitűnően sikerült előadásnak, melyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége balassagyarmati elnökük, dr. Limbacher Gábor rendezésében tartott november 25-én a városi könyvtár kupolatermében. NiDiródok hírlevele Készül a Nógrád megyei vadászalmanach Napvüágot látott az Országos Magyar Vadászkamara Nógrád Megyei Területi Szervezetének hírlevele, a Nógrádi Vadász. Az elmúlt hónapok eseményei mellett az elkövetkezendő időszak terveiről is olvashatnak benne az érdeklődők, s felhívást is találnak a készülő Nógrád megyei vadászalmanach szerkesztőitől: aki teheti, segítse munkájukat. Várják az értesítést azokról a dokumentumokról, amelyek érdekesek lehetnek a megye ez irányú bemutatásában (például régi fotók, emléktárgyak, különleges trófeák, egyebek). Jelentkezni a vadászkamara irodájának címén - Salgótarján, Múzeum tér 1. - vagy a 32/314-929-es telefonon lehet. __________■ M adaraink védelme A meghívott előadóvendég: dr. Kellermayer Miklós orvos, egyetemi tanár volt, akinek nagy feltűnést keltő írásai közül már magyar nyelven is több megjelent. Ezúttal is az „Elmulasztott reformkönyv” című kötetét pillanatok alatt elkapkodta a hallgatóság. Amerikában is nagyra becsült vendégünk előadását sokan látogatták. Jellemző, hogy például Texas állam nagyhírű egyetemén, annak klubjában, ahol kormányjelöltek szoktak előadást tartani - meghívásra - beszélt Magyarországról, népünk életéről. A „veszélyeztetett nép” szomorú sorsáról szólt, ismertetve népünk életének kimagasló eseményeit, világraszóló hőstetteit, szenvedéseit, sok példává mutatva be szeretet- re, megbecsülésre váó méltóságát. Beszédét így fejezte be: „Most köszönöm meg a szemeikből felém áadó biztatást, a felajánlott segítséget, mert tényleg egy kedves, szeretette méltó nép megmentése a tét.” Az Ipoly-parti váos vendége a pécsi tudományegyetem orvosi fakultása klinikai biokémiai intézetének egyetemi tanáa. Előadásának címe volt: „A tudomány és istenhit újraegyesítése életünk megmentésének záoga.” Előadását megfelelő filmek beiktatásával gazdagította. Nyugodtan leírható: az előadó műiden szava aranyat ért. Olyan szug- gesztív erővel tudta elmondani és bizonyítani a mondanivalóját, hogy a legkonokabb hitetlenben is megmozdult az érdeklődés. Műit biológusprofesszor, ügyesen szőtte bele beszédébe többek között az emberi sejt csodálatos szerepét, melynek figyelése jó áapot adott egy vele összefüggő törvény részleteinek pontosabb megismeréséhez is. Megtudtuk, hogy a megtermékenyített petesejtben, annak magjában, a gének hámazában benne van az összes információ, amely az egész ember, az ákotó, önálló gondolkodásra képes legnagyobb természeti csoda kifejlődéséhez kell, de a sejtek sokasodása mellé rendelt differenciáódás (a sajátos rendeltetésű szervek kialakulási folyamata az egyedfejlődés során) meghatározott szabályozó mechanizmusok útján valósul meg. Ennek a szabályozásnak első lényege: a gátlás a gének kifejeződése. Előadónk annak idején egyetlen sejt megfigyelésére áldozta munkásságát. Ebből az élő sejtből megértette a gátlás, a lemondás, mint a valamivé válás, azaz a differenciálódás működését.- Van szabad akaratunk, mely valóság, emberi mivoltunk legfőbb záloga. Tudnunk kell, mit is akarunk, a beteljesedésünkhöz. Szabad akaratunkat követve nem léphetünk ki a ránk vonatkozó törvény keretei közül, mely nem más, mint a lét legfőbb szabálya. Szent Ágoston szerint így jelentkezik: „Megszülettél közreműködésed nélkül, de nem üdvözülhetsz közreműködésed nélkül.” Vagyis aktív közreműködésed nélkül nem teljesítheted be mindazt, amiért egy adott időben a Földön vagy. Tehát ismernem kell a törvényt, azután követnem kell. Van róla írás, de ha figyelem a természetet, ott találom meg leginkább a rám vonatkozó lényeget! Tudni kell, hogy amit a sejtek bennünk természetüknél fogva pontosan tesznek, azt nekünk saját, belső elhatározásunkból kell tennünk.- Azt kell magunkévá tennünk, hogy az élet egység. Az élőlény az élethez szükséges erőforrásával képeznek megbonthatatlan egységet. A Föld, az élővilág és a Nap, minden élő közös energiaforrása: egység! Ehhez rend, a rendhez pedig törvény tartozik. Ötmilliárd éves Földünkön úgy négymillió évvel ezelőtt valahogy létrejött az első élő sejt, az őssejt. Ebből az egyetlen őssejtből népesedett be a Föld, az élőlények csodálatos mü- liárdjaival.- Az élő sejtek egy része arra differenciálódtak, hogy befogják a Napból jövő sugárzó energiát és azt a többiek számára felhasználható cukormolekulákba építsék. Ez az élet termodinamikájának a lényege. (A fizikának ez az ága a hőegyensúllyal, továbbá a hőnek és más energiafajtáknak kölcsönös átalakulásával foglalkozik.) Szüárd és a tudomány által is megerősített alapon nyugszik az az igazság, hogy műiden egyes ember megismételhetetlen egyedi csoda. Személy, egyetlen sejt fázisától.- Gyermekellenségünk az oka annak, hogy mi lettünk a legroha- | mosabban fogyó, a legbetegebb nép a világon. Innen kell kezdenünk önmagunk gyógyítását. Meg kell térnünk! Igazolja ezt nemcsak jelenünk, hanem a múltunk, a történelmünk is. Műidig jól kezdett menni sorsunk, amikor közeledtünk Istenhez. Ám bajba jutottunk, amikor távolodtunk Istentől - hangsúlyozta a professzor. Végtelen kegyelem viszont, hogy mostanra már nemcsak a hit fényében sejtjük, hanem a feltárt igazságok alapján tudjuk is, hogy a magyarság, de az egész emberiség is csak akkor élhet, ha valóban megtér, ha valóban benne él Istenben. Ezért igaz, hogy a nemzetpusztulás végveszélyében a ma- gyarság számára az egyetlen nemzetmentő politika nem lehet más, műit Magyarország újra evangeli- zálása. Megtérése a gyermekekhez, a gyermekekben rejlő misztériumhoz, a karácsony misztériumához. Micsoda öröm, micsoda remény, micsoda kegyelem mindezek felismerése és hirdetése az új évezred elején! _______KAMARÁS JÓZSEF I rataim rendezgetése közben egy régi, megsárgult, szakadozott, kis füzetszerű könyvecske került a kezembe „A hasznos madarak védelme” címmel. A könyvecskét, amely 1910-ben jelent meg, dr. Petényi József írta és az „Uránia” Magyar Tudományos Egyesület Népszerű Tudományos Felolvasások sorozatának 114. számú füzete. A könyvecske így kezdődik: „Milyen az erdő, milyen a liget madárélet nélkül? Olyan mint a kert virág nélkül. Olyan mint éjjel az ég csillag nélkül. Bizony komor, egyhangú, elhagyatott. Habár csodáljuk az erdő magasra törekvő fáinak nagyságát, a zöldellő lombozat szépségét, de szívünk nem derül fel, egy cseppet se hévül. Hátha még a lombokat pusztító ősznek csúf munkáját látjuk benne, a lehangoltság vesz erőt rajtunk. Milyen más az erdő képe, ha benne a tarka madársereg nyüzsög, pajzánkodik, űzi egymást. Kedves csevegésük, víg daluk szívünkbe gyönyört, vidámságot varázsol. Mennyi élet tárul fel előttünk ilyenkor, csak néhány pillanatra is.” Ezt követően felsorolásra kerülnek az erdőn, mezőn élő énekes madaraink, majd a végén egy nagyon szép verssel zárni. A költemény írója Jakab Ödön, címe: Madarak védelme. Szeretitek a dalt, de mit is kérdezem? Ki ne szeretné, ha cseng a dal édesen? Amely szívnek a dal nem öröm, nem vigasz: Bűnökre fogamzott durva sötét szív az, Verjen akár bíbor, akár daróc alatt. |! Ne bántsátok hát a dalos madarakat! (Részlet) VARGA FERENC MADARÁSZ Hárman a csúcson: taplógombák teremnek a törött bükk törzsén V iszalag repítószórős magvai
