Nógrád Megyei Hírlap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-25 / 199. szám

j. oldal - Nógrád Megyei Hírlap 2000. AUGUSZTUS 25., PÉNTEK Egy salgótarjáni kiskatona kálváriája- Amikor kezdődött 1939 márciusát mutatta a naptár. A salgótarjáni ipartestület nagytermé­ben négyen jelentünk meg a sorozásra. Mind­egyikünket bevettek. Egyik barátom nem ütötte meg a magassági mércét, egy cenü hiányzott az előírásból. A sorozó bizottság azonban azzal in­tézte el a dolgot, hogy az ő bakancsának a sar­kát majd megmagasítják - kezdte emlékezését a zagyvái születésű Kovács István.- Ezen még a jelen lévő csendőrök is nevet­tek, s amikor lementünk a teremből egyikük fe­néken billentette a barátomat. Csak úgy viccből. Amikor meg hazaérkeztünk Zagyvára a velünk lévő községi bíró a helyi Hangyában mindenki­nek azt fizetett, amit kért. Közben mindenkinek büszkén újságolta, hogy mind a négyünket be­vettek a katonasághoz. A szüléink is büszkék voltak, mert ez azt jelentette, hogy mindannyi­an egészségesek vagyunk. Mi is örültünk. S még a lányok is gratuláltak nekünk. Mi négyen aztán majdnem mindennap talál­koztunk, s azon tanakodtunk, hogy hová fo­gunk bevonulni. Akkoriban még csak egyszer volt évente bevonulás, mindig októberben, így aztán szeptemberben megjöttek a behívóink. Számomra ez nehéz szembenézés volt a sors­sal, hiszen nálunk már meg volt a lányunk és a kisfiúnk. Amikor megkaptuk a behívót, különböző helyekre kellett bevonulnunk. Nekem és T. Jós­ka barátomnak Rétságra kellett menni a 11. ke­rékpáros zászlóaljhoz, Sz. Ferinek Losoncra a tüzérekhez, K. Pistának pedig Budapestre. Akkor még azt sem tudtuk, hogy merre van Rétság, hiszen nem jártak buszok, mint manap­ság. Nagy kerülővel vonaton jutottunk el Diósjenőre ahonnan gyalog mentünk tovább a nagy katonaládánkkal - ami mindazt tartalmaz­ta, ami egy bevonuló katonának kellett - s dél­után egy óra körül érkeztünk meg a laktanyába, ahol már vártak bennünket. A kiképzők gyor­san kiszórták a felszerelésünket, mi pedig dél­után már mundérban feszítettünk. Józsi barátom a kerékpáros századhoz, én meg a géppuskás századhoz kerültem. S más­nap máris kezdetét vette a kiképzés. A géppus­kások azonban már gépkocsizók voltak. Egy te­remben harmincketten voltunk, mindannyian salgótarjániak. A beöltözést követően tüstént mehettünk szalmazsákot tömni a fekhelyre. De nem akárhogyan ám, hanem szigorú szabvány szerint. No, meg a szobaparancsnok tetszésére. Másnap reggel a szakaszbeosztásokat köve­tően vittek minket a gyakorlótérre csuklózni. Jó torna volt az, manapság is elkelne a katonák­nak. Majd következett a jelentkezés gépkocsi- vezetői tanfolyamra. Ezt megelőzte azonban egy háromhetes alapkiképzés. Utána minden­kit a megfelelő helyre osztottak be. Ki a konyhá­ra, ki a szerelőműhelyben kapott feladatot. Én nagyon örültem, hogy szép az írásom, mert a századirodába helyeztek. Csábító volt ez szá­momra, de én mindenáron gépkocsivezető akartam lenni. Mivel volt a szakaszunkban egy cimborám, aki minden gyakorlaton rosszul lett, jelentettem a századparancsnoknak, hogy szí­vesen cserélnék vele. így azután cseréltünk be­osztást, ő lett az írnok, én mentem tanfolyamra. Nagy divat volt akkor kiszúrni a katonával. Egyik alkalommal például az ügyeletes elfelej­tett vizet készíteni az asztalra a kancsóba. Ak­kor azután az egész szoba legénysége a folyosó végén lévő mosdóból evőkanállal hordta a vizet fél éjszakán át. Olyan is előfordult, hogy a kato­nának az ebédet állva kellett elfogyasztania. A nehézséget az jelentette, hogy a katonaládára kellett állnia, s a földön lévő csajkából kellett kanalazni az ételt. Ez a mutatvány az olyanok­nak volt igencsak megterhelő, mint én, aki ki­nőtt az isten markából. Nagyon mélyre kellett hajolnunk, hogy ne maradjunk éhesen. Abban az időben nagyon kiszekírozták a kis- katonát, ahol csak lehetett szívattak minket. Az udvaron, a teremben, szobában. Egyik alka­lommal géppuskával kellett csuklóznunk, ami­kor egy mátraballai fiú összeesett. Ez délután történt, de még este sem tért magához. Két or­vos is volt körülötte, de hiába. Akkor telefonál­tak Budapestre a honvédkórházba ahonnan mentővel érkeztek orvosok, de ők is csak na­gyon nehezen tudták megmenteni a fiút. Ezek az orvosok kezdték kutatni, hogy mi történt a gyerekkel. A mentőorvos jelentette az esetet a zászlóalj parancsnoknak. Másnap éjjel aztán az egész zászlóalj a laktanya mögött csuklózott a nagy hóban. Ezzel aztán egy időre megszűnt a csuklóztatás, de a kiskatonákra nagyon hara­gudtak és válogatott büntetéseket találtak ki számunkra. Minden alkalmat megragadtak, hogy belénk kössenek. Ha valamit vétettünk százszor, vagy kétszázszor kellett leírni amit mondtak. Voltak, akiknek éjjel kellett a bünte­tést írni, így aztán nagyon fáradtak voltak a gya­korlaton. Amikor a századparancsnok ezt meg­tudta, mindenféle büntetést megszüntetett. Hat hétig tartott a kálváriánk, majd felesküd­tünk és következett a gépkocsivezetői tanfo­lyam. Száztízen vettünk részt a tanfolyamon, ebből hetvennyolcán vizsgáztunk sikeresen. Akiknek nem sikerült egy hét múlva újra vizs­gázhattak. Ha ekkor sem jutott át, mehetett vis­sza a századhoz. Mi pedig megkezdtük a veze­tési gyakorlatot két személygépkocsival, két nyolchengeres teherkocsival és két német gyártmányú terepjáróval. Vidámabb élet volt ez, mert bejártuk az egész országot. Amikor már kezdtünk belejönni a vezetésbe két-három napig is úton voltunk, s házaknál aludtunk. Olyan volt ez számunkra, mint egy kirándulás. Volt közöttünk egy salgótarjáni fiú, aki nem­csak a munkáját hanyagolta el, hanem önmagát is. Mindig mindenhonnan elkésett. A zászló­sunk mondta is, hogy fegyelmezzük meg, mert mi fizetünk rá a hanyagságára. Egy alkalommal is lekésett az indulásról és Kecskemétről gyalog kellett Rétságra jönnie a laktanyába. Bezárták a fogdába parancs megszegés miatt. ............. (Folytatjuk) ____ ____ LEJEGYEZTE: PÁDÁR ANDRÁS A régi kert, amely úgy eltűnt, mint egy álom és melynek emléke most is itt él bennem. Mikor még gyermekek voltunk, egyszer édesapám gyümölcsfa-cse­metéket hozott haza a család min­den tagjának. Öten voltunk testvérek és a szülők. Hét különböző kis fát ül­tettünk el. Még volt plusz egy eperfa is. Édesapám összehívott bennünket és azt mondta, hogy mindenki vá­lasszon magának egyet és azt saját maga ültesse el Nekem a körtefa voü a legkedvesebb. Édesapám kiásta a gödröket. Egy vödör vízbe bemárto- gattuk a gyökérrészt és megszórtuk kerti földdel is, ügy helyeztük a gö­dörbe. Betemettük jó porhanyós föld­del, egy kicsü meg is tapostuk, aztán ráöntöttünk egy fél vödör vizet. Én nagyon odafigyeltem édesapám min­den szavára, minden mozdulatára, pedig még csak hatéves voltam. Alig vánuk a tavaszt, kíváncsian figyeltük a fákat, leggyorsabban az eperfa növekedett, amit nem a kert­be, hanem az udvar egyik sarkába ültettünk, ahol terebélyesedhet és az udvan hűsítheti árnyékával, lm meg­nő. A másik tavaszon már az én kör­tefámon volt virág is. Szüleim azt mondták, hogy még lehull, mert gyenge. Később a tomb között mégis észrevettünk két kis körtét. Minden nap azt figyelgettem és nagyon büsz­ke voltam rá. A fa elég magas volt már és a két kis körte szinte dísze volt. Édesapám mondogatta, hogy ha megérik, szétvágjuk annyi felé, ahányan vagyunk. Megkóstoljuk. Szépen sárgult, pirosodott, súlyával már húzta az ágat, féltettem, nehogy idő előtt leessen. Egyszer aztán a szü­leim nem voltak otthon és a bátyuskám, aki nyolcéves volt, lever­te gereblyével és megette. Én megsi­rattam. Hazajöttek a szüleim, vár­tam, hogy bátyus dorgálást kap, de csak annyit mondtak neki, miért nem adta nekem az egyiket... Kertünk gyönyörű volt. Volt ab­ban veteményes rész és szőlőlugas is, a kerítés mellett ribizlibokrok piro­sodtak. Sőt bolthajtásos pincénk is volt téglából és betonból. Tetején föld volt, hogy jó hűvös legyen. A pince al­jába tököt ültettünk és mikor növeke­dett, befutotta az egész pincetetőt. Szép sárga virága volt. Ha volt egy kis szabadidőnk, legtöbbször a kertben pihentünk a hűvös fák alatt. Madár­kák is bejártak és kedvesen csicsereg­ve bújtak meg a dús lombok között. Gyümölcsfáink gazdag terméséből még a szomszédoknak is adtunk. Addig gyönyörködtem a kertünk­ben, amíg férjhez nem mentem. Az­tán mikor elhagytam a szülői házat, nagyon sokáig nem láttam a kénün­két. Mikor aztán sok év múlva haza­kerültem, azt mondta a húgom, hogy csak az én körtefám van meg, az is szárad kifelé. Már régen nem te­rem. Szerettem azt a fát, mint a test­véremet, beszélgettem is hozzá. Ő is susogott valamit, talán értettem is. Ágai közt voltak szárazok is, de még zöld lombos részek is akadtak. Köze­lebb mentem, teljesen alája és mi tör­tént! Egnnás után két gyönyörű kör­te esett le a fáról, füves részre, így nem sérült meg. Egyiket oda adtam a húgomnak. Megkóstoltuk. Finom volt.... Aztán egondolkodtunk. Hová lett a gyönyörű kertünk és minden, ami az életben kedves volt! _______ VÁGVÖLGYj LÁSZLÓMÉ Sa lgótarján Tredegar FILM PRODUCTS műanyag és alumíniumtermékeket gyártó és forgalmazó multinacionális vállalat, mely világszerte 2750 alkalmazottat foglalkoztat. Az Amerikai Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Kínában és Hollandiában működnek termelési egységei, Magyarországon 1999-ben kezdődött meg a gyártás. A rétsági üzem a termékek kiváló minőségének, valamint a termelési folyamat optimalizálásának biztosítására jól képzett szakembert keres PROCESS ENGINEER munkakörbe, a következő elvárásokkal: • felsőfokú műszaki végzettség • társalgási szintű angolnyelv-tudás • precíz, pontos munkavégzés • problémaérzékenység, jó együttműködési készség Előnyt jelent: • modern termelési környezetben szerzett gyakorlat • vezetői tapasztalat • saját gépkocsi Modem munkakörnyezetben cégünk versenyképes jövedelmet kínál, valamint lehetőséget biztosít a szakmai fejlődésre és továbbképzésre. Amennyiben felkeltette ajánlatunk érdeklődését, kérjük, hogy jelentkezését juttassa el az alábbi címre: B-I-Recruiting 1036 Bp„ Bécsi út 57-59. 1/10 Tel.: 06-1/387-8070. Fax: 06-1/387-8069. Munkásokat igazán csak munkás képviselhet Emléktábla a hős bányászoknak 1 A vizslási nyugdíjas bányászszakszervezet az 50. bányásznap alkaímából a millenniumi faluna­pi program keretében a balesetben elhunyt hős bá­nyásztársaik iránti tiszteletből emlék­táblát avát a Hősök parkjában. Az ün­nepséget Sándor Tibor polgármester nyitja meg. Ünnepi megemlékezést tart dr. Horn János, országos szakszervezeti elnök, a volt hős bányásztársakra pedig Kakuk József, a helyi nyugdíjas szak- szervezeti alapszervezet titkára, a nyugdíjasok érdekvédelmi szervének elnöke emlékezik.- A vasútnál 6 hónapig alkalmi mun­kásként foglalkoztattak, majd évhazudás- sal kerültem, mint családfenntartó a kisterenyei szénosztályozóra, onnan pe­dig Vizslás 1-re fékesnek - emlékezik Kakuk József. - Hét testvérem volt, öten élünk. Édesapám 1941-ben halt meg. Bányász volt, akárcsak mi fiúk valameny- nyien. Tizenhat éves korában csillésnek léptették elő és három műszakban dolgozott. 19 éves volt, amikor le­tette a vájárvizsgát. 16 és fél évet töltött a szénfalnál. Betegség miatt lerokkantosították, utána volt rob­bantó raktárvezető, rakodói felvigyázó, majd 1971- ben rokkantsági nyugdíjba helyezték. Annak idején a sportbrigádban dolgozva az akkor híres Loy Árpád tatabányai feltáró brigáddal verse­nyeztek a legjobb csapat elmért, nem sikertelenül...- Feltárásokat végeztünk. Lépésről lépésre halad­tunk előre, háromszoros drótkötél-biztosítással. Egyszer csak megingott alattunk a talaj, ami a ve­szélyt jelezte. - Meneküljünk! - hangzott az egymás­nak szóló felhívás. A 12 métert, amit előre halad­tunk, pillanatok alatt tönkretette a földmozgás. A másik veszélyhelyzet jelenleg is emlékezetes szá­momra. Torda II.-n történt. A kamrafejtésben hason csúszva húztuk be a vágathajtásnál használatos bá­nyafát. Azt vettük észre, annyira megrepedt a föld, hogy besütött ránk a nap. Szerencsére innen is ki tudtunk épp bőrrel jutni.- Már a felvételnél kiszűrtük, ki nem való közénk, ugyanis mi döntöttük el, kit fogadunk be. Nagyon erős volt a 12 főből álló brigádunk.- A krítikus időszakok után nem félt leszállói a bányába!- Soha, semmiféle félelemérzésem nem volt. Ko­moly, nehéz munka, megviseli az embert, de szép. Ritka az, aki a szénfaltól egészségesen megy nyug­díjba. Amilyen korán gyerekfejjel kezdte a kenyérkerese­tet, mint családfő, ugyanolyan korán kötelezte el ma­gát mások érdekeinek szolgálatában, védelmében, mint szakszervezeti tisztségviselő.- A szakszervezeti munkát a vasúmái kezdtem mint bizalmi, amit a bányánál folytattam. 10-12 évi bizalmiság után vé-1 zetőségi tagnak választottak, majd a küb színre kerültem, ahol főbizalmiként tevéi kenykedtem. Nyugdíjazásom után -Ú zagyvapálfalvai bányász nyugdíjas alafb szervezetben főbizalmiként folytattam] majd megválasztottak elnöknek. 198ÍÚ ben kettéváltunk, engem a vizslási nyuji« díjas szakszervezeti alapszervezet tagjai megválasztottak titkárnak.- Kiket fogadtak, fogadnak be!- Nyitott alapszervezet vagyunk. Ál munkanélkülieket ugyanúgy, mint a bányához nem tartozókat, legyen az fiatal, vagy idős, ha nekik megi felel az itteni szellem. Tagjaink között nagyon sokií nehéz sorban élő. Nekik segítünk. Korábban na­gyobbak voltak a lehetőségeink. Volt olyan eszten­dő, amikor több mint 20 bányászasszonynak, kis­nyugdíjasnak sikerült méltányossági alapon valami­lyen összeggel növelni a nyugdíját. Jelenleg egyr# nehezebb. Jó, ha egy évben 4-5 tagunknak sikerül ilyen formában támogatást szerezni. Vallom, hogy » munkásokat csak igazán munkás képviselheti, út A nyugdíjas bányász szakszervezeti alapszervezéU nek jó a kapcsolata az önkormányzattal. Mint érdekvél delmi szervnek, sikerül a választópolgárokat méj£ győzni, hogy a még szakszervezeti tag jól képviselje majd a község lakóinak érdekeit. Egyébként az alam szervezet támogatja a Százszorszép asszonykórust, aé mindannyian tagjai is a szakszervezeti alapszervezéP nek. Ötvenezer forintért ruhát vettek nekik. A bá­nyásznapi hősök táblájának avatásakor műsort adnak:- Ha nem lenne ilyen megértő, társadalmi muri kát szerető feleségem, akkor nem tudtam volna, tud-* nám eredményesen szolgálni nyugdíjas tagtársaim érdekeit. Egyébként nejem egy 30 tagú csoport bizaP mija. A családban, a rokonságban mindenki szak'' szervezeti tag. Négyéves kis unokám pedig azf mondja, amikor a szakszervezeti könyveket töltöm ki: - Papa nekem is jusson! Kakuk József a többi között birtokosa a Munka Érdemrend ezüst fokozatának. 53 évi tagsággal reíi delkező szakszervezeti vezető, ahogy megtaláljál utódját, azonnal átadja a stafétabotot. Hátra lévő élÍP tében szeretné megélni dédunokájának férjhez me­netelét, segíteni az elindulását. V.K. Kakuk József A mi gyümölcsöskertünk...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom