Nógrád Megyei Hírlap, 2000. július (11. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-07 / 157. szám
Nyári éjszaka, hajnali derengés A Salgótarjánban élő, Mátraszeléhez kötődő Vágvölgyi Lászlómé írásaival már találkozhattak néhány alkalommal ösz- szeállításunkban. Az idős szerző kedves derűvel, igyekszik a mindennapok apró szépségeit felmutatni azért, hogy mások is felfedezzék a rácsodálkozás örömét. Vallja, hogy sok időskorú egyedül élő ajándékként fogadná az éveket, ha ilyen módon társa lenne önmagának. íme az egyik Vágvölgyi Lászlóné-féle sajátos recept a kellemes egyedüllétre:- „Válassz egy igazi csillagfényes, nyári éjszakát, amelynek még a tücsökzene is kellemes aláfestést ad. A sötétkék végtelenbe nézve nem lehet nem észre venni az apró ezüstös pontokat, a csillagokat, a közelebbiekben órákig lehet gyönyörködni: fönt, a helyén „ül” a Fiastyűk, amott a Göncölszekér. Hallottam már olyan emberek vallomásait, akiket hazájuktól távol elfogott a honvágy, amikor az égbolton megpillantották a jól ismert csillagképeket, mert arról a kedves otthoni táj jutott eszükbe. Soha nem jártam még a csillagvizsgálóban, pedig szeretnék bepillantani az óriási távcsövekbe. Az egyik hajnalon ahogy kinéztem az ablakon, az erdő távoli széle és az égbolt „találkozásánál” mintha finom csipke lett volna kifeszítve. Kelet felől ekkor tűnt fel a hajnalcsillag, mintha benézett volna az ablakomon. Egy darabig elgyönyörködtem benne, s azt gondoltam, így tekint be minden ablakon, mintha jelezné: új nap születik, az élet örömére.” Tevékeny palotási nyugdíjasok A palotási nyugdíjasklub 43 alapító taggal 1999. február 5-én alakult, mint a helyi Művelődési Házhoz tartozó önfenntartó civil szervezet. Azóta Markolt Gergelyné vezényletével tömérdek rendezvényen vesznek részt. Helyi találkozókat, kirándulásokat szerveznek, nyugdíjas programokból aktívan kiveszik a részüket. A klub céljai között szerepel: a községben élő nyugdíjasok összefogása, gyógyfürdők, termálvizek felkeresése, gyógy- üdülés biztosítása, kirándulás szervezése, igény szerinti gyógytorna, a szabad idő hasznos eltöltése érdekében programok szervezése. Foglalkoznak az időskori egészséges táplálkozással, gyógyteák fogyasztásának hasznosságával. Továbbá igénylik, hogy a nyugdíjasok kapjanak folyamatos tájékoztatást a község életéről, fejlesztéseiről. Ünnepük a névnapokat, a húsvétot; a Mikulás eljöttével rendezik a • hagyományos tollfosztót, melyen sokat énekelnek és jókat beszélgetnek. Voltak már az Országházban, megnézték a budai várat, a gödöllői királyi kastélyt és bejárták az ópusztaszeri parkot is. Egy- egy fesztiválon is részt vesznek, ahol a Kenderike tánccsoport kíséretében szórakoztatják a nagyérdeműt és öregbítik Palotás hírnevét.-FISSZAA papír lett a beszélgetőtársam... Első verseskötete jelent meg a Terényben élő Brozsó Zsuzsának Első strófáit, mint leckét írta meg az irodalomórára. Ma is élénken él benne az emlék a télről szóló sorokról, mert ki kellett mennie a táblához, hogy az osztály előtt felolvassa. Oczot Pálné Brozsó Zsuzsa akkor érezte meg először, mit is jelent a kifejezésvágy parancsa. Terényben él, nemrégiben jelent meg az első verseskötete.- Iskolás koromig magam is csak szlovákul beszéltem, terényi és szandai általános iskolás éveim után szlovák tannyelvű gimnáziumban folytattam tanulmányaimat - mondja az ízes beszédű, napbarnított arcú Oczot Pálné. Utalva arra, hogy a szlovák nyelv, s a származás (szülei szlovák anyanyelvű földműves emberek voltak) meghatározó vonásai az életének, sőt az erősítésére törekszik például azzal, hogy szlovákklubot vezet lakóhelyén. Gimnáziumi időszakában egyrészt a befelé, az önmagára figyelés, másrészt a külvilágról alkotott képek késztették az írásra. Nagyon sok verse született azokban az esztendőkben, de sajnos - mondja Zsuzsa - mind elveszett. Brozsó Zsuzsa az iskola termében dedikálja verseinek gyűjteményét ___________■ É rettségi után szülőfalujában kezdett el dolgozni képesítés nélküli óvónőként, szlovák-magyar nyelvű diplomáját a szarvasi óvónőképzőben szerezte meg. Kedves gyerekbirodalomban töltött évtizedek következtek, vezető óvónő lett, s ebből a státuszból ment pár éve rokkant nyugdíjba. Verseinek Képek - Obrazy címmel kiadott gyűjteménye eddig nem ismert pezsgést hozott az életébe. Barátok, kedves ismerősök keresték meg, meleg szavakkal gratuláltak neki a jeles alkalomból. Faluja nemzetiségi napján külön üdvözölték az esemény kapcsán. Reflektor- fénybe került, s az ünneplést ő azzal a kedves egyszerűségével fogadta, mint az élettől a verselés adományát. Meghatottságba hajló szerény mosolya elfedte a szomorúságát, amely mély tőről fakad: amióta elveszítette a párját, a „papír lett a beszélgetőtársa.” Oczot Pálné Brozsó Zsuzsa verses képei erről is vallanak. ____________________IMJ) A z igaz szerelem nem múlik el Öregkor még nem vén kor! Hazafelé tartottam - mint minden nap. Egy csokor virágot szorongattam kezemben, melyet édesanyám névnapjára vittem. Leültem. Néhány perc múlva egy kedves idős bácsi szólt hozzám. Érdeklődött, hogy „kinek lesz ez a szép csokor”. Én készséggel válaszoltam neki. Néhány perc múlva megkérdezte, hogy beszélgetnék-e vele egy kicsit? Válaszom igen volt, hisz’ mindig is szívesen csevegtem az idősebb korosztály képviselőivel. Nemcsak azért, mert tapasztaltabbak egy-egy kérdés terén, hanem m«t sok értékes gondolatuk van. Néhányat föl is szoktam jegyezni. Az egyik - számomra - értékes kijelentést, melyet egy nénikétől hallottam, most leírom! „Addig élet az élet, míg az ember fiatal.” Visszakanyarodva útitársamhoz: a szokásos - hogy vagy, hol tanulsz - kérdések után egyre furcsábbakat kérdezett tőlem, s egyszer csak belevágott a közepébe... „Én már nagyon régóta meg akarom kérdezni valakitől, hogy valóban vérzik-e egy lány, mikor elveszti a szüzességét. Mondd meg nekem, hogy igaz ez?” - kérdezte. Ledöbbentem. Hirtelen szólni sem tudtam, s bizony zavarba is jöttem. Hogy jutott ez most eszébe? - kérdeztem magamtól. Ő erre még egyszer megkérdezte; majd hozzátette, hogy: nem akar kikezdeni velem, s ingerelni sem akar, de ez a kérdés már több évtizede foglalkoztatja. „Gondolom, te túl vagy már mindenen. Igaz?” - folytatta kíváncsi kérdéseinek sorát. Úgy éreztem, hogy már kellőképp elvörösödtem ahhoz, hogy most már mondjak számára valami használható információt is. Végül is, emberek vagyunk, s érdeklődni szoktunk afelől, amit magunktól nem tudnánk. Válaszok helyett én re- akciószerűen visszakérdeztem, hogy: mi is az, amire gondolt, min kell nekem már túl lennem...? Ő magyarázkodni kezdett, s ismét megnyugtatott, hogy nem akar kikezdeni velem, 62 éves. - Ugyanolyan szerelmes vagyok ma is a feleségembe, mint fiatalon, s ezt ki is mutatom. Tudod, a szerelem, az nem múlik el - mondta határozottan. Attól, hogy valaki már rég túl van a húszon nem kell alábecsülni némely képességeit, hisz' emberek vagyunk, s a szerelem beteljesülése mindenkinek „joga” - egyfajta lételeme. Szégyenlős- ség. Bizony sokan elpirulnak, ha egy-egy fent már említett kérdést tesznek fel neki. A konzervatívabbak még e kérdések gondolatába is belevö- rösödnek. Fölösleges föltenni azt a kérdést, hogy: miért? Minden ember más és más. Máshogy gondolkodunk, mások a szokásaink, máshogy állunk a dolgokhoz és a kérdésekhez is. Visszatérve kedves útitársamhoz - válaszoltam neki. Ő megköszönte minden egyes feleletemet, hisz’ jó néhány év „gyötrődés” után végre választ kapott mindarra, amit eddig nem tudott, amiben bizonytalan volt. Megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha papírra vetném mindazt, ami elhangzott közöttünk. Beleegyezett, s hozzátette, hogy: attól még, hogy valaki már „megette a kenyere javát” nem kell lebecsülni sem a szellemi képességét, sem a fizikumát. Néhány évtized házasság után lehet még valakit úgy szeretni, ahogy az esküvő tájékán. S, bizony ki is lehet, sőt, ki kell mutatni azt a szeretetek mely még így, a hatvanadik életévekben is oly fiatalos, mint a '60-as években. ___________________________________(FISSZA) Hivatása volt az emberek mentése Endrey Endre vagyok, Budapesten születtem 1920-ban - kezdte emlékezését Bandi bácsi, akivel a megyei mentőszervezet salgótarjáni állomásán beszélgetünk. Október 28-án, amikor anyám világra hozott akkora hó esett a fővárosban, hogy a villamosok elakadtak. Több mint félméteres volt. A család azonban 1926-ban Salgótarjánba települt. Az akkori B-üstás időkben nehéz volt munkát találni, s az apám ide jött körülnézni munka után. Megtetszett neki a vidék. Bizonyára a szép erdők miatt. Nem véletlen, hiszen Brassóban végzett faipari iskolán, szobrászként. Én már itt iskoláztam a városban. A szüleim vegyésznek szerettek volna adni, de abban az időben is volt már kivételezés, József főherceg unokáját felvették, nekem vidékinek meg érkezett az értesítés, hogy jelentkezzek a következő évben. Akkor mentem kereskedelmi főiskolára, de a bevonulás miatt nem tudtam befejezni. A kereskedelmi iskola padjaiból soroztak be, s 1941-ben bevonultam katonának. A katonáskodásom szerencsésen alakult, mert amikor már menni kellet a hadműveleti területre, az anyaalakulatommal már Lengyelországban találkoztam, visszavonulóban. Együtt jöttünk visz- sza egészen a Berlin melletti Küsztrinig. Akkor már mindenki menekült, ki merre látott. Én amerikai fogságba estem s , 1946. április 1-jén értem haza. Amikor megjöttem a fogságból csak az maradt nekem, ami rajtam volt. Szerencsére a Pécskő utcai Lipták-pékségnél alkalmaztak kifutónak. Én hordtam nagy hátikosárban a zsemlét, meg a kiflit. így kezdtem az életet. Apámnak a főutcán volt üzlete, iparművészeti bolt, de ez sok mindent felölelt. A segédlevelem szerint üveges és képkeretező voltam. Hosszú ideig a lakáskarbantartó szövetkezetnél dolgoztam. Onnan eljöttem s átmentem a kiskerhez, ahol szintén volt képkeretező műhely. Az a munkahely aztán megszűnt, s nem volt munkám. Egyszer erre sétáltam még a hatvanas években, s bekanyarodtam a mentő- állomásra, hogy hátha van valamilyen munkalehetőség. Akkoriban dr. Bencze Béla volt az állomásvezető aki ígéretet tett és a harmadik nap már jött egy távirat, hogy jöjjek be és beszéljük meg az állást. Azóta vagyok ennek a testületnek a tagja. Teljesen az alapoknál kellett kezdeni mindent, mert ezt a munkát nem lehet képesítés nélkül végezni. Pontosabban hivatást - javítja önmagát és még megtoldja. Ezt nemcsak tudni, hanem szeretni is kell. Ez az érzés állandóan élt bennem, fokozódott és mindent odaadással végeztem, mert szerettem. Olyat érdemes az életben tenni, amit az ember kedvel. A mentős munka nem volt számomra szokatlan, hiszen a családban, rokonságban többen voltak orvosok. A nagybátyám például Gömör megyében volt körzeti orvos Ragály községben. Amikor arról kérdezem, hogy miként viselte el a véres baleseteket, nem félt-e, elmosolyodott. Amit az ember tudatosan művel, attól nem fél, de aki már eleve irtózik a vértől, a látványától, az ne is fogjon ilyen foglalkozásba. A testületben 34 évet töltöttem el. Már hetvenéves voltam, de még kocsiztam. Azonban egy akkori rendelet miatt abba kellett hagyni, hiába bírtam a munkát, hetven év fölött már nem alkalmazhattak. A szakiskolát Budapesten végeztem, ami hat hónapig tartott. Mentő szakápolói tanfolyamot végeztem, de rövid ideig vezettem a szolgálatot is. Nem szerettem soha a négy falat, az irodát. Szívesebben jártam a helyszínre. Emberek közé, az életbe, azt kedveltem. Az az igazi mentős, aki elég erős, hogy elsajátítsa az alapokat az elméletben és kiállja a szigorú gyakorlatot. A gyakorlat mindennél fontosabb, hiszen a gyakorlat teszi a mestert - de ezzel élni is tudni kell. Az évtizedek alatt rengeteg emberrel találkoztam. Az utcán számtalanszor megszólítanak, de én nem emlékszem rájuk, ők jobban meg tudtak jegyezni engem. Egy alkalommal egy hölgy megállított és megkérdezte, hogy megismerem-e? Sajnos nem. Erre elmondta, hogy én segítettem a kislányát a világra, akinek a révén már az óta nagymama. így rohan az idő. Ezek olyan emberi élmények, amelyek beleivódnak az ember életébe. Természetes, hogy akivel történik valami, emlékszik rá és arra, aki segítette őt. Az orvosokkal is olyan kapcsolatban voltam, hogy amikor meghallották a kocsi jelzését és megláttak enge- met akkor tudták, hogy nem sima szállítmányról van szó, hanem az Endrey már valami extrát hoz. Nagyon sokszor másodperceken múlt az ember élete. Akkor nem lehetett betartani a szolgálati utat, hogy előbb a felvételi, azután a vizsgálat. Egyenesen a műtőbe rohantunk a beteggel. A súlyos esetek sem ráztak meg. Lélekben mindig együtt voltam a mentésre váró embertársammal, de nekem nem lehetett szánakozni, mindent meg kellett tennem, amit lehetett az élet érdekében. Egyik vasutas nap alkalmával a nagyállomáson egyik vasutast elütötte a csendben guruló vagon. A szerencsétlen embernek mind a négy végtagját levágták a kerekek. Az illető azóta protézisekkel él, de él. Csodálattal tölt el, hogy az ilyen emberekben mennyire hatalmas az élni akarás. Volt olyan időszak a pályafutásom során, amikor meg is becsültek minket. Az átlagemberek, vagy ha így többet mond, a szerényebb körülmények között élők valósággal felnéztek ránk és bíztak bennünk. Ez önmagában véve igen jó érzés. Én soha nem utaztam az anyagiakra, mindig elégedett voltam azzal, amit akkor kaptunk. Amikor forint lett a pénz, kilencszáz forint alappal kezdtem. Manapság tízezrekben beszélünk. Bandi bácsi most is úgy jár be a mentőállomásra, mintha szolgálatba jönne. Nekem ez nem fárasztó, minden áldott nap itt vagyok. S ha csak tudok valamiben segíteni, megteszem. Közel lakom, a Szerpentin úton. Ha később jövök be már hiányolnak a kollégák. Boldognak érzem magam - mondja kicsit tűnődve, s aztán ragyogó arccal folytatja. Van egy lányom, két unokám. A nagyobbik most végzett főiskolán számítógépes szakember, a kisebbik a kislány vendéglátós iskolába járt. Lesz-e belőle cukrász, lesz-e üzlete nem tudom. Majd a pénzen múlik. Elköszönünk egymástól, de még utánam szól. Bármikor megszólalt a csengő és menni kellett, sosem éreztem különösebb izgalmat. Természetes volt számomra. Nappal egy, éjszaka két perc alatt indultunk menteni. A menetlevélről láttam, hogy miről lehet szó. Betegség, vagy tragikus baleset, bármi is volt, bátran, habozás nélkül kellett indulni. Ezt a hivatást csak így lehet gyakorolni. PÁDÁR ANDRÁS
