Nógrád Megyei Hírlap, 2000. június (11. évfolyam, 127-151. szám)

2000-06-22 / 144. szám

2000. JÚNIUS 22., CSÜTÖRTÖK MOZ A I K Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal Elképesztően nyomasztó álmot éltem át valamelyik hajnalon, a 2000. esztendő júniusában. A XIX. század utolsó esztendejében született édes­apám, hasonlókorú édesanyám társaságában kivándorlóként Kínába ér­keztem, ahol ők különlegesen finom magyar kenyér készítéséből, árusítá­sából akartak megélni. Hatéves voltam. Néhány hónapos kínai tartózko­dás után már közelgett az ősz, amikor nekem iskolába kellett volna men­nem. Édesanyám hatalmas kenyérsülő teknőben dagasztotta, szaggatta a kocsikerék nagyságú magyar kenyeret, pont olyant, amilyet valódi gyerek­korom kemencéjében, egy zempléni kisfaluban mindig is sütött. Édes­apám a kaszáját kalapálta élesre egy kaszaverő vason, mert le kellett arat­ni a búzát, az árpát, a kenyérnek valót... Mindketten biztattak, ahogy tud­tak: - Ne félj kisfiam, okos gyerek, jó tanuló leszel majd az iskolában... Ők úgy vélték, hogy az angol is, a kínai is jól megy már nekem, mert tudtam tréfásan jó étvágyat kívánni ezeken a nyelveken, meg a helybeli gyerekek­kel való futballozás során kézzel-lábbal el tudtam magyarázni, hogy a sza­badrúgásnál a sorfalnak 9 méterre kell feláüni a labdától. Nem vettek be a kínai iskolába. Azt írták le rólam a tanítók, hogy fogyatékos vagyok, aki­nek az értelmi szintje csak egy tipegő korú kínai gyerek színvonalának fe­lel meg, várni kell tehát egy-kä esztendőt az iskolába járással. Egy év múl­va sem vettek be az iskolába, noha akkor már legalább két-három száz kí­nai szó használatával tudtam beszélgetni, válaszolgatni a szigorú felvéte- liztetők, az iskolatanács kérdéseire. Kevés volt. Azt tanácsolták a szüleimnek, hogy visszamaradott értelmi képessége­imnek megfelelő iskolába küldjenek inkább, ahol talán majd megtanubk írni, olvasni, aztán valami egyszerű szakmát is kitanulhatok, lehetek sep­rőkészítő, vagy kefekotő... De én gyerekorvos akartam lenni, nem kefekötő. Sírtam, toporzékol- tam, tiltakoztam: nem vagyok buta, nem vagyok sérült, csak egyszerűen nem értem, miről beszélnek velem, akik kérdeznek engem. Vérig sértőd­tem, régen bevált álomszökelléssel, repüléssel felugrottam a kínai kisváros tornyai közé, s álltomban nekidőltem a szélnek, egész Ázsián, fél Európán át hazaszálltam Magyarországra, iskolába menni. Jaj, de mi lett velem? Mi lett velünk? Apám már kínai parasztként fo­gott kézért, édesanyám öreg jövendőmondó cigányasszony mosolyával biztatott: - Ne félj, te okos gyerek vagy! Csak egy gólyaképről kellett volna megmondanom, mi az, mit látok. Nem tudtam. Kínai gyerek voltam, vagy cigány, de Kínában rég kipusztultak az ott őshonos, fekete csőm gólya faj­ták, honnan tudtam volna, miféle madár az, amit látok. Magyarul meg végképp nem tudtam a nevét, miféle madár ez. Megint csak vigasztalásra szorultam, édesanyám cigányul biztatott, apám szomorúan húzogatta magyaros-kínaias bajuszát: mi lesz ezzel a gyerekkel? Nem tudtam magya- ml megmondani a gólya nevét, és már készülődhettem is a régi repülős álomtrükkre, elrepülök én innen is..., de hová repülnék? Zokogva borul- tam édesanyám színes kendőjére... Kína-álom Keserű tűnődés a cigánygyermekek iskoláztatásáról Mikor elmeséltem értelmiségi barátaimnak ezt az álomtörténe­tet, kinevettek, sőt egyenesen meggyanúsítottak, hogy csak jó poénként kitaláltam én ezt az ál­mot, hogy érdekesebbé tegyem, nagyon is átlagos tűnődéseimet a cigánygyerekekkel kapcsolatos ok­tatási problémákról, akkoriban, mikor egy újabb EU-bizottsági je­lentés foglalkoztatja az embereket az uniós csatlakozás ügyében: ho­gyan alakulnak Magyarországon a faji megkülönböztetések, előítéle­tek dolgai... Ki a hibás a feltűnő kudarco­kért, a roma népcsoporthoz tarto­zó gyerekek iskoláztatása terén? Mi az oka, hogy tömegesen kerül­nek kisegítő iskolákba épeszű ro­ma iskoláskorúak, s mi az oka, hogy aki rendes iskolába jut be, 6-7 évesen, azok nagy többségben sikertelenek, évismétlők lesznek? S ha mégis eljutnak az elégséges szintű iskolai végbizonyítvány­hoz, a megszerzett látszattudásuk jószerivel semmit sem ér. Az oktatási minisztériumok év­tizedek óta mindig csak készülő programokról tájékoztatják az or­szágot, s nagyjából-egészében minden marad a régiben. Ha nem akarunk igazságtalanok lenni, mégis vannak szerény eredmé­nyek ezen a téren: létezik egy Gan­dhi gimnázium az országban, s mellette működik még egy-két kí­sérleti középfokú roma szakképző intézmény és ámen. Persze, mintha volna még az ál­talános iskoláknak adott, a hátrá­nyos helyzetűek képzésére fordí­tandó többlet állami dotáció a ro­ma tanulók differenciált támogatá­sára, de ez a pénz úgy eltűnik a süllyesztőben, az éves költségveté­sek dzsungelében, mint tű a szé­nakazalban. Vagy az önkormány­zatok, vagy az iskolák tömik ki ez­zel a pénzzel más természetű költ­ségvetési hézagaikat, hiányaikat. S ha már léteznek egy évtizede ki­sebbségi roma önkormányzatok a településeken, akkor manapság háromezer magyar faluban, város­ban vitázhatnak eredménytelenül a polgármesterekkel: hová tűnt el a roma gyerekek iskolázására szánt többlettámogatás? Nógrád megyében, Salgótar­jánban semmivel sem jobb a hely­zet az országban tapasztalható le­sújtó állapotoknál, s ráadásul itt, az országos átlagnál jóval több ci­gány állampolgár él a negyedmilli­ónyi nógrádi lakos között, s így jó­val több roma gyerek iskolázási kudarcai feltűnőek. Vannak isko­lák Salgótarján környékén is, a dél-nógrádi falvakban is, ahol egy- egy negyedik, ötödik osztály már 90-100 százalékban roma gyere­kekből áll, de itt sem érzékelik a tanítók, tanárok, hogy a felzárkóz­tatásra szánt többlet költségvetési támogatás komolyan segítené a munkájukat. A roma gyerekek szüleinek segítségére is alig-alig lehet számítani. Már az is igen jó, ha a családnak, ahonnan a gyerek iskolába érkezik, nincsenek ke­nyérgondjai, a roma munkanélkü­liség tipikus helyzeteiben. De a tízéves gyerek édesapja hat elemit végzett, anyu ugyan nyolcat, de még úgysem tud olvasni, mint apu és a gyermekét végképp nem tudja segíteni az értő olvasásra va­ló szoktatásban. Apu nagyon vic­cesen úgy beszél, mint a nagy va­gányok, de csak ezer szót használ a mindennapjaiban, anyu még annyit sem. Nem mintha a család­ban ők cigányul beszélnének a hétköznapi érintkezésükben, ezt már csak a nagyszülők, dédanyák házaiban tapasztalják meg a gye­rekek, a 25-30 esztendős fiatal szülők most éppen a két nyelv kö­zötti átmeneti állapotban vannak; se cigányul, se magyarul nem tud­nak rendesen. A családban felnövekvő gyer­mek magyarnyelv-ismerete, szó­kincse egyáltalán nem alkalmas olyan kapcsolatfejlesztésre, rend­szeres kommunikációra, amit át­lagos szintként az iskola megkö­vetel. Mert egy ponton már nem a gólyakép felismerésről van szó, hanem 8-10 éves kortól kezdődő­en bonyolult ismeretekről, ame­lyeknek elsajátítását egyszerűen kizárja az a körülmény, ha a gyer­mek nem tudja eszközként hasz­nálni a nyelvet. S a roma kisisko­lás hátrányai évről évre csak hal­mozódnak az iskolában, hiányoz­nak az alapok, és járható lépcsők nélkül képtelenség egy-egy új tu­dásszintre feljutni. A felzárkózta­tási programok az iskolák nagy többségében ma nem működnek rendszeresen, de még a legjobb szándékú pedagógiai segítség mellett is kudarcra vannak ítélve, a kommunikációs akadályok mi­att. S eddig még csak a nyelvi kor­látokról beszéltünk, nem esett szó a testi fejlesztésről, mozgáskoor­dinációról, amelyek a rossz lakás- körülményekkel, megélhetési problémákkal, igen gyakran éhe­zéssel sújtott roma családokban sokkal nehezebben alakulnak ki hétéves korra, mint a polgárosult, jól finanszírozott családokban, a sokféle játék, rendszeres tesü fej­lesztés élethelyzeteiben. Vagyis, nemcsak kommunikál­ni, olvasni, de írni, rajzolni megta­nulni is igen sok bajjal jár a rossz körülmények közül iskolába érke­ző roma gyermek számára. Ugyanis a megfelelő színvonalú iskolai munkához egyszerűen még nincsenek meg a használha- tóan koordinált, kialakult mozgá­sai, testtartásai, s így nem a jó szándékán, képességein múlik, hogy szépen írni számára szinte lehetetlen. Nincs az a felzárkózta­tó mai többletprogram, amely a feltűnő hátrányok, kudarcok hely­zetében fel tudná oldani az osz­tálytársak vélekedésének megta­nult előítéleteit, rosszindulatú sű­rítéseit: persze hogy nem tud sem­mit ez, hiszen cigány. Pedig nem a gyermek származása a lényeg, de az öröklött hátrányok sokasága. Ezeken csak komplex, hosszú táv­ra építkező tervezéssel, tudatos tá­mogatással képes változtatni a többségi társadalom. A beilleszke­dést, képzést segítő anyanyelvi ál­lapot megváltoztatása mellett ugyanolyan gondot kellene fordí­tani a cigány identitás megőrzésé­re, a roma kulturális örökség érté­keinek megtartására. A kettő csak együtt működik: tudjon a gyerek jól beszélni magyarul is, cigányul is, legyen büszke cigány őseire. Minderre akkor lehet képes, ha először a fiatal roma szülőknek tud segítem a társadalom: mun­kahellyel, kommunikációs trénin­gekkel, játékos szerepgyakorla­tokkal, családépítési modellezés­sel, rendszeres nevelési tanács­adással. Önkormányzatok, iskolák, ré­gen kihalt művelődési házak, könyvtárak felélesztésével, össze­fogásával, alkalmas - jó progra­mok állami finanszírozásával a legkisebb településeken is el le­hetne, el kellene kezdem a kike­rülhetetlen munkát. S a roma kis­gyermekek is már jóval iskolába indulás előtt, négy-hat éves kor­ban kapják meg a felzárkózást ga­rantáló segítséget, a nyelvállapo­tuk, bénultságuk megváltoztatá­sára, testi fejlesztésük garantálásá­ra. Igen különböző okok miatt ma a roma gyerekek nagy többsége még óvodába is legfeljebb egy évig jár, amit a törvények az isko­la előtt kötelezően előírnak. S mi­kor eljön az iskoláskor, szeptem­berben negyedmillió roma család körében kezdődik a szorongás: mi lesz a nagy családhoz tartozó hét­éves gyerek sorsa, mi lesz a fiam­mal, unokámmal, öcsémmel, hú­gommal, keresztlányommal? Kínában fogja-e érezni magát az első iskolai napokon, vagy ott­honosan fogja érezni magát egy osztályközösségben? Mindez iga­zában rajtunk, felnőtteken múlik, s nem a roma gyermekek objektív lehetőségein. Ha nem tudunk vál­toztatni a mai helyzeten, nem tu­dunk úrrá lenni a kölcsönös elő­ítéleteken, akkor elfogadhatatla­nul megnehezítjük magunknak a magyar modernizáció holnapi út­jait. A Kína-rémálom fenyegetése nemcsak érzelmeinkben, szemé­lyes ambícióinkban bénít meg bennünket, de valóságos akadálya lehet az ország európai beilleszke­désének is... ERDŐS ISTVÁN 1. Flóri felbukkan- Itt álljon meg, kérem - mondta a fiatalember. Elővet­te pénztárcáját, óvatosan nyitotta ki, mintha félne, hogy valamilyen madárka repül ki belőle. Ez szokása volt és nem ok nélkül. Aztán átadott két bankjegyet a taxisnak és kilépett a járdára. Kifogástalan öltözetű harmincas férfi volt. Vakító fehér ing, szürke zakó, ugyanolyan nadrág. A bőrtáska, amit ke­zében vitt, csaknem újnak látszott. Kalapja nem volt, sző­késbarna haján látszott, tegnap este mosta vagy mosatta. Álián a bőr frissen borotválva. Aki közelebb került hozzá azt is tapasztalhatta, hogy divatos, de nem túl erős fér­fikölnit használ. Amint a taxi elhajtott, a férfi sietség nélkül körülnézett. Nagy teret látott, az egyik sarkában újságosbódéval, a szemben lévő oldalon néhány bolt kirakatán csillant a dél­előtti nap. itt ahol most állt, a helybeli egyetlen szálloda ré­gi, masszív sárga épülete terpeszkedett, a szokásos étte­remmel és presszóval, nem sokan jártak az utcán, pedig gyönyörű tavaszi délelőtt volt. Április második fele. Hama­rosan itt a május, lüktetett a férfi vérében a meleg ígérete. De erre nem szánt időt. Bement a szálloda halijába.- Uram? - a portás nem sokkal volt fiatalabb nála.- Jó napot! Szoba kellene pár napra, mondjuk... egy­előre egy hétre. Tíz perccel később már a második emeleten volt, egy ablaknál. Mögötte a szobája, kietlen, mint minden vidéki szálló hasonló szobája, „És ráadásul nem is olcsó”, füstöl­gőn. Morgott valamit az adórőT, pedig egyike volt azok­nak, akik ebben az országban még soha egyetlen fillért sem fizettek az adóhivatalnak. Tulajdonképpen ha a hiva­tal kerestetni kezdené, bajban lennének a bürokraták, mosolygott, amikor meztelenül belépett a zuhanyozó alá. „Fumlyás Flórián? Ilyen nincs, kéremszépen. Volt ugyan ilyen személy, három évvel ezelőtt még lakása, címe is volt, no meg természetesen volt személyi száma is... De azóta nyoma veszett, talán külföldre költözött?” Hát igen, maradjunk annyiban, hogy én most külföldön vagyok - mosolygott Flóri és egyeüen határozott mozdulattal meg­nyitotta a zuhanyozó csapját. Szokása szerint az első órákat felderítésre szánta. Utál­ta volna, ha sarokba szorítják, mint kopók az űzött vadat. Nem tudta elképzelni önmagát, amint vinnyogva mene­kül és nem talál kijáratot, ha meg kellene adnia magát... erelmes Ez nem az igazi Flóri lenne, mondogatta félhangon. Meg­szokta már, hogy csak önmagával társalogjon. Az a régi élete tűnőben volt, vagy talán már el is tűnt valahol a sö­tétbe merült múltba. Aminek vége szakadt, ami elmúlott, az többé nem érdekelte. A gyermekkorból is csak a han­gulatok törtek rá néha, de ezekkel sem foglalkozott soká­ig. Flórián nembátratekintő fajta volt. Most is előre nézett. Úgy tervezte, legalább két hétig marad Ötvösházán. Ideális vadászterületnek látszott. Az emberek lassú mozgásúak, nyugodtak, tehát nem hajla­mosak pánikreakciókra. Ez egyik kedvelt kifejezése volt. „Pánikreakció...” Ha az ő ügyfelei bajban érzik magukat, biztosan azonnal a rendőrségre szaladnak. De Flórián úr ügyfelei csak túl későn szoktak reagálni. Amikor már bot­tal üthetik a nyomát. A rendőrség pedig egy másik Flóri­án keres általában, más külsővel, más névvel. Szóval érkezése első órájában körbejárta a főteret, be­merészkedett a mellékutcákba, lement a folyópartra, az­tán elhúzott a vasútállomás irányába. Vett egy újságosnak térképet is, utána hosszan tanulmányozta a vasúti menet­rendet, különösen a Pestre induló gyorsvonat ragadta meg a figyelmét. Mint az igazi szélhámosok általában, Flóri sem járt saját kocsival. Ugyanis a rendszámát megje­gyezhetik a bámészkodók, márpedig ilyen nyomot hagy­ni maga után egyenlő lenne a teljes leleplezéssel, vagyis a lebukással. Jobbnak látta, ha vonattal, busszal közleke­dik, esetleg gyalog, ez nagyobb fáradtsággal jár persze, de biztonságosabb. Mindig megkereste azokat a közlekedési eszközöket, amelyre számíthatott. Számos menetrendet kívülről fújt. Most elment a kis poros buszpályaudvarra is. Egy tér sarkában néhány sárga busz árválkodott, rájuk sü­tött a nap, a melegtől pattogott karosszériájuk. Aztán a fér­fi lassan visszasétált a szállóhoz. Agyába véste, hogy a ta­xiállomás is ott van nem messze, a tér másik oldalán. Ár­nyas gesztenyék között egy világháborús emlékművön galambok tollászkodtak. Otvösháza eszményi terepnek látszott. A térképről tudta már, hogy nagyok a külterüle­tek, és miután a szálloda előtti park egyik padján gondo­san végigolvasta a helyi újság aznapi számát, már úgy érezte, éppen eleget tud a városról ahhoz, hogy megkezd­je tevékenységét. Bement a szállóba, újra a szobája abla­kához állt és nézte a roggyant háztetőket, a poros utcát. Ötvösháza még nem is sejtette, milyen veszély költözött falai közé. (Folytatjuk) „Intemet-fiesta” a Széchenyi Könyvtárban Közkönyvtárakban is elérhető lesz a világháló Ügyes ötlet, ráadásul számottevő segítség mindazoknak, akiknek még nincs személyi számítógépük, meg máshol sem férnek hozzá. Huszonnégy magyar civil szervezet moz­galmat indított, hogy a közkönyvtárakban bárki (aki persze olvasójegyet váltott) letelepedhessen a klaviatúrához. Dr. Bakonyi Péter, a Magyar Internet Társaság elnöke nyilatko­zott Dorogi Katalin rádióriporternek.- Mire számíthatnak a könyv­tárlátogatók, milyen pluszra ezzel az „ Intemet-fiesta’-vál?- Az „Intemet-fiesta” egy olyan rendezvény a Széchenyi Könyv­tárban, ahol megpróbáljuk meg­szervezni a könyvtárakban az egész ország területén, hogy a la­kosság széles rétegei számára az Internetet elérhetővé tegyék és akiknek nincs otthon Internet- elérhetőségük vagy számítógé­pük, azok is hozzáférhessenek és megtanulhassák, hogy az Internet mit jelent az átlagember, -polgár számára.- Ez gépet jelent vagy esetleg tanfolyamot, segítséget a kezelés­ben?- Ma még a háztartásoknak né­hány százalékában van számító­gép és Internet és azt jelenti, hogy a lakosság 90-95 százaléka nem fér hozzá az Internethez. Ha föl akarunk zárkózni Európához, ha be akarunk jutni az unióba, akkor ez egy nagyon fontos kérdéssé vá­lik, hogy minél több ember ismer­je meg az információs társadalom­ban rejlő lehetőségeket. Ez pedig az Interneten keresztül vezet. Azért most megpróbáljuk meg­szervezni a könyvtárakat, hogy egész évben tartó rendezvények­kel, tanfolyamokkal, ismeretter­jesztő előadásokkal segítsék hoz­zá a lakosságot, hogy megismerje az Internetet.- De min fognak szörfözni, mi­lyen gépen?- Az a szerencse, hogy tulaj­donképpen a könyvtáraknak elég nagy százalékában már van Internet-elérés. Ez egyrészt kö­szönhető a nemzeti információs infrastruktúra programnak, ami­be több száz könyvtár van bekap­csolva. Másrészt más alapítvá­nyok, Soros Alapítvány és egyéb más segítségekkel még több száz könyvtár van az Interneten. Ezt a lehetőséget kellene kihasználni és így eljuttathatjuk az Internet- tudást szinte az egész országba.- Szakkönyvtárakban fog mű­ködni ez az intemetesrfiesta vagy pedig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókjaiban is és a megyei könyvtárakban is?- Azt gondolom, hogy bárme­lyik könyvtárban. Itt ez egy ön­kéntes szervezés. Bármelyik könyvtár csatlakozhat ehhez a mozgalomhoz, aki biztosítja a la­kosság számára az ingyenes Internet-elérést és szervez min­denféle olyan tanfolyamokat, programokat, amelyekkel az Internetet a lakosság számára is­mertté teszi.- Nem fizetnek rá erre a könyv­tárak?- Azt gondolom, hogy ez egy kultúrmisszió. Ez olyan, mint az írástudás oktatása. Nem lehe­tünk analfabéták az Internetből. Hiába tudja az országból 10-15 százalék, hogy mi az Internet, ha a lemaradó 85 százalék nem tud­ja, akkor ez egy nagyon nagy hát­rány az országnak. Ezt le kell dol­gozni és ezt csak a civil szerveze­tek, a szakmai szervezetek össze­hangolt munkájával lehet elérni.- Kapnak-e valamiféle segítsé­get azok a könyvtárak, amelyek belevágnak ebbe?- Most ez egy induló esemény és megpróbáljuk megszervezni a különböző támogatásokat. Itt van a kormányzat is, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériu­ma, az informatikai kormánybiz­tosi hivatal, tehát a kormányzat részéről is várható nemcsak er­kölcsi, hanem anyagi támogatás. Azt gondolom, hogy az informá­ciós társadalomba jutásnak két alapvető ismérve van. Az, hogy legyen megfelelő infrastruktú­ránk, minél olcsóbb hozzáféré­sünk és számítógépünk, és a má­sik, hogy ismerjük meg ezt az új világot, tanuljuk meg, hogy ho­gyan kell kezelni a számítógépe­ket és az Internetet. Ráfizetett a múmiakufár A jordániai Irbidben bizánci időkből származó mú­miát találtak egy kereskedőnél. A kalmár 350 ezer amerikai dollárért próbálta értékesíteni az ókori tete­met. Az, hogy miként szerezte az „árut” és miféle kör­ben hirdette, nem derül ki. A kereskedő lakásában egy „füles” nyomán házkutatást tartó rendőrök őrizetbe vették a múmiakufárt és elkobozták a kifogástalan ál­lapotban lévő konzervált testet. A rendőrség, bár ilyen régi halálesetek felderítésében nem rendelkezhet nagy gyakorlattal, megállapította, hogy a múmia 25-30 éves lehetett amikor konzerválták - vagyis 1700 évvel ez­előtt. Letartóztattak ugyanakkor más kereskedőket is, akik három bizánci mozaikot készültek eladni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom