Nógrád Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-05 / 104. szám

Alkonyévek - Nyugdíjasok oldala 2000. MÁJUS 5. PÉNTEK _______________________________________________ __________________________________________________________________________________ 9> OLDAL H úszezer köbméteres álom A villanyszerelői szakmától az üzemvezetői beosztásig- Az ember tudja, érezze azt, hogy fel kell áll­nia, át kell adnia másnak a helyét. Csak addig szabad maradni, amíg produkálni tud az em­ber. Ezenkívül betegség miatt is eljuthat az előbbi felismerésig - állítja Jánoska István, a Nyugat-Nógrád Vízmű Kft. üzemvezetője, aki 43 évi szolgálati idejéből 37-et a vízügynél töltött és innen ment nyugdíjba. Jelenleg fel­mentési idejét tölti Balassagyarmaton. Futottunk az igény után A tősgyökeres gyarmati szakember kisiparos­tól tanulta a villanyszerelői szakmát. Ezzel a ké­pesítéssel vonult be sorkatonának. Leszerelése után akkoriban nem nagyon lehetett válogatni a munkahelyekben - akár csak most - ezért a vá­ci cementműhöz került, ahonnan útja cége mai elődjéhez, a Nógrád Megyei Víz- és Csatornamű Vállalathoz vezetett.- Kettős beosztásom volt: vízműgépész és karbantartó villanyszerelő. Ebben az időszak­ban a gyors ütemű fejlesztés és bővítés jelle­mezte cégünket. Balassagyarmat vízfogyasztási igénye mindig nagyobb volt, mint amennyire futotta kapacitásunkból. Úgy is fogalmazhatok: futottunk az igények után, nem kellett takaré­koskodni a vízzel.- Az előbbiek mit jelentettek a gyakorlatban?- Az 1980-as évek közepén készült különbö­ző tanulmányok azt mutatták: a városnak 2000- re napi 20 ezer köbméter lesz a vízigénye. Ak­koriban nyáridőben napi 13-14 ezer köbméter volt a fogyasztás. A városon kívül 5-6 település vízellátása tartozott feladatkörünkbe. A tanul­mányoknak megfelelően megkezdődött a ben­ne megjelölt vízmennyiség előteremtése. Első lépésként megépült a dejtári vízbázis, ahonnan pluszmennyiséget kapott a város. 1989-90-re tervezték annak a vízrendszernek a kiépítését, mely a megye egész nyugati részét behálózza. A Dunántúli Regionális Vízmű kapacitása napi 5-10 ezer köbmétert biztosított volna a nyugat­nógrádi településeknek, a dejtári vízmű pedig napi ötezer köbmétert a városnak. Egyúttal le­zárult a sokat vitatott kérdés: melyik a gazdasá­gosabb. Mohorának, Magyarnándomak akkor is közös vízbázisa volt.- Miben nyilvánult meg a gyors ütemű fejlődés?- Pálfalvai Kálmán - ma már nincs az élők sorában - igazgatósága alatt óriásit változott a technika, technológia. Ezen kívül értett az em­berek nyelvén. Elismert szaktekintély volt, amit a megye érdekében jól kamatoztatott.- Milyen kényszerintézkedést kívánt a leg­alapvetőbb vízellátás biztosítása?- A kritikus nyári időszakban vízkorlátozást vezettünk be, amit nem vettek szívesen az ál­lampolgárok Balassagyarmaton. Állandó készenlétben Jánoska Istvánt fizikai munkakörből emelték ki művezetőnek. Négy évig dolgozott ebben a beosztásban, majd az üzemmérnökségek kiala­kítása után üzemvezetővé léptették elő. Felada­tát, hatáskörét hol bővítették, máskor meg szű­kítették.- Folyamatosan kellett tanulnom. Szakmám­ból, a villanyszerelésből mestervizsgáztam, gim­náziumban leérettségiztem, elvégeztem a szol­noki vízügyi szakközépiskolát, Nyíregyházán pedig települési vízgazdálkodási technikusi ké­pesítést szereztem. A vízbázis előteremtésétől a fogyasztó ellátásáig minden folyamatot ismerek.- Kik voltak a tanítómesterei?- Kortesek Károly, György János - ma már nyugdíjasok - Lőcse Pál, Saját István.- Mint vezető, mire tanította kollégáit?- Mindenkor megfelelő nyomásértékű és jó minőségű vizet kapjon a fogyasztó. Időbeni és hiteles legyen a számlázás. A községekben álta­lában jobb volt és ma is jó a fizetési morál. A vá­rosban két kategóriába sorolhatjuk a fogyasztó­kat: az egyik aki nem tud, a másik, aki nem akar fizetni. A helyi önkormányzatoknak kellene olyan vízfogyasztási rendeletet alkotni, amit a törvény nem szabályoz, ugyanakkor garantálja a víz ellenértékének beszedését.- Gyakoriak voltak a hálózati meghibásodások?- Nem volt munkaidőnk. Olyant én sem csi­nálhattam, hogy bezárom az íróasztalfiókot és elfelejtkezem a tennivalókról. Nem csak én, ha­nem kollégáim is állandóan készenlétben vol­tak. Töréskor, ha esett, ha fújt, ha hideg volt, ha sárban kellett dolgozni, akkor is rendbe tettük a vezetékhálózatot. Kerékpárral, gyalog, motorke­rékpárral utaztunk a kívánt helyre. Ma zárt gép­kocsi viszi a dolgozókat, modern munkagépek, szállítóeszközök könnyítik munkájukat. Rendszerváltás: visszaesés- Mi valósult meg a napi 20 000 köbméter víz­igényből?- A rendszerváltás után sok üzem máról hol­napra megszűnt, a nagyfogyasztók gyorsan el­tűntek. Ez a vízigény drasztikus csökkenésével járt. Jelenleg a városban a napi fogyasztás 3500-4000, csúcsidőben pedig 5300-5400 köb­méter. Cégünk, a Nyugat-Nógrád Vízmű Kft. 52 község, település, a város és a regionális vízmű tulajdonában van.- Önöknél is nagyon drága az egészséges ivóvíz?- A fogyasztói ár nálunk a legolcsóbb a me­gyében. Egy köbméter 225,50 forint + 12 száza­lék áfába kerül. Megszűnt a vízhiány, a fogyasz­tókat arra biztatjuk, minél többet vásároljanak. A négyszeres kiváló dolgozó, a szocialista brigád arany fokozatot elért vállalat kiváló dol­gozója hangsúlyozza, csak közösen összefogva tudta az eredményeket elérni. Megköszöni Tor­nyos Gábor műszaki vezetőnek, Pelhős István j szolgáltatási főmérnöknek, Kosik Ferenc gazda- | sági vezetőnek, nem utolsósorban Vogel Csaba ügyvezető igazgatónak és munkatársainak ön­zetlen segítségét.- Jó kezekbe került a stafétabot? . - Bira Sándor gépészmérnökkel nyugdíjazá­som előtt három hónapig dolgoztam együtt. Amit lehetett, átadtam neki. Megegyeztünk, ha J szükségét érzi, szívesen segítek neki, mivel spe­ciális területről van szó. A sikerekben gazdag életút hátralévő részé­ben többet kertészkedhet, a felgyülemlett hátra­lékok közül többnek megkezdheti a törlesztését, sor kerülhet a lakás átalakítására. Egyébként I csaknem egyszerre kerültek nyugdíjba a felesé­gével. „Csoki Ewing” svájci módra Többnyelvűeké a jövő A svájci televízió a világon egyedülállóan olyan szap­panoperát vetít, amely a szerelmet, a botrányt és az üz­leti fortélyokat egy különleges nemzeti összetevővel vegyíti: a csokoládéval. A „Lüthi és Blanc” című svájci szappanoperában a csoki tölti be azt a szerepet, amit az olaj a „Dallas” amerikai sorozatban. Viszont a sváj­ci tévésorozat kis túlzással „hét nyelven beszél”, mivel át akarja hidalni a soknyelvű Svájc kulturális különb­ségeit is.- Ez a világ egyetlen olyan szappanoperája, amely egy­szerre három nyelvi régióban játszódik - mondta Niklaus Schlieriger, a sorozat egyik producere. A sorozatban - amely a svájci állami televízió produkciója - a helyszínek szédületes ütemben váltják egymást. ' .. A cselekmény például egy francia nyelvű faluban in­dul, onnan egy német nyelvű bárba ugrik át, vagy pedig Ticino olasz nyelvű kávéházából egy zürichi irodába. Svájc három fő nyelvi régióján kívül a sorozat készítői ter­veznek egy olyan szerepet is, amelynek az alakítója a 100 ezres svájci rétoromán népesség nyelvén fog megszólalni. S ha ez még nem volna elég, a sorozat feliratozva van a gyengén hallók számára. Sőt! Különleges „effek- tekként” még azt is kiírják, hogy „gépzaj” van, amikor a képernyőn éppen a csokoládégyár látható. Amúgy a cso­ki fogja össze a filmet, amelyet valóságos történések ih­lettek, bár a sorozat J. J. Blanc csokoládégyára kitaláció. A gyári felvételek viszont valódi gyárban készültek, és ez a csokigyár igyekszik minél nagyobb hasznot húzni a do­logból és a sorozatból: ontja magából a „Blanc” címkével ellátott csokoládét. A sorozat meséje amúgy megfelel an­nak a sztereotípiának, miszerint Svájc a csokoládét sze­rető bankárok országa. Blanc csokoládégyáros - a texasinál kevésbé intrikus svájci „Csoki Ewing” - igyekszik megmentetni a cégét a csődtől és inkább egy új mandulás csokoládé gyártásába kezd, ahelyett, hogy kölcsönért fordulna egy nagy zü­richi bankhoz segítségért. (Ez tükrözi majdnem minden svájci előítéletét Zürichhel szemben, amelynek a lakosa­it hidegnek és pénzsóvárnak tartják.) Végül Blanc mégis egy zürichi pénzembernek próbálja eladni a cégét, egy bizonyos Fricknek, aki további nyelvi „dimenziót” hoz be, ugyanis angolul beszél. A sorozat története kevés vigaszt nyújt azoknak a sváj­ci női nézőknek, akik szakmai karriert szeretnének be­futni abban az országban, ahol a nők csak 1971-ben kap­ták meg a szavazati jogot. Blanc fényűző irodájában, ahol a lánya segít a cég irányításában, arra emlékezteti a fiatal nőt, hogy milyen fontos a főzés tudománya. V. K. _____________________________________________________________ ■ A mihez kevés a szó, nótában elmondható Történetünk hőse a 78 éves Telek Ferenc, aki Kazárról indult az élet­nek, Németországban marasztalták, de hazahozta a szíve. Itthon csak­nem hatvan éven át dolgozott a húsipari szakmában, s most boldog nyugdíjasként éli az életét. Amikor bajban van az ember, akkor ér­zi csak igazán, mennyire egymásra va­gyunk utalva - folytatja Feri bácsi, idézve még a világháború utáni németországi emlékeit. Hazafelé jöttünk, de hogyan? Egy vagonban negyvenen voltunk. Idő­sek, fiatalok, gyerekek, lányok. Ez a kény­szerű összezártság nehéz helyzeteket te­remtett. Hiszen nemcsak ettünk, hanem kis és nagy dolga is akadt mindenkinek. Nem vagyunk egyformák, különösen a lánykák, meg az asszonyok szégyellték magukat. Pokrócból eszkábáltak valami­lyen spanyolfalat, de az sem volt jó. Mikor megállt a vonat, különösen az asszonyok ugrottak le a vagonból, hogy elbújjanak egy bokorban, de alig szaladtak pár mé­tert, máris kellett visszajönni. Végül ki­mondatott, hogy félre a szégyenlőséggel. Emberek vagyunk. Ha megáll a vonat, aki­nek kell, mindjárt a vagon mellett végezze a dolgát. Az egyik állomáson nagyon sokan vol­tunk, hiszen máshonnan is áramlottak ha­zafelé a hadifoglyok, a menekültek. Lehet­tünk vagy tízezren. Mivel nagyon hideg volt az idő, raktunk egy nagy tábortüzet a vasúti talpfákból. Körülálltuk a nagy láng­gal égő máglyát és énekeltük, hogy „szép vagy. gyönyörű vagy Magyarország”, meg, hogy: „virít már a szarkaláb odahaza régen.” Amikor dalban emlékezem, min­dig elérzékenyülök. Soha nem felejtem azt a rengeteg embert, akik rongyosan, fárad­tan, betegen, utolsó erejükkel igyekeztek hazamenni. Szívszorító érzés volt. Hoz­zám a sors kegyesnek bizonyult, hiszen jó szakmát szereztem és külföldön is megbe­csültek. Édesanyámék nagyon megörültek az érkezésemnek. A bátyám orosz fogságban volt, a húgom férjhez ment, az öcsém nem ment a frontra, szökött a katonaság elől, s megnősült. Én a szüleimmel marad­tam. Elutaztam azért Pestre, hogy hátha elhelyezkedhetem a húsiparban. Ez azon­ban nem sikerült. Végül elmentem a kazárt bányaüzemhez. Először csillés vol­tam, majd segédvájár lettem. A föld alatt dolgoztam három évet, de mivel két halá­los baleset is történt az üzemnél, az en­gem nagyon megviselt. Megijedtem. Fel­merült bennem az is, hogy minek tanul­tam szakmát, ha a bányában vagyok. Leszámoltam tehát és újra a főváros­ban próbálkoztáin. Sikerült is munkát kapnom. Két évig dolgoztam ott, azután Salgótarjánban adódott lehetőség elhe­lyezkedni a régi vágóhídon. Tizenhét éven át naponta jártam be Kazárról kerékpárral. Akkor azonban a tűzhelygyár mellett álló üzemet megszűntették, s engem áthelyez­tek Balassagyarmatra. Ott dolgoztam még húsz évet. Nyugdíjba 1982-ben mentem. De nem volt nyugtom, mert ezt követően a Karancshúsnál még tizenhárom évet dolgoztam. Amikor ezt a céget is meg­szűntették, s én jól bírtam magam - hála Istennek, most is jó egészségnek örven- dek - újra elmentem a régi salgótarjáni vá­góhídra, amelyet egy tanítványom bérelt. Ott még három évet dolgoztam. Ezek után végleg felhagytam az aktív munkával, most már csak itthon vagyok. Néha- néha, amikor szólnak, hogy Feri bácsi vágjon már le egy bikát, tehenet, elvállalom és fel­dolgozom. Őszintén szólva nem is vettem észre hogyan, de ötvennyolc évet dolgoztam. A munkától sosem ijedtem meg. Ami­kor Balassagyarmaton dolgoztam Endre barátommal naponta levágtunk huszonöt darab bikát. Ketten. Hetente csak kétszer, szerdán meg szombaton jöttünk haza. Ez a szakma nehéz fizikai munkát igé­nyel. Amikor még fiatal segéd voltam, a húsiparban csupán az erőre építettek. Ké­sőbb, amikor már a hagyományos vágást megszűntették, bejött a gépesítés, a füg­gesztett vágás. Előfordult bizony többször is, hogy a bika megvadult, ha nem vagyok ügyes, már négyszer is meghalhattam vol­na. Akkor még taglóval, angol pikkerrel tagióztuk le a jószágot. Embert próbáló kemény munka volt, de szerencsénkre jól éltünk és bírtuk a munkát. A barátom sze­gény már meghalt. A harmadik infarktusa elvitte őt. Utána már csak egyedül dolgoz­tam a hattagú segítő brigádommal a nyug­díjazásomig. Naponta 100-120 darab mar­hát vágtunk. Sokat dolgoztunk, de szakmailag és emberileg nagyon jó gárda volt együtt. Ki­váló készítményeket csináltunk. Akkor még nem ismerték a szójababot. Rájöttek azonban, hogy abban nagyon sok a fehér­je, utána romlott el minden. Az országban olyan turistaszalámit, páros debrecenit, parizert, sertéskolbászt sehol sem készítet­tek, mint Balassagyarmaton. Amikor meg­szűntették az üzemet, az emberek szétszé­ledtek a szélrózsa minden irányába. Jólesett, hogy nagyon megszerettek a gyarmatiak, .s én sok jó hentest neveltem ki. A mai napig is, amikor elmegyek Balas­sagyarmatra az ismerőseim azt sem tud­ják mit csináljanak velem. Amikor a bú­csúnapot tartottam, kint a Nyírjesben, meghívtam az egész üzemet. Olyan pacal- pörkölt volt, hogy no. Az étel, ital mellé jó zenekar, két napig mulattunk. Szép juta­lommal tiszteltek meg, emléktárgyakkal. Mikor a nyugdíjas-találkozó volt, soha nem felejtem el, olyan mulatás, mint ott volt, az ritkaság. A kedves páromat 1951-ben vettem fe­leségül. Három gyerekünk közül csak az első gyermek maradt meg. A fiam nem lett szakmabeli, az élet más területén találta meg a számítását. Persze az életem nemcsak a kemény munkával telt, hanem kellemes oldala is volt. Amikor 1958-ban bejöttem Salgótar­jánba lakni a vágóhídról, hazafelé szóra­koztunk. Az öblösüveggyárral szemben volt egy kis kedvelt kocsma, amit csak Bo­kának emlegettünk. A henteslegények szí­vesen jártak oda. Jókat mulattunk ott. Egy ismerősöm, aki ugyancsak oda járt, egy al­kalommal bejött közénk, mert kíváncsi volt, hogy melyikünknek van olyan jó te­nor hangja. Mivel ismertük egymást, en­gem kérdezett, hogy melyikünk az a jó hangú. Amikor mondtam, hogy én, erre közénk ült és együtt énekeltünk. Akkor mondta, hogy menjek vele a bányász dal­körbe. Ezután rendszeresen jártam a bányász dalosok közé, akikhez sok szép emlékem fűz. Nem tudom már pontosan, hogy hat­vanhatban vagy hatvanhétben aranyko­szorús diplomát nyertünk Várpalotán. Bu­dapestre jártunk a rádióba felvételekre. Még most is énekelek. Igaz, nincs már bá­nyászkórus, meg acélgyári sem, csak lel­kes öregek maradtunk, akik szeretik a dalt. Szeretek dalolni, legszívesebben a „vi­rít már a szarkalábat”, meg a „cirkuszher­cegnőt” szoktam énekelni. A kicsiny dal­kör most Nyíregyházára látogat majd. Templomi énekeket tanulunk. Karna­gyunk Somodiné Almádi Julianna zeneta­nár nagyon együtt tartja a társaságot, csak lassan már alig vagyunk. Valamikor vol­tunk negyvenen. Sokan kiöregedtek, meghaltak, s jelen­leg alig nyolc, tíz főből áll a kóms. Én világéletemben énekeltem. Amikor Balassagyarmaton dolgoztam, s hazajöt­tem, elmentem a Salgó étterembe nótázni. Amikor kedvem szottyant és a feleségem nem volt otthon, kiírtam egy papírra, hogy Anyukám, ha szeretsz, megtalálsz a Salgó étteremben. Amikor hazaérkezett, mutat­ta a szomszédasszonynak, hogy müyen üzenetet talált az asztalon. Ők is eljöttek utánam, mire én máris rendeltem a nótá­jukat a muzsikusoktól. A fiaimmal, akiket én tanítottam meg a szakmára, szívesen eljártunk a borpincébe is. Amikor elkezd­tünk énekelni, még a magnót is kikapcsol­ták és mindenki minket hallgatott. Mond­ták is többször, hogy nekem nem a biká­kat kellene vágni, de én mondtam, hogy én ott érzem magam jól. Pedig sehol sem tanultam énekelni. Nekem már gyerekko­romban is jó hangom volt, a tanítónő a templomi kórusban székre állított fel, hogy jobb legyen a hangzás. Az édesanyám tudott gyönyörűen éne­kelni, talán tőle örököltem. A húgomnak is szép hangja van. A mai fiatalság nem tudja, mi az, hogy magyar nóta. A valamikori magyar ember azt tartotta, hogy amit szóban nem tud ki­fejezni, azt el tudja mondani nótában. Ma­napság nem tudnak szórakozni, amit meg a fiatalok csinálnak ahhoz nem kell tudo­mány, csak illegnek, billegnek, meg lö­työgnek. Nem hogy nótázni nem tudnak, de tisztességesen beszélni sem. Én nagyon sokat dolgoztam, számos kudarc is ért az életben, de amire vágytam mindenem megvan. Valamikor nem ke­restünk még olyan jól. S igencsak szegény gyerek voltam, árva lányt vettem el. Mi csak abból éltünk, amit a két kezemmel össze tudtam kuporgatni. Szerettem vol­na egy kis üzletet is, de erre nem volt lehe­tőségem. Lakást is azért kaptam a városban, mert jó szakember voltam. Elmondhatom, hogy boldog vagyok. S a boldogságnak az a titka, hogy az ember az emberek között, és a családban mindig elfogadhatóan, tisztességesen viselkedjen. A szeretet és a megértés hozza magával a boldogságot is.' PÁDÁR ANDRÁS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom