Nógrád Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-06-07 / 105. szám
2. OLDAL SALGÓTARJÁN BALASSAGYARMAT MEGYEI KORKÉP i PÁSZTÓ 2000. MÁJUS 6., SZOMBAT Faragó Zoltán: T E R E I* J R Ö Vándorok érkeznek dél felől - A trópusok üzenete Kibomlottak a galagonyabokrok bimbói, s szinte egyik napról a másikra fehér lett az erdő széle. Az apró virágok hasonlítanak a már teljesen elvirág- zott kökényére, de mégiscsak teljesen más most a tájkép: két- három héttel ezelőtt még kopasz volt a fák többsége, csak a fű zöldült. Most meg minden fán és bokron friss levelek, hajtások nyújtózkodnak: a csertölgyek, de még az akácfák is nagyon siettek az idén. A Salgótarján és Újlakpuszta közötti legelőerdőn álló bokrok többsége is galagonya, s akadnak közöttük kisebbfajta fává növekedett példányok is. Jó pár évvel ezelőtt valamilyen vezetéket fektettek le a dombokon keresztül, tulajdonképpen rétszerű nyiladékot kialakítva a nyomvonalon. Ez könnyebben járhatóvá tette a területet, s inkább visszaállította az erősen bozótosodó terület régebbi állapotát, mint rontott rajta: bár a terület egy részét még mindig legeltetik, az egészre, úgy tűnik, már nem jut birka... Nincs is kellemesebb dolog, mint ez idő tájt a szabadban járni. A szél langyos, az égen bárányfelhők úsznak, a nap melegen süt, de a sűrű bokrok és az elszórtan álló cserfák már elegendő árnyékot adnak ahhoz, hogy megvédjék a túl erős naptól az embert. A madarak énekelnek, a tücskök ciripelnek, a vadvirágok sokasága virít éppen most: a takarmánybaltacimtól a kakukkfűig, az erdei szamócától a mezei zsályáig számos faj bontogatja szirmait. Különösen ott szépek a menyasszonyi ruhás galagonyabokrok, ahol a kutyatej sárga virágai terítenek szőnyeget eléjük. A madárdal az évnek éppen ebben a szakaszában a leghangosabb. A feketerigó hímek egymást túlharsogva igyekeznek költőterületeiket megvédeni a szomszédban „birtokos” és kóbor fajtársaktól. (A napokban Salgótarján belvárosában szó szerint a cipőm orrára esett egy fagyalsöv^nyből két verekedő rigó hím. A lábukkal összekapaszkodtak, de a csőrükkel egyáltalán nem vagdalták egymást: ehelyett szárnyaikkal verdesve, begyükkel lökdösődve próbálták megfutamítani a másikat. Nem zavarta őket, hogy majd' a lábam alá kerültek: alig két lépésnyire röppenve tovább folytatták a verekedést. Azután egymással szemben felszálltak a levegőbe, s ott is ütötték, verték, lökték egymást. Mivel egyik sem futa- modott meg, rövidesen az út közepére estek, ahol folytatták a veszett csapkodást. Csak akkor hagyták abba, amikor egy autó közeledett. Az ellenkező irányba indulva felröppentek egy közeli juharfára, s ekkor riasztott is egyikük, - egyébként végig némán hadakoztak, csak a szárnyverdesésük hallatszott. Szemmel láthatóan nem tettek kárt egymásban, alig egy-két kis fekete pihetollacska maradt a hadszíntéren.) A legelőerdőn láttam több seregélyt is: valószínűleg már a fiókáikat nevezetik, vagy legalább a tojásokat melengetik valahol az alkalmas faodvak mélyén. Egyelőre csak a jelző kiáltásaikat hallottam, ami inkább csak afféle rikácsolás. A felnőttek azonban kiváló hangutánzók: a környezetükben gyakrabban hallható hangokat eltanulják, közöttük más madarak strófáit is. Pár évvel ezelőtt, tavasz közepén a jó sorsom meg a repülőgép elvitt Tunéziába. A dús, teljes pompájában virágzó mediterrán növényzet, a sövénynek ültetett, három méter magas, medvetalpszerű kaktuszok, a tengerparti olajfák, a mindenfelé növő datolyapálmák valósággal nyüzsögtek a madárélettől: a vadgerlére hasonlító, de söté- tebb színű pálmagerlék turbé- koltak, s ugyanolyan közönségesek voltak, mint nálunk élő balkáni rokonai. Érdekes mintázatú, nálunk ismeretlen berki verebek csipogtak és röpködtek csapatosan, a lombok között barát- és kucsmásposzáták, füzikék, kék- és széncinegék bujkáltak, a levegőben egyszerre lehetett látni a közönséges, a havasi és a halvány sarlósfecskét, a nálunk előforduló három fecskefaj példányait, valamint a felénk teljesen ismeretlen vörhenyes fecskét is. (Egyébként a fecskék és sarlósfecskék nem rokonok, csak a testfelépítésük hasonló.) Néha sólyomféle ragadozók is felbukkantak, közöttük a nálunk rendkívül ritka fehérkaitnú vércsét is sikerült azonosítanom. A téli esők alatt összegyűlt, de a tavaszi melegben gyorsan apadó pocsolyákban nagy- és kiskócsagok, szürke- és vörösgémek álldogáltak. Egyébként a sekély pocsolyák között olyan is akadt, amelyiknek a reggeli párában nem lehetett látni a túlsó partját, - de már egy hét múlva már csak a meder aljának kiszáradt, összerepedezett sara volt a helyén, meg valami mélyebben fekvő részen egy kisebb mocsár. A gázlómadarak oda szorultak össze; helyettük ekkor már ölyvek köröztek a kiszáradt terület felett, a talajközeli részeket pedig a hantmadarak vették birtokukba; láttam itt olyan kis szárnyasokat, lileféléket és pacsirtákat is, amelyeket nem sikerült meghatároznom. Később a terület szélén kis birkanyájak, néhány szamár és egy teve is megjelent, hogy a gyér növényzetet legelje. A dromedár egyébként csak afféle mediterrán jószág volt: nagy, vaskos lábú és nehézkes egy igazi sivatagi vándorhoz képest. A már észak felé tartó vándorújukon lévő madarakat fi- gyelgettem egyszer a szállodától alig pár száz méterre. Egyszer csak váratlanul valami furcsa hang szólalt meg egy pálmafa tetejében: igen mélyen kezdte, azután az öblös hang fokozatosan vékonyodni kezdett, a végén már egészen magas hangszínnel, de hirtelen hallgatott el. Többször is megismétlődött, s már csak az volt hátra, hogy a hang gazdáját felderítsem... A közeli építkezésen üldögélő munkások méla tekintetétől kísérve körbejártam a fát, de jó darabig nem vettem észre semmit. Már majdnem feladtam, amikor egy közeli villanyoszlopról hallottam újra a kürtjeihez hasonló hangot. A pózna csúcsán egy közönséges seregély (ez egyébként a latin nevének szó szerinti fordítása, merthogy holt nyelven úgy hívják: Stumus vulgaris) üldögélt. Azután a szemem láttára is nagyra fújta a begyét, fejét hátrahajtotta, csőrét az égre emelte, majd lassan előrehajolva ismét „kürtőit” egyet. Párszor még megismételte, azután a szomszédos olajliget fái között tűnt el a szemem elől. Máig nem tudom, mit utánzóit a seregély, de alighanem valami közép-afrikai madárfaj kiáltása lehetett: ha újra hallhatnám, biztos vagyok benne, hogy felismerném. (Nem lehetetlen persze, hogy valami más hangot fordított, vagy éppen ferdített a maga nyelvére ezen utánzóművész.) Mégis inkább az a feltételezés áll közelebb a szívemhez, hogy az én madaram valahol a földrész trópusi vidékén töltötte a téli hónapokat, s ott hallotta, tanulta meg a különleges szólamot. Itthon még sosem volt szerencsém ilyen, afrikai vagy legalábbis mediterrán „nyelven” beszélő seregélyhez. Valószínűleg csak a délebbre költő madarak vándorolnak el olyan messzire ősszel vagy a téli hónapok alatt, hogy ilyen különlegességgel is gazdagíthatják éneklőtudományukat. A hazai seregélyek rendszerint még a Földközi-tengert sem repülik át, hanem csak az északi partvidéken telelnek. (Az irodalom és a gyűrűzések adatai szerint néhányan eljutnak Tunéziáig.) Valahogy azért mégiscsak jó eljátszani a gondolattal: egyszer csak megszólal a trópusok üzenete az üde zöld fűvel benőtt, galagonyavirágoktól fehérlő nógrádi domboldalon, s a postás egy feketébe öltözött seregély madár... Hiába figyel- gettem azonban a mindenfelé felbukkanó madarakat: egyik sem kiáltott idegen nyelven egy hangot sem. Pedig egyszer de szép is lenne! Tértek persze haza a mediterráneumból és Afrika délebbi vidékeiről más fajok is. Sokfelé már hallani a vadgerlék „pruu-pruu-pruuu”-nak hangzó turbékolását, amitől meghittebb, lágyabb hangot el sem lehet képzelni; később láttam is néhány példányt. Ugyancsak itt vannak már a karvalyposzáták: jellegzetes, cserregésszerű hívóhangjukat egy sűrű kökénybokorból hallottam. A tövisszúró gébicsek gyakori társfészkelői, de utóbbiakból még egy darabot sem láttam az idén. Nem baj persze: ha minden jól megy, pár napon belül itthon lesznek ők is. A legkésőbb hazaérkező vándorokat, a gyurgyalagokat és a sárgarigókat meg egészen biztos, hogy megelőzik. Hegybarátok: keveredik a múlt és a jelen Összejámak még mindig a jobbágyi szőlőhegy és persze a jó bor kedvelői A Jobbágyi főié magasodó Nagy-Hársas tetejét koronázó kilátóról páratlan panorámát láthat, aki megmássza a jó ötszáz méteres hegyet. A jelenlegi vasbeton torony elődje évtizedekkel ezelőtt egy faszerkezetes kilátó volt, amelyet a szél kedvére lengetett. Akik feljutottak ide, belevésték a nevüket, bízva abban, hogy az írás mindörökre megőrzi a gyönyörű hely meglátogatását, de a fakilátó lebontása után csak a szép emlék maradt. A jobbágyi gyermekkor szép emlékeit őrzi a Nagy-Hársas barátainak társasága, akik ha tehetik, összejönnek Berki György szőlőhegyi pincéjében. Az ország minden részébe szétszóródott gyermekkori barátok ilyenkor csodálatos történeteket mesélnek, ki-ki, ahogy megélte. Azokat az 50-es, 60-as éveket emlegetik, amikor a falu életét döntően befolyásolta az ide telepített hadiüzem, az Andezit Művek, amely ontotta a töltényeket és nem volt véletlen, hogy Tömegcikk Művekre változtatták a nevét. A Nagy-Hársas bombabiztos andezitsziklái alá betelepült ipar megélhetést és színes életet adott még a messze környéknek is. Akkoriban szerveződött a Munkaerő Tartalékok Hivatala a szakmunkásutánpótlás biztosítására és az üzem tanműhelyében évente száz fiatal tanulta a szakmát Szabó István tanoncoktató esztergályosmester keze alatt. Azokban az években itt megpezsdült az élet, mert ide jutott a pénz. Az 1950-re megépült modernnek számító kultúrházban mozi, könyvtár, klubszobák, színházterem és kiváló büfé működött, mindig dugig telve. Fellépett itt Latabár, Németh Lehel, a Zárai-Vámosi kettős, a Faluszínház és sokan mások. Működött a tánc- és szimfonikus zenekar és a Matula István által vezetett színjátszó csoport bejárta a környék falvait. Akkoriban persze nem mindenkinek volt fenékig tejfel az itteni élet, főleg a földműveseknek, akik száma rohamosan fogyott. Igaz, jöttek a Nyugatról indított léggömbök, amelyekből lehullott röpcédulák hadára kellett vadászni, melyeken a tszcs-be kényszerített tagságot figyelmeztették, hogy ez bizony továbbszolgáló cselédet jelent. Éjszaka pártkáderek járták az utcákat és nagy betűkkel festették a kapukra, hogy KULÁK és reggel a földdel robotoló gazda keserűen nézhette az osztályharc szégyenítő jeleit. Ezek és még különbek is megestek azokban az időkben. De az akkori gyerekek számára elsősorban a játék, a foci, a rabló pandúr, a lélegzetelállító cseresznye- és dinnyetolvaj lások voltak a mindennapok fő dolgai. Akkor még nem jelentett problémát, ha mezítláb, ldottgatyában ballagott be a diák, a nagy tudású és köztiszteletben álló Medveczky Imre igazgató úr által vezetett iskolába. Micsoda rémületeket okozott Tóth Mária tanárnőnek, amikor a hegyaljai gyerekek, a Csukly Szabolcs és a Bősze Tomi hónuk alatt kóbor kutyákkal beállítottak az osztályba. Akiknek tornacipője és focilabdája volt, az nagy tekintélynek számított, ő szedhette ösz- sze a csapatot. A három lakótelepi Varga gyerek mindig birtokolt egy fűzős bőrfocit, mert édesapjuk munkája mellett intéző volt a labdarúgócsapatnál. Gyakran előfordult, ha a legkisebb Varga fiú, a Csaba rossz néven vette a játékot, elfutott a labdával és könyörögve rohangált utána testvér és a két csapat. Nagy focizások voltak a lakótelepi kispályán, amelyekben a Partalja, Csincsa és a falu más részeinek gyerekei mellett a cigánygyerekek, a Totyiék csapata is ott rúgta a bőrt. Nem volt ott különbség és játszottunk es- tíg, amíg a szülők haza nem vezényelték a fociba belefeledkezett gárdát. A kocsma udvarán megállás nélkül ment a snúrozás, amelyben főleg a legények legénykedtek a húszfilléresekkel. Még az 50-es évek elején mindennapos volt, hogy a lányok és a legények karéjban énekelve sétáltak a főutcán. Akkor még a világ végéről is hazajöttek a faluból elkerültek a Szent György-napi búcsúra, de még a bálokra is. Micsoda harcok voltak, a hegyaljai és a falusi gyerekek között. Volt úgy, hogy a hegyaljaiak vezére, Herczeg egy bajonet- tel kergette a Zagyván túlra a százfőnyi gyermeksereget, amely a megdühödött ellenféltől megrémülve csúzliját, nyilát eldobálva menekült. 1956-ban Jobbágyiban is egy új vüá- got akartak egyesek, de az orosz tankok bevonulása gyorsan véget vetett Kalmár Imre és társai reményeinek, akiket megtorlás várt. Tűzőrséget kellett állni és akadtak olyan szérűtüzek, amelyeket a sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárok számlájára írtak, pedig csak egy piromániás gyerek gonoszkodásai voltak, aki egy fa tetejéről nézte csülogó szemmel a tüzek oltásában kétségbeesett dolgozókat. Aztán más világ jött. A hadiüzemet Téglásra és Sírokra költöztették és szegényebb évek köszöntöttek a környékre. Megesett, hogy a kul- túrház fűtése felemésztette a falu költségvetését és hiába kilincselt támogatásért Jobbágyi köztiszteletben álló orvosa, dr. Mina Dezső, egyre kevesebb jutott. Még egy pár szép évet muzsikált a sok száz fős bálokon az 1961-ben megalakult Gézengúz tánczenekar. Azokban az években szép sportsikereket értek el Szabó Imre tornatanár tanítványai, akik máig őrzik a tüzet, mint Jancsó Gyuri és társai. Az akkori idők fiatalsága, a Nagy-Hársas baráti köre szétszóródott a világban és mára deressé vált a hajuk, mint a falu történetével foglalkozó már nyugdíjas tanárnak, Nógrádi Andornak. A Kaszap testvérek idősebbi- ke Pista, még az ohajói egyetemen is tanult és Laci öccsével egyetemben számítógép-specialisták lettek. A Pálmai testvérek közül Béla, iskolaigazgató-helyettes Gyöngyösön, Józsi a BHG kutatási osztályvezetője. A valamikori Gézengúz zenekar zongoristája és aranytorkú énekese, Varga Feri kereskedelmi osztályvezető volt a budapesti vattagyárban és most textilvállalkozását vezeti. Testvére, Csaba, a zenekar szaxofonosa, mezőgazdasági szakember lett és most jól menő vállalkozóként tartják számon Fóton. A Tarról elszármazott Balog József, a valamikori dobos, Nyugaton dolgozott és most Salgótarjánban él, ahol szabad idejében a síklub elnöke. A Nagy-Hársas baráti körét présházában vendégül látó Berki György, a BHG kísérleti műhelyének ezermester lakatosaként megy hamarosan nyugdíjba. Az írás szerzője, az egykori gitáros negyedszázadig a Hatvani Cukorgyár Nógrád megyei felügyelőjeként szolgált. Nagy szenzáció lesz a Csukly Szabolccsal való találkozás, akit már vagy harminc éve nem látott a társaság. A május 6-i szőlőhegyi találkozójukon a szokásos kvaterkázás mellett szó esik a falu, a világ ügyeiről és a hegy le- vétől megerősödve mindenképpen föl szeretnének jutni a Nagy-Hársas kilátójára, amelynek panorámája a varázsla- tos fiatalságot idézi számukra, szmó e. Galagonyabokrok virágzanak a legelőerdőn
