Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-05-06 / 30. szám
2. OLDAL 2000. Február 5., szombat----------------------------------_-------------------------------------M EGYEI KÖRKÉP Faragó Zoltán: T F* j Ö Olvadás, sárjárás Megenyhült az idő az elmúlt napokban, sokfelé elolvadtak a hótorlaszok az utak mellől. Az ember csak rácsodálkozott: milyen széles lett hirtelen a járda! Azután persze rájött, hogy csak azért tűnik ilyennek, mert november közepe óta nem látta a két szélét, csak a közepébe taposott keskeny, jeges ösvényen botorkált... A hirtelen jött melegben az embernek az az érzése támadt, mintha már ki is tavaszodott volna. Az enyhe időjárás azonban csalóka, a szél meglehetősen hideg, éjszaka néha még fagy, ráadásul számítani lehet arra is, hogy nem fog ilyen korán beköszöntem a kikelet. Jobb is persze, nem most van az ideje. Sámsonháza, kőfejtő A Kelet-Cserhát festői részén, a szűk völgyben elnyúló Sámsonháza északi szélén érdekes kőfejtő várja azokat, akik szeretnék megismerni a földtörténeti korok emlékeit, vagy egy nagyon könnyű, vagy egy nehéz túra során. Utóbbi persze magyarázatra szorul: aki csak a védett kőbányát akarja látni, annak jóformán le sem kell térnie a Kis- Zagyva-völgyében vezető útról. Aki szeretne felmászni a kőbánya tetejére, arra nagyon meredek, szó szerint zergé- nek való kaptató vár... Eltűnt a hó a domboldalakról, csak a mindig árnyékba bújt részeken maradt meg néhány piszkos hókupac. A városban élő madarak, úgy tűnik, éreznek valamit: a balkáni gerlék rendszeresen világgá kiáltanák szerelmi örömüket vagy bánatukat, - már ha kiáltani tudnának. Azt a huhogásszerű hangot, amit a hímek kipréselnek magukból a galambféléknél megszokott tur- békolás gyanánt, semmihez sem lehet hasonlítani. Még jó, hogy közismert, a lakóhelyén bárki hallhatja. Megszólaltak az utóbbi napokban a hím feketerigók is. Általában még csak halkan, inkább maguknak énekelgetnek, a tojó madarakat békén hagyják. Azt már azonban láttam, hogy egymást alaposan megkergették. Felborzolt tollazattal, farkát sűrűn bil- legtetve, hangosan riasztva üldözte el gyengébb ellenfelét egy aranysárga csőrű, szénfekete hűn madár. Az erdő furcsa arcát mutatja ilyenkor. Amolyan se nem tél, sem nem tavasz állapot. Az árnyékos részeken hideget lehellnek a hófoltok, de víz- és földillata van a levegőnek. A szél azonban nem csak ezt hozza, hanem egy kis hideget is. Az ösvényeket sár borítja, néhol egy-egy darabka jég. Nem valami kényelmes járás esik rajtuk. A Salgótarján fölé magasodó Kálvária keleti oldalából is jószerével eltűnt a hó. Amikor utoljára erre jártam, még fél lábszárig ért az érintetlen fehér lepel, néha surrogva szakadt le az ágakról egy- egy kölönc, most meg... A napsütötte részen marad a sárjárás. A hegy tetején a fenyves alja mindig árnyékban van, így ott még tart a hó. A hegy másik oldalán szintén, de a fák ágai már sehol nem tartják a kisebb-na- gyobb hólabdákat. Áll itt néhány fiatal vörösfenyő is, amelynek ilyenkor kopaszak az ágai, mögöttük örökzöld fenyők állnak, körülöttük kökény- és más bokrok, amelyeket sűrűn behálóz az iszalag. Először csak a halk cippentésre figyelek fel, azután mind több helyről érkezik a vékony hangocska. Őszapócsapat keresgéli a vörösfenyőkön és környékükön a táplálékát. Érdekes, hogy amikor erre járok, szinte mindig ezen a helyen találkozom egy vegyes cinegecsapattal. Mivel azonban az elmúlt hónapokban csak háromszor jöttem ki ide, valószínűleg a véletlen műve a dolog. Figyelem egy darabig a madárkákat, mert érdemes. Az őszapók nem vesznek össze a szűkös táplálékon, amit a kéregrepedésekből, ágak alól szedegetnek ki parányi csőrükkel. A veszekedő, egymást megkergető fenyő- és feketerigók, a kisebb madarakat a napraforgóról már puszta megjelenésével távoltartó meggyvágókhoz képest kifejezetten békések. Az egyik egy vastagabb gallyon alulról kapaszkodva kutat valami rovarbáb, pete vagy korán ébredő pók után. A másik a legvékonyabb ágvégen billeg, hosszú farkával egyensúlyozva vizsgálódik. A harmadik a levegőben, szárnyával verdesve megáll egy másodpercre, azután beröppen a hátrébb álló fenyőfák közé. Az őszapókétól erősebb hang is vegyül a madárkák halk beszélgetésébe: egy kék cinege kutat az örökzöld lombok között. Függőlegesen megáll egy gally végén, azután leröppen egészen a talaj közelébe. Az iszalag szövevényében kutat tovább, - azt, hogy zsákmányol-e valamit, sajnos nem látom. Rövidesen felbukkan egy sárgafejű királyka is, a hazai madarak törpéje. Halk cippantásokkal keresgél ő is. Szép, sárga koronáját jól látom, amikor alig két lépésnyire elém röppen a kökénybokorra. A közelben váratlanul énekelni kezd egy feketerigó. Nem látom, de dallamos, halk füttyei elárulják. A szél meleget hoz. Behunyt szemmel hirtelen tavasz lesz az erdőn... A hegy tetejére azonban mégis érdemes felmászni, s nem csak a pompás kilátás miatt. Aki veszi a fáradságot és a borókabokrok közötti meredélyen felkapaszkodik ide, kisebb kibúvásokban lajtamészkövet láthat. Ez arra utal, hogy a környéket a vulkáni kitörések után elborította a tenger, a benne élő korallok, csigák, kagylók meszes vázaiból pedig létrejöttek e különböző vastagságú rétegek. Itt - legalábbis ami látható belőle - nem túl jelentős, legfeljebb pár méter vastag a mészkő üledék, de egyes közeli helyeken ez akár két- háromszáz méter vastagságú is lehet. Kis szerencsével a sámsonházi hegy tetején viszonylag ép kagyló- és csigahéjakra, koralltöredékekre, tengeri sünök vázaira bukkanhatunk. A középkorban vár is állt itt, Sámson vagy Fehérkő vára, - a történelmi forrásokban mind a két néven előfordul, - s utóbbi bizonyára éppen az itteni laj- tamészkőről származik. (Előbbi meg egy valóban élt rablólovagról, Sámsonról, aki valaha a környék legnagyobb birtokosa volt. Bár a fennmaradt források szerint jóval a tatárjárás előtt élt.) Valószínűleg a tatárjárás után emelték, mert a nemzeti tragédia idején bebizonyosodott, hogy az ellenséges támadásnak csak az erős kővárak állhatnak ellent. A várat azonban alig kétszáz évig használták, mert már a XV. században romba dőlt, s hadászati szerepe .már később sem volt. A tűzfegyverek elterjedése ugyanis a török idők kezdetére már elavulttá, sőt, egyenesen használhatatlanná tette a kisebb, a tatárjárás után emelt erősségeket. Valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy Fehérkő várának felújítására már nem fordítottak gondot. Aki csak lentről szemléli a meredek, tíz-húsz méter magas sziklafalat, az is sok érdekességet láthat. A Cserhát hegység vidékén majdnem minden település határában volt egykor kisebb kőbánya, de nagyobb kitermelés csak pár helyen folyt, Zsunypusztán például a mai napig. Ugyancsak jelentős bánya volt egykor a sámsonházi. Az itt látható szép feltárulásban az andezit és az andezittufa rétegei a legszembetűnőbbek, ezek rétegei jól elkülönülnek. A terület a Kelet-Cserhát tájvédelmi körzet része. A vasárnap délutánt az ember általában az ebéd utáni ejtőzéssel szokta hasznossá tenni, ha jobb dolga nem akad. Ez is megbecsülni való dolog, de sok minden mást is lehet csinálni, mondjuk, akár egy rövid gyalogtúra is kellemes perceket szerezhet, főleg, ha kedvez neki az idő. A mögöttünk lévő vasárnap jórészt szikrázó napsütése bizonyára sokakat a szabadba vonzott, köztük engem is. Gyalogolni jó A balassagyarmati Szontagh utcától egy madárröpte a patvarci pincesor, gondoltam és csizmát húzva, betarisznyázva nekiindultam az úgy három kilométerre becsült túrának. Árván maradt autóm és a szomszédok csodálkozva nézhettek utánam, hogy gyalogolok, de hát minden csoda három napig tart. Lassúra fogott léptekkel ballagtam a Szontagh utcán végig, köszöngetve az olvadó hó vizének utat lapátoló szomszédoknak. A nap csodálatosan sütött, de a sipkát jól a fejembe kellett húzni, mert az előbukkanó szellőgyerekek hidegen simogatták körül napsütést régen látott arcomat. Az elfogyó házak után a tél fehérsége ölelt körül. Az első vasúti útkereszteződésnél, a Springa- domb felőli részen most a hó tisztasága rejtette a végeláthatatlan mennyiségű szemétdombokat, amelyekre a patvarci útra kicsatlakozva utat tervez a város. A zümmögő trafóállomással szembeni telep két kutyája figyelmesen, de bizalmatlanul méregette gyalogló személyemet. A drótkerítésre függesztett tábla vadhúsátvételt jelzett, de az utolsó vadászati nap végeredménye még nem érkezett ide. Egy szerencsétlen fekete kutya teteme az árokban, hogy vadászhatott erre figyelmetlen autó, vagy akár puska is elsülhetett. Egy gyalogló fiú közelgett gyors léptekkel Patvarc felől és kérdésemre, hogy ezzel az irammal mennyi az út, megállás nélkül szólt vissza, hogy tizenkettő perc, táblától tábláig. Ő csak tudja, gondoltam, hiszen társaival, az Ipoly Walking Gyalogló- klub országosan is jegyzett versenyzőivel naponta edzenek ezen az úton. A második vasúti kereszteződés után jobbra gazos tábla jelezte, hogy a földárverésen nyert terület gazdája a gyenge homokot nem sokra tartja. Szemben vele, viszont serdülő, telepített akácos hirdette, hogy Czesznak János patvarci gazda, egy percig sem hagyta magára kárpótlási földjét. Az akácerdőt követő részen gondozott területeket takart a hó és egy rendezett málnás, földszerető tulajdonost mutatott. Egy-két szembe jövő autó után, futó férfi közeledett és megállás nélkül magyarázta bizonyítványát, mármint, hogy egy óra alatt futja meg hetente kétszer a Gyarmat és Patvarc körüli utat. Ez az út olyan ívet ír le, hogy mindkét oldalán mélyedésben van a két település. Patvarc felől először a vásártér épületei tűnnek fel, amelyet a Balassagyarmattól elszakadt kis falu első polgármestere, Hlacsok János szorgalmazott annak idején. Szomszédságában terül el az Ipoly-parti vásárt szervező Bárány Ferenc motoros crosspályája, ahol az olvadás után újra feldüböröghetnek a motorok. Az út jobb oldalán a patvarci szőlők, málnások sorakoznak a falu irányába, sok helyen foghíjasán, új gazdára várva. Mögöttük az Agyagos-tábla fehérít a szügyi határig húzódva. Ősszel még itt szántott Barátosi János így jobb jövő reményében. Azt emlegette a falu és a környék szemében szorgos munkásembernek tartott mezőgazdasági vállalkozó, hogy az Antall-kormány idején kapott gépvásárlási lehetőséggel is csak nehezen tud talpon maradni. Ekéjének nyomát a hó most áldásosán eltakarta és munkájának eredményét csak ősszel remélheti a reményt vesztett gazdálkodó. Az úthoz közeli szőlők között rálátok Tóth János kis birtokára. Az utolsó gyarmati tanácstitkár kordonos szőlője jelzi a gazda kötődését az ősi patvarci földhöz. A szilvafák alatt vaskos varjúlábnyomok mutatják, hogy a tél végét már az eleségkereső madarak is várják. De ennivalót jelez a Patvarc első háza előtti tábla felirata. Restaurant, olvasom és a jó hírű Vadász vendéglőre emfékezve egy fröccsre benyitok az ajtón. Az ebédre készülő család kérdőn néz rám, mit akarok és már mondják is, hogy ez csak volt vendéglő. - És a tábla? - kérdem. - Azt leszedjük. Ha leszedik, ha nem, a laza fröccs igénye csak bennem maradt, na majd a kocsma, meg a pincék, gondoltam és haladtam az elhatározott cél irányába. Mögöttem maradt a korszerű házak sorával kiépült új telep, amelynek lakói minden bizonnyal a Balassagyarmattól való elszakadás ellen szavaztak annak idején. A rendezett temető kapuján felirat hirdeti, hogy „feltámadunk az örök életre”. Ez valami erőt ad az erre járó embernek, amelyet az is megerősít, hogy a temető kerítésén tábla hirdeti, hogy a Csikány és neje sírkő- és műkőkészítő cég az örök emlékezetnek is megörökíti a jobb létre szenderültet. A Patvarcba vezető út jobb oldalának első háza Keresztesi Istváné. A sokat dolgozott traktoros pihenőhelyet épített a házával szom- szédságos kis akácosban, ahol a szebb napokon elbeszélgethet a család és a barátok is megpihenhetnek egy pohárka hazai mellett, persze csak ha a vérnyomás megengedi. A szépen karbantartott evangélikus templom előtti villanyoszlopokon plakát hirdeti, hogy nyúlátvétel lesz és az első osztályú küója 270 forintot is megér. Öreg házak ormába fűrészelt feliratok örökítik a fészekrakás idejét, hogy T. P. 1904, vagy a Gyarmati utcán lejjebb H. J. 1890 és H. Gy. 1906. A volt iskolában a kezdetekkor még Aradi János tanító úr, majd Csábi István tanító úr voltak a falu lámpásai. Most a polgármesteri hivatal működik benne. Az előtte épült öreg ház, akár falumúzeumnak is megfelelne, egy kis tatarozással. A szép emlékű Bárány An- zelm plébánost is idéző katolikus templom kapuja nyitva várt. A kertben lévő kereszt Dóin József és családja 1949-es adakozását is hirdeti. A templomajtón abortusz elleni felhívás plakátja olvasható. A zárt, üveges hirdetőben 1997-es tájékoztatók várják, hogy a figyelmesebb hívők gondoskodjanak a cseréjükről. Patvarc főutcája szélesen terpeszkedve idézi az állattartó időket, bár a vasárnapi ebédidő csendjében feldübörgő motorhangok is jelzik, hogy a mezőgazdaságot itt még számosán megélhetési forrásnak tartják. A főutcán bandukolva a Palóc Lovasok Baráti Körének téli túrája jut eszembe. Itt akkor is hó borított mindent és a falu sok taposást megélt főutcáján akadálylovaglást láthattak a helybeliek. Most a hó a legnagyobb akadály, legalábbis Baranyi Antalnak, aki kerékpárján fűzfavesszőnyalábbal tart hazafelé.- Derékig jártam a hóban a ko- sámakvalóért - panaszolja az idős cigányember. Neki a hó az akadály, a megszomjazott gyaloglónak pedig a bisztró, ami előtt ugyancsak egy árva Skoda áll, de nyitva van. A szebb és forgalmasabb napokat is megélt műintézményben azért akad vendég. Gál Pista és Müudik László jó barátsággal fogadnak és hamar a pultra kerítik számomra is a pohár borocskát. A bezárt Vadász vendéglőben ráhangolódott gigámnak jólesik az Egri leányka és mellette elbeszélgetünk a falu dolgairól. Mondom, hogy ide gyalogtúrázni lehetne Gyarmatról. Gál Pista azt emlegeti, hogy még autóbusszal is jönnek gyarmatiak a pincesor mögötti szánkózóhelyre. A bisztróból kilépve a szemben lévő pincesor szép és vonzó látványa kap meg. A majdhogy befagyott Fekete-víz hídja melletti géptelep kerítésén lobogó nemzeti zászló az új tulajdonos igényességét jelzi. A téesz valamikori telepét rendbe tették és vadonatúj, nagy értékű gépek sora mutatja, hogy a környék legéletképesebb vállalkozása talált itt helyet. A mögötte lévő, volt pálinkafőzőét is értékesítette az őrhalmi tsz. A valaha jó hírű nagyüzem a hírek szerint most teljesen el van adósodva és a vagyonjeggyel rendelkezők nem sok jóra számolhatnak. A pincesor előtt Patvarc épülő szabadtéri színpada és a körülötte rendezett terület mutatja, hogy a megyében is páratlan fekvésű szabadtéri kultúrközpont alakulhat itt ki. Gazdátlan pincét nem nagyon lehet itt találni. Sok az új építmény, de sajnos megbontják a régi, harmonikus pincesor képét. A falu vezetése figyelhetne a jellegzetességek megtartására, de az építési engedélyeket kiadók felelőssége is a népi építészet megőrzése. A pincék előtti fapadok, asztalok, a föléjük felfuttatott szőlő is jelzik, hogy a tulajdonosok kedves időtöltése a pinceszer. Letelepedek az egyik asztalhoz és előveszem az elemózsiát. Friss tepertő, hagymával, kenyérrel. Fenséges étek. Míg eszegetem, leszámolom, hogy úgy egy óra alatt bandukolva értem ki ide. Még a kisgyerekeknek sem megerőltető ez a távolság, a hely szépségéről nem is beszélve. A szemben lévő kastély évszázadokat idéz. Az elmúlt évtizedekben tsz-irodaként, kultúr- házként is működött. Most régi tulajdonosa élhet újra benne, aki kitatarozta. Az épület mögött Hlacsok gazda szürke pej lovai futkároznak a téli napsütést élvezve. Velük szemben a volt kis cukorgyárból átalakított és szebb napokat látott műszertechnikai kisüzem mutatja magát. A pincesoron egy lélek sem jár. Igaz, nem sok szőlő maradt lábon és a kevéske borból sem sok maradt a második fejtésre. Pedig a pincék jók. Az egyik előtt kis Polski áll meg. No csak, a tepertőt még a végén leöblíthetem, gondolom és odaballagok. Ahogy benézek már látom, itt nem lesz ivás. A pince mélyén burgonyát zsákol Gyurján János a barátjával. A Kondor vetőgumója gondosan zsákolva várja a tavaszi ültetést. A mini gumóból kelt krumplija apró lett, azt zsákolják az állatoknak. Elköszönök és, hogy pinceszerre nincs alkalom, hazafelé veszem az irányt. Gyarmat felé, félúton utolér egy kóbor felhő és pár szem esővel biztat a gyorsabb lépésre. Hidegedik. Az Ipolyon túli dombok, hegyek fehérségét barnító erdők még jól látszanak. Egy helikopter zúgása bontja meg a fagyos csendet. A gépszitakötő ahogy jött, úgy elvi- harzik a szlovák határon is át. Neki könnyű, de lehet, hogy azt jelzi, hogy eljöhet majd az idő, amikor ide és oda, nekünk sem lesz nehézkes az átkelés. Bár így lenne, fohászkodom, de közben a dzsekimet gombolom szorosabbra, mert fázóssá vált az idő. Milyen könnyen engedi magát becsapni az ember, csak egy kis jót kapjon. Ez a gyönyörűen indult, napos vasárnap is hidegre vált. Február, hol a nyár, kérdezem és már látom is a választ a Balassagyarmatot jelző táblánál. Szeretlek Alexandra! - hirdeti a ráírt vallomás. Nem lehet már messze ez a kóbor tavasz. ________ SZABÓ ENDRE
