Nógrád Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-305. szám)
2000-12-08 / 287. szám
SALGÓTARJÁN BALASSAGYARI MEGYEI KÖRKÉP 2000. DECEMBER 8., PÉNTEK PÁSZTÓ Egy falu, egy nap, egy lap - Ősagárd | Egy község sorsát, jövőjét az apróságok ottani száma is sejteti - tudja ezt Ősagárd önkormányzata is. A faluvezetés szívügyének tekinti, hogy lehetőségei szerint mindent megadjon az óvoda zavartalan működéséhez. Mindezt Vidovszki Andrásné vezető óvónőtől tudjuk, aki Felsőpetényből ingázik át minden nap Ősagárdra. Ebéd előtti játék, foglalkozás az ősagárdi óvodában- Tíz kisgyermek jár az óvodába, maga az intézmény dupla ennyi csöppség befogadására is alkalmas - így a vezető óvónő. - Abban bízunk, s ennek már vannak jelei, hogy megfordul a világ, s a fiatalok nem a város felé fordulnak, hanem a nyugalmasabb falut választják. Ahhoz azonban több munkalehetőség is kellene, majd ha lesz, letelepülők is lesznek, s gyerek is születik... Ami már az óvoda udvarán szembeötlő az a gazdagon felszerelt játszótér.- Pályázaton nyertünk 100 ezer forintot, amely összeget még 170 ezerrel megnövelt az önkormányzat - világosít fel Vidovszkiné. - A játékok felszerelésében, elkészítésében sokat Alkalmi „vendégkofák” a váci piacon Ahogy elnézem a Pijár András portáján az öregházi gang mennyezetéről fürtökbe lógó, száradó pirospaprika-füzéreket azt gondolom, ha országosan más is a termesztés központja, akkor Nógrádban mindenképpen Ősagárdnak jár ki e titulus. Mielőtt még más palócföldi település kikérné magának, maga a házigazda igyekszik lehűteni lelkesedésemet.- Csak házi használatra termesztettük, minden nap megnézem, amikor csörög a szárazságtól megőröljük, van egy kis okos gépünk, az asszony kezeli. Januárban tervezünk disznóvágást, akkor már a saját őrölt paprikával keverem meg a kolbászt - mondja a piros aranyról András gazda utalva a tél együk legfontosabb eseményére is egyben. Ugyanakkor azt is megtudjuk: nagy a család, évente két három alkalommal is elhívják a böllért. - Mélyhűtőnk van kettő is, az asszonyok lefagyasztják a húsfélét, nem látjuk belülről az üzletet. Miközben odakint sűrűn szitál a köd, jólesik a kiskonyhában beszélgetnünk Pijár Andrással, aki gazdakötényét se vette le, néhány percre hagyta félbe a szecskavágást. A nagy lakáshoz keskeny járda vezet, csukottak az ajtók, de kéményéből szállongó füst jelzi, kora este már oda tér meg a Pijár család. A nyári konyhában telefon, széntüzelésű kályha mellett radiátor, az asztalon mikrosütő szolgálja az itt lakók kényelmét.- Központi fűtés van már az egész portán, de addig nem indítom be a gázkazánt, amíg nem lesznek hidegebbek, addig jó a kályha is - jegyzi meg Pijár András, mutatva a ház végében glédába rakott fahasábokat, meg az egy-két hónapra hozzáaprított gyújtóst. - Takarékoskodni kell, másként nem megyünk semmire, az unokáknak meg megvannak az igényeik... A takarékossággal kapcsolatban másról is | szó esik, Pijár András és felesége vásároznak: J Ősagárdhoz Vác fekszik a legközelebbre, az ! idős házaspár hetente felpakol zöldségfélével, s bátyusán buszoznak be az egyházi székhely piacára. András gazdának van egy specialitása is:- Az asszony felel a zöldségért, hogy a répa, gyökér mind elkeljen. Az én „asztalom” a tökmag, szép sárgára pirítva 20-30 adagot is bepakolok, 50 forintért adom a kuncsaftnak, mire fájrontot hirdetünk megvan a napszám.- ízes, zamatos és nagyon egészséges - jegyzi meg András bácsi, mintha örökké üzleti marketinget tanult volna az élet iskoláján. A tűzhelyen tepsiben pirul egy újabb Vácra szánt szállítmány. Az öreg belemarkol és tenyerembe szórja a meleg magokat. - Vigye, Tarjánig hosszú az út, még kocsival is... A nyugdíj nem jelent a parasztnak nyugalmat Gazdaasszony gondja... - Már a szülői háznál megszokta ez munkát Ősagárdon a falu széli házak egyikében él Töreki Árpádné és családja. Tágas porta elülső traktusán a ház kerttel, hátrébb a gazdasági udvar istállókkal, pajtával, szénatárolóval. Már az előszobában látszik, hová is érkeztünk: korszerű fejőgép mellett sajtérlelő kád terpeszkedik, azok körül szorgoskodik a gazdaasszony, Törekiné.- Már a szülői háznál megszoktam a paraszti életforma tiszteletét, vagy ennél egyszerűbben: részt vettem a ház körüli munkában, a jószágok gondozásában. Anyámék hál' Istennek még élnek, most ők adják vissza az akkori segítséget, gyakran itt serénykednek az istállók körül, teszik, amíg bírják. A paraszt munkája nem ér véget, nem lesz könnyebb, ha eléri a nyugdíjaskort. Apámék életén is látom, ha megérjük ilyen lesz a miénk is, hogy számukra nem jelent nyugalmat a nyugdíj. Az életformát, s vele a munkát nem lehet feladni, mert akkor vége... Töreki Árpádné azonban nemcsak a szavak embere, munka mellett középfokú mezőgazdasági végzettséget szerzett, amelyet még technikusi vizsgával is megfejelt.- Úgy gondoltam, ha a férjemnek be akarok segíteni, akkor képezni kell magam, átlátni a teendők sorát és szakértelemmel nyúlni egy- egy problémához. Ő tíz éve kezdte magánvállalkozóként, akkoriban én még a nézsai téesz ősagárdi tehenészeti telepét vezettem, sőt: részt vettem a napi munkában. Időközben megszültem negyedik gyermekünket, mire gyes-ről visszamentem volna korábbi munkahelyemre se tehenészeti telep, se téesz, felszámoltak mindent. Hát most légy okos, biztattam magam, miközben némi háttérrel, munícióval rendelkeztem ahhoz, hogy ne essek teljesen kétségbe - teszi hozzá Törekiné. - Mi volt ez a „muníció”? Öt szarvasmarha az istállóban - ezekkel kezdtem meg társvállalkozói munkámat. Tej, sajt, az állomány lassan szaporodott, jelenleg tizennégy jószágot gondozok. A hátsó udvaron néhány erőgép és kiszolgálóberendezései sorjáznak a téli fagyban...- Időközben gépvásárlási pályázatot nyújtottunk be, amelyet megnyertünk 3 millió forintért vettünk munkagépet. A tenyészállatok mellé néhány genetikailag kiváló képességű borjút is beszereztünk a nőtincsi szövetkezet állományából. Közben fizettük a hiteltartozásunkat, lassan kinőttük a portát, mivel a törlesztési kötelezettség arra sarkallt bennünket, hogy előremenekülve fejlesszük gazdaságunkat, növeltük a tehénállományt. Törekiék a volt szövetkezet majorjában vettek bérbe 1996-ban egy lepusztult istállót, ott helyezték el a 37 tehenet, s dolgoztak, vagy inkább robotoltak a jószág körül napestig. Aztán következett egy a tragédia...- Embert próbáló idők voltak azok, hiszen nem tudtuk mit vállalunk. Férjem mellett idős szüleim is segítettek már akkor is. Villany sokáig nem volt, víz egyáltalán, azt a faluból lajton hordtuk, télen mire kiértünk gyakran csak a jeget nyalogathatta a szomjas állat. Egy ép ablak nem volt, ahol a tető nem ázott be, odatereltük, ott helyeztük el a jószágot. Akkor még nem tudtuk, hogy ennél rosszabb is lehet, miközben utólag mondom, szent meggyőződésem, hogy akkor a „csúcson” voltunk. A baj ott kezdődött, amikor '97-ben egy tűz során elégett 2 millió forint értékű takarmányunk. Október végén élelem nélkül maradt a jószág, közben a számlákat fizetni kellett. A tragédia ellenére sem adtuk fel, bár eladni kényszerültünk az állomány felét. Az értük kapott pénzből bővítettem, korszerűsítettem az itthoni istállót: vízvezetéket, önitatókat szereltettem fel. - Nem fejeződött be a munka, gépszín és újabb istálló építése is szerepel Töreki Árpádné terveiben.- Hogy lehet ezt bírni, anyagi j megroppanással lelki terhekkel fizikai megpróbákaiásokkaH - merül fel az emberben a kérdés, nem haszontalanul. A törékeny asszony szavaiból viszont kiderül: sokat kibír az ember, erejét meghaladó csapásokat is, meg aztán dolgozni, gondolni az utánunk jövőkre...- Nős volt a fiam, tragikus hirtelenéggel távozott közülünk, maradt utána egy árva. Amikor a kisunokámra nézek a fiamat látom benne, s ez is éltet. Érte, meg a többi gyermekeinkért, unokáinkért is tovább kell dolgozni, miközben sokszor, ezerszer is azt gondoltam, hogy nincs tovább, vége. De ezer- egyedszerre is újra kezdjük a férjemmel, s a szüleimmel, mert a tengernyi, gazdaság körül járó gond, s munka éltet, míg a bizonytalanság pusztítja az embert. Volt részünk mindenben, de azt tartom hit nélkül nincs élet, ez adott erőt a tragédiák idején a csüggedésben, ez vezet további utamon. Összetartó erő a hit Szolga Tőkés Sándor evangélikus tiszteletes hét éve szolgál Ősagárdon. Bár kicsi a falu, mindig pezsgő hitélet zajlott a gyülekezetben, az ottani történések jótékonyan hatottak a község lakói egészének az életére, úgy is mondhatnánk egész társadalmára. Talán ezért: a falu nem maradt pap nélkül, az elődök jó híre, munkássága tovább kötelez - tartja Szolga Tőkés Sándor tiszteletes, aki hét éve egy decemberi hideg reggelen érkezett családjával együtt a nyugat-nógrádi falucskába.- Nem lehet panaszom, az itt sorsot érdemelt embertársaink, s emiatt megvan bennem is a keserűség. Mit tehetünk? A hit, a közösségi szeretet gyakorlásával bővíteni, egybe tartani a gyülekezetei - kérdezi, s rögtön meg is adja a választ az Erdélyből elszármazott, fiatal tiszteletes. Rövid beszélgetésünket már a tágas, gondosan berendezett gyülekezeti teremben folytatjuk.- Mivel a templom teljes - várhatóan 10 millió forintot felemésztő - belső felújítása zajlik, itt tartjuk az istentiszteleteket is - mondja Szolga Tőkés Sándor. Szolga Tőkés Sándor tiszteletes élők aktívan, lelkesen élik meg hitüket, s ez öröm egy papnak, amikor látja, hogy munkájának, szolgálatának van értelme, ez ad erőt tulajdonképpen. Egy 350 lelkes faluból 90-100 gyülekezeti tag látogatja meg a templomot vasárnaponként, s ez jó arány, örvendetes számomra. Nem lehetek elfogult, van szemünk, látjuk, hogy az ital miatt sok ember, s általa sok család kerül veszélyes helyzetbe. Előttünk mennek tönkre, fogynak el jobb- Szép számmal járnak ide fiatalok, középgenerációbeliek egyaránt. Számos alkalmat találunk arra, hogy minél többen és •többször legyünk együtt ezen falak között. Évente több alkalommal is tartunk „telt ház” melletti szinielőadásokat. Mesterien játszó amatőrökről van szó, akikkel már a próbák során is öröm együtt dolgozni. A karácsonyi ünnepek közeledtével újra itt a készület ideje... Az oldalt írta: Szabó Gyula Sándor, fotók: Rigó Tibor „Marka babái a legszebbek” Kevesen vannak már a faluban, akik palóc babák készítésében lelik örömüket, meg aztán ebből a konyhapénzhez is tudnak tenni, vásárlókedvű turisták jóvoltából. Ha mégis találkozni akar ilyennel, akkor menjen a Petyánszki Andrásnéhoz, Min'ka babái a legszebbek. A kiskonyhában pihennek a babák. Petyánszkiné térül-for- dul, s pillanatok alatt már csak elvétve veszi fel egy- egy idősebb asszony, amikor jelenes ünnepeken elmennek a templomba. Én a nagyanyámtól tanultam tiszteim a régi holmit, ő le se vette volna fejéről a féketőt. Hétköznap egyszerűbbet viselt, vasárnap cserélte szebbre, díszesebbre. Igazából nem hordtam soha, készíteni azonban megtanultam. Leginkább saját örömömre, még a gyerekek is eljönnek megnézni néha az óvodából, ott a néphagyományokat ahogy megelevendik az ősagárdi múlt. Esküvőre készülő fiatal pár, kalapos legény, fényes csizmában, fekete ünneplőben, mellette büszke tartású menyasszonya, színpompás viseletben, kakatúrral vagy ahogyan errefelé nevezik „kacsicával” a fején. Aztán fiatal menyecskék, komorabb színbe öltözött idősebb asszonyok kerülnek elő a ládafiából és sorjáznak a viaszosvászon borítású asztalon. Aki mozgatja ezt a valósághű, mégis mesebeli világot maga a készítőjük, Petyánszkiné.- Régen volt, amikor ezeket a viseleteket hordták a faluban, ma hallom tanítják a legkisebbeknek. Néhanapján turisták is járnak errefelé busszal, megállnak rövid időre vagy éppen átporosz- kálnak a falun. Ilyenkor megszólítanak néhány embert, szó szót követ, s eljutnak hozzám is. Van aki pénzénél van, s jókedvében vásárol. Ha nem is jelent sokat, csurran-cseppen a konyhapénzhez. Legutóbb az önkormányzatnak készítettem egy „garnitúrát”. Ha fontos ember érkezik, neki dukál szerény ajándék, üyenkor kapja az én babámat, had lássa, vigye hírül: milyen is volt régen a népviselet Ősagárdon. A középkorban az udvari szolgálatot ellátó mesteremberek külön falvakban éltek, akárcsak a királyi vadászok: róluk kapta nevét a község, mivel egykor agarakat tenyésztettek itt. A község első írásos említése 1405-ből származik. Érdekes a falu birtoklástörténetének egyik emléke: 1424-ben Zsigmond király felesége, Borbála kapta meg adományként a falut. Agárd 1439-ben Szanda várának birtoka volt, 1526-ban Werbőczy István nádor birtokába került. A falu a török hódoltság idején elpusztult, s felvidéki szlovákokkal települt újra. Az evangélikus templomot 1786-ban építettek barokk stílusban, de a torony csak 1820-ban épült hozzá. A község neve eredetileg csak Agárd volt, s 1906- ban megkülönböztetésképpen az „Ős” jelzőt kapta. F. Z. Múltidéző Az önkormányzat szívügye az óvoda segítettek a szülők. Maroknyian vagyunk, éppen ezért duplán jólesik minden jó szándék. Szlovákul is ott díszeleg az óvoda neve az intézmény „cégtábláján”.- Nemzetiségi óvodaként működünk, heti két alkalommal Babka Zsuzsanna tanítja szlovák nyelvre a kicsinyeket. Evangélikus falu révén evangélikus hitoktató is jár hozzánk rendszeresen. Sok helyre meghívnak bennünket, mondhatni ott vagyunk a falucska közéletében: szüreti felvonulás, anyák, idősek napja nem múlhat el nélkülünk, nem beszélve a tél ünnepeiről, a közelgő karácsony már mindegyik kisgyermek szívében ott él. ___________________________■ Petyánszki Andrásné babáival. Vigyék hírül: milyen is volt egykor a népviselet Ósagárdon Töreki Árpádné friss almot készít a jószágnak
