Nógrád Megyei Hírlap, 2000. november (11. évfolyam, 256-280. szám)

2000-11-25 / 276. szám

2000. NOVEMBER 25., SZOMBAT MOZ A I K Nógrád Megyei Hírlap - 5. oldal lm memóriám Czinke Ferenc (1926 - 2000) Fénycsillámok egy halotti anyakönyvi kivonaton- Nem korai még utolsó kiállításodról beszélni? - kérdeztem Tőled jó egy esztendeje, a Palócföldben közölt interjú keretében, amikor retrospektívnek is nevezhető tárlattal mutatkoztál be föl­dijeid előtt a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban, kö­zel ahhoz a bodrogközi, pácini Meszesketanyához, ahol 1926. no­vember 4-én születtél, ahol gyerekként a búbos kemencés, mes­tergerendás házban, a palatáblás elemi iskolában, a cselédsor­ban, a titkokkal teli természetközeli ősi világban meghatározó él­ményekben volt részed, ahonnan jó tanítóid és drága emlékű szüleid akaratából kiválasztódtál, ahonnan indultál a pedagógu­si és a művészpályán. - Úgy érzem elérkezett az ideje. Ha az em­ber hetvenhárom éves, fejezze be a kitárulkozást. „A tető majd­nem kész a házon”, s bár hála Istennek kiváló erőben vagyok, nem érzem az évek súlyát, mindent úgy csinálok, mint azelőtt - legfeljebb bölcsebb vagyok, igényesebb lettem önmagámmal és a világgal szemben - most már valamennyi napot, amit megélhe­tek és minden rajzot, képet amit készítek, ráadásnak, ajándék­nak tekintek” - válaszoltad. Akkor hittem - hittük - is meg nem is, hogy többet nem állítasz ki, hiszen mondandód második felét véltük, akartuk igaznak tudni: azt, hogy jól vagy, dolgozol, s mint világéle­tedben mindig, számos végéről égeted a gyertyát. így is volt az utolsó percig, a tragikus végű november 23-ai hajnalig, amikor szíved - amely oly erős, oly ha­talmas, oly sokat bíró volt ha a családról, ha a művészetről, ha a barátokról volt szó - nem bírt elbánni a köztünk ólálkodó örök ellenséggel: az infarktussal... Alig szenvedve, néhány perc alatt méltóságteljesen elhajóztál Kháron ladikján, a tragédia, a döbbenet, a gyász ólomsúlya immár ránk maradt, s éppen csak vánszorgunk vele. Dadogva írom most én is e so­rokat, nemcsak barátságunk, ezernyi közös munkánk, élmé­nyünk okán, hanem azért is, mert tisztában vagyok vele, hogy mennyien olvassák majd, s mennyien szeretnék, ha he­lyettük, ha nevükben is szólnék, ha az ő gondolataik, érzéseik, az ő részvétük is megfogalmazód­na bennük. Hiszen Nógrád me­gyében számba se lehet venni, hogy hány ember könnyezi most meg - de nehéz kimonda­ni veled kapcsolatban - halálhí­redet, s hány intézménynek, szervezetnek lehetnél - joggal - saját halottja. Csaknem ötven esztendőt töltöttél itt el, alkotó éveid legjavát velünk, közöt­tünk élted le. Bár az utóbbi évek naposabb hónapjait tihanyi mű­termedben töltötted, kisebb-na- gyobb sérelmeid, zsörtölődéseid ellenére sem tudtál már soha el­szakadni innen. Örökös tagnak számítasz a nézsai, a zagyvaró­nai általános iskolában éppúgy, mint a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban és főként ott, ahol nyugdíjazásod előtti évei­det töltötted: a Bolyai János Gimnáziumban. S ahol az or­szágban elsőként: Derkovits Gyuláról elnevezett iskolagaléri­át alapítottál, példaadóan mű­ködtettél. Persze tanítottál Te „nemcsak” középiskolás fokon, főiskolai tanári címmel is meg­tisztelt a sárospataki alma mate­red. S lehetetlen számba venni, hogy hány és hány magántanít­vány, szakköri, önképzőkört tag köszönheti Neked a kezdő lépé­sek sikereit a művészi pályán, s hány előadásod hallgatósága fe­dezte fel általad, ihletett, élveze­tes, ismeretbő mondandód által a valóság esztétikai értékeit. Hiszen Te igazán jogosult voltál diákjaid ecsetjét, rajzesz­közeit vezetni, saját munkássá­god nyomán hitelesen szólhattál művészeti ügyekben, hiszen al­kotó - festőművész, grafikus - voltál mindenekfelett. Hihetetle­nül gazdag életpálya kincseit hagytad ránk, hagyományoztad az utókorra. Megszámolni sem lehet hány csoportos kiállításon vettél részt hazánk határain be­lül is és kívül - az utóbbiak kö­zül talán az 1976-os velencei biennálé volt számodra is a leg­emlékezetesebb, ahol Magyar- országot képviselted - hány egyéni kiállításod volt - most hirtelenjében csak a hatvanadik születésnapodon az Ernst Mú­zeumban rendezettet, vagy a tíz évvel későbbi tarjánit említem - hány murális alkotásod láthatók Nógrádgárdonytól Finnorszá­gig, a Salgótarjánba érkezőt is a Te plasztikád köszönti a város szélén, mennyi díjat, elismerést érdemeltél ki. Az utóbbiaknak is hosszú a soruk, többek között a Magyar Köztársaság Érdemes és Kiváló Művésze vagy. Díszpol­gárává választott Salgótarján me­gyei jogú város és Pácin község, ahol műveidnek egy galériája is van a Mágóchy-kastélyban. S ak­kor még nem is esett szó fárad­hatatlan, energikus művészet­szervező munkásságodról, a képzőművészeti szövetség kü­lönböző tisztségeiben betöltött szerepeidről, az általad megszer­vezett balatonfüredi szakszerve­zeti, MSZOSZ-galériáról. A tűz­nél, amit csiholtál, amit raktál, mások is melegedtek és meleg­szenek mind a mai napig. S nép­művelőként is hányszor álltái pódiumon, előadótermek pulpi­tusán, s osztottad meg klasszi­kus műveltségre alapozott tudá­sodat szabadegyetemek, elő­adás-sorozatok, kiállításmegny­itók közönségével. Hagytál hát nyomot, nem is keveset magad mögött, s vég­képp beírtad neved a magyar művészet történetébe, a Nógrád megyei szellemi élet halhatatian- jai közé. Szegénysorból indult életed, sikeres pályaképed példa arra, hogy mivé lehet az ember, ha a tehetség, a tanulás, a mun­ka alkotóereje kiszabadítja az alávetettség, a tudatlanság bilin­cseiből. A népművészet bartóki tiszta forrásából táplálkozott művészeted, de a természetről, az aktuális politikáról is és fő­ként az emberről mindig volt szuverén, öntörvényű vélemé­nyed. Saját szavaiddal élve „hő­mérő” voltál egy nép hónaljá­ban. Féltő gonddal óvtad a kör­nyezet tisztaságát a kökörcsint tipró csizmatalpaktól, szenvedé­lyes állj-t kiáltottál a levegő, a víz áldásait elherdáló, életterünket, az újabb nemzedékek jövőjét ve­szélyeztető magatartásnak. Meg­kíséreltél mindenkor önállóan, felelősen válaszolni a kor kihívá­saira. Azt vallottad és eszerint dolgoztál: a művészetnek dolga, feladata van! „Mondjuk, ha a Józsefet eladják testvérei” már túl biblikus, szentimentális, már nem is igaz, le kell fordítani a festészet, a grafika nyelvére, csak így lesz művekbeni tiltakozás, s már helyben is vagyunk...” - ír­tad és hozzátetted: „ Nincs elszá­molásom a múlttal, egy kosár­ban van minden, társadalombí­rálat, akkor is(!) és ma is, for­makereséssel az öntisztulásért, de túlzások nélkül.. Természete­sen a zsákutcákat és farkasver­meket sem kell kizárni a hetven évből, mert a gyalogutak itt-ott elágaznak a szükségszerű ellen­állás irányában is, mert ebből épült elkötelezettségem - amit még majd leporolnak - mert ez az alapja mindennek, amik en­gem jelentenek míg van üzene­tem az utánam jövőknek! (Nagy Lászlóval, emberarcú!)” íráskészségednél, talentu­modnál fogva lehettél volna akár költő, író is. Jelentek is meg verseid, szépírásaid, tanulmá­nyaid, cikkeid különböző lapok­ban, a „Nógrádiban is. Könyvet is jegyzel neveddel: „Tihanyi mesék” címmel írtad rajongva szeretett unokáid szórakozásá­ra, okulására. Ugyancsak számba vehetetle- nek baráti, ismerősi köreid, akikkel vagy személyesen vagy levélben ápoltad a kapcsolato­kat. A legközelebbiek - hogy csak a nógrádiak közül emeljek ki: Paróczai Gergely, Gerely es Endre, Iványi Ödön, Laluja András, Csík Pál, Kojnok Nán­dor - mind elmentek már az elí- ziumi mezőkre... Egy előttünk járó, nagy generáció, amelyik mindegyike letette névjegyét a megye kulturális életének aszta­lára. Hihetetlen, hogy most már Te is őhozzájuk vagy közelebb, mint hozzánk, a Téged siratók- hoz. Hányuknák csináltál bú­csúrajzot, hányukról emlékeztél meg a magad módján!? Nem igaz, hogy most Te vagy a bú­csúztatott! Igazán kegyetlen ez a 2000-es év! A rideg tények azonban hajt­hatatlanok: meggyőznek ben­nünket, kételkedőket. El kell hát engedni a kezed, hogy indulhass az utolsó útra, amelyen Veled le­szünk, amelyre megannyian el­kísérünk majd. De itt maradsz köztünk a mindennapokban is, sőt a Te emlékezeted, mint a „szi- várványkergetésre született” em­beré, generációk múltán sem vész el, fennmaradnak képeid, alkotásaid köz- és magángyűjte­ményekben, amelyek jelzik: nem éltél hiába. Kedves Feri! Ég Ve­led, nyugodj békében! _________________________CSOMOHÁDY rttA C zinke Ferencet november 29-én, szerdán 13 órakor a sal­gótarjáni régi köztemetőben a város által adományozott dísz­sírhelyen helyezik örök nyuga­lomra. Japán tájak csodája Új időszaki kiállítás Különleges élménynek lehet­nek részesei mindazok, akik ezekben a napokban elláto­gatnak a rétsági művelődési központba. Megtekinthetik ugyanis „A japán világörök­ség” című kiállítást. Alkotójuk Mijosi Kazujosi 1958-ban született, s a tókai egyetem bölcsészettudományi karán szerzett tömegkommuni­káció szakon diplomát 1981- ben. Négy évre rá, huszonhét évesen - a díj történetének legif­jabb fotósaként - elnyerte a ran­got jelentő Kimura Ihei-díjat. Fényképezni már tizenhárom évesen kezdett. A világ számos táját felkereste objektívévei. Fényképezett a Maldív szigete­ken, Tahitin, Afrikában, Indiá­ban, de járt a Himaláján és a Dé­li-sarkon is. Felvételei megtalál­hatók a George Eastman Nem­zetközi Fényképészeti Múzeum állandó kiállításán. „A japán világörökség” című albuma 1998-ban jelent meg, s a távol-keleti ország két természe­ti és nyolc, a kulturális örökség kategóriájába tartozó büszkesé­gét mutatja be. A felvételeket nézve megsejthettünk valamit az ősi shinto vallás európai szemnek misztikusnak tűnő sej­telmes világából, megcsodálhat­juk a japán kulturális örökség varázslatos szépségű pagodáit, vagy csupán a gyönyörű tájak szépségén ámulhatunk el. Rétságon - a TDK megtelepe­dése óta - tudatosan törekednek arra, hogy ne csupán a gazdasá­gi kapcsolatok révén ismerjék meg az ott élők és dolgozók a munkaadó Japánt, hanem bepil­lantást nyerhessenek a „felkelő nap országa” kulturális hagyo­mányaiba is. Jelentős szerepet vállal ezen elképzelésben a TDK kiállításmegnyitóra vállalkozó munkatársa Yuko Nagatani. V. J. Magyar művészet Tokióban A millenniumi fesztivál része­ként a minap egymás után két magyar vonatkozású kulturális eseménynek adott otthont a To­kiói Művészeti Színház. Előbb felavatták Marton László „Kis Herceg” című alkotását, amelyet a szobrászművész májusban rendezett japán kiállítása után adományozott Tokiónak. A szobrot a Tokiói Művészeti Szín­ház előcsarnokában helyezték el. A szoboravató után a művé­szeti színház koncerttermében zenetörténeti jelentőségű hang­versenyt rendeztek, amelyen felcsendült Veress Sándor hosz- szú évtizedekig nem játszott I. szimfóniája. Veress ezt a művét éppen 60 éve a japán állam év­fordulójának tiszteletére kompo­nálta, s a zeneművet 1940-ben bemutatták Tokióban és Oszaká­ban is. A magyarországi előadás­ra csak ezután került sor. ■ A Magyar Nemzeti Múzeum jelentős műtárgyakkal gyarapo­dott a 2000. esztendőben, első­sorban értékes adományoknak köszönhetően. Az ajándékok sorából kiemel­kedik Göncz Árpád, volt köztársa­sági elnöké, aki az országos mú­zeumoknak ajándékozta a tízéves tevékenysége során kapott műtár­gyakat. A Magyar Nemzeti Múze­um így - gyűjtőköre alapján - je­lentős emlékérem- és plakett­gyűjteményhez jutott. Ezen felül Göncz Árpád itt helyezte letétbe a kitüntetéseit is, amelyekkel több mint harminc ország vezetői tisz­telték meg világszerte. Az idei év különlegessége, hogy ezen a kiemelkedő kollekci­ón felül is jelenkori történelmünk relikviái egyedi hangsúlyt kap­nak. Herrer Ferenc budapesti al­polgármester hagyatékából sike­rült megvásárolni magyaros dísz­ruháját; Sólyom László - korábban az alkotmánybíróság elnöke - ajándékaiból hivatali talárját mu­tathatják be az idei kiállításon. Történelmünk kiemelkedő alakja­ihoz kapcsolható tárgyak sorában Horthy Miklósné úti bőröndje, amelyet 1944-ben vitt magával külföldre, a múzeum legújabb ko­ri főosztályának szerzeménye. Az idei év legváratlanabb és legértékesebb darabja egy 18. szá­zadi elefántcsont vadászkürt, amelyet aukción 3,2 millió forin­tért sikerült megvásárolni és amely minden valószínűség sze­rint királyi tulajdonban volt. Minden nehézség ellenére folytatódtak a múzeum régészei­nek ásatásai. Többek között Zalavár-Várszigetről, a szendrői várból, Vörsről és a római kori Campona katonai tábor területé­ről az elmúlt évekhez hasonlóan jelentős anyagok kerültek elő, amelyek közül a Magyar Nemzeti Vadászkürt (részlet), elefántcsont, 1712 ■ Múzeumban bemutatott néhány műkincs csupán érzékeltetni tud­ja csak az intézmény folyamatos és alapvető régészeti tevékenysé­gét. A kiállítás felelős muzeológu­sa: dr. Pallós Lajos. A tárlat november 28-tól 2001 márciusáig lesz látható. így marad meg emlékezetünkben _______ archívi m. i. M ost már az ö kezéből is végleg kihullott a toll...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom