Nógrád Megyei Hírlap, 2000. október (11. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-28 / 253. szám

2. OLDAL SALGÓTARJÁN MEGYEI KÖRKÉP 2000. OKTÓBER 28., SZOMBAT Faragó Zoltán: Ó Néma napok A korábbi hetek színpompája megfa­kult, bár vannak még zöld lombok is a fákon, - persze nem csak a fenyőkön. A mező, a rét csendes, a nem is olyan ré­gen még csapatostól ugráló sáskákból alig egy-két darabot látni a fű között. Majdnem néma az erdő is, csak a feke­te rigók csapnak nagy zajt, ahogyan avarban kutatnak táplálékuk után és a vegyes cinegecsapatok va- dászgatnak a gallyakon, egy­másnak jelezgetve. Általában mindig akad közöttük egy­két, de akár három-négy csuszka is. A cinegékhez ké­pest nagyra nőtt, hegyes csőrű madarak néha olyan hango­san kopácsolnak a fák kérgén, mintha harkályok lennének. Éjszakánként nem egyszer és több helyen is fagyott az el­múlt napokban: ettől a kö­kény íze egészen élvezhetővé vált, bár egyes helyeken még nagyon fanyar a szép, kék szí­nű erdő- és útszéli gyümölcs: egyik helyen nulla fok alá ment a hőmérséklet, máshol nem. A csipkebogyók is meg­puhultak. Ha az ember lesza­kít egy szemet valamelyik tüs­kés vesszőről, az aljában talál egy negyedlencsényi, kelle­mesen savanyú, narancssárga színű darabkát. A természet által egy-két hónapra tartósí­tott „lekvárból” persze óvatosan, jókora önmérséklettel kell harapni, - már amennyire egy ilyen kóstolást harapás­nak lehet nevezni, - mert a magokat kö­rülvevő szúrós szőrök könnyen beleáll­nák az ember nyelvébe, némi kellemet­lenséget okozva... A somosi vár és a kőbánya között fekvő meredek domboldalon valóság­gal aránylanak az október végi napsü­tésben az iszalag levelei: a sárga, egyre inkább potyogó lombok alatt azonban már a tél üzenete bujkál: néha még reg­gelente is deres a földre hullott levelek széle, ahogyan a rájuk fagy a sűrű bok­rok alatt lecsapódó pára. Napközben azonban szinte semmit nem venni ész­re ebből: ha borult is az égbolt, akkor sincs nagyon hideg, a napsütés sem rit­ka, a csípős szelek valószínűleg még az Északi-Kárpátokban sem fújdogálnak. Ezt abból gondolom, hogy a máskor már október ele­jén csapatostól a környé­ken tanyázó fenyőrigók­ból, süvöltőkből egy dara­bot sem láttam még. Más lesz majd a helyzet, ha be­köszönt a tél a Tátrában: akkor majd délebbre hú­zódnak a madár­vendégek. Ez ilyen­kor már bármikor bekövetkezhet. Az északi tund­rákon lakó gatyás ölyvek azonban már itt vannak. A nagy termetű, de jórészt egerekkel, pockokkal táplál­kozó madarak né­hol alig pár méter­rel a tárcsázó vagy boronáló traktor mögött csapnak le zsákmányukra. Szécsény és a ludányhalászi el­ágazó között, a főút mellett és Benczúrfalva környékén ötöt­hatot mindig lehetett látni. Ala­csonyan repülnek a szántóföld felett, a terület szélén a fákon, vagy a tábla közepén egyszerű­en a földön üldögélnek. Ezen a helyen mindig jó pár tanyázik belőlük, ezért sokkal nagyobb öröm volt, hogy két vörös vércsét is lát­tam ugyanitt, a terület Endrefalva felé eső végében. Alighanem dél felé vonuló madarak voltak ezek. A vörös vércse összefogdos ugyan mindenféle apró emlőst, gyíkot, madarat, de elsősorban mégiscsak rovarevő, tehát ilyenkor már egyre kevesebb táplálékot talál. (Az itt- ott még a kórókon kapaszkodó, nagyra növő imádkozó sáskákból vajon hány darab lehet egy kifejlett vércse napi adagja...?) Előbbiek mellett láttam karvalyokat is az elmúlt időszakban: belőlük min­denfelé, még a városok közepén is szin­te mindig látni egy-két példányt. A par­kokban, fasorokban, útszéleken csapa­tostól tanyázó verebek első számú vámszedői. A szürkének és jellegtelen­nek tartott, közönséges madárkákról jut eszembe: lakik a szerkesztőségi ab­lakom alatt egy félig albínó házi veréb tojó. Csak repülés közben lehet látni, hogy evezőtollainak nagy része fehér; ami­kor a földön ugrál ösz- szezárt szárnyakkal, olyankor alig lehet ész­revenni. Máskor is lát­tam, fényképeztem is albínó házi verebet, méghozzá Cereden: az azonban teljesen hófe­hér volt. Ügy nézett ki a csapatban, mintha valami szökött kalitka­madár került volna kö­zéjük. Az utcában lakó kedves néni elmesélte, hogy a különleges ma­dárka három éve buk­kant fel, s a szem- beszomszédokat is számolva legfeljebb nyolc-tíz baromfiud­varba jár be csenni a tyúkoknak kiszórt ta­karmányból. Ez azt je­lenti, hogy, - lévén a telkek ránézésre úgy húsz méter széles - a madár egész életét egy körülbelül egy hektáros területen élte le. Egy közönsé­ges színezetű verebet így nem lehet megfigyelni: azokat képtelenség meg­különböztetni egymástól. Valószínű persze, hogy az egymás szomszédságá­ban élő verébcsapatokban lezajlik bizo­nyos „tagcsere”, főleg a párbaállás ide­jén. Ennek részleteit azonban, leg­alábbis tudomásom szerint, még soha senki nem kutatta. „Akinek tolla van, annak háborúja van” „A turizmus a legjelentősebb iparág” - hangzott el a közel­múltban Szécsényben tartott turisztikai napok rendezvény- sorozat megnyitóján. Minthogy a turizmus alapjait természe­ti környezetünk képezi, felkerestük annak kiváló ismerőjét, a természetbarát hírében álló dr. Fancsik János nyugalmazott főorvost. S ha már volt szerencsénk találkozni vele, nemcsak természetszeretetéről, a turizmusról és a környezetvédelem­ről faggattuk, de kikértük véleményét az értelmiségről és a polgárságról, továbbá korunk olyan kardinális kérdéseiről is, mint a globalizáció és az információs társadalom. Hosszúra nyúlt, ám fölöttébb jóízű beszélgetésünket lényegére rövidít­ve közöljük.- Belgyógyász és reumatoló- gus szakorvos, természet- és kör­nyezetvédő, fotóművész, politi­kus, sőt azt is mondják polihisz­tor. Ön minek tartja magát első­sorban?- Természetesen orvosnak, hiszen ez a tanult szakmám, a hivatásom. Talán ezért látom az orvoslás korlátáit is. Az orvosszakma olyan mértékben specializálódik, amely csökken­ti az orvos felelősségérzetét és a beteg orvosba vetett bizalmát is. Pedig mindkettőre nagy szükség van, ugyanis - orvosi hitvallásom szerint - nem a be­tegséget, hanem a beteget kell gyógyítani. A polihisztori titulust pedig megtisztelő túlzásnak tartom. Szívesen vállalnám, ha rászol­gáltam volna. Mondják, az utol­só polihisztor Hermann Ottó volt. Én az orvosi hivatásom mellett - de azzal összefüggés­ben - szívesen foglalkozom az emberi környezet összefüggése­ivel. Ilyen orvoselődök mindig is voltak, hiszen az első termé­szettudományos társaságként Magyarországon a „Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesülete” jegyeztetett, amely­nek tagja volt Kubinyi Ferenc, a szécsényi múzeum névadója is. Szégyellni tehát semmiképpen nem kell magam, ha néha elka­landozom az orvosszakmától. Aztán megtudom: Fancsik doktor természetszeretete gyer­mekkorából eredezik, amikor is nagyapjával a Pécskő alatti erdő­ket járva először látott vadger­lefészket, szedett édesanyjával „igazi” gombát, s hogy erdőszéli házuk udvarát mindig betöltötte az akácillat. Már ekkor egész életére megszerette a természe­tet, amely mindmáig gazdagítja, megszépíti, betölti életét. Amikor beszélgetésünk során művészi természetfotóira, Karancs-Medves környéki „val­lomásaira”: fotóalbumára, a „művészetért” a város önkor­mányzatától kapott „Aranydip­loma” díjára terelem a szót, a doktor úr szerényen megjegyzi, nem tartja magát művésznek, ő csak megörökítette a természe­tet, ahogy ő látta a Karancs-Medves környékét és más nógrádi tájakat, melyeket ő Magyarország legszebb termé­szeti kincsei között tart számon. Ma is örömmel tölti el a felesé­gével együtt készített fotóal­bum, amely a helyi televízió ál­landó műsorszáma. Az erdőt szívesen látogató gyermekből felnőttkorára meg­szállott természetjáró lett, aki­nek szívügyévé vált a turizmus, úgy is mint egy lehetséges kitö­rési pont a város és környéke számára, s úgy is mint a jövő jól jövedelmező, hasznot hajtó nemzetgazdasági ága. Ezért is dolgozta ki Salgótarján és kör­nyéke turisztikai koncepciójá­nak tervezetét, amelyet annak idején a Salgótarjáni Polgári Kör is megtárgyalt és nagyra érté­kelt. A kör felhatalmazta elnö­két, kezdeményezze a város ön- kormányzatánál, hogy a prog­ramjavaslatot emelje Salgótarján idegenforgalmi koncepciójának szintjére: rendeljen hozzá pénzt és koordinátor szervezetet. Ez utóbbiakról így vélekedik Dr. Fancsik János.- Nagyon fontos lenne - a koncepcióban vázolt projektja­vaslatok realizálása érdekében - első lépésként egy koordinátor szervezetet, például egy „Tourinform-irodát” létrehozni, amely nonprofit módon, helyi erők bevonásával és pályázato­kon elnyert eszközök útján lát­ná el feladatát. Ilyen szerveze­tek az ország majd minden vá­rosában működnek, de Salgó­tarjánban még nem. Mégis biza­kodó vagyok, egyszer egy kom­petens személyiség is kézbe ve­szi javaslatomat, el is olvassa fi­gyelmesen és belátható időn be­lül meg is valósul belőle valami.- Hogy az itt lakó és az idegen is jól érezze magát nálunk, lé­nyegesen nagyobb figyelmet kel­lene fordítanunk környezeti érté­keink védelmére. Ön erre már a '80-as évek elején apellált a par­lamentben mint országgyűlési képviselő. Ma is vállalja hozzá­szólását?- Igen, hiszen akkori gondo­lataimat ma is időszerűnek tar­tom, ami egyben - sajnos - azt is jelenti, hogy nem sokat válto­zott - húsz év alatt sem - szem­léletünk, nem javult lényegesen környezed kultúránk színvona­la. Akkor is azt hangoztattam, hogy a környezetért a társada­lom minden egyes tagja felelős, de a vezető pozícióban lévők fe­lelőssége az átlagnál sokkal na­gyobb. Akkor hangsúlyoztam az iskolák szerepét, valamint azok­nak a szervezeteknek a felelős­ségét, akik hivatásszerűen fog­lalkoznak a környezet alakításá­val.- Ha valaki tud szemléletet formálni, példát mutatni és ten­ni is a környezetért, akkor az az értelmiség. Hogyan látja az értel­miség helyét és szerepét?- Voltaire - a nagy francia filo­zófus - mondotta: „Akinek tolla van, annak háborúja van”. Ezt az értelmiség által megszerzett „tollat” - a tudást - kellene a kör­nyezetet formáló „háború” meg­vívására hatékonyabban hasz­nálni. Az értelmiség feladata az is - szerintem - hogy saját tanult szakmáján túl kulturális értéke­ket teremtő és kultúraközvetítő szerepet is vállaljon. A további beszélgetésünk so­rán alapos megfontoltsággal, szinte orvosi precizitással fejte­geti még Fancsik doktor az ér­telmiségről vallott véleményét, jelesül például, hogy a diplo­mán és a szaktudáson túl az ér­telmiséggé váláshoz szükséges még valami többlet, amely egyéniséghez kötött adottság, s amely az emberek legtöbbjében embrionális állapotban szuny- nyad, kibontakozását vagy mélyben maradását azonban a társadalmi körülmények nagy­ban befolyásolják: motiválják vagy meg is határozzák. Az ér­telmiség számára minden egyéb értéknél fontosabb, hogy „saját fejével gondolkodhasson, alkot­hasson”, szándékainak megva­lósítását ne fékezzék bürokrati­kus kötöttségek, s ahhoz megle­gyen a kellő fogadókészség a mindenkori döntéshozók részé­ről. Aztán mintha kissé felhő­sebbé válna a doktor homloka, így folytatja:- A demokrácia kibontakozá­sával sajnos éppen egybeeső, nehezedő gazdasági helyzet az értelmiségnél is fokozta az eg­zisztenciális gondokat. Az anya­giasság előtérbe kerülése, a gyors privatizáció következmé­nyei, a közéleti cselekvés kocká­zataitól rettegő tartózkodás „bölcsességének ” beidegződése is erősen fékező hatású volt az elmúlt tíz évben, de sokszor az eredmény nélküli, feleslegesen végzett tevékenység miatti frusztrálódás is elzárkózáshoz vezetett. Pedig, ha az értelmiség rossz közérzete javul, eddigi produktumánál sokkal többre lesz hivatott és képes is.- Az értelmiségről jut eszembe a polgár, a polgárság. Ki a polgár az ön felfogása szerint, s melyek a főbb polgári értékek?- A polgárt én úgy képzelem, hogy olyan ember, akinek van önbecsülése és éppen úgy be­csül másokat is. Tiszteli az em­bert, de nem csupán szakmai kvalitásai miatt. A polgár olyan ember az én szememben, aki képességeit igyekszik kamatoz­tatni a maga és környezete - jobb esetben az egész társada­lom - javára is. Az önmegvaló­sításra való törekvés mellett van benne társadalmi szolidari­tás: érdekli környezetének kö­zössége, a helyi társadalom. Nemcsak azért érdekli, mert benne él, hanem azért, mert ér­te is él, mert jobbat akar. A pol­gár az, aki ki tud tekinteni utcá­jából - és ki is lát - a városba, mi több a világba. A polgár fo­galma nem köthető párthoz, képzettséghez, végzettséghez stb. Nem a külső jegyek a fon­tosak, a meghatározóak, ha­nem a belső értékek, amennyi­ben kisugároznak a külső kör­nyezetbe is. Értékeihez hozzá­tartoznak az „Európában” már általános hétköznapi kultúra jegyei a sajátos munka- és kör­nyezetkultúra. Ha ez bekövet­kezik nálunk is, akkor beszél­hetünk majd polgárságról, pol­gári Magyarországról. Ehhez persze kell még egy „kis” idő.- Tudom, önt elsősorban a helyi politika foglalkoztatja, az itt élő emberek sorsa érdekli, mégis megkérdezem, mi a véle­ménye a globalizációról és a kö­zeljövő információs társadalmá­ról?- A rendszerváltás utáni leg­nagyobb csalódás számomra az ország kettészakadása volt, több értelemben is. Ennek okát elsősorban a gyors, elsietett pri­vatizációban, a tőke féktelen li­beralizálódásában látom. Erő­teljesebb társadalmi kontrollra lett volna szükség. Biztosítani kellett volna - kell a jövőben - hogy a tőke hasznából, a profit­ból a leszakadók vagy lesza­kadófélben lévők is részesülje­nek. Ezt nemcsak hazai viszo­nyok között gondolom így, de a globalizálódó világban még in­kább. A fejlett tőkés államok­nak, a gazdaságoknak - saját hosszú távú érdekeiket,, fenn­tartható fejlődésüket figyelem­be véve - a lefölözött haszon egy részét a mértéktelen kü­lönbségek csökkentésére kell fordítani. Erre figyelmeztetnek a - legutóbb Prágában lezajlott - „nemzetközi méretű” tünteté­sek a globalizáció, a nemzetkö­zi pénzvilág szervezetei ellen. Ugyanakkor - azt is gondolom -, a tőke szabad áramlását biz­tosítani kell, csak szabadossá­gának kell tilalomfákat állítani. Ausztria és Finnország a pozitív példa, amely bizonyítja, hogy egyes kis országok kapitalizmu­sa nem azonos a globalizált vi­lág kapitalizmusával. Az információs társadalomra vonatkozó kérdésére azt tudom mondani, hogy az információ hatalom. Ezt értem, de minden- hatóságát megkérdőjelezem. Az információ szolgálja az egészsé­ges globalizációt, de ne hajtsa uralma alá az egész világot. Az információs társadalomban „röpködjék” az ember, de ne le­gyen köteles „felszállni”, ha nem akar. Látom a globalizáció és az információs társadalom bi­zonyos veszélyeit is, de értem a nyugtató mondatokat is. Az em­beriség meg fogja találni a meg­nyugtató megoldást: el fogja ér­ni, hogy a nemzetállamok ne le­gyenek az információs társada­lom - és a globalizáció - rabjai, s hogy hasznát ne csak a „Bil Gatesek” élvezzék, sőt azt is, hogy minden ember maradjon az, aki, és az legyen-lehessen, aki szeretne lenni. Talán megér­jük még azt is - mi „földhözra­gadtak”, hogy éppen az infor­mációs technika segítségével to­vábbra is nyugodtan olvashat­juk nyomtatott újságjainkat és könyveinket, ráadásul a mainál esztétikusabb kivitelben, bosz- szantó elírások és nyomdai hi­bák nélkül.- Köszönjük a beszélgetést. BARÁTHI OTTÓ Albínó házi veréb Csuszka, a hegyes csórú „kopácsolóbajnok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom