Nógrád Megyei Hírlap, 1999. december (10. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-24-25-16 / 300. szám

1999. december 24., péntek Karácsony ’99 7. oldal Palócföldi betlehemes, élő hagyomány Rimócon-Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek. Ma szüle­tett az üdvözítő Dávid váro­sában - csilingelő lányka­hang köszönti az ébredező pásztorokat. Az „angyalka” színpompás népviseletben, rámás csizmában, s fején fá­tyollal, gyöngyöskoszorűval serkenti a bekecses, kucsmás legénykéket: indulni kell, várnak bennünket! Vigyük a jászlat, s benne a kisdedet betlehemjárásra. Rimócon, ebben a kétezer lelkes nóg­rádi falucskában, karácsony böjtjén régi hagyomány a betlehemezés, s vele egy má­sik szép szokás: az ostyahor­dás... Bablena Ferenc Rimócon él a családjával, s a közeli Varsány katolikus templo­mának kántora. Kobela And- rásnéval, a helyi hagyo­mányőrző együttes vezető­jével közösen készítik fel a rimóci gyerekeket a betle­hemjárásra, s egy kisebb legénycsoportot az ostya­hordásra.- Régen a kántor felesége már advent közepén megsü­tötte a kör alakú fehér la­pocskákat, annyit készített, hogy jusson a faluban min­den családnak. Két-három legény ünnepi öltözetben, feltarisznyázottan - legyen hová tenni a kapott ajándé­kokat - hordták szét a bé­kesség kenyerét. Minden családtag kapott, s még a karácsonyfa tetejébe is ju­tott - mondja Bablena Fe­renc, akinek gimnazista fia állt idén az ostyahordó le­gények élére, s mondta a beköszöntő strófát a rimóci porták küszöbén: „ Amikor az Úrjézus világra született, először mihozzánk ha­sonló gyermek lett, mind meny- nyei mester tanított sok jóra, itt az ostya színben testét nekünk adta. Hogy Jézus született, ilyen ajándékokat hordtak a pásztorok: sajtot, báránykákat. Mi is abból a célból hordjuk az ostyákat... ” Amolyan fizetéskiegészí­tése volt ez régen a szegény kántoréknak. Az ostyák fe­jében megtömték a jó lelkek a legények tarisznyáit kará­csonyi böjti étkekkel: aszalt gyümölccsel, sütőtökkel, kaláccsal, befőttel. A mó­dosabbaktól néhány fillér is kijárt.- Változott-e azóta az aján­dékozás szokása? - kérdezzük Bablena Ferencné „kán- torné asszonyt” az idei os­tyák sütőjét.- Karácsony böjtjén mindig szerény az asztal, most is hasonlókat teszünk a terített asztalra kínálásra, mint régen anyámék, nagy- anyámék — mondja. - A mi családunkban az a régi szo­kás, hogy szenteste vacsorá­ján a kapott ostyákat fo­gyasztjuk elsőként.- Mi kerül még az asztalra?- A káposztaleves gom­bával el nem maradhat, tú­rós lepény fokhagymával, mákos-diós csík, sütőtök, befőtt, alma, narancs. Ami még nagyon fontos: az asz­tal alá búzát és árpát kell tenni, s a háziasszonyt va­csora közben az asztaltól nem szabad felkelteni, hogy a kotlós jól üljön egész év­ben, s ínség helyett bőség köszöntsön a házra.- Ezt hogy oldják meg?- Nagy az asztal, minden ráfér. Ha mégis kell valami, hát teszi az uram! Megte­heti, mivel mindez csak egyszer van egy évben - te­szi hozzá jóízű nevetéssel Bablenáné. Annyit beszéltünk az ét­kekről, hogy megkóstoljuk a Kobela Andrásné sütötte rimóci pogácsát: ízes, om­lós... Még aszalt szilvát, mandulát is pakol szakajtó­nyit hazára a jó lélek, mintha mi lennénk a betle- hemezők... Az ostyahordók után rö­viddel pásztorcsengő szól a gangon. Vincze Ferenc megy ki elébük — mondják, ilyen­kor férfiembernek illő fo­gadni az érkezőket, akik rög­tön karácsonyi dalra fakad­nak, kérve a bebocsátást. Öt fiú, öt lány sorjázik be a szobába. Az elöl jövő pásztor fején kucsma, kifor­dított bekecs s a karjában a betlehemi jászol: fogja a legényke, mint egy kincset, áhítattal vegyes óvatosság­gal, háta mögött társai, ke­zükben pásztorbotot lóbálva énekelnek, őket követik a rimóci „angyalok”: Adjon a Jóisten szerencsés jó estét, üd­vözölni jöttünk királyunk felsé­gét... Ünnep van a földnek min­den szegletében, ünnep minden gyermek, boldog kis szívében Rövid pásztorjáték után megköszönik az ajándéko­kat, s már vonulnak is másik porta felé, csak az egyre halkuló pásztorcsengő jelzi még egy ideig útjukat. Karácsony éjszakáján senki nem alszik Rimócon, sok család készül az éjféli misére, világosak a házak ablakai, számos porta fenyő­jét világítja meg színes lám­pafüzér. Régen is így volt, csak akkor még nem voltak csillogó fények, s tévé, vi­deó helyett ablak alatti ének­léssel, a családok rokonjá­rással várták az éjféli misére hívó első harangszót. A ka­rácsonyi szerenáddal hamar eltelt az idő, s a csípős éj­szakában csoportosan vonul­tak az emberek a templom felé kucsmásan, nagykendő- sen, a fiatalok fiatalasszo­nyok meg épkep a legújabb ajándékruhába öltözötten. Mise után a templom előtt gyülekező férfiak méltóság- teljesen paroláztak, boldog karácsonyt kívánva szorítot­tak kezet, s csak ezt köve­tően indultak hazafelé a kora hajnali szürkületben. így van ez ma is, sőt Rimócon még ma is úgy tartják: szé­gyen, ha valaki nem megy el az éjféli misére s a beha- rangszó a meleg paplan alatt éri. Szöveg: Szabó Gy. Sándor Fotó: Rigó Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom