Nógrád Megyei Hírlap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

2000-01-15-16 / 12. szám

2. oldal Megyei Körkép PÁSZTÓ 2000. január 15., szombat Faragó Zoltán: T £ R P j y\ Ó Január - Ipoíy-parti téíidő — Séta a jepen — vízesés Dermesztőén hideg éjszakák, ködös, nyúlós, ereszcsordítóan enyhe nappalok váltogatták egymást az időszakban. Regge­lente vastag zúzmara ülte meg a fákat, a bokrokat, a hólepel fölé nyúló gazokat, de a vil­lanydrótokat, antennákat, ke­rítéseket is. Szerencsére azért akadt néhány verőfényes óra is, amelyet ki lehetetj hasz­nálni egy-egy szép sétára. Délre a napsütötte helyeken elol­vadt a zúzmara, de a Karancs fáin megmaradt; a tengerszint feletti magasság ilyenkor sokat számít. A hegyek felett az égbolt kék volt, tavaszias hátteret adva a fák A befagyott Ipoly fehérlő koronáinak. A völgy mé­lyén azonban üresen, feketén me- redeztek a gallyak, a meleg elol­vasztotta ékességüket. Az Ipoly völgyében azonban, Litke után, már merőben más volt a helyzet! Ezen az északi fekvésű, sok helyen mindig ár­nyékos részen .úgy fehérlett a zúzmara mindenen, mintha ki­sebbfajta hó esett volna az éjjel. Az út mellett álló fák törzsén, a hetekkel ezelőtti havazás idején uralkodó szél irányának megfe­lelő oldalon, jéggé fagyva fehér­lett egy-egy csík; itt ez sem ol­vadt el. A rárósi vasúti kereszte­ződés előtt egy fácántyúk keres­gélt az út közepén. Közeledtemre persze beszaladt a sűrűbe. Az át­járó után kis árteret hozott létre az Ipoly a mélyebben fekvő ré­szen; innen már gyalogszerrel folytattam utamat, mert - bármi­lyen is az időjárás - látni csak így lehet valamit. Ember nem járt előttem a folyócskának ezen a szakaszán, csak a vadak jöttek- mentek a hólepel keményre fa­gyott felső rétegén. Egy nyest páros nyomai, egy róka pontozása, komótosan lépegető fácánok egymást keresztező láblenyomatai... A fél lábszárig érő hó han­gos ropogására a fűzfák kö­zül egy szürke gém röppent fel. A nagy, fekete szárny- végű, nyakát s betű alakban tartó madár a növényzet ta­karásában, szokatlanul gyors számycsapásokkal igyekezett biztonságos tá­volságra kerülni. Pillanatok alatt el is tűnt a távolabb álló bokrok és fák között. A kis rét felett egy szarka repült el cserregve és fenyő­rigók jellegzetes hangját hallottam a hatalmas ártéri kö­kénybokrok közül. Valamivel lejjebb érve az Ipoly mellett, a fo­lyó visszakanyarodik az aszfaltút széléhez. Ezen a helyen is egy fácántyúk keresgélt az út szélén, majd ahiikor közeledtemre nagy számyverdeséssel felröppent, egy másik is felszállt egy kö­kénybokorból. Mind a kettő az Ipoly felé menekült. A folyó je­gét bontó vékony hó- és lehullott zúzmararétegen is rengeteg nyomot láttam; többségük a fá­cánoktól származott. Néhány he­lyet úgy összetapostak, mintha valami kis táncteret alakítottak volna itt ki maguknak. Errefelé a jégen látszottak emberi nyomok is, sőt, egy derékben elfűrészelt fa körül a nyomok arról árulkod­nak, hogy a súlyos törzset is a fo­lyó fagyott hátán húzták el... A Páris-patak - ami nem is pa­gélte rajta a táplálékát. A parányi, rövid farkú, pettyes tollazatú ma­dárka persze nem egyedül kuta­tott az ágak között: egy vegyes cinegecsapat tagja volt, majd, ami elég ritka dolog, egy máso­dik ökörszemet is észrevettem a kis társaságban. Az Ipoly ezen a szakaszán alighanem gyorsabb folyású, mint valamivel feljebb, mert több száz lépésnyi hosszúságban ki­szabadulva a jég fogságából, csak a partjai mentén volt be­Ez látszódott térdig a jeges vízben állva... tak, csak mély vízmosás - bejá­rata közelében egy újabb fácánt vettem észre. Ez színpompás tol­lazatú kakas volt, legfeljebb tíz méternyire tőlem. Nem menekült el, csak meghúzódott egy ritkás bodzabokor alatt. A feltűnő, fé­mes zöld fej, a fényes, barna min­tázatú tollazat, a hosszú farok a havon is ugyanúgy beleolvadt a környezetbe, mintha nem is fehér lett volna a domboldal... Közvetlenül a fácán felett, egy akácfa alacsonyan növő gallyáról érkező, ismerős csettegés ütötte meg a fülemet: ökörszem keres­fagyva. Itt az egyik helyen - mi­vel az Ipoly fagyott hátán jól lát­hatóan felnőtt férfiak csizmale­nyomatai kanyarogtak - egy szép fotózsákmányt ígérő részen rá­merészkedtem a jégre. Az első lépés után halk reccsenéssel sza­kadt be ajég, de szerencsére csak térdig merültem a hideg vízbe. Mivel a baj már megvolt, gyor­san csináltam két kocka filmet a jégszegély között kanyargó fo­lyóról, azután igyekeztem a partra. A fél lábszárig érő havat taposva aztán gyorsan felmele­gedett a bakancsomban lötyögő vtz. Ennek örömére végigsétál­tam a Páris-patak medrének aljá­ban. (A nyomok szerint a hava­zás óta nem én voltam az első.) A meredek, szurdokszerű vízmosás körül közép­korú erdő áll; amelyik fának túlságosan alá­mossa a gyökereit a le­zúduló víz, az kereszt­bedől a néhol 10-15 mé­ter magas, homokkő- és kavicsrétegek alkotta fa­lak között. Most is akadt néhány ilyen; az egyiken éppen egy nagy fako­páncs keresgélte táplálé­kát. Kopácsolásának hangját a meredély falai egymásnak lökték, s ala­posan felerősítve azt már-már morajlásszerű, többszörös visszhangot hoztak létre. A partfalak felett el­repült egy mátyásmadár is. Amikor meglátott, hangos riasztással je­lezte, hogy ember jár a közelben. A fák ágairól a kora délutáni nap­sütésben kisebb-nagyobb hóko- loncok szakadtak le halk surro- gással. A vízmosásban járva ez megtévesztő volt, mert úgy tűnt, mintha kövek indulnának meg le­felé a meredélyről... A meleg le­vegő, az olvadó hó és a függőle­ges, sőt, néhol visszahajló falak miatt víz- és földillat úszott a le­vegőben, mintha már tavasz lenne. A korán lehullott havon a környéken élő fák és cserjék magvai sorakoztak, amelyeket csak az utóbbi napok széllökései szaggattak le a gallyakról. Érde­kes módon ilyenkor az ember a földet nézve is láthatja a környék - egyébként égbe nyúló - jel­lemző növényzetét. Volt ott me­zei és hegyi juhar-, hárs-, cser-, bükk- és akácmag, sőt, egy alig­hanem varjú hozta fél dió... A szurdok végében érdekes Jégcsaporgona esése helyén Páris-patak víz­A SZERZŐ FOTÓI meglepetés várt. Ahol eső vagy gyors olvadás idején kis vízesés ugrik le a homokkő szikláról, a most is folydogáló hóléből igazi kis jégcsaporgonát készített a fagy. Mögé bújva sikerült lefo­tózni, ahogyan a szemből érkező fény megtörik rajtuk - de csak visszatartott lélegzettel: a majd­nem zárt helyen ugyanis pillana­tok alatt bepárásodott a fényké­pezőgép lencséje. A levegőtlen helyről kibújva újra megcsapta orromat a víz- és a földillat, amibe mintha egy kis fanyar kor­hadó avar is keveredett volna... Visszafelé menet végig azon járt az eszem, hogy bármilyen szép is a havas táj, a tavaszi még­iscsak túltesz rajta. Vagy talán csak az Ipoly vize volt túl hideg? „Te pap vagy mindörökké!” Az első szentmisét bemutató lelkipásztorok ajándék szent­képein gyakran olvashatjuk a meghirdető feliratot: „Te pap vagy mindörökké!” Jóleső érzéssel olvassa ezt a hívő, aki azonnal bizalmába fo­gadja az újmisés papot. Érzi, hogy lelki rokonság maradt közte és az Úr Jézus közvetlen embere között. Ezért is őrzi a szentképecskét megbecsült értékként, ezért imád­kozik, fohászkodik a rendszerint fiatal papjáért, hogy méltóan tölt- hesse be magasztos hivatását és legyen hosszú, boldog élete. Bizonyára a hívek buzgó imá­jának is köszönhető, hogy Civitas Fortissima szalézi rendházában ünnepelhetnek. Szinte rejtett visszavonultságban ma is műkö­dik ott egy papi munkában meg­fáradt, felszentelt szaléziánus, a jó Köles István atya, aki temp­lomi feladatait immáron több mint 90 évesen is boldogan végzi. 1909. november 6-án Túrán született, elemi iskoláinak elvég­zése után ’22-ben Nyergesújfalu­ban került a szalézi rendházba. Boldogan vállalta sugalmazott papi hivatását, amelyet az ország öt helyén, mint szalézi szerzetes kitűnő eredménnyel töltött be. Fiatalok, különösen szalézi kis- papok tömege tehetne tanúbi­zonyságot áldásos működéséről. Azok a gyarmati hívek, akik hol a gyóntatószékben, hol a *szentmiséken látják és fogadják hálás szívvel tanítását, szerető in­telmeit, most különösen imád­koznak érte -köszöntve őt 91. életévében- hogy még számos éven át, mindig jó erőben és egészségben szolgálhassa istenét Don Bosco szellemében. Isten él­tesse István atyát! Kamarás József őrizzük meg emléküket! Ötvenhat éve történt a tragikus lavinaomlás Gyászolók sokasága az SSE-pályán 1944. január 13-án, csü­törtökön egy tizenöt főből álló csapat közelített a Radnai-havasok és egyben az akkori Magyarország legmagasabb csúcsa, a 2305 méter magas Nagy-Pietrosz felé. A túravezető Orosz Imre százados, sporttiszt kivételével mind salgótar­jáni fiatalok voltak: Bacsa Mihály, Bagyinszky János, Dombai Pál, Fehér Gyula, Fényszarusi József, Huszár Béla, Juhász József, Koj- nok István, Liptai Pál, Vankó István, dr. Varga Kálmán, Vlacsil József, Vlacsil Béla és Völgy vári Márton. Borsa község laktanyájá­ban lévő szállásukról a kora hajnali órákban keltek útra, hogy erőt, ügyességet, kitar­tást igénylő járőrtúra során teljesíthessék vállalt felada­tukat, a csúcs megmászását és ott az emléktábla elhelye­zését. Közülük néhányan már az előző két évben is jártak itt sítúrán, ismerték a környé­ket, de most új, az előzőek­nél nehezebb útvonalat vá­lasztottak. Az időjárás ked­vező volt. Mínusz húsz fok körüli hideg, szélcsend és napsütés. A csúcstól alig kétszáz méterre, a legmere­dekebb útszakasz követke­zett. Ez előtt leoldották sílé­ceiket és hágóvasat csatolva, fémszöges síbotjaikat meg­tartva kígyóvonalban ka­paszkodtak felfelé a mere­dek hómezőn. Egyszerre, úgy déltájban hatalmas dörrenéssel lesza­kadt felettük a hegygerinc jeges hópárkánya és óriási robajjal zúdult rájuk, mind- annyiukat elsodorva a rette­netes erejű lavina. Maga alá temette az egész csapatot. Csodával határos módon csak egyiküknek, a leghátul haladó síoktatónak, dr. Varga Kálmánnak sikerült erejét megfeszítve kiásnia magát és megvinni a tragédia hírét a mentőalaku latnak. Másnap, a hír hallatára gyászba borult Salgótarján. Szinte mindenkinek voltak köztük a saját családjaikon, rokonaikon kívül ismerősei, munkatársai, barátai. Napokig reménykedve vártuk a híreket, hátha sike­rül valakit élve kimenteni. Nem sikerült, csak egyikü­ket, a legfiatalabbat, az alig tizenhat éves Vlacsil Józsefet, de fél órán belül nála is meg­szűntek az élet pislákoló je­lei. A hegyi mentők először csak öt holtestet tudtak a több méter vastag, kemény hóréteg alól kiásni, ezért a temetést is két alkalommal tartották meg. Hatalmas gyászoló tömeg jelenlétében, katonai gyász­pompával búcsúztatták elő­ször január 22-én, az öt, majd január 30-án a nyolc halottat, akiket díszes kata­falkokra helyezett nemzeti­színű zászlóval letakart koporsókban ravataloztak fel az akkori SSE-pályán. Aztán évtizedekig csak a családtagjaik gyászolhatták őket, mert vállalkozásuk a Horthy-korszak levente­mozgalmán belül történt. Pedig ezek a fiúk sporttel­jesítményeik révén orszá­gos elismerést váltottak ki, ők alapozták meg a mind­máig népszerű, sikeres sal­gótarjáni sísportot, de a mai teljesítménytúrázók, hegymászók is példaképül tekinthetik őket. Szép gesz­tus lenne az utódok részé­ről katasztrófájuk színhe­lyén egy maradandó emlék­jel felállítása s emléktúra keretében ennek rendsze­res, hagyományteremtő meglátogatása. Addig is legalább gondo­latban hajtsunk fejet emlé­kük előtt e januári napon! Mint ismeretes, Salgótarján történetének ennél nagyobb tragédiája 1956. december 8-án következett be. Fancsik János Katonai gyászpompával búcsúztatták az áldozatokat Ezen a környéken történt a tragédia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom