Nógrád Megyei Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-01 / 51. szám

A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE ________________________________________________200«. MÁRCIUS 1. I Tizenhat éves korától főkötőben Téli pihenő, munkálkodással - Aki nem ismeri a fodrászt Nézsán is sok a nyugdíjas, magányosan élő özvegyasszony. Morzsolgatják éle­tük napjait. Tavasz, nyár, ősz a munkáé a szorgalomé, a tél a megpihenésé. Egy­általán, hogyan vélekedik a pihenésről például özv. Kucsera Lászlóné? Az öreg porta takaros, a tükörsima, hosz- szú gang betonja tisztaságtól fénylik, mintha sok emberkéz fáradozna, pedig csak egy 78 éves asszony éldegél a falak között egy spar- helt mellett doromboló, elkényelmesedett macskával. A heverőn félretett imakönyv, elemes rádió jelzik gazdájuk kedvenc időtöl­téseit. A sarokban katonás rendben zsákok sorjáznak, benne lemorzsolt kukorica, ha­talmas kosárban sárgálló tengericsövek vár­nak ugyanerre. Mostanában ez tölti ki minden időmet - jegyzi meg özv. Kucsera Lászlóné, miközben a morzsolót félretéve tessékel befelé a tiszta­szobába. A szomszédasszonya, aki néhány pillanattal előbb még segítette, sőt jó hírek­kel is ellátta, mint ilyenkor lenni szokott, té­rült, fordult, s angolosan távozott.- Két disznót szoktam hizlalni, levága­tom őket, nekem az elég, nem kell a boltba húsért menni. így olcsóbb - mondja az idős asszony, magyarázatképpen a tengernyi tengerire, aztán felpillant a szekrény tetejé­re, úgy mondja: - Elég sok dió is termett, megtörtem, most szárad. Minél jobban ki­szárad, annál jobb, finomabb lesz, értéke­sebb. Tavaszra viszem a piacra, vagy el­adom itt helyben, lesz vevő az bizonyos. Szavai mögött a tapasztalat, hosszú évek bejáratott gyakorla­ta sejlik. Miközben beszélünk mindenről, a nagy télről, a ke­mény hidegről, az életveszélye­sen csúszós utakról, a munkál­kodással telő napokról széles mozdulattal igazítja meg főkötő­jét, vagy ahogyan Nézsán mondják: féketőjét.- Tizenhat éves koromban mentem férjhez, azóta hordom - mondja, miközben a kedve­mért leveszi a becsben tartott darabot. - Legalább 30-féle van belőle: egyszerű kelméből és gazdagon slingelt, díszített anyagból egyaránt, bár ahogyan teltek az évek, haladt előre a korral, úgy lett egyre szeré­nyebb a fékető. Ünnepnapokon a szebbet vettük fel, bár föléje mindig kendőt kötöttünk ha el­mentünk a faluba. Néhány éve még Szlovákiából is hozott egyik ismerősöm, meg is lepett vele. Nézsán még mindig va­gyunk néhányan idősebb asz- szonyok, akik hordják a fék,etőt, ugyanúgy, mint régen anyaink, nagyanyáink tették. Ozv. Kucsera Lászlóné azt is elárulta, hogy életében még nem volt fodrásznál. Nem kellett. A fékető volt a lényeg, a kon- tyot meg éppen elfedte, s a kendőnek is tar­tást, formát adott. Divat, régmúlt divatja ez, amelyhez a mai napig hű maradt néhány asszony Nézsán, s még biztosan akadnak máshol is. sz. qy. s. Vasúvá vált fiú Nógrádsápon A nógrádsápi fiatalok az eddi­gi hagyományoknak megfele­lően idén is részt vesznek a tótkomlósi szlovák nemzetisé­gi kulturális fesztiválon. Már javában készülnek: a Varjúvá vált fiú című mesejátékot vi­szik színpadra, szlovákiai Nagykürtösről érkező koreog­ráfus segítségével, s adják elő, természetesen szlovák nyel­ven.­Mindez Matyóné Lami Anna és Bolgámé Uhlár Ildikó peda­gógusoknak köszönhető, akik a községi általános iskolában heti három és fél órában tanítják a szlovák nyelvet a gyerekeknek, elsőtől a nyolcadik osztályig. Nógrádsáp is szlovák ajkú tele­pülés, sok család Uhlárok, Kapuszták, Bogdánok neve sej­teti, utalnak az 1700-as évek tá­ján áttelepült ősökre. Matyóné Lami Anna szerint a gyerekeket érdekli a múlt. Régi tárgyak, sok használati eszköz még mindig szlovák nyelven él és használa- | tos a helyi köztudatban. Ezekre nem egyszer rákérdeznek a gye­rekek szlovák nyelvi órákon, még akkor is, ha mindenki tud­ja: szlovákból nem lehet meg­bukni. Ez nem baj, talán ez teszi szabaddá közeledésüket a nyelvhez - vélekedik a tanárnő, s hozzáteszi: a szlovák klub se­gítségével minden évben rend­szeresen vehetnek részt gyere­keik nyáron szlovákiai táborok­ban, ahol őseik nyelvét, kultúrá­ját ismerhetik meg. Igazi feltöl- tődés ez tanár és diák számára egyaránt, ahonnan magabizto­sabban térhetnek haza, meg­győződéssel, hogy van miért dolgozni, fáradni. Matyóné Lami Anna kissé ke­serűen mondta, hogy Nógrád­sápon is kevesen beszélik őseik anyanyelvét. Éppen ezért esik jól, amikor az utcán menve szól rá valaki az emberre, például a múltkor egy idős ember a tanár­nőre: Csak lassan, csak lassan! - persze szlovákul szólt az inte­lem, hogy el ne csússzon a jeges úton. Jelképes is lehet a figyel­meztetés: csak lassan, türelem­mel, hosszú, kitartó és áldoza­tos munkával, nem kis megszál­lottsággal lehet végezni azt a munkát, amit Például Nógrádsá­pon Bolgárné Uhlár Ildikó és 27 éve Matyóné Lami Anna az álta­lános iskolában illetve Matyóné 15 éve a szlovák klub vezetője­ként is végeznek. Soha ne szégyellő, hogy szlovák vagy! Megfogadta édesapja intelmét a vanyarci kislány Családtagok helyzete a családban Itt élünk Magyarországon - 10. rész Sok múlik a szülői ház példamutatásán, mindez Lászka Pálné életútján is nyomon követhető. Édesapja az egykori cipész­mester soha nem tagadta szlovák származását, inkább büszke volt rá, sőt lányát is arra intette: soha ne szégyellő, hogy szlo­vák vagy! Egyik alapítója volt a vanyarci Guzsalyas együttes­nek, vezető citeráSként a haláláig szolgálta a zenekart. Lászka Pálné a vanyarci szlovák szervezet vezetőjeként próbálja meg­valósítani azt amit apjától látott, tanult, őrizve és ápolva a mú­ló, lassan elkopó szlovák értékeket, hagyományokat.- Sajnos kevesen, egyre keve­sebben beszéljük anyanyelvűn­ket. Szerencsés helyzetben va­gyok mert nálunk lánykoromban gyakran csengett szlovákul a szó, a nagyapám meg csak szlovákul szólt hozzám mindig, ezért aztán bennem maradt örökre mély, el­szakíthatatlan gyökerekként a múlt emléke - mondja Lászkáné, akinek férje pedagógus és akinek szintén apósa volt a példa és mér­ték: hogyan lehet valaki hűséges ápolója, őrzője a kisebbségi lét­ben is anyanyelvének. Az élet is bizonyít! Amikor minderről a vanyarci házban be­szélgetünk, éppen csengetnek: egy fiatal hölgy jön, hogy meg­beszélje Lászka Pálnéval, ho­gyan is készüljön a díszes pruszlik, amely a már kissé megkopott helyett készül.- Szerencsénk, hogy a Kar­man Zsuzsikához hasonlókból élnek még jó néhányan Va- nyarcon - jegyzi meg Lászka Pálné, mintegy bemutatva a szlo­vák szervezet és néptánccsoport egyik üdvöskéjét. - Ma már nem viselik a szlovák motívumokkal gazdagon díszített népviseletet, legfeljebb az idősebbek egy-egy ünnepen, a fiatalok már csak színpadi fellépéskor.- Maradva még a ruhakészí­tésnél, önt a régi öltözetek meg- mentőjeként emlegetik a falu­ban.- A kényszer vitt rá, sajnos kopnak a szlovák értékek, mert fogynak azok az idős emberek, akik nyelvükben, szokásaikban őrizték a múltat. A helyükbe kellett lépni néhányunknak, szerencse, hogy még ezt is mondhatom, egyáltalán volt kiknek a helyükbe lépni, felso­rakozni. Jómagam a szlovák szervezet vezetőjeként teszem a dolgomat, s a régi népviselet, nagyanyáink, nagyapáink ün­nepi, hétköznapi öltözékeinek átmentőjeként próbálkozom. Erre egy jó példa: szilveszter­kor szólt az egyik barátnőm, vanyarci népviseletű babákat - fiút és egy lányt - kellene ké­szítenem bemutatóra egy ké­szülő balassagyarmati kiállítás­ra. Három napom, éjszakám ment rá, de elkészült, sőt Gyar­maton elismerést váltott ki. Már készítem az élethű válto­zatú gúnyát, melyeket egy van­yarci fiú és egy lány mutat majd be ugyanott. Nagyon hiányzik Vanyarcon a faluház, azért is, mert elég sok közösségi programot szervez­nek évente a faluban. Lászka Pálnétól tudom, a települési ön- kormányzat mellett működő szlovák szervezet is közel 1 mil­lió forintot tartalékolt erre a ne­mes célra. Egyik feltétel, hogy találjanak a faluban egy olyan öreg házat, amely felújításra, át­alakításra alkalmas, összejön a pénz a munkálatokra. A község­háza is kész áldozni rá, ha min­den jól megy már ebben az év­ben a közösség rég áhított szín­tere nyílhat meg a vanyarciak előtt. Már váltottunk szót a hagyo­mányok megkopásáról, a szülői ház jó -példájáról, csak arról nem, milyen az, amikor egy csa­lád tagjai a szélrózsa irányába indulnak szerencsét próbálni, mint a mesében.- Három gyermeket nevel­tünk fel, négy unokánk van - jegyzi meg Lászka Pálné. - Ket­ten nem élnek Vanyarcon, a har­madik is elkészülőben van a családjával. Gyakran összejö­vünk, örökre megmarad a köte­lék, de az ő szlovákságuk már nem a miénk, számukra alig je­lent valamint múltunknak ez az értékes darabja. Talán legidő­sebb fiamnak, annak még igen. Őt még szegény apám lovagol- tatta a térdén, énekelt, mesélt neki szlovákul. Négy unokánk közül csupán egy él faluban, ő érthető módon többet lehet ve­lünk mint a többi, ezt próbáljuk kihasználni a férjemmel, tanul­va apám példájából, s próbálunk kicsit úgy tenni, mint velünk ő egykor... SZABÓ GY. SÁNDOR Az apa a gazdálkodással kap­csolatban szinte kizárólagos döntési joggal rendelkezett, bár a feleséggel (aki a nagy család­ban a gazdasszony szerepét is betöltötte) tanácskozott (ez az asszony vagyoni állapotától is függött), a fejlesztésről, az adás­vételről, a vetés, az állattartás rendjéről, tartotta a hivatalos kapcsolatot a külvilággal (igaz­gatási, peres ügyek stb.), s fe­gyelmezte, foglalkoztatta gyer­mekeit. Szarvason és másutt az apa elsőbbsége abban is meg­nyilvánult, hogy elsőnek szedett az ételből. A feleség vezette a háztar­tást, a belső, kerti munkát, vé­gezte a gyereknevelést, felké­szítette lányait a férjhezmene- telre, s irányította lányai és me­nyei munkamegosztását. A pár- választásban a 20. század elejé­ig döntő részt vállalt. A 19. szá­zadban a szülők választották a jövendőbelit, különösen a mó­dos családok körében. A párvá­lasztásnál mindenekelőtt két tényező játszott szerepet: az azonos vallás (spod emiho zvora - egy harang alól) és a va­gyoni állapot (üvjer k úvjeru - hold a holdhoz, srica gu srici, kabanica gu kabanici - szűr a szűrhöz, kabát a kabáthoz.) A 19. század végéig a kistelepülé­seken, elzártabb hegyi falvak­ban (Pilisszántó, Répáshuta, Háromhuta, Kis-, Nagyhuta, Vágáshuta) erőteljes az endogá­mia, gyakori a rokoni házasság. Az alföldi nagy helységekben a zártabb párválasztási rend ki­sebb gondot jelentett, bővebb volt a választási lehetőség. Itt a települések között is gyakoribb volt a házasodás (kivált a va­gyonok egyesítése érdekében.) A gazdacsaládok körében jel­lemző volt a benősülés (prista- vok), - azaz a vő a lányos ház­hoz költözött - kivált, ha nem volt fiúgyermekük. A „férjhez ment” (vidau sa) kifejezés itt ironikus felhangot kapott, ami - ha szegényebb sorsú volt - egyúttal a nem teljes jogú álla­potára is utalt. A legényeknek nem volt saját jövedelmük, sokszor titokban el-eladtak egy-egy zsák búzát, kukoricát. Az apjuk irányításá­val a cselédekkel együtt dolgoz­tak. Rendszerint istállókban aludtak, az alföldiek a tanyán laktak, feladatuk volt az állatok etetése is. Sajátos romantikája volt annak is, hogy a tanyasi le­gények a kiszemelt lányokat és barátokat lovon látogatták. A lányok a házi- és a belső munkát végezték. Mindent igyekeztek eltanulni, amit az önellátó paraszti gazdaságban a feleségnek tudnia kell (főz­tek, mostak, fontak, baromfikat etettek stb.) A lányok is részt vettek a nagyobb mezőgazdasá­gi munkában, miként a me­nyecskék, akik az alföldi hely­ségekben rendszerint tanyán kezdhették meg házaséletüket. De az egy fedél alatt élők, s a hegyvidéki apróbb falvakban nem egyszer az anyós igen ke­mény irányítása alatt éltek. Há­zaséletük sem volt zavartalan, egy szobában háltak a szülők­kel, s a többi gyerekkel. (Ácsa, Galgaguta, Csővár stb.) A téli időkben az alföldi helységek­ben is azonos volt az elhelyez­kedés. Szarvason például az anyósékkal együtt egy szobá­ban két-három menyecske is aludt a férjével. Az egy kenyé­ren élés főként a nógrádi szlo­vákokat jellemezte. A menyecs­kének a saját gyermekein kívül ápolnia kellett a beteg szülőket, nagyszülőket, s az egész csa­ládra kellett főznie, mosnia, (pl. Pétérin.) Ahol korán men­tek -férjhez a lányok (pl. Répáshután 14-15 évesen), ott a 20, ahol valamivel később (Békéscsaba, Szarvas stb.) ott a 23-25 évesnél idősebbek öreg­lánynak (stará divka, diovka), számítottak. Kevesebb volt az agglegény (stari parobek, legiri). A megesett lány (pres- paná) megvetett helyzetben volt, szégyenét egész életében, esetleges férjhezmenetele után is viselnie kellett. A gyerekek 3-4 éves koruk­ban már kisebb munkát végez­tek (legeltetés), az iskoláskorú­ak rendszeres feladatokat kap­tak, a szegényebbek liba-, illet­ve disznópásztorok, kisbéresek voltak. Az iskolai tanulmányai­kat ősszel később kezdték, ta­vasszal korábban fejezték be. A tanyákon élők gyermekei a ta­nyasi, vagy a városban, község­ben lakó nagyszülőkhöz közeli iskolákba jártak. (Nyíregyháza, Békéscsaba, Kiskőrös, Szarvas, Tótkomlós, Csanádasberti stb.) Az idősebb gyerekek a kisebbe­ket rendszeresen pesztrálták. ___________________________(FOLYTATJUK) K ucsera Lászlóné, kezében egy féketővel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom