Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-02 / 27. szám
Kedvezményes szénakció A korábbi évekhez hasonlóan az idén is meghirdeti kedvezményes lakossági szénakcióját a Putnok Bánya Kft., a Nógrád megyei bá- nyásznyugdíjasok körében. Az igényeket a bányászszakszervezet Nógrád megyei nyugdíjasbizottsága, az MSZOSZ megyei képviselete, illetve a helyi alapszervezetek gyűjtik össze, február elsejétől. A szén házhozszállítására március elsejétől kerül sor, amely így mázsánként 1100 forintba kerül. A számítások szerint az elmúlt évben, a lakossági szénakció több mint tízmillió forint megtakarítást jelentett a megyében a bányásznyugdíjasoknak. Nem véletlen tehát, ha sokan sajnálják, hogy talán ez az utolsó kedvezmény, amelyet a put- noki bánya nyújtani tud, hiszen sorsa az iparágéval együtt, megkérdőjeleződött. Téli esték, imadélután Közös programok a Börzsöny alján A diósjenői idősek klubja és napközi otthona nem csupán a szociális ellátást igénylő hatvan éven felülieké: itt működik a helyi nyugdíjasklub is. így a két közösségnek gyakran a programjai is közösek. A nyugdíjasok szerdánként tartják összejöveteleiket a kis- intézményben. Január 19-én például a délután négy órakor kezdődött ökumenikus istentiszteleten vettek részt, a Magyar Katolikus Püspöki Kar által meghirdetett imahét keretében. Január 26-án a faluvezetőket várják a nyugdíjasklub 18 órakor kezdődő estjére. A meghívás célja a tájékozódás, válaszkeresés az esetleg felvetődő problémákra. Gondnok visel gondot rájuk A kétszázhúsznál alig több lelkes Kisecset időseit - ameny- nyiben erre igényük van - a fa- lugondnok vette gondjaiba. Ez azt jelenti, hogy a rászoruló egyedül élőket, egyedülállókat rendszeresen meglátogatja, kiváltja gyógyszereiket, bevásárol számukra. A település jegyzőjétől azt is megtudtuk, hogy szociális étkeztetésre, illetve a klubszerű nappali ellátásra, foglalkoztatásra jelenleg sincs számottevő igény a településen. A kereszténydemokrata néppárt és a nyugdíjasok pártja a következő ország- gyűlési választásra egyezteti programját a szegénység miePártélet lobbi felszámolása érdekében. A két párt képviselői egyetértenek abban, hogy az új gazdasági rend ez idáig a lakosság nagyobbik részének elszegényedését okozta, amitől döntő mértékben a nyugdíjasok szenvednek. „Mindig csak kettőnk titka marad” Az őszi Rózsában nincsenek egyedül sok látogatása, a könyvtár megtekintése, névnapok, idősek napja közös megünneplése, nyáron az intézmény kertjében az együttes nyársalás. A Télapó és a karácsonyi ünnepek után készülünk a farsangra. A rendezvényen az idejárók adnak saját összeállítású műsort. Azt is megkérdezzük, mit szeremének enni egy-egy jelesebb nap alkalmával. A Beszterce-telepi általános iskolából kapjuk az ebédet. Az ottaniak időnként süteménnyel is kedveskednek. Előtte több helyen próbálkoztunk, de legjobban a besztercei vált be. A klub tagjai között van többi között Hevér András, ötvenszázalékos rokkant- nyugdíjas. A mire elég a havi nyugdíja kérdésre a következőket válaszolja: gy. T. - Könnyebbet kérdezzen. Arra is kevés, hogy megéljek belőle. Havi 11 900 forint volt december 31-ig. Van lakásom és még sincs. Ha úgy tetszik hajléktalan vagyok. Átmenetileg egyik ismerősömnél húzom meg magam. A rezsinek a felét kell üzemem. Mire elég a 8 százalékos nyugdíjemelés? - ismétlik többen a kérdést, majd így válaszolnak:-Az olcsóbb gyógyszerekre sem futja, talán cigarettapapírra jut belőle. Épp’ hogy ki tudjuk fizetni a megemelt költségeket.-Állítólag azért járnak a klubba az idősek, hogy a fiítési díjjal takarékoskodjanak.- Azért jönnek hozzánk, hogy ne legyenek egyedül - állítják egyöntetűen a klub dolgozói. V. K. Ebéd előtti beszélgetés a klubvezetővel Kinevezésem után klubvezetőként szereztem meg a dolgozók egészségügyi szakiskolájában a beosztáshoz szükséges szakképesítést - utalt dióhéjban jelenlegi beosztásának előzményeire Verebélyi Andrásné, a Salgótarjáni Egészségügyi és Szociális Központ Őszi Rózsa nevű idősek klubjának vezetője. A megyeszékhelyen ez volt az első ilyen intézmény. 1967 októberében öregek napközi otthonaként nyitotta meg kapuját 25-30 idős korú előtt, nappali tartózkodásra. Azóta is így van. Verebélyiné 1976 óta dolgozik itt és a harmadik klubvezető.- Nagyon meg kell gondolni, kinek, mikor, mit lehet mondani. Kölcsönösen ki kell tárulkoznunk egymásnak, hogy megértsük a másik gondolatvilágát, gondját, mdjunk azonosulni vele. Ilyenkor általában bizalmas dolgokról esik szó, ami mindig csak kettőnk titka marad, kizárólag ránk tartozik.-Milyen jellegűek az időseket foglalkoztató „titkok”?- Elsősorban lelkiek, de sokan vannak akik tanácsot kérnek. Akad köztük olyan is, aki bezárkózik. Ki kell várni amíg feloldódik.-Név nélkül csupán jelzésszerűen említene néhány kirívó esetet?- Van aki rossz környezetből kerül hozzám, nem törődnek vele. Van olyan is, akit csak addig szerettek a gyermekei, amíg adni tudott, mihelyt segíteni kellett volna elfeledkeztek róla.-Az előbbi, bizonyára ritka jelenségeket lehet-e valamelyik korosztályhoz kötni?-Nem minden esetben. Tapasztalataim szerint a középkorúak egy része felejti el, hogy szülei mennyit áldoztak iskoláztatásukra stb. Bizony néha még otthonaikat és javaikat is feláldozták gyerekeikért. A klubba jelenleg huszonegy helyben étkező és öt klubtag jár. A bejárás nincs időhöz-Aki ezt a pályát választja, nagyon szeresse az időseket! Nem könnyű a bizalmukba kerülni. Én már gyerekkoromban szerettem őket, valószínű ebben közrejátszott, hogy nagyanyám nevelt A megyei kórházból kerültem ide, mert gyermekeim mellett nem tudtam vállalni a kórházi három műszakot kötve. Hétköznaponként, kivéve szombatot, reggel hatkor nyit és 16.00 órakor zár. Egyszerre nincs bent mindenki, az átlagéletkor 63, a férfiaknál 55, a nőknél 69. A statisztika szerint egy férfi és egy nő jár ide aki 19 és 30 év közötti.- A létszámváltozások attól függnek, hányán vannak kórházban, távoztak az élők sorából vagy elköltöztek, mert a hozzátartozójuk elvitte magához. A klubvezetőnek Antal Anna és Csinosa Jánosné kolléganők segítenek.- Az idejáróknak kínált program igazodik kívánságaikhoz, érdeklődési körükhöz. Minden héten viszont van egy napon felolvasási program. Ilyenkor többi között elhangzik, hogy az idősek egészségének megvédését szolgáló gyógyszerek milyenek és azok hatása miben jelentkezik. Nem idegen a társaságtól a kiállítáÖtöslottó-telitalálattal ért fel az acélgyári állás Az éltető' munka a példás, hosszú élet titka - Tizenhárom év alatt hétszer költöztünk M indenki csak úgy hívott engem, hogy Kovács István _Bodór. Tudja a Bodor, az olyan megkülönböztető ragadéknév. Kint laktunk Zagyván. Kicsi falu volt az akkor. Úgy hatéves koromtól emlékszem jobban a történtekre. Akkoriban nagy családok voltak a faluban, mi is voltunk egytucatnyian, de csak heten maradtunk meg. Öten kiskorukban meghaltak. Én voltam a legfiatalabb. Négy nővérem, meg két bátyám volt. Igazán arra emlékszem a legszívesebben, hogy a közeli vároldalon játszottunk egész nap. Délután rámbízták a libaőrzést, amit együtt csináltam a szomszéd gyerekekkel. A libák sok bosszúságot okoztak a faluban, mert a Diósról vagy az Őrhegyről fel- szállva mindig nekirepültek a villanyvezetéknek. Ilyenkor „kimenf’a biztosíték és az egész faluban nem égett a villany... Szerettem iskolába járni. Galbács Gyula tanító bácsi nagyon aranyos ember volt. Az első osztálytól a hatodikosokig mindenkit ő egyedül tanított. Később érkezett egy tanítónő, Döméi Olga, aki azután az első és a második osztályosokat tanította. Mivel a tanító úr volt a kántor, kórust alakított és betanította nekünk a Passiót. Máig sem hallottam hasonlót. Nagy esemény volt kézbe fogni az első fűzős futball-labdát, amit Tótok Pista készített, aki cipésztanuló volt a városban. A disznólegelőn játszottunk vele, ott ahol a cigányok verték a válykot. Annak is nagyon örültünk ha megérinthettük Tótok Feri kerékpárjának csengőjét, nem is beszélve Mi- kus bácsi rádiójáról, amit maga készített. A z iskola elvégzése után nem tanulhattam tovább, mert nekünk is volt tíz hold földünk, ahol a bátyáimmal nekem is dolgoznom kellett. Megtanultam szántani, kaszálni, volt négy lovunk. Apám fuvarozni járt Salgóra. Édesanyám áldott jó asszony volt, nagyon vallásos. Engem is így nevelt, s mindig azt kérte, legyek őszinte és becsületes mindenkivel. Mint Batal gyerek eljártam ministrálni. Salgóról naponta átjárt hozzánk égy nyugdíjas pap, aki minden reggel beszólt értem, hogy menjek vele. Adott is nekem ötven fillért, ami akkor jó pénz volt. Én szívesen mentem, nem úgy mint a harangozó gyerekei, akik közül egyik sem szerette a templomi munkát. Pista bácsi gyakran kérte anyámat, hogy engedjen el harangozni délben, meg este. Nappal örömmel mentem, de amikor már sötét volt, féltem. Édesanyámnak nem mertem megmondani, hogy félek. A templomig szaladtam. Attól is tartottam, hogy amíg harangozok, valaki bejön és kirabolja a templomot. A toronyba menet fenyegetően recsegtek a szúette csigalépcsők. Amikor meg az orgona mellett jöttem lefelé úgy hallottam, mintha a padokban halottak álltak volna föl. Egész hazáig trappoltam. El is mondtam ezt a Pista bácsinak, de nyugtatott, hogy a halottaktól nem kell félni. Nagyon fájt a szívem amikor két óra után láttam, hogy a nagyobb gyerekek jönnek az acélgyárból, nekem meg menni kellett a földre dolgozni. Igaz, mi parasztok voltunk, a gyárba meg csak azt vették fel, akinek az apja ott volt munkás. Nem tudtam én ebbe belenyugodni, s csak törtem a fejem mitévő legyek. Ekkor jutott eszembe Kovács Imre bácsikám, aki a gyárban dolgozott. Imre bátyám nagyon vallásos ember lévén jól ismerte az acélgyári papokat, így azután beszélt is velük. Ma- j rián atya ajánlására azután másnap már fel is vettek a térüzembe. Ez akkor felért egy mai ötös- lottó-nyereménnyel. E ngem a kertészetbe helyeztek, a gyári urak kertjét kellett gondozni. Télen meg homokot termeltünk a kőműveseknek a nyári javításokhoz. Egy év múlva pedig az öntödébe helyeztek, ahol a Martinkemencéhez kellett ember. így kerültem be Almádi János olvasztár csoportjába. Jó csoport volt a miénk, s mindig versenyeztünk Tóbik Pál csoportjával. Általában mi nyertünk abban, hogy ki rakja be rövidebb idő alatt a harmincöt mázsa acélt. Egyszer felfigyelt rám Krech- nyák Józsi bácsi, észrevette, hogy érdekel a lakatosszakma. Elintézte az átképzésemet, így két évig tanuló lettem. Hát a fizetésem is ilyen lett, alig tudtunk megélni belőle. Ezért azután eljártam zenélni is. Rá kellett jönnöm, hogy tanulni sohasem késő, az öntödei munka, a mindennapos magvaskészítés, vasrudak henge- rezése, apróbb javítások nem elégítettek ki. Hajtott a vágy, hogy minél több gépet megismerjek. S zerettem volna a dróthúzóüzembe kerülni, de az öntödéből nem akartak engedni. Naponta' jártam az üzemi bizottságra, amíg sikerült 1950-ben eljönnöm. Akkoriban Nickel Józsi bácsi volt a dróthúzó és a szögverőműhely vezetője. Jancsik János a szögverőknél, Kökény Árpád pedig a dróthúzóknál volt a gépjavítócsoport vezetője. Engem mindjárt Bálint Sándor kért maga mellé, aki akkor már elismert szakember volt. Szabad időben együtt játszottunk a Mózes tánczenekarban. No, én itt dolgoztam azután egészen a nyugdíjazásomig, 1975-ig. Hozzá kell tennem, hogy az öntödei munkám miatt három év korkedvezményt kaptam. Nagyon örültem neki, mert otthon többet tudtam dolgozni a kertben, délután meg mehettem zenélni a zenekarral. Előfordult, hogy egy délután három temetés is volt, s az pénzt hozott a házhoz. A pénz pedig mindig nagyon kellett. F iatalon, 1936-ban nősültem meg, s több mint tíz évig laktunk még Zagyván. Csak 194Qj3gn sikerült beköltözni Salgótarjánba. Á Pécskő utcában vettem egy lakást, ami csak egy szobából, meg konyhából állt. De az enyém volt. Zagyván tizenhárom év alatt hétszer költöztünk, mert mindig közbejött valami. Egy ideig laktunk az anyósomékkal is. ők nyolc gyerekkel, mi hárommal. Összesen voltunk tizenöten a két szobára, de sok szegény elfért együtt. Abban az időben, amikor hazatértem a gyárból megebédeltem és utána a feleségemmel mentünk Salgóra a siferbe (palahányó) szénhulladékot, meg bányafát gyűjteni. így kevesebbet kellett tüzelőre költeni. Nem tagadom, szegények voltunk a sok szegény között, de voltak segítőink is. A jó Isten áldja meg Kohn fűszerest, meg Józjsa Pált, akik minden szegényen segítettek. Kohn úr „hozómra” is mindig engedett vásárolni a feleségemnek. Persze ma már más a helyzet, de ilyen jó érzésű ember több kellene most is. Amikor házat szerettem volna venni, még nem volt rá elegendő pénzem. Zsidai Imre zenész kollégámat kértem meg, hogy segítsen ki. Vele együtt játszottunk a zenekarban. Adott és vele együtt vettük meg. Én ezután minden pénzszerzési lehetőséget megragadtam, hogy minél előbb megadjam az adósságom. Amit a gyárban kerestem odaadtam Imrének, mi meg abból éltünk öten, amit privát munkával és a zenéléssel kerestem. Eljártam Pap Lajos zenekarába, amikor nekünk nem volt fellépésünk, de Pálfalvára is mentem Stanek Gyuszi csapatával, de voltam esküvőkön Csurda Kálmánékkal is. A 7o7/z-pékségből kenyeret hordtam a városba, Búzás kisiparosnál meg erkélyeket készítettünk megrendelésre. Keményen dolgoztam, mert kellett a pénz. Az idő szaladt, s a gyerekekkel kinőttük a Pécskő utcai lakást. Eldöntöttük, hogy építkezünk. így azután a Béke körúton hozzá fogtunk 1956 tavaszán, s októberben már be is költöztünk az alsó részbe. Jó egy év múlva pedig építettünk rá egy emeletet, hogy a gyerekeknek ne kelljen annyit költözködni, mint nekem. • • O tven éve, hogy Zagyváról a városba költöztem, s a Béke körúton több mint negyven éve élek. Amikor négy éve meghalt a feleségem, akit a legjobban szerettem, végleg abbahagytam a zenélést is. Kedves feleségemmel ötvenkilenc évet éltünk együtt, legyen áldott haló porában is. Három becsületes gyereket nevelt, mert nekem azután igen kevés időm volt a csemetékre. Büszke vagyok a négy unokámra, az öt dédunokámra. Lejegyezte: Pádár András
