Nógrád Megyei Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-03 / 53. szám

A becsület az ember legnagyobb kincse Nyolcvanhat éves vagyok, 1914. július 26-án születtem. A gyerekkoro­mat is Bocsárlapujtőn, a mai Karancslapujtőn töltöttem. Libapásztorkodtam, meg az apám­mal jártam, aki tejet hordott Salgótar­jánba a jobb házakba a Mocsáry- uradalomból. Ismertem mindenkit. Förster polgármesteréknek is mi hordtuk a tejet. Hat osztály jártam, de a Rimához kerülve ismétlő iskolá­ba jártam minden szombaton. Még nem voltam tizenöt éves, amikor a kovácsológyári bé üzembe kerültem. Emlékszem Kovács Jóskára, aki lapát­egyengetőként került oda, végül fő­nök lett, Oláh Gézára is, aki a STC- ben védett. Szojka Feri is ott dolgo­zott. Jól ismertem Solti Solcz Karcsit is. Mindig énekelt a gyárban is. Ott dolgozott az ácsműhelyben. Akkor még nagyon ment a gyár. Nagy szigo­rúság volt, elkésni sem volt szabad. Akkor az emberek megtanulták a rendet és a fegyelmet. Mindenki örült ha bekerülhetett a gyárba dolgozni. Gyerekként tizenkettesben dol­goztam. Hétközben barakkban lak­tunk. Hétfőn pirkadatkor a Kercsegen át mentünk gyalog a gyárba, csak pénteken jöttünk haza. Elég jó pénzt kaptam gyerekfejjel. Első hónapban kerestem 1929-ben 125 pengőt. Jó pénz volt az akkor - ismétli nyoma­tékkai Bozó István. Abban az egy üzemben dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig. Üzemen belül sokféle munkát végeztem. Vol­tam pucoló, lapátot, villát, ekét, boro­natárcsát gyártottam. Jól emlékszem a háborús időkre is. Amikor minden gé­pet meg kellett csonkítani. ♦ A csonka üzemben láttunk mun­kához 1945 januárjában. A munkán­kért a magazinban vásárolhattunk. Szerencsés voltam, hogy a háborút megúsztam. Egy közeli akácosban bunkert csináltunk és ott bujkáltunk, amikor jött a parancs, hogy el kell vo­nulni. A gyárba az utolsó pillanatig bejártam. Azután egyszer hazafelé jöttem, s orosz katonák álltak elém, mire nagyon megijedtem. Kérdezget­tek, de nem értettem. Csak annyit tudtam mondani, hogy fabrik. Erre megveregették a vállam és elenged­tek. A családban egyébként hatan vol­tunk testvérek. Három fiú, meg három lány. Közülük már csak egyedül élek. Korán meghaltak torokgyíkban. Nagy járvány volt akkor, másfél hét alatt négy halott lett a családban. Én voltam a legfiatalabb, a többieket nem is is­mertem, csak a legidősebb testvére­met. Édesanyám 1958-ban, apám 1965-ben halt meg. Nekem két fiam van, szerencsére mind a ketten élnek. Amikor még legénykedtem nem volt unalmas a legénykedés. Volt fonó­ház. Jobban foglalkoztak a fiatalokkal, mint most. Voltak különféle rendezvé­nyek, disznótoros vacsorák, zárt körű mulatságok, ahová a lányokkal jár­tunk. Ez a mostani olyan semmilyen világ. Akkor a kocsmában is szólt a ci­gányzene, énekeltünk is. Most min­denki csak búsul. Az én időmben han­gos volt a kocsma. Nagyon szerettem nótázni, meg táncolni is, akár csak az apám. De a juhászok mindig is nótás kedvűek, meg táncos lá­búak. Ma sem mulasztom el a zenét, amikor hazahozom az ebédemet, mindjárt bekapcso­lom a rádiót. Negyvennégy évet dolgoz­tam az acélgyárban. Dolgoz­tam volna tovább is, de elvitték a munkahelyemet. A régi veze­tők elmentek nyugdíjba, újak jöttek és engem is úgy vettek, mint egy kezdő embert. Lök- döstek ide, oda. Csak ígérget­ték, hogy adnak valami jó he­lyet. Egyszer szóltam is az egyik szakszervezeti vezetőnek, hogy ad­nak-e valami jobb helyet vagy feljebb megyek a panaszommal. Erre azt vá­laszolta, hogy mehetek, ha csak a padlásra nem. Akkor megharagud­tam, s elmentem maródra és vissza sem mentem többet. Ez 1973-ban tör­tént. Azután elmentem nyugdíjba. Azt se mondták, hogy jó napot. Még egy féldecire valót sem kaptam jutal­mul. Pedig nagyon keményen kellett dolgozni, mindig hajrá volt. Lapátból is kétezer-ötszáz darabot kellett gyár­tani, aminek az anyagát is nekünk kellett felpakolni, ami 33 mázsa volt. De azért szerettem ott dolgozni. Amikor létszámcsökkentés volt, en­gem sosem olvastak bele. Igaz, ha kellett vasárnap is bementem dolgoz­ni. A művezető mindig nekem szólt, mert tudta, hogy amit megmondok, azt teljesítem is. Igaz, néhány kitün­tetéssel is elismerték a munkámat, kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt, meg a jubileumi elismeréseket. Amikor nyugdíjba jöttem, nem volt maradásom, mindjárt hozzáfog­tam újra dolgozni. Előbb a tanácson dolgoztam vagy két évet, de amikor letelt a 840 óra, nem tudtak tovább foglalkoztatni. Amikor meg újra üzentek értem már elszegődtem a Karancs Szállóba. Ott dolgoztam még 16 évet. Hogy ott is mennyi ember megfordult, ameddig kitartottam! Hozzá voltam szokva a kemény mun­kához, s nem haragudtam akármeny- nyi munka volt. Többen is feladták, akik mellettem dolgoztak. Én mindig feltaláltam magam. Háromszor jubiláltam, hiszen több mint 60 év munkaviszonyom van. Tulajdonképpen 1990-től va­gyok itthon. Azóta nem járok sehová. Reggelente felkelek, tüzet rakok, reg­gelit készítek magamnak, pirítóst, vagy szalonnát sütök. Legjobban sze­retem a pirítóst megcsurgatni egy kis szalonnával. Melléje vöröshagymát. Előtte persze egy kis pálinkát, utána egy kevés borocskát. Nemrégiben beteg voltam, de kaptam injekciókat és kihevertem a bajt. Az életem nem volt olyan rossz. Mindig megéltem valahogy. Ami nagy örömet okozott volna nekem, olyan nem nagyon volt. Csak azt bá­nom, hogy belementem ennek a nagy háznak az építésébe. Jó lett vol­na nekem a régi is, hiszen kettő is volt. Megvettem a szomszéd telket is, a két házat szétromboltuk és csinál­tuk ezt az újat. De egymagám mit kezdjek ezzel a nagy házzal? Ki bírja egyedül ezt fenntartani? Van egy nagy kert is, magam művelem azt is. Egyedül ültetem, kapálom. Nem segít nekem senki, csak a szomszédasz- szony. Ő is egyedül van, gyakran át­jár beszélgetni. A szememmel bajlódok, mert egy ideje nem tudok már olvasni. Az em­bereket is csak akkor ismerem meg, ha elém állnak. Az úton sem isme­rem meg őket. Itthon elvagyok, de a tévét is csak egészen közelről látom rendesen. Sosem voltam nagyravágyó, vagy álmodozó. Megelégedtem a sorsom­mal. 1935-ben volt az esküvőnk. Az asszonyommal jól éreztük magunkat, szépen leéltünk 48 évet. Szegény fele­ségem 1983-ban halt meg, azóta ma­gamban élek. Mit várok még az élet­től? Ilyen korban már mit várhatnék? Ha bemegyek a kocsmába is, hasonló korú embereket már nem találok. A fiatalokat nem ismerem. Velük nem lehet beszélőm, mit tudnak a maiak a barakkéletről, meg a biciklizésről. A rokonságban is meghalt mindenki, ki­vel beszélgessek? Nagyon szeretem az újságot, évtize­deken át előfizetője voltam a Nógrád- nak, de mérgemben azt is le­mondtam. Mindig a régi elő­fizetőkről beszéltek, de ami­kor bementünk és mondtuk, hogy nézzék csak meg, hogy van-e tőlem régebbi előfizető, nem nézték meg. Van ennek már vagy három éve. Sajná­lom, mert mindig tetszett az újság. Kár, hogy most már nem látom. Azért sajnálom, hogy engem nem tiszteltek meg, a legrégebbi előfizetőt. Az én bajom a szemorvos szerint már nem szemüveg probléma. Most már csak rádiót hall­gatok. Főként a zenét, de minden érde­kel. Szerettem a színházat, értékelem. Amikor Lillafüreden üdültem, oda jöt­tek a miskolci színészek, nagyon szé­pen játszottak. Nagyon szeretem a régi filmeket is. Fiatalkoromban Baglyasra jártunk moziba, a kisvasúttal. Sokat nevettünk Latabárékon, Kaboson. Tet­szettek a szép színésznők. Újabban már nem érdemes filmet nézni, csak gyilkolnak benne. No meg a meccsek! Biciklivel jár­tam a meccsekre. Akkor mások vol­tak a meccsek, mint most. Mind lát­tam a nagy meccseket, szerettem a jó focistákat. Az STC meg az SSE között mindig nagy . volt a vetélkedés. Én mindig az Újpestnek szurkoltam. Valamikor nagyon szerettem szé­pen, rendesen járni. Mindig borotvál­koztam, még ma se hanyagolom el magam. Jártam én legénykoromban tánciskolába is. Nagyon szeretem a virágokat, vannak muskátlijaim, sze­retek az erdőre is járni. Bírom én még a hegyet is. Száraz fát gyűjtök, élő fát nem. Vigyázok a becsületemre most is, mert nincs annál nagyobb kincs. LEJEGYEZTE: PÁDÁR ANDRÁS Megírta a község történetét * Népihagyomány-gyűjtő, címzetes igazgató Az első lépések Nem volt több 18 évesnél, amikor bányásznak állt. Azt tette, amit az apja, meg a legtöbb ember Karancsságon. A föld meg a bánya, ez adta a megélhetést a községben. Voltak olyan évek, amikor két autóbusz is vitte az embereket a kör­nyék bányáiba. Az édesapja Kisterenyén kapott munkát, amikor 1946-ban visszajöttek Tatabányáról. Csillésből vájár- Kisterenyén kezdtem én is a bányászkodást. No, nem engedtek mindjárt a föld alá. Először még kinn, a szállítás­nál bíztak rám ezt-azt. De alig telt el néhány hónap, már csa­patcsillés voltam. Két év múlva meg vájár - emlékezik a kez­detekre Gyüre János, a nyugdíjas csapatvezető vájár. Mindig is igyekvő ember volt. Szó nélkül vállalta annak idején a vájáriskolát, mert a föld mélye nem csak szenet rej­tett, hanem megannyi veszedelmet is. Gyüre János tudni akarta mire vállalkozik, milyen körülmények között dolgo­zik, s azt is, hogyan segíthet magán, a társakon, ha baj van. Akkor is, ha tisztességesen megfizették a föld alatti munkát. Ezért aztán nem is igen kérette magát, amikor a bánya­mentők csapatába hívták. Végiggondolt, alaposan megfon­tolt mindent, de ment. Szerencséje volt, elkerülte a balesetet, pedig majd harminc esztendőt töltött a föld alatt, és körülöt­te történt egy és más.- Már Kányáson dolgoztam, éppen nappali műszakban voltunk, amikor megtörtént a baj. Megtettünk mindent amit lehetett, de a három fiatal társunk életét már nem tudtuk megmenteni - mondja csendes szomorúsággal. Gondolni sem szeret azokra az órákra, napokra. Szeretné elfelejtem valamennyit, de az emlékek minduntalan előjönnek borús óráiban. Pálfalváról Karancsságra Tíz esztendeje, hogy nyugdíjas. Felesége a szövetkezetnél dolgozott, de ő is otthon van már. Kettőjük pénzéből tisztes­ségesen megélnek. Különösen, hogy már a két gyerek is a maga lábán áll. A lánya pedagógus, a fia katona és mindket­tő éli a maga életét. Úgy, ahogy jónak látja. Gyüre János mégsem panaszolja, hogy tétlenül telnek fölötte a napok.- Falun a ház körül mindig akad tennivaló. Meg aztán ott van az ötesztendős unoka. Rá is időt kell szakítani, mert ki­követeli magának - mondja. A szakszervezeti munka amibe belevágott, ugyancsak időt igényel. A bányászszakszervezetnek negyven esztende­je tagja. Még Kisterenyén dolgozott, amikor belépett. Jó munkás volt, segítőkész ember, meg is választották bizalmi­nak. S, hogy nyugdíjba került sem hagyta abba a mozgalmi munkát. Pedig Karancsságon, ahol született, ahol él nem is volt alapszervezet. Zagyvapálfalvára jártak ha összejövetel­ük volt, vagy bármilyen egyéb dolguk adódott. De így tették ezt a nógrádmegyeriek, a ságújfaluiak is. Most a közelmúlt­ban úgy döntöttek, hogy új alapszervezetet alakítanak a kör­nyékbeli települések bányászainak és kissé közelebb, Karancsságra hozzák a központot. A helyi önkormányzat, személy szerint a polgármester az első naptól segítőkésznek bizonyult. Helyet adott a szervezetnek, ahol összejöhetnek az emberek, azért, hogy közösen keressenek megoldást a nyugdíjasok gondjaira-bajaira. S Gyüre János azt reméli, hogy a példa ragadós lesz és ezt teszik a környékbeli telepü­lések polgármesterei is.- Mert a munkából kijut bőven mindannyiunknak - ma­gyarázza. - Az alapszervezetünk ötventagú, jórészt bá­nyásznyugdíjasok. De ez ném jelenti azt, hogy mindig eny- nyien leszünk. Jöhetnek hozzánk más szakmából, fiatalab­bak is... Könnyebben, nehezebben? Redler István nyugdíjas címze­tes, nógrádsápi iskolaigazgató, magyar-történelem szakos tanár Legénden, az általános iskola har­madik osztályos tanulóinak meg­tartott órái után fogad sápi ottho­nában. 1948-ban, a csehországi szudétanémet vidékről telepítették át a családot. A hentes mészáros szakmával rendelkező édesapa, Nógrádsápon kapott lakást. Az ak­kor még 14 éves Redler István a pe­dagógusi pályát választotta. Eger­ben, a főiskolán szerezte meg a magyar-történelem szakos általá­nos iskolai tanári diplomáját. N& község krónikásának is nevezik.- Főiskolai szakdolgozatomat Nógrádsáp története címmel írtam és védtem meg. Az anyag össze­gyűjtésében igen sok segítséget kaptam a váci püspökség nyugal­mazott könyvtárosától. Igen sok tényt magam szedtem össze, sok helyen csak a szájhagyományt je­gyeztem fel. Jó néhány képet vall­hatok magaménak. Az általános is­kolában a történelmi szakkörben lévő gyerekektől, melyet én vezet­tem, tartalmas felvilágosító segít­séget kaptam. A diplomamunká­mat kiegészítve, 1960-ig, a mező- gazdaság országos átszervezéséig megírtam a község történetét. Csu­pán érdekességként említem, hogy a történelmi szakkör tagjai a hon­foglalás kori emlékek után kutatva a talált és várható érté­kekről értesítették a szécsényi múzeumot. Ezt követően az ottani szakemberek megkezd­ték az ásatásokat. Az előkerült tárgyak - öv, csat, zabla, szemellen­ző, díszcsat - közül töb­bet kiállítottak a Nemze­ti Múzeumban.- Fogluíkuzik-e azzal a gondolattal, hogy a köz­ség történetét 1960-tól napjainkig megírjál- Úgy gondoltam, hogy nyugdíj­ba menetelem után lesz időm job­ban belemélyedni a további kutatás­ba. Végül úgy döntöttem, hogy nem folytatom, témát váltok. A huszadik századi sápi népi hagyományokat kívánom összegyűjteni és kötetbe foglalni. 1960-ig már megvan az alapanyag egy része. Feleségem, aki ugyancsak pedagógus, a művelődé­si házban a hagyományőrző cso­port vezetője volt. A legtöbb nyers­anyag viszont saját szerzeményem, hisz fiatal korom óta élek itt.- Ebbéli elképzelését ismertette a hagyományokat szerető, ápoló tá­mogató polgármesterrel1- Együtt dolgoztunk az általá­nos iskolában, ő volt az igazgatóhelyettes. El­képzelésemet jónak tartja. Csupán kezdeti állapotról van szó. A kutatáshoz, majd az anyag összeállításához, kötetbe való rendezésé­hez sok pénz kell.- A gyerekek segítsé­gével összeállított, ko­rábban említett Nóg­rádsáp történelmének anyagából mire hívja fel a figyel­met1- Amikor idejöttünk, akkor a házakban petróleumlámpával és gyertyával világítottak. Csallóköz­ben akkor már villanyunk volt. 1953-54-től nagyot fejlődött, szin­te átépítették az egész falut. A köz­ségben az általános iskola létreho­zása mellett meghonosítottuk a szakmunkásképzést, van zeneis­kolánk is. Ez utóbbival kapcsola­tos anyag összegyűjtésében isme­rőseim már jelezték segítségüket, a velem egykorúak közül többen magnóra mondták az általuk is­mert népi szokásokat, hagyomá­nyokat. Ide kívánkozik még a tör­ténelmi szakkör összeállításából néhány érdekes adat. 1945-ben há­rom rádió volt a községben. A tévé ismeretlen volt, gépkocsival pedig egy tulajdonos szaladgált. 1979- ben minden házban volt rádió, té­vé és 129-en vallhatták magukat autótulajdonosnak. Az iskolaépí­tés dandárja a 60-70-es évekre te­hető. 1969-ben vették birtokukba a helyi nebulók. Létrehozásában tár­sadalmi munkában sokat segítet­tek a szülők. A nyugdíjas igazgató 23 évig állt az általános iskola élén. Szakmai munkájáért átvette az „Oktatásügy Kiváló Dolgozója” (miniszteri), tó- váló dolgozó, kiváló úttörővezető kitüntetéseket. Négy gyermekéből 2 lány, közü­lük az egyik követte szüleit. Eger­ben földrajz, testnevelés szakos. - A másikat nem engedtük tanár­nak. Ő Szolnokon az idegenforgal­mi főiskolán tevékenykedik. Redler István szoros kapcsolat­ban volt lapunk névelődjével. Há­rom éven át Balassagyarmatról Vá­rig hordta gépkocsival lapunkat, éjfél utáni kezdettel. V. K. Ami pedig a munkát ületi, belátja, igazán nagy dolgokat már nem tudnak tenni. De akikért fáradoznak, azoknak so­kat jelent a legcsekélyebb figyelem, segítség is. Évente négy­öt rászoruló nyugdíjasnak segélyt adnak. Nem többet ezer- ezerötszáz forintnál, mert kevés a szakszervezet, a nyugdí­jas-alapítvány pénze. Ám akik nehéz körülmények között élnek, azoknak ez is hoz egy kis enyhítést. Szénakciókat szerveznek, lényegesen olcsóbban kapják a szenet a hivata­los árnál. Beutalót próbálnak kijárni Sikondára a szanatóri­umba azoknak, akiket megfog a bányászbetegség, a reuma. Aztán azt is tervezgetik, hogy szétnéznek az országban. Karancsságról ugyanis még soha sehová nem indult tórán- dulóbusz nyugdíjasokkal.- Hát ezek az első lépések, amelyeket megteszünk most, hogy önállóak lettünk - nyugtázza a felsoroltakat Gyüre Já­nos. - Könnyebben vagy nehezebben lépegetünk? Még nem tudom, de majd kiderül.- Szívesen csinálja1 Nem sokat töpreng a válaszon:- Szívesen segítek az embereken, ha tudok. Ők is ismer­nek és tudják, hogy számíthatnak rám. Gyakran megkeres­nek odahaza. Sokszor nem is pénzért jönnek. Egyszerűen csak azért nyitnak be az ajtón, hogy szót váltsunk a világ és benne a magunk dolgairól. Mert közösen talán jobban eliga­zodunk benne. V.G. Utószó a nyugdíjasklubhoz Az elmúlt héten megjelent oldalban Nyugdíjasok a klub­ban című írásunkban szerepelt Csala László is. A nyugdí­jas bányász két fiút nevelt, akik saját maguk építették házukat. ■ Bozó István családja körében Reler István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom