Nógrád Megyei Hírlap, 2000. július (11. évfolyam, 152-177. szám)

2000-07-14 / 163. szám

SOHA NEM KÉSŐ ELKEZDENI. A kép bal oldalán látható, éppen telteié ka­paszkodó piros ruhás hölgy Mary Maughan, és nem-több, nem kevesebb, mint 91 éves. Társa, aki segít neki hozzá képest szinte gyerek: Charlotte Watsonnak hívják, ő „mindösz- sze” 82 esztendős. Július 10-e óta, amikor is leereszkedtek a nagy-britanniai Kendal vá­ros közelében lévő mintegy 40 méter magas sziklafalról, ők a világ két legidősebb szikla­mászója_________________________________ _______FOTÓ: EPA „Kutyafül” s üketeknek Süket és halláskárosult em­berek megsegítésére képeznek ki kutyákat a jövő évtől az Os­lótól északra fekvő Nittedal nor­vég városban. „Ezek a kutyák reagálni fog­nak hangokra és jelzik majd gazdájuknak, ha csönget valaki az előszobaajtón, ha az elektro­mos hang figyelmeztet, hogy megsült a sütőben a sütemény, vagy ha megszólal a tűzriasztó” - magyarázta az AFP tudósítójá­nak Joem Standal, a háziállat­okkal foglalkozó központ igaz­gatója. A nonprofit kutyaiskola az első ilyen intézmény lesz Euró­pában - mutatott rá Standal, aki az Egyesült Államokban már al­kalmazott módszerről vett pél­dát. Az első kísérleti jellegű tan­folyam során be akarják mutat­ni süketeknek a különlegesen kiképzett kutyák előnyeit. Az Egyesült Államokban 540 süket, viszont megfelelően ki­képzett kutyával rendelkező emberrel végzett vizsgálat meg­mutatta, hogy az illetők bizton­ságban érzik magukat, jobb az egészségük, kevesebb gyógy­szert szednek és élénkebb tár­sadalmi életet élnek, mint az ilyen négylábúakkal nem ren­delkező sorstársaik. ■ Felejthetetlen klubnapok A salgótarjáni, forgáchtelepi idősek klubja rövi- debb, átmeneti ideig szünetelteti a működést a ren­dezvények céljára igénybe vett helyiségek nagyta­karítása, karbantartása miatt. Ezért az Anna-napi összejövetel is elmarad. Á hírt annak kapcsán jelezte Bráth Rudolfné, a közösségi élet fő szervezője, hogy röviden áttekin­tette az elmúlt hónapok eseményeit, s megkö­szönte mindazok munkáját - köztük Vágvölgyi Jó­zsef klubelnökét, Széli Józsefnéét és Váradi Gábo­rét - akik sokat tettek azért, hogy jó hangulatban, kellemes körülmények között töltsék idejüket a klubtagok. Mint elmondta, az egyes klubnapok kapcsán nem mulasztották el egy-egy tábla csoko­ládéval felkeresni azokat, akik betegségük miatt nem vehettek részt a programokon. Bráth Rudolfné azt is elmondta, hogy rövidesen újra be­indul a klubélet, a tudnivalókról tájékoztatni fog­ják a tagokat. Ha már az ember megöregszik A Salgótarjánhoz tartozó Zagyvapálfalván új szakszervezeti alapszervezet alakult. A széksorokban főképpen nyugdíjas munkásasszonyok ültek. Viszonylag kevesen kötődnek a bá­nyához, mégis azt kérték, hogy a megyei bányász nyugdíjas bizottsághoz csatlakozhassanak. A tizenegyedik- Ez a tizenegyedik alapszerve­zetünk, - nyugtázta Fiikor Ba­lázs, a megyei bizottság elnöke, amikor a szakszervezeti mozga­lom múltbéli tevékenységéről, je­lenlegi lehetőségeiről beszélt. A szakszervezet mindig is a mun­kásemberek érdekeit képviselte. Ezt teszi most is, csak sokkal ne­hezebb a dolga, mint néhány év­vel ezelőtt. A megyében soha nem volt ennyi szegény, megrövi­dített nyugdíjas, mint most. Ezért aztán az alacsony nyugdíjak fo­lyamatos rendezését, a rászoru­lók segélyezését éppúgy a szak- szervezeti munka részének tekin­tik, mint a kedvezményes üdülési lehetőségek, vagy az országjáró kirándulások anyagi alapjainak megteremtését. Az asszonyok figyelmesen hallgatták az előadót. S amikor befejezte mondandóját, sorjáztak a kérdések a nyugdíjemelésről, a segélyezés lehetőségeiről, az ön- segélyezési egyesületi hozzájáru­lásról, a szakszervezeti tagdíj mértékéről. A mindennapok bi­zonytalanságát próbálták oszlatni valamennyien, azt remélve, hogy a szakszervezettől segítséget, vé­delmet kapnak. Szükségük is van mindkettőre.- Ahogy itt körülnézek, talán az egyik kezem is elég ahhoz, hogy megszámoljam, hányán vannak közöttünk, akiknek 30 ezer forintnál több a nyugdíja, - magyarázta Csányi Nándomé. Bányászlány volt és mielőtt Zagyvapálfalvára került, Mátranovákon dolgozott a bánya­üzemnél. A síküveggyárban 30 munkásévet hagyott maga mö­gött. Nincsenek teljesíthetetlen kívánságai, vágyai mindig is a föl­dön jártak.- Csak az egészségünk ne le­gyen rosszabb. Abban reményke­dem, hogy valamit majd az idén is hozzátesznek a nyugdíjunk­hoz... A gyógyszerárakat sem emelik olyan magasra, hogy elér­hetetlen lesz számunkra. S talán nem szüntetik meg az ingyenes utazást sem, mire elérem a hat­vanötödik évemet - mondta. Tartozni valahová Tőzsér László, az egyik legne­hezebb helyen dolgozott a Salgó­tarjáni Acélárugyárban. Dróthú­zó volt. Nyugdíjba készült, de va­lahogy nehezen tudott elszaba­dulni. Még munkanélkülin is voít, mielőtt végleg eljött.- Majdnem sírva fakadtam, amikor megtudtam, mennyi lesz a nyugdíjam a 35 év kemény munkája után... Az összes pót­lék, ami járt nekem, és meg is kaptam annak idején a fizeté­semmel, mind-mind kimaradt a számításból. Nem is értem, hogy lehet ezt megcsinálni az embe­rekkel - kérdezte és tétován tárta szét karjait. Hét éve, hogy nyugállomány­ban van és most 33 ezer forintot kézbesít neki havonta a postás. Abban reménykedik, hogy a szakszervezet nem hagyja veszni a nyugdíjasoktól elspórolt milli- árdokat. Ezért aztán arra gondolt, tanácsaira, tapasztalataira talán szüksége van az új alapszerve­zetnek. Beállt hát közéjük. Győrvári Jánosáé a kereskede­lemben dolgozott. A helyi nyug­díjasklubot vezeti és jó néhány asszonnyal beléptek az alapszer­vezetbe. Mert emlékezetükben ma is ott élnek azok az évek, ami­kor az idős embereket becsülték, igyekeztek könnyebbé tenni éle­tüket.- Amíg megvolt a nagy sík­üveggyár, addig sok segítséget kaptunk a szakszervezettől, de a gyári vezetőktől is. Segítették aki rászorult, fillérekért utazhattak, pihenhettek a nyugdíjasok is a gyár üdülőjében - sorolta. - Ma már mindennek vége, mert már a gyár sem a régi... De az ember­nek tartoznia kell valahová, külö­nösen akkor, ha már megöreg­szik - mondta eltűnődve. Munka és szórakozás Az alapszervezet elnökének Sándor Ödönt választották, titkár­nak meg Zentai Ilonát. Többen is erősítették, mindketten sok-sok munkát vállaltak magukra az alapszervezet létrehozásában, a taggyűlés lebonyolításában. Min­den bizonnyal vezetőként sem adják alább.- A programunkat is úgy ala­kítjuk, hogy segítjük a nyugdíja­sainkat. Amit lehet, azt itt hely­ben, nekünk, közösen kell megol­danunk. Nem félek attól, hogy nem lesz tennivalónk. Szeretném folyamatosan tájékoztatni a tago­kat az ország, benne a nyugdíja­sok helyzetéről, s természetesen arról is, gondjuk-bajuk oldásában mit segíthet a szakszervezet. Az­tán nem szeretnénk elfeledkezni az újabb tagok szervezéséről sem - összegezte a tennivalók közül a legfontosabbakat az elnök. Rokkant nyugdíjas, de amíg dolgozott megjárt egy-két bánya­üzemet és hosszú ideig minősített hegesztő volt a síküveggyárban. Bíztak benne, mert tudják róla, nem a szavak, sokkal inkább a tettek embere. V. G. Egy pedagógus útja az ősgyeptől Salgótarjánig (1.) Az idei pedagógusnap alkalmából Csengő Jenő nyugalmazott pedagó­gus megkapta egykori főiskolájának rubindiplomáját. Jenő bácsi egy évti­zed híján egyidős a huszadik század­dal. Ebből az alkalomból kértük meg, hogy beszéljen kalandos életé­ről, gazdag tapasztalatairól. Szűcsiben születtem, ahol Bajza József is. Amikor elvégeztem a bajai tanítóképzőt, nagy érdeklődéssel készültem az első mun­kámra. Talán nem is helyezhettek volna szebb helyre, mint a jászságba, ahol jásztel­ki, jászkiséri, meg jászalsószentgyörgyi diá­kokat tanítottam. Az iskola egy tanyán, az említett települések között elterülő ősgye­pen épült. Amikor 1931 februárjában késő este megérkeztem Jászberénybe, az állomá­son várt egy finom alföldi kocsi, kényelmes nagy üléssel. A kocsis elvitt a plébánoshoz, vagy ahogyan ott hívták, a főúrhoz. Kaptam vendégszobát, megszálltam. Reggel a pap befogatott, és együtt mentünk a tanyára. Szép lassan ballagva, mert sár volt. Útköz­ben csak kerestem a szememmel, hogy hol van már az iskola. Menet közben, vagy öt ki­lométerre már elhagytunk egyet, ahol há­zaspár tanított. De mi csak mentünk tovább. Végül megérkeztünk az én iskolámhoz, amely a szikes ősgyepen állt. Ezt gróf Klebersberg Kunó építtette, s mindenki csak Klébi-iskolának nevezte. A tanterem a lakással egybe volt építve. Az épületben volt két szoba, előszoba, konyha, pince. A legközelebbi szomszéd száz méterre lakott, ő volt az iskolaszolga. A hatvanéves férfi egykor huszárként szolgált a hadseregben. Kicsi, jóindulatú és nagyon rendes embernek ismertem meg, sajátjának tekintette az iskolát. A szép nádfedeles ta­nya mellett volt három-négy hold földje. Bementünk a községházára is, ahol a fő­úr bemutatott a főbírónak, akinek 150 hold földje volt akár csak a plébánosnak. Rendes volt a főbíró, nem volt fukar ember. Mind­járt adott nekem egy fékpuskát, meg egy nagy csomó lőszert. Ez jó lesz a tanyán - mondta. Van tüzelő az iskolának, meg a ta­nítói lakás fűtésére is. Nekem nem kell azzal foglalkozni. Megnyugtatott, hogy az iskola- szolga gondoskodik rólam.- Neked is volt egy hold földed - szól köz­be Márti néni, Jenő bácsi hűséges élete pár­ja, aki figyelmesen hallgatja a beszélgetést, és időnként segít az emlékezésben. Jenő bá­csi bólogat, s mondja, hogy bizony ezerkét­száz négyszögölet kapott, de mindjárt fel­ajánlotta Ferdi bácsinak, mert ő mikor mű­velhetné. Az iskolaszolga el is fogadta és be is ültette. Akkurátus, negyvennyolcas érzelmű em­ber volt Ferdi bácsi - fűzi tovább a szót az idős pedagógus. Nekem volt például két pár csizmám, azokat még ki is csontozta. Ne­kem nem kellett tisztogatni soha. A szorgal- massága mellett azonban nagyon szerette hallgatni a kristálydetektoros rádiómat. Egyébként zenésznek sem volt rossz. Szé­pen tamburázott, a hangszert pedig maga készítette. Az iskola egy tanteremből állt, ahová száztíz diák járt. Azért ilyen sokan, mert vol­tak köztük elmaradt korúak is. Egy-két év alatt aztán csökkent a létszám. A Klébi- iskolában nem én voltam az első tanerő, ha­nem egy Both Vilmos nevű tanító is, akit az egyszerűség kedvéért botosnak hívtak. Ő azonban csak néhány hétig bírta ott, de megszökött, mert félt egyedül. Örökösen Ferdi bácsi kísérgette. Kezdetben velem is jött, mire megkérdeztem, miért jár velem, akkor mondta el, hogy a botos tanítótól szokta meg. A tanyasi gyerekeket nem kellett fegyel­mezni, mert nagyon jók voltak. Csak a tintá­val álltak hadilábon. Naponta hozták ma­gukkal, s mindig kiömlött az üvegből, ami­kor betették a padba. Megsajnáltam őket és készíttettem az előszoba falára egy olyan áll­ványt, amely száztíz fiókra volt osztva. Az után oda tették be a tintát a gyerekek. A tanítás úgy folyt, hogy az első és máso­dik osztályosok együtt, majd a harmadik ne­gyedik és az ötödik, hatodik osztályosok. Minden osztálynak kiszabtam a feladatot, amelyet húsz perc alatt minden osztállyal megoldottuk. Ha az ember érti a dolgát, ho­gyan kell a gyerekeket induktive rávezetni a feladat megoldására, gyorsan megy. A fel­adatok ellenőrzése után foglalkoztam a kö­vetkező két osztállyal. Reggel nyolctól tizenkettőig, délután kettőtől négyig. Délben, aki közel lakott hazament ebé­delni, aki messze az az iskolá­ban töltötte az időt. Négy kilo­méteres körzetből jártak a gyerekek. Mind a három köz­ségnek el kellett számolnom a gyerekek munkájával, s ez is feladatot jelentett nekem. A másik iskolában Olényi Géza tanított a feleségével. Őt azonban ottlétem második vagy harmadik évében beválasztották a falu­ba. Az ő iskolájukba érkezett egy akkor vég­zett jásztelki fiú, akit a helyettük megválasz­tottak, én meg maradtam a helyemen. De már megszoktam. Csaknem tíz évet tanítot­tam az isten háta mögött. Nekem most is álomnak tűnik az a tíz esztendő, mintha nem is lett volna része az életemnek. Persze a vidéket is meg kellett ismerni. A vállamra vettem hát a puskát és sorba láto­gattam a szülőket. Elballagtam minden ta­nyára. Ezzel gyorsan telt az idő. Nekem szó­rakozás volt, mert gyönyörű volt a táj. Állan­dóan szólt a pacsirta. A puskát nagyon rit­kán használtam, mert én sajnáltam rálőni a madarakra. A szülők nagyon kedvesek, tisztelettudó- ak voltak. Az idő múlásával jobban megis­mertük egymást. Amikor jöttek a disznóölé­sek, mindenki hozott valamennyi kóstolót. Ott ettem igazi húslevest csigatésztával. A gyári tészta azt meg se közelíti. Azon a vidé­ken orjából főzték a levest. A körülménye­imről azt még meg kell említenem, hogy amikor odaköltöztem se ágy, sem más nem volt a lakásban. Vettem egy tizenegyes lám­pát a szövetkezetben meg egy lavórt, s némi ennivalót. Segítettek a szomszédok is. Az öreg Márton bácsi megkérdezte, hogy mire fekszem. Mindjárt felajánlot­ta, hogy másnap megy Jász­apátira és hoz egy ágyat. Meg is tette. Kosztolni sem tudtam sehol, saját magamról kellett gondoskodnom. Kezdetben a hetente háromszor érkező postai kézbesítő hozott a hen­testől a húst, s a legtöbbször húslevest főztem jó tésztásan. A harmadik évben mond­ták, hogy a jászjákóhalmi Vas István Piroska felesége, aki a főjegyzőéknél házvezetői te­endőket végzett kiválóan főz. Megkértem őket, s elfogadtak kosztosnak. Segédtanító­ként száz pengőért dolgoztam, s ötven pen­gőért elvállalták az étkeztetésemet. Nagy pénz volt az akkor, de kitűnő kosztot kap­tam. A legtöbbször disznóhúst, bárányhúst ettem sokféleképpen elkészítve. Még vacso­rára valót is kaptam. Nagyon jól éltem ak­kor. A fűtőanyag a szalma volt. A Piroskáék szobájában volt egy kemence. Körbe lehe­tett ülni, kívülről a konyhából fűtötték. Szí­vesen üldögéltem ott. Vas István pipás em­ber volt, én is pipáztam. Örült is nagyon, s mindent megtett értem. A tanítás szépen haladt. Amit Baján ta­nultam az volt az alap, de mégis a pusztán tanultam meg mindent. Megvettem a leg­modernebb Kvinn-Drózdi vezérkönyvet, jó drága volt. Vettem egy Erika írógépet és én bizony még vázlatot is készítettem az órák­ra. A harmadik évben látogatóba jött hoz­zám a királyi tanfelügyelő Szolnokról. Kér­dezgette a gyerekeket, azok meg szépen vá- laszolgattak. Megkérdezte, hogy honnan tudnak ennyi mindent, hiszen könyvük sem volt. A gyerekek válaszolták, hogy nincs, de vázlatfüzetük van. Megnézte min­den gyerekét. Én is megmutattam neki a vázlatfüzetemet, mire csodálkozva mondta, hogy ő ilyet még nem látott. A végén közöl­te velem, hogy a minősítésem jeles, pedig ő ezt soha nem szokta elárulni. Május elseje közeledtével megbeszéltem a gazdákkal, meg a gyerekekkel, hogy elme­gyünk kirándulni. Beleegyeztek, hogy ko­csikkal elvisznek minket. A község nyugati partján a Zagyva mellett egy kis szegélyerdő alkalmas kirándulóhely volt. Ott már meghí­zott a Zagyva a mellékfolyókkal is. Egész na­pos kirándulást rendeztünk. Volt szalonna­sütés, verselés, a gyerekek szerepeltek. Kint volt a tantestület, a szülők. Este pedig dalol­va hazakocsiztunk. A főúr, a nagy hatalmú plébános sem szólt nekem semmiért. Csak egyszer jegyez­te meg, hogy nem megyek a templomba minden vasárnap. Én azonban csak úgy tudtam misére menni, ha haza mentem, de a távolság miatt ez ritkán történt meg. A szomszédom Toki János is egyszer megkérdezte, hogy miért nem megyek ha­za vasárnap, mire neki is mondtam, hogy messze van. Mindjárt felajánlott egy lovat, meg nyerget is. Szabadkoztam, hogy visz- szafelé a sötétben eltévedek. Legyintett az öreg és azt válaszolta, majd tudja a ló, hová kell jönni. _______________________________________PÁPÁRAHDBÁS ( Következő nyugdíjasoknak szóló összeállításunkban folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom