Nógrád Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-305. szám)

2000-12-30 / 304. szám

2000. DECEMBER 30., SZOMBAT SZILVESZTER Nógrád Megyei Hírlap - 11. oldal „Mosoly a mélyből” Barlangtörténetek A barlangkutatás nem íróasztalhoz kö­tött munka. A mélybe leszálló kutatóknak sokszor saját életük kockáztatásával kell eredményt produkálniuk. Valójában nincs olyan ember, aki meg tudja mondani, hogy egy ismeretlen barlangba bebújva mi várja ott bent. Lehet, hogy ami kutatás­nak indult, az élethalál-küzdelemmé vál­tozik. A hideg, a víz, a sötétség szerves egy­ségbe forrva igyekeznek védeni a lenti vi­lágot. Ilyen helyzetekben mutatkozik meg az állóképesség, a bátorság, a barátság, akaraterő. Van azonban a barlangászai­nak egy olyan ága, egy olyan ősidőkbe ve­sző tudáshalmazata, amit ritkán vagy so­hasem publikáltak/publikálnak. Erről sze­retnénk a Tisztelt olvasókat tájékoztatni. Miről van szó? A mindennapi küzdelmek mögött rejtőző humorról, tévedések hosz- szú, vidám tárházáról. Nézzük hát! Száguldott a vonat velünk. Úü célunk Bulgária, Rila-hegység. Bakonyi barlang­ászok, van, aki életében először volt kül­földön. Igaz, hogy 1970-et írtunk. Külföld­re elég nehéz volt kijutni, pláne óriási megrakott hátizsákokkal, amelyek tartal­ma minden „jóérzésű” embert visszariasz­tott. Barátunk és „harcostársunk” kint a vo­nat WC-jében gondolkodott azon, érde­mes volt-e a háromnapos vajas-párizsis kenyeret megenni még a határ előtt. Na, de jött az útleveles, harsányan kiabálta - passport, passport! Mindenld odaadta, ki­véve Gyebut, aki a WC-n ült. Nemsokára bekopogtattak hozzá - passport! Gyebu - életében először külföldön - azt hitte, kö­szönnek, vagy valami üyesmi - kikiabált - passport. És ez így zajlott vagy 10 percen át, egyre hangosabb és idegesebb hang­nemben. Kicsit kínos volt akkor a helyzet, ma derülünk rajta. Expedíciónk immár a Rila-hegységben égbenyúló fenyőfák között csörtetett egy­re feljebb, addig amíg be nem sötétedett. Igaz, hogy karbidlámpáink voltak, de elég körülményes lett volna a zsák mélyéről előhalászni, ezért kis minilámpák kerül­tek elő, amiktől még sötétebb lett. (Hol voltak még akkor a Petzl fejlámpák?) Ve­zetőnk, Jóska úgy döntött, ideje nyugovó­ra térnünk, mert még agyonütjük magun­kat az erdőben. így is lett. A csapat elvac- kolta magát éjszakára. Gyebu (ki más) egy puha dombocskára ágyazott, nemsokára horkolt is mint egy dinamó. Az éjszaka Egy bírósági tárgyalásnak szigorú rendje, már-már rítusa van, ami persze nem zárja ki, hogy néha igen furcsa dolgok történjenek, meglepő kérdésekre még megle­pőbb válaszokat jegyzőkönyvez­zenek. Hasonló a helyzet a nyo­mozásoknál is - bár az nem állít­ható, hogy kabarétréfával ér fel egy éjszakai kihallgatás, de az ira­tok néha ilyenkor is többet mon­danak, mint amennyit a kihaüga- tottak beszélnek. Mai összeállítá­sunk anyagát szokás szerint az or­szág minden tájáról gyűjtöttük. A valaha volt legrövidebb nyomo­zás egy közlekedési baleset ügyében folyt - éppen egy napig. A meglehető­sen banális történet azzal kezdődött, hogy egy gyalogost elsodortak a zeb­rán, a rendőrség pedig arra a követ­keztetésre jutott, hogy a balesetért maga az elgázolt a felelős, mert féktá­volságon belül lépett le. Ilyen esetek­ben itt rendszerint véget is ér az eljá­rás, ám a rendőrök most újítottak: nyomozást rendeltek el közúti baleset gondatlan okozása vétségének alapos gyanúja miatt - a gyalogos ellen. En­nek csak két törvényi akadálya volt: az egyik, hogy gyalogos ezt a bűncse­lekményt nem követheti el, a másik, hogy ilyenkor a tettes másnak okoz gondatlanságból súlyos testi sértést, a közúti közlekedési szabályok meg­szegésével. A gyalogoson kívül senki más nem sérült meg, így a nyomozást - bármennyire is rontotta ez a statisz­tikát - már másnap meg kellett szün­tetni, bűncselekmény hiányában. Más: lassan öt éve, hogy egy buda­pesti autópiacon kölcsönös megelége­désre gazdát cserélt két öreg nyugati kocsi (a cserélés szó szerint értendő), majd az egyik boldog új tulajdonos be­vitte járgányát a rendőrségre „átírat­ni”. Ettől kezdve nem volt sem boldog, sem tulajdonos, mert az autót rövid úton lefoglalták, észlelve, hogy az al­vázszámot meghamisították, a rend­szám pedig eredetileg egy pótkocsi­hoz tartozott, amíg le nem lopták róla. Az ezek után haladéktalanul meg­keresett cserepartner persze hallani kellős közepén nagy ordításra riadtunk. Gyebu szaladgált összevissza és azt kia­bálta: - Öntsetek vizet a fülembe! Sokan azt hitték, rosszat álmodott, de nem, a víz­öntés után került ki, hogy óriási hangya- bolyra ágyazott és tele ment a füle han­gyákkal. Van ilyen. Még egy kis történet a hangyákról. Im­már hazai hegyek között, kis erdei patak partján pihentünk, amikor Bogyó kikapta a maga alá terített kabátját és - rohadt han­gyák kiabálással bőszen csapkodta a kö­vekhez - mint később kiderült az órája benne volt a kabátzsebben. Jó? - nem. A téli barlangban már kezdett fog- vacogtató hideg lenni. Ruháink átázva, sá­rosán lötyögnek rajtunk, karbidlámpáink már alig pislákoltak. Rájuk fért volna egy kikarbidolás és vízzel feltöltés. A csapat csak törte magát előre, éjszaka volt, ilyen­kor a legjobb sötét sáros lyukakba bujkál­ni. Végre az elöl lévő társunk felkiáltott: - Huzat! Mintha áramütést kaptunk volna, feléledt bennünk a barlangkutató szenve­dély, elkezdődött a munka. Egyre több kő és agyag hullott alá, a többiek fejére, nem kis átkozódást vonva maga után, de végre megvolt. - Gyerekek, óriási a huzat, vala­mi eszméletlen nagy rendszerre bukkan­tunk - így elölről. A lényeg az, hogy egy óra múlva bent voltunk, azaz kint. Ugyan­is a csapat kibontotta magát a csillagos ég alá. Jó kis munka volt. Koránt sincs vége a történetnek, hiszen ezek az események dominóelvszerűen működnek. Fáradtan, zúgolódva, alig vüá- gító lámpákkal indultunk el a csőszpusztai kutatóház felé. Kb. 5 küométerre volt, sűrű erdő, rétek, vizek váltogatták egymást az úton. Tibi vezette a csapatot, mivel állítása szerint ő ismerte legjobban a környéket. Félig befagyott vízhez értünk, jó fagyos februári éjszaka borult ránk. - Gyerekek mindjárt a háznál vagyunk, ez az a patak, amelyik kelet felől kerüli az utat. Átugrunk - így szólt és ugrott. Kb. térdig vízbe érke­zett. Prüszkölve és a hidegtől remegő han­gon kiabált vissza: - Nagyobbat ugorjatok, elég nagy a víz! így aztán a kis csapat nem­sokára a vízben volt, ki derékig, ki mellig. Ugyanis nem a pataknál voltunk, hanem a dél felé eső tónál. Akkor ott szidtuk Tibit, mint a bokrot. Mostanában sokat emleget­jük ezt az esetet. Szlovákiában voltunk a silicei fennsí­kon. A fennsík egy karsztvidék, tele függő­leges víznyelőkkel, sok-sok barlanggal. A csapatunk a „kis zsomboly” mellett tábo­rozott le, aminek az az érdekessége, hogy elnevezésétől függetlenül 140 méter mély volt, egybefüggő mészkőüreg. Egy köté­len ereszkedtünk le Attilával és kb. 80 mé­terrel lejjebb megálltunk egy zsebkendő- nyi párkányon. Fúrtunk magunknak szöghelyet és morfondíroztunk, mennyire lehet még az üreg alja. Mivel egyikünknek sem volt kedve a kötél végén himbálódzva segítségre várni, Attila javasolta, szóljunk fel a többieknek, dobjanak le kötelet, hogy folytatni tudjuk az ereszkedést. Jó ötlet volt. Elég nehéz 80 méter mélyről kiabál­ni, de valahogy sikerült. Férték maradtak fenn és valahogy vették a jelzéseket a mélyből. Ott álltunk nyakig sötétben két elhagyott hegymászó cseppkőnek álcázva a falon. Fentről ordítás - megy az anyag - jött is el mellettünk tekercsbe kötve, elzú­gott le a mélybe, a mai napig ott van. Ugyanis a kötélszáron történő eresztés he­lyett egyszerűen ledobták. Attilával egy­másra néztünk - marhák! - mondta ő és bölcs belenyugvással elindult a kötélen felfelé. Nagy program volt, hiszen több kö­tél nem volt a táborban. Viszont kint a kolibában nagyon jó volt a sztrapacska. A következő rövid történet a Béke bar­langban játszódott le, csapatunk, a Szikla­orom Hegymászó és Barlangász Club egy országos barlangásztalálkozón vett részt az aggteleki karszton. Egy program a sok közül a Béke bar­langba invitált bennünket. Beöltöztünk, ki-ki amilyen ruhája volt (ez később fon­tos dolog lett!), s elindultunk. Bent a bar­langban (óriási terek, vizes járatok) a ve­zető elmondta a tudnivalókat és mondta, hogy induljunk. Zoli, barlangászruha gya­nánt munkásruhában, belevetette magát a nyakig érő 6-7 fokos vízbe, azt hitte, arra megyünk. A vezetőnk csendben megje­gyezte - de nem arra. No most nincs vége a sikersorozatnak, ugyanis annyira elsza­kadtunk a csapattól, hogy ránk zárták a barlangot. El lehet képzelni az örömün­ket, reggel hatkor szabadultunk, Zoli át­ázott ruhában. Szidott minket mint a bok­rot, de miért minket! Menjünk át a Bakonyba, érdekes hely­szín, hiszen több évvel ezelőtt egy szakér­tő azt állította, ott nincs egy barlang sem. Azóta húszon felül regisztrálták a barlan­gok számát, köztük az Alba Regia barlan­got, ami igen tekintélyes (több kilométer hosszú!). A Bakony-fennsíkon az Álba Regia barlangkutató csapat tevékenyke­dik, sikeresen. Egy zsombolyt keresett a csapat már jó ideje, minimális eredmény­nyel. Ez a tevékenység a szántóföld köze­pén lévő facsoportban folyt. Pipi bácsi (a vezetőnk) búsan megtörölgette homlokát- jó ízeset káromkodott - ezt nem idézzük- végül így fakadt ki: - Nincs itt semmi, nem is lesz - ezzel a kezében tartott vasai­dat belevágta a földbe. A rúd hangos csör- renéssel eltűnt a kövek között és jó ideig hallani lehetett, hogy valahová tart. A csa­pat, mint a vadászkutyafalka, felütötte fe­jét és nemsokára megvolt a három kürtő zsomboly, az egyik legnagyobb a környé­ken. Több mint kétszáz méter mély és sok mellékága van. Azóta több barlangászt vit­tem oda, de mindig elmondom ezt a törté­netet. Ugorjunk, újra egy nagyot! Bulgáriai karsztvidék, barlangásztalálkozó. A tábor­ban elég hideg volt, többen megfáztak, többek között Pista barátunk, a pszeu- dokarszt jeles képviselője. Hogy volt már nemigen tudja, de a lényeg az, hogy egy felfázás elleni kúp helyett hashajtó kúpot alkalmazott magán, mindezt egy mély barlangtúra előtt. Jött, jött hősiesen, de egyszer minden kötél szakad. Elrohant egy oldaljáratba és nemsokára elégedett arccal jött vissza, igaz, hogy az összes zse­be hiányzott a ruhájáról, nem volt nála pa­pír - kint a többiek meg is jegyezték: - Jó szűk lehetett a barlang, hogy még a Pista bácsi ruhájáról is leszakadtak a zsebek, így volt. Egy bükki barlang sok csodát rejteget az odalátogatók elől, de mi nem a csodák miatt szálltunk alá. A Hajnóczi barlangot, véletlenül találták meg egri gimnazisták, azóta a környék egyik legvédettebb bar­langja. Többször túráztunk ott, elmond­tak minden tudnivalót, többek között fel­hívták a figyelmünket a kis tavacskákra, amikben kristályok ültek, mint tyúk alatt a tojások. Minket nem a szépség érdekelt, hanem a szörnyeteg. Manga Mihállyal és egy tiszaföldvári barlangásszal a végpont­ra készültünk lemenni. Kellemes túra volt. A víztől csöpögő falakon, sárga színű anyag kanyargóit lefelé, csizmafogó, ruhá­ból soha ki nem mosható. Hát végül leér­tünk, nyakig sárosán, vizesen. Az utolsó szakaszon egy kő alatt kellett átbújni, víz­ben és agyagban. A sisaklámpám beletúrt ebbe az elegybe és innentől nem tudtam újra begyújtani. Mihály elemlámpája in­kább sötétet gerjesztett, mint fényt, a bará­tunk karbidlámpájára pedig ráesett egy vízcsepp. Ki is aludt, gyufa nincs, piezo- gyújtó sáros, elem nincs, mindez a bar­lang legmélyén messze a „turistavonal­tól”. Mit tegyünk? A kötél adott, ahol fel le­het menni, nagy nehézségek árán felmen­tünk. Hogyan tovább? Mihály azt állította, ő sötétben is odatalál a vízhez és kimossa a lámpámat és a piezogyújtót. (Sötét alatt a következőt kell érteni: a szobában le­eresztjük a redőnyt, bebújunk a paplan alá és sötét szemüveget teszünk fel.) Ez a sötét vett körül bennünket. Hát jó ha vál­lalod - szólok így és Mihály elbotorkált a kővadonba a sötétbe. Fél óra sem telt bele (20 méterre voltunk a vízhez) visszajött. Megvan - közölte boldogan, be is gyújtot­tuk a lámpát, égett meg a bőr is a képünk­ről, mert egy kristályokkal teli medencé­ben mosta ki a lámpát. Sajnos, ez volt, az életünk függött tőle. - * Ezt a pár történetet szerettem volna az olvasókkal megosztani, bízva abban, hogy másképp nézik ezeket az embereket. _ ________________BUDA LÁSZLÓ V iccen kívül sem akart arról, hogy visszaadja a má­sik járgányt (addigra már egyébként is eladta), így az átvert és autó nélkül maradt jóember néhány segítőkész baráttal vidéki kirándulást tett, hogy rendezzék a vitás kérdéseket. A biz­tonság kedvéért nagyméretű botokat, baseball-ütőket és más célszerszámo­kat is vittek, a nézeteltérés megoldá­sába így később a nagy erőkkel kivo­nuló rendőrség is kénytelen volt be­avatkozni. Az ügy bíróság előtt folyta­tódott, amely bíróság megértőnek bi­zonyult, értékelve, hogy a fővárosi csapat vezetőjét végül is csúnyán át­verték, s így a magánlaksértéssel kombinált önbíráskodás méltányol­ható (ha nem is menthető) okból tör­tént. Erre tekintettel még a leginkább szorgoskodó elkövetők is megúszták felfüggesztett börtönnel - ám az ügyész ezt nem hagyta annyiban: fel­lebbezett, hogy mégiscsak csukjanak le legalább kettőt a vádlottak közül. Két indokot is felhozott, az egyik értel­mesebb volt, mint a másik: a volt tulaj­donost szerinte azért kell súlyosabb büntetésben részesíteni, mert az ő sze­mélyéhez kötődött az autóügylet(l), másfelől „a bűnügy megítélésénél nem hagyható figyelmen kívül az a kö­rülmény sem, hogy az ügy nagyobb nyilvánosságot kapott és a sajtó is fog­lalkozott aH. községben történtekkel". Ilyen komoly érvek bizonyára meg­hatották volna még a másodfokú bíró­ságot is - ha egy másik ügyész vissza nem vonja a fellebbezést. így aztán va­lószínűleg soha nem derül ki, hogy in­dokol-e végrehajtandó szabadságvesz­tést, az, hogy a sajtó (is) foglalkozott egy üggyel, illetve az, hogy valaki el­cserélt egy autót (amely kétségtelenül az ő személyéhez kötődött...) Az előbbi ügyész (aki a fellebbezést írta) más okból is bekerült a Riasztó Tettek Példatárába: egy alkalommal például nem átallott vádat emelni olyan vallomások alapján, mint példá­ul: „úgy hallottam, már nem tudom, kitől, hogy ő is szók' árulni kábító­szert. A nevét nem tudom, csak azt, hogy Dzsínek hívják és Dunakeszin la­kik.” Nagy meglepetésre a bíróság fel­mentő ítéletet hozott... A tárgyalásokon megjelenők gyak­ran a szellemileg kevés jóval megál­dottak közül kerülnek ki: egy ilyen esetben a vádlott háromszori felolva­sás után is azt válaszolta a tanácselnö­ki kérdésre (megértette-e a vádat?), hogy: nem. A sokat tapasztalt bíró rá­mutatott az ügyészre:- Ez az ember azt mondja, hogy maga lopott. A vádlott most már tudta, miről van szó, ránézett az ügyészre, majd meg­szólalt:- A piszok. Más alkalommal a vádlotti kihallga­tás tartogatott meglepetést a bíró szá­mára:- Büntetve volt?- Voltam.- Mennyit kapott?- Hat évet.- Hú, az sok! Melyik bíróságon kapta?-Ezen.- Érdekes. És ki ítélte el?-Maga! Amikor már az ítélet elkészül, ak­kor sem lehet biztos az ember abban, hogy minden sínen van: valaki példá­ul panaszt emelt amiatt, hogy a ha­gyományos (a hosszú, tehát ékezettel „ellátott” magánhangzókat nem isme­rő) írógépen készült, nagypecsétes bí­rósági határozatban azt mondták ki, hogy ő büdös (pedig valójában „bűnös”...) Más alkalommal azt kifo­gásolta az elítélt, hogy bár ő elkövette a cselekményt, azért nem kellett vol­na olyan durván fogalmazni az ítélet­ben. A bíróság pénzbüntetést szabott ki, ám a sietős gépelés során összeke­veredtek az ige mássalhangzói, s így egy másik, nyomdafestéket nem tűrő szó jött létre... A vallomások jegyzőkönyvezése, a tömörítés, a szabatos fogalmazás né­mi gyakorlattal nem okoz gondot, ám ilyenkor is előfordulhatnak végletes esetek: egy katonának behívott, de a szolgálat alól hamis igazolásokkal ki­bújt ember például arra a hadbírói kér­désre, hogy folyik-e ellene más eljárás, így felelt:- Hát... mondták, hogy kell menni a Markóba, mer' mé1 írtam alá a papírt. A bíró némi tűnődés után jegyző­könyvbe vette, hogy „a tanács elnöké­nek kérdésére előadom, ellenem a Pesti Központi Kerületi Bíróságon köz­okirat-hamisítás bűntette miatt van fo­lyamatban eljárás”... Tetten ért betörők vallották, a bűn- cselekmény elkövetéséről és az elfo­gás körülményeiről ugyancsak a bíró­ságon: „Mondta a Gazsi, hogy nyom­juk fel a házat, bementünk, oszt', kirá­moltuk, vittük kifelé a cuccot, akkor jött ez a két f... (a rendőrjárőrök), beb...tak minket a kocsiba, aztán most itt vagyunk.” Zárásként egy másfajta kommuni­kációs nehézségről kell szót ejteni: a legnagyobb magyar helyi bíróság egyik (inkább hetven-, mint hatvanéves) bí­rónője egy alkalommal, amikor rendes szokása szerint úgy végezte a kihallga­tást, hogy még a folyosó is visszhang­zott, váratlanul beismerő vallomást tett. A halláskárosodástól tartó vádlott összetett kézzel könyörgött:- Nem kell kiabálni, bírónő, nem vagyok süket...- De én igen! Ennél különösebb eset csak a Leg­felsőbb Bíróságon fordult elő: egy falu­ból, valahonnan a világvégéről feluta­zott egy asszony, végigülte férje ügyé­ben a tárgyalást, majd az ítélethirdetés után, amikor már a pár évre ítélt rabot is elvezették, a tanács elnöke noszo­gatni kezdte a továbbra is békésen ül­dögélő teremtést:- Menjen ki! Vége a tárgyalásnak! Érti? Vége! Vége! Az asszony a következő pillanat­ban lefordult a székről - biztos volt benne, hogy vége a férjének, már vi­szik is akasztani... Ilyenek (is) vagyunk Az újságírók is embe­rek, így hát mi sem va­gyunk mindig teljesen magunknál. Rendkívül ritkán persze, de olykor megesik ez riportala­nyainkkal is. 2000. évi szemezgetésünk néhány olyan pillanatot rögzít, amikor ezzel mindany- nyian szembesülhetünk. Jakubovics Katalin beszél­get:- A neve nekem nagyon ismerős. Hogy hívják a ne­vét? * * * Szendi Márta egy sajtótájé­koztatón Szili Katalinhoz, a parlament alelnökéhez:- Van még egy kérdé­sem, alelnök asszony. Mire az alelnök:- Nyugodtan hívjatok Katalinnak. Ez az egy, ami nem múló állapot. * * * Egy kis tanácstalanság:- A tősgyökerest „s”-sel írjuk, vagy „zs”-vel? Gáspár István Gábor megol­dása:- írd azt, hogy lokálpatri­óta. •k k k Egy polgármester interjúké­szítés közben:- El kell még monda­nom... Ha ezt elmondom, akkor többet egy vasat sem kapok a pályázatokon, az hétszentség! k k k Pádár András is telefonál:- Megrendeltem az ebé­det: csülökné pékné mód­ra. gos helyreállítási bizottság elnöke egy előadáson:- A „kaláka” idegen nyel­ven van. Azt jelenti, hogy feketemunka. * * * Jakubovics Kati - és megint azok a rettenetes nevek:- Klárinak hogy is hívják a lányát?- Két fia van... k k k Demus Iván (még év elején) a megyei közgyűlésen:- Mindannyian ismerjük azt a dakota mondást: ha nem akarsz valamit, nyög­jél a végén. k k * Ugyancsak a megyei köz­gyűlésen. Becsó Zsolt elnö­köl, és így szól:- Ezután a módosító ja­vaslatok leszavazására ke­rül sor. Mire Rozgonyi József:- Elnök úr freudi elszólá­sa következtében az esély­telenek nyugalmával te­szem meg módosító javas­latomat... k k k Telefonbeszélgetés kezdődik:- Jó napot kívánok, én Dudellai Ildikó vagyok a Hírlaptól.- Csókolom Ildikó, én meg Szigetvári János va­gyok a konyhából. Végül, mindannyiunk meg­nyugtatására egy szakkom- mentárort idézünk egy tele- jj víziós csatornáról, egy fut- jj ballmeccsről:- A védő már egyébként jj is a hanyattesés stádiumé- jj *** ban volt... Bakondi György, az orszá- összegyűjtötte: dudellai ildikó jj-----------.----------------------—■---——

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom