Nógrád Megyei Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-305. szám)

2000-12-15 / 293. szám

Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala EMBER 15., PÉNTEK NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP - ! Humor a hosszú élet titka Katonáskodás a Felvidéken, vilmoskörte az operettszínházban Barátai a holt lelkek- Japán fővárosában, Tokióban minden utcasarkon, s még a szent helyeken is tenyérjóslást kínálnak. Ahol módomban állt, jósoltattam, anyagiak nem akadályoztak ebben. Bárki foglalko­zott a sorsommal, mindig azt jósolta, különleges adottságom van. Nem tudtam elképzelni mi az. Gondolkodtam, majd úgy véltem, egyszer vagy rájövök, vagy sem. Budapesten ahhoz a hölgyhöz mentem el barátommal jósoltatni, aki többször szerepelt a té­véműsorokban. Megkért, tegyem a kezem a székére. Megtettem, ami nem sokkal később elindult. Olyan erővel rendelkezem - mondta - ami pillanatok alatt mozgásba hozza a széket. Horváth Ferenc vagyok, szület­tem 1920. október 30-án. Tősgyö­keres tarjáni vagyok. Az anyám Pétervásáráról jött ide, itt szolgált a Liptay családnál, apám meg loson­ci. Itt ismerkedtek meg és egybekel­tek. Négyen voltunk testvérek. A bátyám, Béla 1919-ben született, Paü öcsém, meg volt egy nővérem, de a Horváth családból már csak magam élek. Apám vasöntő volt a Rimánál. Úri munka volt az akkor, jól megfizették. Itt jártam a patakon túli iskolába az első négy osztályt, aztán amikor átadták az új iskolát ott még kettőt. A tanítóimnak köszönhetem azt, hogy szeretette, tiszteletre, a kultú­ra szeretetére neveltek. A hat elemi után elvégeztem a kötelező iparis­kolát is. Még iskolába jártam, amikor üzentek, hogy mehetünk a baráta­immal felvételre a gyárba. A gyári szokások szerint a szegpakolóban kaptam feladatot, ahol egy fél év alatt megtanítottak rá, hogy mi­ként kell viselkedni a gyárban, s hogyan kell dolgozni. Utána a hi- deghengerlőbe helyeztek. Az otta­ni idősebb szakik úgy megtanítot­tak, hogy minden gépen tudtam dolgozni. Betanított munka volt ez, de mindenhez értettem. A hen- gerlőben dolgoztam 1944-ig ami­kor nekem is be kellett rukkolni. Beöltöztettek egyenruhába és a pa­rancs szerint állandóan tervszerű­en visszavonultunk. Jártam Zó­lyomban, Handlován, Privigyén, Dunaszer-dahelyen, Kisluzson, Nagyluzson, Mosonmagyaróvá­ron, Pozsonyban, majd Bécsben. Már 1945 április elejét mutatta a naptár, menni nem tudtunk hová, így letettük a fegyvert. Megadtuk magunkat az oroszoknak. „Mehet­tek haza” - mondták, mire ugyan­úgy ahogyan oda érkeztünk, gya­log indultunk vissza felé is. Ám de csak Mosonmagyaróvárig jutot­tunk, amikor egy orosz járőr kérte a dokumentet tőlünk. Az bizony senkinek sem volt. Összegyűjtöt­tek minket és bezártak egy karám­ba, innen meg a pozsonyi lágerbe vittek. Itt már harmincezren vol­tunk. Május elején befejeződött a háború, s mi abban reményked­tünk, hogy haza- mehetünk. Vago­nokba is tereltek mindannyiunkat és egyenesen a Szovjetunióba vit­tek. Első állomáshelyünk Dnyettopettovszk volt, ahol egy lá­gerben osztották el a munkát. Mi egy vasbányában dolgoztunk. Mi­vel nagyon keveset adtak enni, le­gyengültünk, nehezem bírtuk a la­pátolást. Ha szorgalmasan dolgoz­tunk, jutalomkenyeret is kaptunk. A napi hatvandekás fejadag mellé ugyanennyit. Úgy volt, hogy 1947- ben haza jöhetünk, de mivel itthon a választásokon nem a kommunis­ták győztek, visszatartottak min­ket. Ezután mindig mondogatták, hogy mehetünk haza, de megint csak maradtunk. Pontosabban Dombacra vittek fát vágni. Olyan harminc méter magas fenyőket vágtunk ki, amelyeknek két ember is nehezen ölelt át a törzsét. Na­ponta öt köbmétert kellett teljesíte­ni egy embernek. Az erdőből Odesszába, majd Harkovba vittek. Mindenféle munkát végeztettek velünk. Esztergályostól kezdve minden voltam ott, ami csak léte­zik. Amikor már egy szövetkezetbe vittek, ott már volt krumpli, marha­répa, makuka. (Napraforgó - A szerk.) A kisajtolt magból édes po­gácsát készítettek, azt ettük. A fogságból 1948. szeptember 1- jén jöttem haza. A hazaúton, ahol megálltunk, az emberek elláttak minket minden jóval, de figyelmez­tettek mindenkit, hogy nem szabad sokat enni a legyengült szerveze­tünk miatt. Szegény édesanyám is vigyázott rám és mondogatta, hogy egyszerre ne egyek sokat, inkább többször, de keveset. Hazaérkezésem után vissza­mentem dolgozni a gyárba. Szabad időben pedig az ipartestületbe, meg a katolikus körbe jártunk tán­colni. Itt ismerkedtem meg egy kis­lánnyal, akit aztán 1950-ben felesé­gül vettem. Nemrégiben tartottuk meg az ötvenedeik házassági évfor­dulónkat. Nagyon szerettünk vol­na kapni egy kis lakást. Igaz, nem ment könnyen, mert először kima­radtunk az osztásból. Szaladtam is a főnökömhöz, hogy leállítottam a gépet, nem kaptam lakást, nem dolgozom. Voltak azonban olya­nok, akik segítettek, így végül lett lakásunk. Négy évvel a házasság- kötésünk után végre lett egy laká­sunk. Azóta is ott lakunk. Én 1981. október 30-ig dolgoz­tam. Elmehettem volna egy évvel előbb, hiszen több mint negyvenöt évet dolgoztam, de a feleségem mi­att egy évet ráhúztam, s így egy idő­ben mentünk nyugállományba. Nem a hengerlőben, hanem a ke­reskedelmi osztályon fejeztem be munkáséletemet, mert ott már nem kellett három műszakra járni. Anyagátvétellel foglalkoztam, s ezért aki megfordult a gyárban, majd mindenkit ismertem A szabad időmet pedig a sport­nak szenteltem. Szerettem az asz­taliteniszt, 1939-ben, a leventében egyéni bajnok is voltam. Egyetlen sportágban sem voltam aktív, de mindegyiket szerettem. Most is a sportért élek, nem úgy mint néme­lyek, akik a sportból élnek. Sportra­jongó vagyok. Vagyonra szert tettem-e? De­hogy is. Mindig abból éltem, amit az ablakon kiadtak. Azzal pedig ugyancsak csínján kellett bánni. Az a kétszobás lakásom van, amit majd ötven évvel előbb kaptam. Valahogyan úgy vagyok a gazdag­sággal , hogy többre tartom nála az egészséget. Ha valaki nyolcvanéves korban szaladni tud, az nagyon jó. Mondom is Julisomnak, az ara­nyos feleségemnek, hogy aki min­den reggel hideg vízben mártózik meg, lábat is mos, amikor sokan még a lábukat sem tudják feltenni a székre, mit panaszkodjon. Azt mondod, hogy nem látni rajtam a kort. Én meg azt mon­dom: a jó asszony mellett jó az em­ber is. Nagyon fontosnak tartottam ed­digi életünkben is, hogy mindent együtt, közös elhatározással old­junk meg. Ez az egyetértés, a közös akarat, a kölcsönös megbecsülés, az egymás iránti figyelem nagyon hiányzik ma sok-sok családból Nem voltak nekem soha nagy terveim, vágyaim. Nagy élmény volt számomra az a három üdülés, amit a Rózsadombon töltöttünk. Melengető emléket jelentenek a nyugdíjas barátokkal közös kirán­dulások a Balatonnál, Zsófiban. Egyik rózsadombi üdülésünk al­koméból megnéztük a Marica grófnőt az operettszínházban. Ak­kor volt újdonság a vilmoskörte. El­határoztuk a feleségemmel, hogy megkóstoljuk. Még most is élén­ken emlékszem rá, ahogy a szín­ház büféjében ittuk az akkor diva­tossá vált italt. Aztán többször is jártunk az operettben, ahol sok gyönyörű előadást néztünk meg. Engem mindenki humoros, vic­celődő emberként ismer. De jó ke­dély nélkül nem lehet élni. Ez segít elviselni az élet nehézségeit. Ez a tulajdonságom mentett meg az összeomlástól a fiam tragikus halá­la után is. A fiút fényes nappal ütöt­ték le, amibe belehalt. A tettes, vagy tettesek pedig élik a világukat. Az egykori játszótársak, have­rok közül még számosán élnek, de többen elköltöztek már a házzal szembeni domboldalba. Ott azért csendesebb a lét, mint a városban. Szerencsére mi még itt vagyunk. Szép volt a fél évszázados házassá­gi évforduló, amit együtt tartottunk a nyolcvanadik születésnapom­mal. Hogy mi lesz ezután? Az Isten tudná megmondani. __________ PÁDÁR ANDRÁS- Úgy érzem, ehhez önnek kü­lönleges adottsága van - mondta nekem - emlékezik vissza Székvöl­gyi Lajos nyugdíjas kisterenyei spi­ritiszta vállalkozó - aki a holt lel­kekkel beszélget.- Miként alakulhatott ki ez a tu­lajdonsága?- Felfedezték bennem... Úgyszólván az egész család vendéglátással foglalkozott. Szék­völgyi Lajos a kisterenyei gimnázi­um elvégzése után a helybeli áfésznél kezdte felszolgálói pálya­futását. A tanulóéveket az akkori budatétényi SZÖVOSZ-iskolában töltötte el hasznosan. A gyakorla­tot a máttaverebélyi vendéglátó- egységben szerezte meg. Az általá­nos iskolában nem tartozott a jó gyerekek közé. Minden évben ha­zavitte az arra az évre szóló jogos figyelmeztetést,-amit a szülők alá­írásukkal tudomásul vettek.- Elhatároztam, hogy életem legnagyobb célját, szakmámban a csúcsot el fogom érni.-Sikerük?- A margitszigeti Thermál Szál­lóban felszolgálóként dolgoztam, amikor a külföldi kiküldetésre ki­választott hattagú csapat tagja let­tem. Nem voltam se párt-, se KISZ-, se szakszervezeti tag. Ez 1987-88-ban volt. Hivatalos kikül­detésben fél évig dolgoztam még az NDK-ban, az NSZK-ba történt kiküldetés után még fél évet töltöt­tem felszolgálóként a düsseldorfi Hiltonban. Az angol, az olasz, a német nyelvet is beszélő vendéglátós szakember turistaként Ausztrália kivételével minden földrészen járt. A felkeresett országok, városok pa­lettáján nem időrendi sonendben az alábbiak szerepelnek: New York, Washington, Japán (egy hó­nap), Kuba, Kairó, Irán, India, Tu­nézia. Tizennyolc nap jugoszláv, spanyol, olasz körutat is tett.- Olyan helyeken dolgoztam, ahol lehetett keresni. Mivel nagy utazó vagyok, erre költöttem a pénzem. Idehaza az Intercontinen­talban dolgoztam, külföldi útjaim alkalmával a Hilton Szállóban lak­tam. Bizonyára génjeimben van az utazási kedv. Szerencsés ember­nek vallom magam, mert a nagy életformám „bejött”.- Kiket ismert meg világutazá­sai során, s kikre emlékszik szíve­sen?- Magyarországon dolgoztam a margitszigeti Thermál Szállóban, amikor egy német csoport autog­ramot kért a híres futballistától Fe­létől Bármit kérdeztek tőle, szíve­sen válaszolt. Düsseldorfban Geä­schert, Kohl kancellárt, a svéd te­niszezőt, Borgot szolgáltam ki. New Yorkban az ottani magyar Kulacs étteremben gróf Weiss- man Alfréd volt a vendégem. Egyébként minden második, har­madik évben utaztam külföldre. Kairóban jártam turistaként 1990- ben. 1992-ben Korfun üdültem. 1997 és 1999-ben Thaiföldön jár­tam. Ez az egyik olyan hely, amelyre nagyon szívesen emlék­szem, nagyon jól éreztem ott ma­gam. Az idén az Arab Emirátu­sokban voltam turistaként. Mivel volt pénzem, mindent megkap­tam, köztük a szép nőket is. A budapesti szeánszpartin ba­rátom azt mondta, szívesen meg­csinálja nekem a háromlábú kis- széket. Védett termékről van szó és nagyon sokba kerül. Ezt nem tudod te megcsinálni, válaszol­tam neki.- Hogy néz ki ez a kisszék?- A három lába közül az egyik végében ceruza van. Segítségével a megidézett holt lélek a kérdések­re adott választ leírja, de csak ak­kor, ha rágondolnak. A válasz­adásra csak az ellenőrző kérdések után, a beazonosításnál kerül sor. Például: - Szívesen jöttél? Mikor születtél? Hány gyermeked volt? Hogy hívták a legkisebb lányát? Melyik hónapban született és me­lyik napon? Egyébként a megszó­lított holt lelkek mind a barátaim, tegeződöm velük.- Miért van szükség az ellenőr­ző kérdésekre?- A kóbor lelkek miatt. Ilyen esetben a kérdező a következő vá­laszt kapja: idegen és megszűnik a kapcsolat.- A szeánsz során mi zavarja önt?- Én is csak egy médium va­gyok, ugyanúgy beszélek vele, mint most önnel. Az zavar, amikor az asztal alá néznek.- Mi mozgatja a széket?- A meghívott megigézett ener­giája találkozik az én energiám­má. Fáradtságot akkor érzek, ha többször idézem a holt lelkeket. Egyébként akik a pokolban van­nak, azok lassabban válaszolnak, a mennyországban lévők gyorsab­ban írják a válaszokat, mert több az energiájuk.- Amit ön elmondott, kapcsoló­dik-e a hiszékeny és a gyenge ideg­zetűemberekhez?- Nem kell istenhívőnek lenni, csak egy picit kell hinni az egész­ben és rágondolni. Aki nem hisz, annak a szék olyat ír le, amit nem lehet elolvasni, vagy hitetlen - s a beszélgetést azonnal befejezi. Ko­rábban én sem hittem az egész­ben, amíg a kezem alatt a szék el nem indult.- Kivel beszélgetett ön?- Az édesanyámmal. Több do­logra figyelmeztetett. Nem fogad­tam meg, meg is jártam. Megkér­deztem tőle azt is, miért vonzó­dom az arab emberekhez? - Sze­rinte nagyon régen a családban volt egy gazdag arab ember. Ma már mondhatni nekem mindent. Azt is elhiszem, ha holnap azt állít­ják, fejen áll az egész világ. Min­den, ami az ember életében törté­nik, az előre le van írva, eszerint valósul meg. A most készülő köny­vem, melynek címe „Út a spiritiz- musig...”, életutamat foglalja ösz- sze hároméves koromtól. Székvölgyi Lajos 21 éves koráig élt Kisterenyén. Huszonhét évig Budapesten lakott. Két évvel ez­előtt jött vissza szülőfalujába.- Amíg Pesten éltem, addig min­den héten hazajöttem meglátogat­ni szüléimét, amíg éltek. Később a temetőben kerestem fel őket. Két éve állt üresen a családi ház. Ahányszor eljöttem erre, felmerült bennem, miért ne lakhatnék itt. El­adtam a budai lakásomat. A kapott összegből rendbe tetettem szüleim házát, nyugdíjasként kiváltottam a spiritiszta szolgáltatást nyújtó vál­lalkozásomat. Megbántam, hogy visszajöttem. Egy halott faluba, jól mondom, faluba érkeztem, ahol harminc évvel ezelőtt élénkebb élet folyt. Agglegénységéről mondta el az alábbiakat:- Szüléimét helyettesítettem a vendéglőben. A különteremben egyik sarokasztalnál egy férjes asszony csicsergett - nem a párjá­val. A másik sarokban egy nős fér­fi enyelgett - nem a feleségével. Akkor elhatároztam, hogy nem nősülök meg. Hat éve vagyok nyugdíjban. Remélem, még soká­ig megnyugvást tudok szerezni a hozzám fordulóknak. V.K. A gondok visszaköszönnek Talán negyvenen, ötvenen le­hettek, akik két esztendeje össze­fogtak és megalakították a nyugdí­jasklubot Karancskesziben. Szep­tember volt, búcsúzóban a nyár, a kertekben ott pompáztak a szép nyár végi, őszi virágok. Hát vala­hogy így történhetett, hogy Ősziró­zsa lett a klub neve. Kéthetente jönnek össze, főképpen asszo­nyok, Simon Lajosné vezetésével a művelődési otthon szép kis klubjá­ba. Közülük a legfiatalabb talán 50 esztendős, a legidősebb pedig már túl van a nyolcvanon. Abban azon­ban valamennyien megegyeznek, az idő múlása nem zárta be az ismeretek, a tapasztalatok világá­nak kapuját előttük. Természet- gyógyásszal, népművelővel, a he­lyi plébánossal beszélgetnek az egészséges élettől, a vallás nyújtot­ta lelki vigaszról, s olyan kérdések­ről, amelyek segítenek eloszlatni a végső út gondolatához fűződő hie­delmeket. A népszokások, a néphagyo­mányok is élénken élnek körük­ben. Olyannyira, hogy hagyo­mányőrző csoportjuknak, amelyet Fodor Sándor tanár készít fel, ter­mészetes eleme a színpad. Ott vol­tak Salgótarjánban az idősek világ­napjának rendezvényén, felléptek Szécsényben a nyugdíjasok talál­kozóján. Simon Lajosné még Bu­dapestre is eljutott, az idős embe­rek vetélkedőjén mondott verset. Értelmesen, szépen keltek útjukra szavai Magyarországról, a hazá­ról, ahol élünk, dolgozunk, gyer­meket nevelünk, s amely nem­csak a derűs arcát mutatja felénk, de akkor is a miénk. Kiváló minő­sítést kapott. Nemrég egészen prózai volt a beszélgetésük témája. Az a Civil országjelentés, amelyet a hat szak- szervezeti szövetség „pártfogol”, Ozsvár Istvánná, a Nyugdíjasok Országos Képviselete Nógrád Me­gyei Tanácsának tagja, azokról a körülményekről szólt, amelyek szükségessé tették a Civil országje­lentés elkészítését. Az Európai Unió szakértői ugyan évről évre „megrajzolják” a csatlakozó orszá­gok, így Magyarország politikai, gazdasági, szociális térképét. Ez az országjelentés azonban elsősor­ban hivatalos, kormányinformáci­ókon nyugszik. „Elfeledkezik” azokról a mindennapi gondokról, amelyek az emberek nagy csoport­ját, így a nyugdíjasok jelentős ré­szét nyomasztja. A kormány nem tartja fontosnak, hogy ezekről a kérdésekről érdemi párbeszédet folytasson az érdekvédelmi szer­vezetekkel, a társadalom különbö­ző rétegeivel. Az érdekvédelmi szervezetek viszont kíváncsiak az emberek, a nyugdíjasok véleményére is. Arra, hogyan érinti őket a nyugdíjalap­ból törvénytelenül elvett 50 milli­árd hiánya és mennyire érzik fe­nyegetőnek, hogy a társadalom­biztosítási és egészségbiztosítási alapokat államosította a kormány, megszüntette felettük a társadalmi ellenőrzést. Arról pedig, hogy léte­zik egy törvény, amely a nyugdíj- emelés mértékét a kiáramló bérek­hez köti, bizony alig-alig esik szó. Nógrádban mintegy 74 ezer nyugdíjas él, a lakosság csaknem harmadát jelentik. Nemcsak a szá­mok, a köztük élő özvegyek és rokkantak aránya is magasabb az országos átlagnál. Mint ahogy a szegénység is az. A nyugdíjasok több mint 60 százalékának nem haladja meg a 30 ezer forintot havi járandósága. Ötödüknek pedig 20 ezer forintnál is szerényebb össze­get visz a postás. S hogy mit szól­tak mindezekhez a karancskeszi nyugdíjasok? Nem rejtették véka alá véleményüket arról, hogy gondjaik jó része évről évre vissza­köszön. Legtöbbjük pénze 30 ezer forint alatt maradt mára is. Hiába takarékoskodnak a vízzel, a vil­lannyal, a fűtenivalóval, mire kifi­zetik a lakhatás költségeit, marad is, meg nem is. S akkor jön a bű­vészkedés a pénzzel: mennyit költ­hetnek a szükséges gyógyszerre, hogy még élelemre is maradjon va­lami a következő havi nyugdíjig. Szerényen, tisztes szegénység­ben él legtöbbjük. Vágyaik éppúgy a földön járnak, mint ők maguk. Van, aki nem láván többet, csak még 5 ezer forintot, hogy a nyugdí­ja elérje a 30 ezret. Talán egy kicsit könnyebben élhetne. Más az özve­gyi nyugdíjak rendezését sürgette, nem alaptalanul. Férje 42 évet dol­gozott, s alig élvezhette a pihenést, a nyugalmat, eltemették. Az asz- szony kapja ugyan nyugdíjának 20 százalékát, de a pénze így sem éri el az átlagnyugdíj összegét. A me­gyei nyugdíjfolyósító igazgatóság­tól méltányossági alapon kértek ugyan pénzt, de az erre kapott ke­ret már a nyár közepén elfogyott. A karancskeszi nyugdíjasok vé­gül is nem kívánnak sokat. Csak annyit, hogy a nyugdíjuk legyen kiszámítható, menet közben ne változtassanak rajta. S azt a pénzt, ami a nyugdíjasok járandósága, másra ne használják fel. Azért is mondták el észrevételeikéi hogy az érdekvédelmi szervezetek a sok-sok panasszal együtt hozzák ezt is a kormány tudomására. Azért, hogy a mostaninál jobban érezzék, vannak, akik nagyon ke­véssel beérik, mert muszáj beérni­ük. S a helyi érdekvédelem dolga, ugyancsak szóba került a klubban. Az, hogy az önkormányzatban is legyenek ott a nyugdíjasok képvi­selői. Mert most egyetlen egy sincs ilyen Karancskesziben. ____________________V.OL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom