Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-05-06 / 30. szám
A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE_________________________________________________________________2000. FEBRUÁR 5.1 Egy szobrász elszegődött angyalnak Mottó: „És elmegyek és másik jön és az is én vagyok: Elsiklanak talpam alatt sziklás századok - Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.” (József Attila) Kora őszi temető, őszirózsás csendes, hallgatag Nézsa. A Laluja András által alkotott szülői sírbolton egy szellembeli figura; lemezdomborítás, a mesterségekmestersége a cizelláltan csipkévé vált varratokon táncol a fény, vibrál, mint üzenet a napfénnyel... - Tudom, már várt; azt is tudja, hol késtem a lehetetlenben! Itt van; a magának is jó előre elkészített, maradandó örökös érc alatt a halál nehéz agyagjában, a „porrá leszünk” bibliai beteljesülésében. Pedig még repül a nyíl, az „íjász”-szobor itt dédelgeti a drámaian letűnt tegnapot, s gyökereivel belekapaszkodva a posztamensbe, hirdeti a maradandó és fényt hozó fényesebb szeleket, az örökletesét! Az idő tudja a dolgát! A halál rendet rak utánunk, ha már az élet szétborzolta, jöjjön a megváltás! Ezt teszi a halál a káoszban, amiben a még általunk nem ismert rend uralkodik, ránktestálva, hogy az eljövendő idő, s főként az ember, vagy konyhájában miután megtegye -, Madáchcsal szólva. Kojnok Nándiékkal, Gizikém- mel most zarándok úton vagyunk, szomorú virágokkal, koszorúval restelkedve a kárpótolt időben... A virágok még frissen hatnak, a koszorúk feliratai ismerős üzenetek, s fájdalmak látleletei; üzenetek a halotti térben, szomorú virágoskertben, síró, könnyező virágok; Laluja Bandiért! Ennyi az élet! Mély barázdákat recéz a leélt múlt, baráti szálak szakadnak, s itt maradunk reménytelenül magunk. Igaz, egyszer a halálról beszélgettünk... Azt mondja Bandi: - Semmi nem történik, csak valahol nem vagyunk, vagy csak nem tudják, hogy már nem vagyunk. Lehet, hogy akkor már nekem diktált, hogy legyen ez később vigasztalásom. Nincs hazug kicsinység, jelenvaló a legfőbb jó, a feltámasztás gyönyörűsége az élet értékeinek gyalogútján, ahol ha lehet és a talentum engedi, mindenki megfaragja a maga csodaszobrát, s itt hagyja tanúkőnek, hogy arról betájolhassunk egy csillagot! Nézsának ragyogása van Bandi leélt múltjában. Egy kis szlovák falu, nagy történelmében beírt életút! Ez a falu az idők végezetéig nagy alkotó művészét, géniuszát tartja földje ölében. A szerénység, a befelé fordult alkatú, gondolkodó alkotó, a meditativ ember, akinek kvalitásait most a kor számba veheti, szentesítheti az értékteremtő nagy művészt, megtett útját örökletes műalkotásokban. Akkor az 1968 februárjában felavatott mohácsi „Busó”-szo- bor kivívta a szakma és a nagyközönség elismerését .....Nehéz f eladatra vállalkozott a művész, amikor egy ilyen ősi népszokást, amelyet a felhevült szenvedélyek gátlás nélküli áradása, a kirobbanó vidámság, s a színek karneváli bősége jellemez, ennyire kevés eszközzel igyekezett kifejezni” - írta a műről a krónikás, (idézi Molnár Zsolt Vazby „Kötődések” című szlovák-magyar nyelvű könyvében.) Az idézet tovább: „Mellőzve minden szokványos tömegjelenetet, a busóálarcok összetűzéséből monumentális, a totemoszlopokra emlékeztető kompozíciót alakított ki. A tér közepén felkiáltójelként emelkedő közel hét méter magas plasztika valósággal lenyűgözi a szemlélőt - barbár maszkok hangulatát idéző kosfejek és más varázslatos álarcok, amelyek egymásba fonódnak és egymásból kibomlanak. Különös találkozása a múltnak és a jelennek; népi építészeti környezetben - sokác házak között - áll ez az ízig-vérig mai, összhatásában szinte nonfiguratív kompozíció.” Laluja salgótarjáni szobor- kompozíciója nem látható! Apelláltam már miatta, érdekében, de a hivatal packázásai, félreértett ítéletei ma is eltakarják, mert a Népjóléti Képzési Központ főépületének vasút felé eső oldalának ezt a részét, magát a nemzeti értéket jelentő alkotást benőtték a tujafák! Pedig érdemesebb lenne, - törvényesebb is a MŰVET - láttatni! Dicsérettel vették át a „Madár” című művét, ami a Bánki- tóra került volna, - ma idegen- forgalmi szempontból nemzeti csoda lehetne, varázsmű! Anyagiak hiányában nem állították fel. Az elfogadott művet I. díjra javasoltam egyik megyei tárlaton, de nem én döntöttem rosszul! A millenniumi maradan- dóság most alkalmat kínálhatna ezt nemzeti birtokká tenni! A lektorátus felállításra, kivitelezésre elfogadta; dicsérettel!, mint a rétsági II. vüágháborús emlékművét, a Pallavicini/Pálinkás - 56-os mártír emlékművét! Ősszel a Bánkon felállított II. világháborús emlékművét dr. Kisida Elek egyetemi professzor, - Bandival közös barátunk - avatta, mint élete utolsó alkotását! (Akár a megye: Post - festa = (elkésetten) díszpolgárává is választhatnák! (Ezért!) Bábolnán, Sopronban is található jelentős alkotása. Halála is Nógrádban érte; Bánkon, itt épített egy műtermes házat, mindig is megyei volt, a 70-es években megyei díjat kapott az egyik salgótarjáni tavaszi tárlaton. Évtizedekig volt Budapesten a képzőművészeti gimnázium szobrásztanszék vezetője, de mindig hazajárt! Magyarnak, de szlovák származásúnak vallotta magát, erre büszke is volt! Borsos Miklós úgy vette fel a főiskolára, hogy felvételiznie sem kellett! Csak a műveit látta: kisplasztikáit, rajzait, pedig geológusnak készült. Egy Erzsébet-napi vendégség alkalmával beszéltem rá a szobrászatra, készítettem fel a főiskolára. Az egy rektori helyre került! Tanítványaim közül a legmaradandóbbakat alkotó mesterré vált, kiváló szobrász- művész hagyott itt bennünket. A gyászbeszédet dr. Kisida Elek egyetemi professzor mondj ta. Részletek a beszédéből: „Ő volt az, aki nagyúri pazarló kedvében szórta maga körül a szebbnél szebb gondolatkincseket, mint magvető keze a búzát és mi, rokonok, pályatársak, barátok ezekből a magvakból fákat növesztettünk. Ezekből a fákból erdők zúgnak most utána és mögötte. Én is általa is lettem, ami ember - egyetemi tanárságomon túl - lettem. Köszönöm Neked, Bandi, minden hozzám való okos, szép szavad. Amikor én falusi gyerek Isten teremtett szép világától, a természettől egyre távolabb és távolabb sodródtam, ő, az urbánusabb szelíden figyelmeztetett: Leksi, vigyázz, kettőnk közül én vagyok a falusibb. Emlegette, hogy ha majd megöregszünk, a javorinai réteken egy faház déli oldalán, amilyenekben jártunk ott hajdanán, öreg karosszékben, felrakva a lábunkat a karámszékre az őszi verőfényben mozgatjuk majd a nagylábunk ujját és hallgatjuk a királyi erdők csendjét és a történelem zúgását. Első halálhírére nem tudtam szabadulni a fájdalmas veszteség érzésétől, hogy elvitte magával életem egy darabját, ifjúságunk legszebb emlékeit, az akkori idők egyetlen kitörési filozófiájának szépségét: a nav- igare necesse est, vivere non est necesse, = nem elég élni, hajózni kell - bölcsességét. ... és nem tudok szabadulni a fájdalmas érzéstől, hogy anélkül, hogy lezártuk volna, eltörte most halálával azt a tiszta férfibarátságot, amit a mai ifjúság már hírből sem ismer, ami hűségből, hajszálrepedés nélkül férfibecsületből áll össze. Ha nem is tudtam halálhíre vételekor mindettől a fájdalmas érzéstől szabadulni, most lassan megnyugodva mégis mély és igaz hálámat rovom le a Teremtő előtt gazdag életéért, mely mint a legnagyobbaké, másokért született... (más helyütt!) Mondhatná valaki, hogy egy nagyon is gyakorlati művészet avatott mestere, aki ugyanakkor az élet más vonatkozásaiban a világ valóságától elzárkózó, az ifjú lélek naivságát élete végéig megőrző fantaszta volt, aki komolyan hitte, hogy a jó önmagában hordja jutalmát, hogy a nyíltszí- vűséget őszinteséggel viszonozzák, hogy az önzetlenséget és szerénységet érdeme szerint értékelik, hogy a tiszta lelkű embernek - Horatius-szal szólva - nincs szüksége mérgezett nyílvesszőkre; egyszóval Laluja András összetévesztette a költészetet a valósággal. Lehet, hogy így volt! De egyet nem illik elfelejteni: ami igazán nagyot és nemest, az emberi közösségnek szólót a szellem valaha létrehozott, az ebből a fajta naivságból eredt; a világ legvas- kosabb realitásainak is ez a bizakodás a képtelen valóra válthatóságában a tényleges kezdete; és végül, ezen gyermetegnek vélt hiedelmen nyugszik évezredek óta az emberi világ erkölcsi rendje. Lehet, hogy „nem való” ez, hanem „csak annak égi mása” - hogy Arany Jánosra hivatkozzam, de enélkül is illúzió nélkül, aligha volna érdemes élni...” Aztán úgy fejezi be, hogy: „Isten veled!” („Sz.panom Bohom!”) (Nézsa, 1999. július 3. Kisida Leksi) Aztán a képzőművészeti és iparművészeti gimnázium művészeti igazgatója, a neves grafikusművész; Goes Gábor, a barát és kolléga mondott beszédet, - de mondják nem mondta, elsírta! - a hatalmas tömeggel együtt! Mit is tehetett volna? Ez lehetett a legmegrázóbb búcsúbeszéd, amikor - mint mondják: - „Nem tudok szólni, csak siratom! / a könnyek garmadájával...” Megrázó! S mi történt Évával? A hűséges és okos, mélyen érző, lelkileg eggyéforrott feleség, aki a szárnyait rendbe rakta, ha megcibálta a szél, s erőt adott... Éva a megdöbbentő hír tudakolására azt mondta nekem, hogy éppen egy nézsai utat terveztek, s szólt hozzá; de csak ült, s nézte a Bánk műemlékének, természeti gyönyörűségének számító hatalmas szomorúfűzfát az udvaron, és csak nézte... Már meg volt halva! Azóta, ha szomorúfűz kerül az utamba, látom, Laluja szeme rajta, mert a szépségen rajta marad az ember szeme, aztán visz- szük magunkkal, mint a Napot, bennünk maradt fényével... - szomorúan. Harmónia a zajban Nemezképek Megyénkben elsőként, a magyar kultúra napján, Szécsény városa kapta meg államiságunk ünnepének jelképét, a millenniumi emlékzászlót. Ehhez a kiemelkedő rendezvényhez méltó módon illeszkedik az a kiállítás, amelyik egyben az év szécsényi képzőművészeti kiállítási programját is megnyitotta. Amikor a kiállítás rendezéséhez kezdtem, a munkákat kezemben tartva, érezve vastagságukat, szagukat, melegségüket, formájukat és színezésüket, akaratlanul is a sztyeppén élt ősmagyarok világa jutott eszembe. Elképzeltem, hogyan melegedtek jurtáik alatt, beszélték meg a másnapi vadászatot, vagy hogyan bújtak be a takarók alá és ábrándoztak, féltek, örültek, szerelmeskedtek. Róza Cecília nemezképeit nézve megpróbálom kihámozni, hogy számomra milyen üzenetekkel bírnak ezen ősi technikával készült alkotások. Mint a képzőművészeti művek, ezek is több réteget hordoznak, s rajtunk befogadókon múlik, hányat sikerül megfejteni, saját tudatunkban feldolgozni, rögzíteni. Az első és legfontosabb az a formarend, nevezhetjük vizuális jelrendszernek is, ami az ősmagyar mondakincs különböző elemeit, az ősök hitvilágát, ezek szinte írásjelekké vált nyomait rögzíti. De lehetnek csupán szépen díszített felületek nemes és ősi anyagba álmodva. Közelebb hajolva tekervényes, mesés utak, csodás történetek elevenedhetnek meg szemünk előtt, hogy végül eljuthassunk a Naphoz, Holdhoz, vagy éppen a csillagokhoz. A művek hol egy ballada szomorú hangjait, hol egy vidám körtánc kavargó, forró hangulatát idézik. Szinte a sámánénekek ősi hangját halljuk, ha néhány percig hagyjuk képzeletünket szabadon kalandozni. A kompozíciók a földből építkeznek. Itt kört alkotva törnek az ég, a csillagok felé, hogy aztán a magasból hulljanak alá, amott egy törzsből ágaznak szét. Ugyanakkor a képeken szinte állandóan ott van a kettőség: a jelen, a múlt, bal-jobb, a feketefehér, a jó és a rossz. Ezek a formai játékok is világossá teszik, miről, kikről üzen az alkotó, milyen dolgok foglalkoztatják sajátos világát. Mik is ezek az emberiséget örökké foglalkoztató témák? Nézzük meg! Az örökös harc, a fejlődés, a kibontakozás, a különböző célok eléréséért folytatott állandó küzdelem. A végső kérdés: miért vagyunk a földön, mi lesz a halál után? Az állandó változás érzete ott lebeg az alkotások körül. Dekorativitás, síkszerűség, mozgalmasság. Hiszem, hogy ezeknek a képeknek küldetésük van, mesélnek, elvisznek a múltunkba. Rohanásban a megnyugvás, zajban a harmónia, csúfságban a szépség, bánatban az öröm szigeteivé válnak. A nemezelés ősi mesterségét biztos tudással kezelve bepillantást nyerhetünk a művész tervező műhelyébe is, ha tekintetünket az üveglapok alatt lapuló színes grafikákra fordítjuk. (A tárlat a Szécsényi Művelődési és Művészetoktatási Központban 2000. március 19-ig tekinthető meg.) BAKOS FERENC CZINKE FERENC Visszaadni a szavak értékét Nyolcéves voltam azon a tavaszon, amikor régiségkutató munkám méltó jutalmaként Márai Sándor néhány, a Révai Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvére bukkantam, szomszédunk pajtájában. A málladozó, egérrágta kincsek egyike, a „Zendülők” című, egészen jó állapotban leledzett. Addigi olvasmányélményeim, Verne és May Károly könyvei után és a címből is arra gondoltam, - egy lenyűgöző kalandregény akadt a kezembe. Amikor beleolvastam, némi csalódással konstatáltam, hogy nem értem igazán. Ezért kölcsön is adtam idősebb barátomnak, aki '56-ban disszidált és én húsz év múlva tudtam meg, hogy anno egy Bécs melletti lágerben Máraival múlatta az időt. Jómagam aztán gimnazista koromban találkoztam újra Márai könyveivel, így például máig is emlékszem: a „Bolhapiac” elbeszélései voltak benne, és egy verseskötetére is, amelynek a címét elfelejtettem. Ekkor már kapizsgáltam valamit az író gondolat- és érzésvilágából. Ám a „Füveskönyv”-ét - harmadikba jártam akkor - már befogadta nyíló értelmem, már a szívembe is markolt, a lel- kemet is megérintette. Egyszer egy mátrahá- zai edzőtáborozásra is magammal vittem, s itt sejtettem meg valamit Márai írói kvalitásaiból és emberi nagyságából is. Még sérültet is jelentettem, hogy nyugodtan olvashassak - s mivel éppen aldtor fülig szerelmes voltam -, legalább gondolatban együtt lehessek szerelmemmel. „Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség...” Egyetemista koromban pesti könyvtárakban és antikváriumokban vadásztam Máraira, s ha ráleltem, élvezettel forgattam, így például az „Egy polgár vallomásai” című önéletírását, amelyből Márait az embert ismerhettem meg, vagy a „Kassai őrjárat”-ot, amelyben - többek között - az író felelősségéről, és a polgárságról fejti ki gondolatat. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magas rendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. (...) A polgár, az igazi, megmentheti az európai ember lelkét.” Márai polgár lehetett a szó legnemesebb értelmében, amilyen én is szerettem volna lenni már húszéves koromban, s aminő soha nem lettem. Pomogáts Béla írja Márairól: „A polgárság az ő felfogásában nem egyszerűen társadalmi helyzetet vagy életmódot jelentett, hanem műveltséget, gondolkodást: az értékek egy történelmileg meghatározott rendszerét”. Ezért is készültem a salgótarjáni Irodalmi Kávéház rendezvényére, hogy meghallgassam Gréczi Zsoldos Enikő emlékezését Márai Sándorról. Sajnos, nem tudtam elmenni az előadásra, ám a Palócföld segítségemre sietett. 99/3-as számában közölte a színvonalas elemzést. Gréczi Zsoldos Enikő jól ismeri, jól érti és érzi Márait. Arról meditál, „mit üzen Márai az ezredforduló emberének, egyáltalán a századvég magyarjának”. S a dolgozat szerzője a választ is megadja: „Azt üzeni, hogy vissza kell adni a szavak értékét, mert azok elkoptak.” Mostanában újra mániám lett Márai, s ha időm engedi, elmerülök csodálatos gondolat- és érzésvüágában. Éppen 1984-1989-es „Napló”-ját szemelgetem. Ez naplósorozatának utolsó kötete, tavaly jelent meg. Márai új műfajt teremtett: 47 éven át vezetett napi följegyzései összetéveszthetetlenek. Az utolsó mindeniknél mélyebb, árnyaltabb, filo- zofikusabb. Már valahová a mindennapokon túli nagy végtelenségbe révedeznek gondolata, anélkül - írja róla egy kritikusa - hogy „csepp repedés támadna azon az értelemközpontú fogalmazásmódon, amely írásait kezdettől jellemezte.” A kaliforniai San Diegóból - ahol élete utolsó tíz évét élte - már 1984-ben így üzen: „Nem vagyok egészséges és nyolcvanöt évemmel megértem a távozásra: így vélik kortársaim is, mert szaporodnak a prenekrológok...”1989. február 29-én feladja utópikus és reális világát is: önkezével vet véget életének. 1990-ben Budapesten megindul összegyűjtött műveinek sorozata. BARÁTHI OTTÓ
