Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-19-20 / 42. szám

2000. FEBRUÁR 19. | A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE Jó-e, ha a feleségnek hasonmása van? Krimigyűjteménnyel rukkolt ki egy megyénkben „Kultúráért”-díjas a Nógrád Megyei Fotóklub Ha jól belegondolunk, már még a szerelem sem lehet bizton­ságos. Meglehet persze, hogy sosem volt az, ha azt vesszük, hogy sosem volt és hát nem is igen lesz tudható, mi lakozik a másikban. Az ördög és az angyal, a jó és a rossz bizony ott rej­tőzik mindegyikünkben, csak az a kérdés, jobbik énünkön felülkerekedhet-e a rosszabbik, amely legmélyebb bensőnk­ben rejtőzik. A lehetséges fikciókkal - szerencsésebbik eset­ben persze - különösen jól sáfárkodnak a bűnügyi történe­tek szerzői. Krimiirodalom ázsiója egyre emelkedik, megle­het azért is, hogy az olvasó megkönnyebbülten lélegezhet fel: - milyen jó, hogy nem ve­lem történt meg az eset! No meg mert némelyik remekül szórakoztat, mint az a bűnügyi novellás kötet, amelynek törté­netei olyan nem várt befejezés­sel érnek véget, hogy meghök- ken az olvasó. akinek a hídépítések és azok fenntartása adja a munkát. A hosszúra nőtt, halk szavú fiatal­ember külseje, igazolni látszik, valóban nem tudható, mi lakik a másikban. Ez a gondolat jó né­hány kriminek is az alapja. Róla például csak a legszű­kebb környezete tudja, hogy „írogat”, s azt sem verte nagy­dobra , hogy megjelent az első kötete, amely első pillantásra tetszetős, igényes és sokat sejte­tő borítójával hívja fel magára a figyelmet. A benne szereplő ti­zenöt novella pedig azzal ejti ra­bul az olvasót, hogy a szerző olyan csavaros, meglepő fordu­latokkal fejezi be a történeteket, amelyekre egyáltalán nem szá­mított a könyv olvasója. Senki nem gondolná például, milyen vészek okozója lehet a szecessziós óra, még akkor is, ha két egyforma is van belőle gazdagéknál. Hát még azt ki képzelhetné, hogy miért áldoz Civil nevén André László December végén csendben, mondhatni minden hírverés nél­kül jelent meg „A hasonmás” cí­mű novellagyűjtemény, amely­nek több kuriózuma is van. Az egyik az, hogy szerzőjük első kötetét publikálta. A másik érde­kessége, hogy az író, Leslie Arden, nem csak a műfaj kedve1 lőihez, hanem minden nógrádi­hoz közelállónak mondható. André László ugyanis Nógrád megyei, jelenleg a karancskeszi Marakodin él. Nemtiből szárma­zik a fiatalember, aki még har­mincéves sincs, s „rendes” civil foglalkozása szerint mérnök, valaki drágábbnál drágább lu­xusautókat újdonsült barátnői­nek? Csak azt ne higgye senki, a szép nők kedvéért cserélődnek az egyszeri használatra szánt lu­xuskocsik. Az is az írói fantázián múlik, milyen sors vár a Picasso- kép rablójára, aki szerelmese óhajára cseni el a műalkotást. S ahhoz is kell képzelőerő, miért kell az örökséghez különösen jó szem. Nos, akik nem restellnek izgulni egy kicsit, nem félnek a borzongástól, ar­ra is meglepő vá­laszt kapnak, mi­ért nélkülözhe­tetlen a vízállás- jelentés ismerete a ranglétra foka­in való lépegetés- hez? André Lász­ló kötetében mindezekre vá­laszt kaphat az érdeklődő a for­dulatos történe­ket olvasva, ame­lyekről az is kide­rült a szerzővel való beszélgetés során, megírásuk előzménye is - stílszerűen több furcsaságon alapul. Ezek egyike, hogy mindegyik törté­netnek előbb született meg a vé­ge, mint maga a történet. írójuk, a befejezéshez alakítja a köretet, miután hall valahol, valakitől egy csattanós kis hírt, amelyet meg már az írói fantázia kerekít egésszé, s amelyekkel pusztán csak azt szeretné elérni, hogy szórakoztassa az olvasót, aho­gyan őt is, az írás. André László, útja nem volt könnyű odáig, amíg neve Leslie Ardenre nem változott. Kiadót találni nem könnyű vállalkozás másnak sem, hát még egy első kötetes szerzőnek, főként nem szponzorok, s olyan támogatók híján, akik egyengették volna a megjelentetés útját. Persze meglehet, akadtak volna ilye­nek, ha kissé nagyobb az önbi­zalma, nem pedig a szerényebb fajtából való. Szerencséjére ta­lálkozott Sze­keres Gézával, egy olyan ki- adóigazgató­val, aki szereti a műfajt, aki­nek célja az is, hogy támogas­sa a fiatal, kez­dő művésze­ket. Ehhez persze kellett az is nyilván, hogy meg­nyerjék tetszé­sét André his­tóriái, ame­lyekben nem a rejtvény, ha­nem inkább a furcsára épü­lő, a meghök­kentő a vezér­szólam. A minálunk Dahl Meg­hökkentő meséinek filmválto­zata óta még népszerűbb műfaj nógrádi képviselője, az elké­pesztő kisnovellák szerzője, a rövidebb lélegzetű bűnügyi tör­ténetek írása mellett, mostan­ság regényírással is foglalkozik, természetesen maradva a mű­fajnál. Lesne Mii Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata a közelmúlt­ban „Kultúráért” kitüntetés­ben részesítette a fennállásá­nak 35. évfordulóját ünneplő Nógrád Megyei Fotóklubot. A József Attila Művelődési Házban 1964-ben alakult meg az azóta egyre izmosodó alkotócso­port. A kezdeményező, a Salgó- • tarjáni Acélárugyár fotókörének néhány tagja, Brunczel Tibor, Koós Pál és Veres Mihály volt. Hozzájuk csatlakoztak a balas­sagyarmati, a salgótarjáni öb- lösüveggyári, síküveggyári és a kisterenyei fotószakkörök tagjai. Kezdetben a klub reprezen­táns alkotói az időközben el- J hunyt Koós Pál, Répás István, ; Kleiban Ernő és a ma is aktív al­kotók, Kömyei Gyula, Brunczel Tibor, Herbst Rudolf, P. Tóth László, Veres Mihály voltak. Ők | alakították ki a salgótarjáni mű-’ } helyt. Ez sohasem volt merev | szerveződés. Az itt született | művek sem voltak egysíkúak. A változatos ábrázolási módokkal készült fotók gondolatiságuk­ban egymást erősítették. Jellem­zőjük a természethez való kö­zelség, a humánus látásmód, a társadalmi problémákra való ér­zékeny reagálás. Az évek során újabb tehetségek, Buda László,. Csaba Mária, Csömör Imre, Fe­hér Miklós, Homoga József, Puskás Ákos és további alkotók jelentkeztek, hoztak létre egyre figyelemre méltóbb műveket. Kiemelkedő teljesítményéért a Nógrád Megyei Fotóklub há­romszor nyerte el a „Kiváló Együttes” címet. Ugyancsak há­romszor részesült országos ní­vódíjban és elnyerte Salgótarján „aranydiplomájá”-t is. Tagjai kö­zül többen részesültek elisme­résben, kitüntetésben. A klub kollektív kiállítással Európa szá­mos városában, többek közt Drezdában, St. Pöltenben, Kemerovóban, Zólyomban, Besztercebányán, Breznón mu­tatkozott be. A nógrádi fotósok műveit hazánk számos városá­ban, Nógrád megye települései­nek, intézményeinek jó részé­ben is kiállították. A klub alko­tói több száz nemzetközi és ha­zai pályázaton szerepeltek sike­resen. A klubot 1982-ben nagy vesz­teség érte. Fiatalon, 52 éves korá­ban elhunyt Koós Pál, a klub el­nöke. Szerencsére az évek során felnőtt az a generáció, amelyik alkalmas volt a stafétabot átvé­telére. Ekkor választották klub­vezetővé Homoga Józsefet. Ő az­óta bizonyította, hogy jó válasz­tás volt. Irányításával a fejlődés töretlen. A klubot külföldön és belföldön ismerik, elismerik. A klub ma már Nógrád megye mű­vészeti életének szerves része. A klub továbbra is legfonto­sabbnak a rendszeres klubéle­tet, az alkotó és ismeretterjesztő munkát tartja. Ebben az évben jelentős ese­mény lesz a salgótarjáni fotóga­léria 300 . tárlata. A galériában 2000-ben is 10-12 kiállítást ren­deznek. Jelentős esemény lesz a szolnoki Jászkun Fotóklub „Millenniumi kézfogás” című kiállítása is. A klub alkotói ez évben csaknem 20 hazai és kül­földi fotópályázaton, tárlaton vesznek részt. v. M. Hajdan volt „szoroskák” a város szívében Bemutatták Kovács Bodor Sándor „Cigánydomb” című filmjét Csaknem három hét forgatás, majd másfél hó­nap vágással töltött munkát követően vetítet­te le a Nógrádi Történeti Múzeum Kovács Bo­dor Sándor legújabb filmjét. A „Cigánydomb” héten tartott bemutatója után Bedegi Győző újságíró beszélgetett az alkotóval, illetve ve­zette azt a diskurzust, mely során a kitartó közönség a filmest faggatta, avagy vélemé­nyét mondta el. A hajdani dombon élők közül mára kevesen maradtak, s a fiatalabbak zöme is a negyvenes éveiben jár. Ezeknek az embe­reknek a története azonban ma is aktuális, így a film következő vetítése az április 27. és május 1. között a Győrben megrendezendő Médiavave-n kerül sor. A hajdani cigánydomb helyén - a megyeszék­hely központjában - ma a Pénzügyi és Számviteli Főiskola Salgótarjáni Intézetének épületei állnak „A legendák szerint: az 1800-as évek elején érkez­tek az első roma családok Tarjánba, egy zenét ked­velő úr hívására, aki letelepedési engedélyt adott tíz zenész roma családnak a Pécskő út végi birto­kán, a Csurgó-patak mentén. Az első telepeseket rommungróknak nevezték a később érkezettek” - hallhatjuk Jusztin Orsolya tol­mácsolásában Bedegi Győző bevezető sorait. Míg a három­részes, nyolc epizódból álló munka első kockái peregnek, megtudhatjuk azt is: hozzáve­tőleg a XIX. század végére for­málódott ki a Pécskő úti, egy­séges cigánytelep. Ahogyan a filmesek fogal­maznak: Kovács Bodor Sán­dor is az úgynevezett „szokta­tott kamera” módszerét alkal­mazta interjúi készítésekor. Ezekben a hajdan ott élt, gye- rekeskedett emberek beszél­nek élményeikről. Azáltal, hogy a felvevőmasina majdhogynem el van rejtve, a visszaemlékezők va­lóban nincsenek befolyásolva mondandójuk tar­talmában, s így a visszaemlékezések mentesek minden manírtól, póztól. Az a tény pedig, hogy az alkotó egy személyben volt operatőr, szerkesztő, kutató, zenei rendező stb. járulhatott hozzá ah­hoz, hogy a dokumentumfilm lényegesen tudato- sabbra „sikerült”, mint azt ebben a műfajban meg­szokhattuk. Valódi időutazás részese lehet az, aki érdeklő­déssel, igazi nyitottsággal szemléli ezt a munkát, nem pedig a ma megszokott „ismerem és értem ezt a világot...” bólogatással. Filmesünk őszintén érdeklődik az egykori cigánydombon élt emberek iránt. Ezért is valósulhatott meg, hogy a dokumen- tarista (vagy majd azzá váló) képsorok az alkotó igényességével, becsületességével találkozva mű­vészi vérttel is fölruházottan kerülhetnek az érdek­lődők elé. Akár hihetetlennek is tűnhet, hogy olyan neves személyiségek éltek itt, indultak innen, mint Ba­lázs János festő, Fényes Mihály prímás, a ma élő művészek közül pedig olyan meghatározóak, mint Balogh Balázs András, - aki a film elkészítésében is segítséget nyújtott -, Oláh Jolán vagy Botos Zol­tán. A megye, a város lakosságának mindez azon­ban természetes. Itt hallgatták a romák a posta ál­tal fölszerelt „hatforintos” rádión az ‘56-os híre­ket, itt játszottak gyerekként a „szoroskákban” (a házak közötti sikátorokat, utcácskákat nevezték így), s legtöbbjük itt született, innen is ment el. Az élet, vagy in­kább az idő azonban halad. Nem nézi, ne­künk, nekik, hogyan is lett volna, lenne jobb. Merthogy zöm­mel az derül ki - ha sár is volt, ha be is dőltek a putrioldalak egy-egy nagyobb eső­nél, - csak jobb volt ott. Mindhiába már te­hát a kifakadás: „Még ma is sokat álmodok... nem voltunk sehol olyan barátságban, mint a hegyen.” Megszokhattuk: az időnek ez nem számít. Az álmokban él már csak az ott töltött idő. Nyomát is hiába keresnénk. DUKAY NAQY ÁDÁM Szőke Csala csárdája Bajor-kabaré három vendéggel - „Éljen Salgótarján!” Ha az ember egy humorista nevével fémjelzett kabaréestre hiva­talos, akkor feltételezi, hogy szórakoztató, búfelejtő jelenetek, dalok - esetleg táncok, vagy inkább táncos lépések - füzérét fog­ja látni természetesen az illető főszereplésével. Nos, ehhez ké­pest bizony alapos meglepetést okozott a salgótarjáni József At­tila Művelődési Központban a minap megrendezett Bajor-kaba­ré. De tegyük hozzá gyorsan, hogy pozitív értelemben. második nagyobb egység a szü­lők és a gyermekek viszonyával foglalkozik s görbe tükörben lát­tatja azt - az olykor a társadalom részéről is helyeselt, de legalább is elnézett - mentalitást, amely szerint a vagányság, a gátlásta­lanság többet ér a tudásnál, a tisztességnél. Bajor harmadszor Viagra-ügyben tölt több időt a Napjaink legfoglalkoztatot­tabb és egyik legnépszerűbb ko­mikusa, Bajor Imre ugyanis há­rom vendégével - Csaló. Zsuzsá­val, Nádas Györggyel és Papadimitriu Athinával - egye­temben egy laza zenés keretjáté­kot mutatott be, ami szinte már jobban hasonlított egy vidám színházi előadásra mint a szoká­sos kabaréegyvele­gekre. Ez esetben viszont joggal me­rül fel a kérdés: ki írta ezt a darabot? Nos, nincs külön szerzője, a szerep­lők együtt találták ki a „szövegköny­vet”, sőt - mint a műsor igazolta - az improvizálás kész­sége sem idegen tő­lük, pontosabban Együtt a többiekkel Csala Zsuzsával, Nádas Györggyel és előadásmódjuktól. Papadimitriu Athinával A sztori, vagy ha úgy tetszik a cselekmény jó ré­sze egy zenés szórakozóhelyen játszódik s négy „nagyjelenet” köré fűzhető. Az elsőben a „Lujzaváros” nevű focicsapat al­kalomhoz „illően” kapatos szur­kolója nyilatkozik a „Szarvas News” riporterének. Ez a jelenet alkalmat ad arra Bajor Imrének és csapatának, hogy pellengérre állítsa, kigúnyolja az eléggé el nem ítélhető, agresszív, intole­ráns szurkolói magatartást. A színpadon. Kacagtató, de helyen­ként eltúlzott, a jó ízlés határait súroló gesztusokkal mutatja be a gyógyszer áldásos hatását váró férj már-már kalandját a lakáshir­detésre a legrosszabbkor érkező ügyféllel. A negyedik rész az egy­más „szájába” épített víkendhá- zak tulajdonosainak félműveltsé­géről, kivagyiságáról, úrhatnám- ságáról rántja le a leplet. Közben persze sok minden másról - politikáról, közerkölcs­Az abszolút főszereplő _______________________FOTÓI P. TÓTH LÁSZLÓ ről, a vállalkozásokról, a zenei és egyéb divatokróPl - is esik szó, hol frappánsan karikírozva, hol kevésbé, azaz erőltetett po­énokkal. De lehet-e elvárni egy kétórás előadástól, hogy csupa találó, kellemdús vicc hangoz­zék el benne üresjáratok nélkül? „Éljen Salgótarján!” - kiáltot­ta bele a mikrofonba sokadik meghajlás után Csala Zsuzsa, je­lezvén, hogy ők ott a színpadon nagyon jól érezték magukat és meg voltak elégedve a közön­séggel. Nagyjából fordítva is igaz. Minden jel szerint azok többsége sem bánta meg, hogy pénzt költött erre az előadásra, akik nem a Háromkő Takarék- szövetkezet vendégeiként vol­tak jelen. Akik viszont nem kap­tak jegyet, könnyen vigaszta­lódhatnak, március 31-én ugyanis ugyanott megismétlik ezt a programot. CSÉBÉ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom