Nógrád Megyei Hírlap, 2000. július (11. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-22 / 170. szám
A magyar irodalom egysége Beszélgetés Szabó Endre újságíróval, a Komjáthy társaság tagjával Sohasem lett hűtlen szülőföldjéhez „Van egy művész, aki visszamegy az ő népéhez, aki küldte, lendítette őt Ismét szegényebb lett Nógrád megye művészeti élete: 72 éves korában elhunyt Orosz László festőművész, akit a Palócföld hivatásos szószólójaként is emlegettek. Régóta Budapesten élt már, úe szülőföldjéhez sohasem lett hűtlen: bizonyítja ezt az is, hogy az évtizedek során több kiállítással is bemutatkozott a hazai környezetben. A bátonyterenyei önkormányzat 1997. augusztus 20-án „Bátonyterenyéért” kitüntetéssel ismerte el az idős művész munkásságát. Az elmúlt hét végén - mint arról beszámoltunk, - rendezték meg a balassagyarmati vendéglátók az Irodalmi Társaságok Szövetségének 2000. évi nyári vándorgyűlését. A felvidéki (felföldi) magyar irodalom és kultúra utóbbi ezer évével foglalkozó program egyik szervezője, a Komjáthy Jenő Társaság volt, melynek tagjai a nyitónap estjén tartották bemutatkozásukat és irodalmi műsorukat. A rendezvény egyik házigazdája a balassagyarmati irodalmi életről tartalmas előadást tartó Csíkász István mellett Szabó Endre újságíró, a kör tagja volt. Őt kérdeztük a vándorgyűlés fontosságáról, a civil irodalmi szervezetek helyzetéről és lehetőségeiről.- Nyolcadik alkalommal szervezi meg az Irodalmi Társaságok Szövetsége (ITÁSZ) vándorgyűlését és a háromnapos rendezvény most Balassagyarmaton került megrendezésre. A múlt évi fehérgyarmati közgyűlés döntött úgy, hogy 2000-ben itt legyen, természetesen a Felvidéket is bejárva, mely során a Palóc és a Komjáthy társaság mint házigazdák működnek közre. Magyarországon is jó pár ilyen civil szerveződés létezik, ezeknek a zömét tömöríti az ITÁSZ, ami kiterjesztette működését a határokon túlra is. Tehát ide most a hazai irodalmi társaságok mellett a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban és Kárpátalján működő társaságok képviselői látogattak el. Az előadások is úgy vannak megszervezve, hogy azok hassanak és mindazok, akik itt vannak, feladatuknak tudják, hogy otthon beszámoljanak, s ha módjuk van, írjanak az itt elhangzott gondolatokról. Az elmúlt évben az fogalmazódott meg, hogy a magyarságnak létezik egy harmadik útja, aminek az a lényege, hogy életben maradhat a kultúránk, nem kell a globalizálódó világba beleolvadnunk - vezette be gondolatait Szaljó Endre.- Lemarad-e valamelyik társaság valamiről, ha kimarad az TTÁSZ-ból?- Nem. A Komjáthy társaság is az elmúlt évben csatlakozott. A dolog abszolút pozitív oldala az, hogy az ITÁSZ összefogja az irodalmi társaságok többségét. A vándorgyűlés idején alkalom van a találkozásra - és elhozzuk magunkkal dokumentumainkat, amelyeket a közelmúltban jelentettünk meg - meg tudjuk beszélni egymás gondjait, problémáit is. Tulajdonképpen tanulunk egymástól, megismerjük egymás elképzeléseit, emellett látjuk, hogy mások éppen mit szeretnének megvalósítani.- Van-e a társaságoknak után- pótló, a fiatalokat „fölszippantó” ereje?- Van, mert amikor egy-egy esten összejövünk és kiterítjük a hozott kiadványokat, - ezek között sok olyan létezik, amelyikben föl vannak tüntetve a szerzők életrajzai, fényképei - nagyon sok fiatalt lehet ezen folyóiratokban látni. Hozzánk most jórészt az a korosztály jött el, amelynek először is van ideje, például a nyugdíjasok sokan érkeztek, és az a középkorosztály, amely szabaddá tudta tenni magát. A kiadványokból és a beszélgetésekből azonban egyértelműen kiderül: léteznek és dolgoznak a fiatal új arcok.- A millenniumi évben e rendezvény aktualitását vitatni fölösleges. Mi kapja a jövőben a nagy hangsúlyt?- Minden évben valamilyen célt határoz meg a szövetség. A közgyűlés most úgy döntött, hogy a következő évben Lentiben tartják a vándorgyűlést, ahol is a délvidéki magyar irodalom ezer esztendeje lesz a konferencia meghatározó vonala. Az idei, városunkban megtartott tanácskozás, gazdag szakmai programjából feltétlenül ki kell emelnem Szabó András előadását, melyben Balassi Bálint verseivel és hitvallásával foglalkozott, de éppen ilyen hangsúlyt kaptak az irodalom legújabb irányai. Örvendetes, hogy a Nógrád megyei és a balassagyarmati ön- kormányzat segítséget adtak munkánkhoz. Az ITÁSZ tervei- j ben szerepel, hogy az egész világ magyar irodalmi társaságai felé kezdeményezze a nyitást. Több ízben megfogalmazódott az, hogy ugyanolyan érzékenyen, pontosabban még hangsúlyosabban, kell a határon túli irodalom- j ra koncentrálnunk, hiszen az épp’ annyira szerves és fontos része kultúránknak, mint amelyik az ország határain belül éli min- ) dennapjait. DUKAY NAGY ÁDÁM Orosz László 1928. április 24- én született Maconkán. Rajzkészségére már az általános iskolában felfigyeltek. Alaxay Béla tanító és id. Szabó István szobrászművész ösztönzésére jelentkezett 1944- ben az Iparművészeti Főiskolára, 1954-ben pedig már a Képzőművészeti Főiskolát is maga mögött tudhatta. Már főiskolás korában is volt kiállítása, 1950-ben a Nemzeti Szalonban láthatták képeit. Pályakezdő korában több templomban festett secco (száraz felületen) falképeket saját tervei alapján, amelyek még ma is megtekinthetők például a maconkai és a dorogházi templomban. Soha nem volt rá jellemző a művészek zárkózottsága, tudását, gondolatait mindig megosztotta másokkal. Huszonhárom éven át vezette a Május 1. Ruhagyár képzőművészeti körét, de szívesen vállalt társadalmi megbízatásokat is. Szülőföldjéhez mély érzelmi szálak kötötték, első önálló kiállítását is Maconkán rendezte 1963-ban. Tájképek, csendéletek, portrék: mindegyikben van valami megnyugtató derű, valamilyen csendes, sugárzó szépség. Szinte szug- gerálja belénk, hogy az élet szép, csak körül kell nézni: virágos mezőkkel, dúsan termő gyümölcsösökkel, kedves emberekkel találkozhatunk, ha nyitott szemmel járunk. Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatója írta a festőművészről szóló kiadványban: „Orosz László tudja, hogy a haza és a nagyvilág tele van festői témával, s hogy e témák mindegyike alkalmat teremt művészi feladatok vállalására. Ilyen értelemben azután szíves készséggel örökíti meg mindazt, ami tetszik neki, és átadja magát a látvány szuggesztiójának. Nem fogadja el a modernista teoretikusok nézeteit, miszerint a tárgyak, lények, folyamatok ábrázolása idejét múlta, a korszerűség azt kívánná, hogy az észleltekből csak a nonfiguratív elvonatkoztatások kerüljenek műalkotásba. Az ő munkássága viszont azt tanúsítja, hogy a természetfestés, a látványpiktúra változatait még távolról sem volt mód kiaknázni, számtalan olyan esélye van a megnyilatkozásra, ami további ismeretlen tartományokat tár fel a festői fantázia előtt.” Orosz Lászlónak nem kellett magára vállalnia egyfajta programfestés előírásait, pályájának kezdete óta anélkül is vízpartok mellett, kertes házak között, tanyák körletében találta meg legkedveltebb témáit. Ha műtermében tovább is vitte egyik-másik feljegyzését, akkor is megőrizte az élmény eredeti frissességét. A Siklósi szőlőhegy, a Justh major, a Sághegy, a Györöki strand és számos, hasonló tájképe vérbeli természetfestő alkotása. Orosz László megható műgonddal számol be kisközségek, tanyaközpontok, kertvárosok karakteres arculatáról, a legkülönbözőbb települések földrajzi fekvéséről: hiteles összkép kapható tőle Mátrade- recskéről, Mecseknádasdról, Dorogházáról, szinte madártávlatból idézi a népszerű kirándulóhelyeket, a helytörténeti nevezetességeket. Ilyen nagyszabású panorámákat festett külföldi útjainak felejthetetlen állomásairól, közülük érdemes kiemelni azokat, amelyek Salzburgra emlékeztetnek. A helyi színezet érvényre jut Orosz László művészetében: elmondható róla, hogy ő a palóc föld hivatásos szószólója, a Felvidék festői meghatározottságainak tükrözője. A maconkai gyermekkor vizuális megszokottságaiból táplálkozik Orosz László ember- ábrázoló készsége: Panni mama, Terka néni, Bocsa néni, a nyugdíjas bányász, a szalonnázó öreg mind-mind a jó szomszédság szolidaritását személyesíti meg. Édesanyjának, leányának a portréja pedig hitvallás és béke, az érzelmek és felismerések bizonyossága. Az évek során többször is megcsodálhattuk alkotásait a bátonyterenyei Ady Endre Művelődési Központ Iványi Ödön kisga- lériájában, hogy csak az utóbbi néhány évből emeljünk ki néhányat: kiállítás 1994 augusztusában, 1997 augusztusában, amikor átvette a „Bátonyterenyéért” elismerést, 1998-ban jubileumi kiállítás a 70. születésnapjára. Neves emberek nyitották meg tárlatait, mindig kiemelve a szülőföldhöz való hűséget:- Különös dolog Orosz László hűsége - mondta az 1979-es megnyitón dr. Losonczi Miklós, a Magyar Iparművészeti Főiskola főtitkára. - Van egy művész, aki visz- szamegy az ő népéhez, amelyik küldte, amelyik lendítette őt. Nem felejtette el ezeket a dombokat, ezeket a kérges parasztkezeket, hanem visszajött ide, és számára az a legnagyobb ünnepnap, hogy visszahozta meggazdagodott lel- kületét, művészetét azokhoz, akiktől biztatást kapott. Orosz László festőművészt ma 15 órakor helyezik örök nyugalomra a maconkai temetőben. HEGEDŰS ERZSÉBET Hobbija a II. világháború haditechnikája Régóta fáj a foga egy német rohamsisakra Nagy Gábor tizennyolc éves, néhány hete érettségizett fiatal, aki külsőre ugyanúgy néz ki, mint más hasonló korú társai. Vasútforgalmi szakra járt, s ősztől szintén a vasút kötelékében fog maradni. Ez nem meglepő dolog, hisz’ nagyon sok fiú álma, hogy egyszer vasutas legyen. De ezektől a fiúktól ő valamiben mégis különbözik... Szóltak a sípok, s furulyák- Úgy hat éve figyeltem fel arra, hogy egyre jobban érdekel a II. világháború, s minél többet szeretnék megtudni róla - mondja lelkesen.- Van más hobbija is?- Van. De szinte mindegyik ehhez kapcsolódik.- Például?- Szeretek számítógépen játszani háborús stratégiai és egyéb harci játékokkal. Sokat olvasok és büszke vagyok az egyre gyarapodó könyvgyűjteményemre, aminek középpontjában mi más állhatna, mint a II. világháború és a német hadosztály, katonák, parancsnokok, tankok, repülők... Ez utóbbihoz visszatérve: gyűjtöm a különféle modelleket, melyeket saját kezűleg rakok össze. Minden apró részletre odafigyelek, hogy olyanok legyenek, mintha „élnének”.- Mikor lesznek élethűek?- Elsősorban fontos a kézügyesség, másodsorban tanulmányozni kell a régi dokumentumokat, hogy a modellek korhűek legyenek. Végül nem hiányozhat még az olvasás és a kitartás. Ugyanis, ha valami nem tetszik, akkor azt annyiszor át kell alakítani, hogy meg legyek vele elégedve. Akkor látszik valódinak valami, ha azt lefényképezzük, s a fekete-fehér képet megmutatjuk valakinek, aki azt mondja arra a képre, hogy ez tényleg valódi! Talán ez a modellező legnagyobb öröme.- Szokta fényképezni a kész remekműveket?- Nem. Nem igazán van időm, sem kedvem. Talán, ha egyszer valaki lefotózná őket, annak nagyon örülnék.- Melyik a kedvenc filmje?- A halál 50 órája! - mondja határozottan. - Épp’ most olvasom, s kicsit bosszant, hogy a könyv és a film nagyon eltér egymástól.- Térjünk vissza a saját kézzel összerakott repülőkre, tankokra!- Igyekszem nekik olyan környezetet teremteni, amiben az igaziaknak egyszer talán már volt része. De ezt inkább nézzük meg! Végignéztük szinte az összes kész kis tankot, repülőt, s tetszettek.- Melyik a kedvenc „jármű"?- A tank! Azokból is a Panzer V., a Király Tigris és a Tigris.- Miért?- Ezt igazából nem lehet elmondani. Van egy olyan mondás, ha meg tudod mondani, hogy valakit miért szeretsz, akkor nem is igazán szereted. Valahogy így vagyok én a tankokkal.- A jelenkori gépek érdeklik?- Nem igazán. Tetszik a Leopárd 2-es, az MIAl-es és az M60- as harckocsi. De a kör itt be is zárul.- Példakép?- Nincs. Nekem elég a csata, a tankok és a repülőgépek. Ezek viszont, ha lehet, akkor németek legyenek!- Miért pont németek?- Kezdetben az angol és az amerikai gépeket gyűjtöttem, de aztán egyre több német jutott a kezembe, s elkönyveltem magamban, hogy az ő technikájuk páratlan. Volt például egy tankjuk, mely a Panzerek közé tartozott s az átlagos 70-80 tonnásoktól eltérően 188 tonna volt. Lenyűgöző, ahogyan azt fejlesztették ki.- Vannak még jelenleg is belőlük?- Nem, nagyon kevés gép maradt meg. A II. világháború után sokat megsemmisítettek és beolvasztottak. Néhány van belőlük a múzeumokban. Az egyik ilyen nagy múzeum Angliában van, ahová el is fogok majd menni!- Szeretne katona lenni?- Igen. S megelőzve a kérdést, harckocsizó lennék a legszívesebben, de sajnos, magas vagyok. A termetem miatt nem válhatna valóra ez az álmom.- Gyűjti a régi tárgyakat?- Folyamatosan! Minden érdekel, ami a világháborúval kapcsolatos. Leginkább a kisebb dolgokra vagyok vevő. S nagyon régóta fáj a fogam egy német rohamsisakra, de eddig, sajnos, még sehol nem akadtam rá. ' FISSZA Hazaúton. Erdélyben, Torockón még közel ötvenen, később már csak harmincötén, Szolnoknál húszán, Nógrádban lassan tizenöten, majd végül öten-hatan mentek tovább Szlovákiába. Véget ért a tábor. Véget ért egy olyan valami, amit nem lehet elfeledni, nem lehet visszahozni. tizenkét nap Erdélyben, Jókai Erdélyében, egy kis eldugott faluban: Torockón, az 1130 méter magas Székelykő alatt. A visszaút hangulata pocsék. Előbb az erdélyi magyarok maradnak el tőlünk, majd az ukrajnai magyarok, végül mi, Nógrádiak szakadunk le és a szlovákiai magyarok mennek tovább államukba. Nézegetem az emlékkönyvemet, amibe a sok kedves, igaz barát beírta magát, s amit úgy őrzök a mentorköpenyemmel együtt, mint valami ereklyét. Gábor, Vera, Anna, Luca, Pisti és Gabriella, s a többiek is mind... yajon mikor találkozunk újra? Mikor nevetünk majd séta közben éjszaka a gyümölcsös fák alatt? Mikor mászhatjuk meg a Székelykőt ismét, s mikor adhatunk elő olyan műsort, mind idén? Mikor lehetünk megint együtt? Nehéz a búcsú. Mit nehéz? Katasztrófa... Alig tudunk elszakadni egymástól, alig tudjuk elfogadni, hogy ennek egyszer meg kell történnie, hogy ez ellen nincs orvosság vagy gyógyszer, erre nincs megoldás. Most itt ülök a szobámban, eszembe jutnak a kedves, régi emlékek, amik pár nappal ezelőtt történtek meg, de mégis mintha már évekkel ezelőtt estek volna meg velem. A határnál való várakozás, a hajnali érkezés, a hideg víz, amelyhez néha meleg is járult, a román emeletes ágyak, a pokrócok, a gyönyörű táj, amelyre nincs eléggé kifejező szó. Az emberek, akikkel együtt voltam, a baráti tekintetek és ölelések, amit tőlük kaptam, a levelek, amiket nekem írtak ott a tábor idején... Mindet őrzöm fiókomban és magamban, sohasem fogom őket elfeledni és mindig gondolni fogok rájuk. Nézem az emlékkönyvem, s a mentori ruhát, amivel megtisztelt a tábor. Szemem elhomályosul, alig látom a sorokat. Valami elmúlt, valami fáj. S a fájdalom áttevődik a mindennapokba, minden percében eszébe juttat valamit az eltelt tizenkét napról, a táborról, ami gyönyörű volt és most nincs sehol. Csak egy helyen: az emlékezetemben. Mert onnan nem törlődik ki soha... Egy barátom írta a következő sorokat, amelyeket nagyon a fejembe és a szívembe véstem: „Egy igaz barát sosem feled. ” Én sohasem fogom elfeledni a torockói olvasótábort. OLÁH ZSOLT Balassagyarmaton rendezték az Irodalmi Társaságok Szövetsége vándorgyűlését A tankok mellett a másik kedvenc a világháborús csatarepülőgépek ■
