Nógrád Megyei Hírlap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-11-12 / 212. szám

1999. szeptember 11., szombat Mozaik 7. oldal Egy tudós tanár, Györffy Dezső (1901-1990) emlékezetére Akik 1940 és 1965 között tarjáni gimnazisták voltak, bizonyára jól emlékeznek Györffy tanár úrra. Talán nemcsak a külső megjelenésére - alacsony termetére, arányos alkatára, haláláig egyenes és önérzetes test- és fejtartására, a szemüvege mögül áradó jóságos tekintetére, - hanem csendes beszédére, oknyo­mozó, logikus magyarázataira, lebilincselő fejtegetéseire is. Még a tudományok iránt túlzottan nem érdeklődő diákjai is mélységes elismeréssel és tisztelettel beszéltek róla, valahogy sejtve, hogy nem mindennapi tanár tanította őket. De vajon mit tudnak ők valójá­ban Györffy tanár úrról, vagy ahogyan általában nevezték: Dezső bácsiról? Tudják-e, hogy ki volt ő valójában, mivel fog­lalkozott még a tanításon kívül? Rajongó tanítványok Lassan egy évtizede már, hogy szülőföldjén, a Káli-medencé­ben örök nyugalomra helyez­ték. Véleményem szerint na­gyon itt az ideje, hogy Salgótar­jánban és Nógrád megyében megismerjék őt, életútját és tu­dományos munkásságát - volt tanítványai és azok is, akiket nem tanított, megtudják, ki ok­tatott .huszonöt éven át a Ma­dách Imre Gimnáziumban. Szüleim a Balaton-felvidék- ről származnak. A Györffyek a Káli-medence egyik ősi közös­ségének, Köveskálnak voltak alapító családja a honfoglalás korából. A Györffy családnak egy le­gendássá vált alakja már Petőfi korában is pápai diák volt. Györffy Endre főhadnagy (1825-1849) aki 1848-ban a pápai diáktüntetések kirobban­tója és szervezője volt, végig­harcolta a szabadságharcot és Buda várának visszafoglalásá­nál halt hősi halált 1849. május 31-én, hétnapi haláltusa után (ágyéklövést kapott). Emlék­tábláját a pápai önkormányzat kezdeményezésére ez év máju­sában avatták föl a köveskáli református templomban egy megható ünnepség és istentisz­telet záróakkordjaként. Apám 1901-ben született. A kisnemesi család a század ele­jén öt gyermeke közül négyet taníttatott. Nagyapám négy évig a szerb harctéren szolgált. Az apró termetű, törékeny nagyanyám négy gyermekével Pápára költözött, lakást bérelt, diákokra főzött, hogy gyerme­keit nyolc évig a református gimnáziumba járathassa, mi­közben a még nálánál is ap­róbb, törékenyebb, egyedülálló húga, - a környéken legendássá vált, irodalomszerető Gyenis Kornélia, aki még Jókait is meghívta felolvasóestet tartani a század végén, - a százholdas birtokot irányította. Azután a gyerekek közül a két fiú Pesten tanult tovább. Apámnak már a gimnázium­ban is kitűnt rajztudása. Ta­nulmányait a Képzőművészeti Főiskolán festő szakon foly­tatta, de erős természettudomá­nyos érdeklődése által vezé­relve mégis más irányba for­dult. 1929-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegye­temen, természetrajz-földrajz szakon. Egyéves munkanélkü­liség után rövid ideig Szikszón tanított polgári iskolában, innen hívta őt el a nagyhírű Kalmár Ilona kolléganője Pestszenter- zsébetre, az általa alapított ma­gán-leánygimnáziumba, egyet­len férfi tanárnak. Itt tanított 1932-től 1940-ig, egy csodála­tos szellemiségű iskolában, lel­kes, sokoldalú, fiatal tanárként. Tanítványai rajongásig sze­rették és tisztelték. Megható volt olvasni az évtizedekig hozzánk érkező invitálásaikat érettségi találkozókra. Még a nyolcvanas években is érkeztek a meghívások, illetve a fényké­pes beszámolók ősz hajú hiva­talnoknőktől, orvosnőktől, pe­dagógusoktól. Kései polihisztor Apám ezekben az években nő­sült, .ekkor született első gyer­meke. Életének legszebb idő­szaka volt az erzsébeti nyolc év. A magángimnázium anyagi bizonytalansága miatt 1940- ben mégis állást változtatott, így kerültek szüleim Salgótar­jánba. Apám az állami gimná­zium és kereskedelmi szakkö­zépiskola tanára lett, dr. Dar- nyai-Domyai Béla, a neves ge­ográfus megyekutató utódja­ként. Kollégái voltak a hatal­mas tudású, később az ELTE német nyelvtörténész profesz- szorává vált dr. Mollay Károly, a festőművész Fayl Frigyes és még több kiváló tanár, mint például dr. Szőnyi Pál, Vadász Bertalan és Vincellér Vilmos. A háborús évek, a katonás­kodás és a fogságba esés meg­próbáltatásait még a városba való hazatérés előtt betetőzte szüleim orosz katonák általi tel­jes kirablása. Az időközben négytagúvá vált Györffy család koldussze­gényen kezdte a háború utáni új életét. Három évig szükségla­kásban laktak, míg végül 1948- ban lakást kapott az akkorra már (velem) öttagúvá vált csa­lád. Ekkor viszont megkezdő­dött a „származás”!?) miatti megpróbáltatások sora. Apá- mék birtokának jövedelme jó­részt elment a gyerekek tanítta­tására - bátyja orvos, egyik nő­vére tanítónő, másik nővére tisztviselőnő lett. A harmincas években bankok forgatták ki az elszegényedett szülőket, a há­ború után pedig a maradék bir­tokot elvette tőlük az állam. Apámat Bocsárlapujtőre akarták helyezni. Néhány kol­légája összefogott érte. Többek között Simonyi Endre, kedves kémiatanárom és sikerült el­érni, hogy a városban marad­hasson. A Rákóczi úti Általá­nos Iskolában tanított, majd 1950-ben visszakerült a Ma­dách Imre nevét felvevő volt iskolájába. Itt tanított nyugdíja­zásáig, 1965-ig földrajzot, bio­lógiát és művészettörténetet. Apám igen jó szertomász és úszó volt, és már gyermekkorá­ban rengeteget túrázott. Erős indíttatást érzett, hogy szülő­földjét, a Káli-medencét, annak természetföldrajzát, történel­mét, néprajzát már fiatalon igen alaposan megismerje. Talán az ötvenes évek sok megpróbálta­tása és az egész kor hangulata is közrejátszott abban, hogy eb­ben az időszakban minden ma­radék erejét nagy tervének megvalósítására, a Káli-me­dence teljes geológiai feltérké­pezésére fordítsa. Ezekben az években a teljes nyári szünidőt kutatómunkájá­nak szentelte. A szó szoros ér­telmében kenyéren és vízen járta a Káli-medencét, gyakran napi harminc kilométert is gya­logolt a nyári hőségben. így született még nagy munkája a „Geomorfológiai tanulmányok a Káli-medencében”, amely a Földrajzi Értesítőben jelent meg 1957-ben. A munkához a páratlan minőségű ábrákat apám irányításával nővérem készítette. A munka, mint a Ba­laton keletkezésének egyik és egyben új elmélete, egyetemi tananyag lett, hivatkozási alap a geológiai szakirodalomban, mások doktori disszertációjá­nak témája. Mindezért 1957- ben, az akkori iskolavezetéstől, de még a szakos kollégától sem, nemhogy valami szimbo­likus kitüntetést, de még egy el­ismerő szót sem kapott. Halálosan kimerültén, ma­gába fojtott keserűségtől elgyö­történ került kórházba ez a szí­vós szervezetű, de rendkívül érzékeny lelkületű ember, - éle­tében először és utoljára ekkor volt betegállományban. Kutatásainak középpontjá­ban mindig az eredetkutatás állt. Nemcsak geológiai, hanem komoly nyelvészeti, néprajzi, művészettörténeti és zeneelmé­leti kérdésekkel is foglalkozott, ilyen értelemben a XX. század utolsó polihisztorai közé is tar­tozott. Munkái közül a legjelen­tősebbek: „A jurtától a kupo­láig” című művésztörténeti ta­nulmánya (egy külföldön meg­jelenő magyar nyelvű lapban jelent meg). „Konkrét beszéd­zenei kutatási módszer, Sár­kány védi kapuinkat” (Nógrádi Művelődés), „Tokaj nevének eredete” (Borsodi Szemle), A magyar tulipánmotívum nép­rajzi jelentősége (kéziratban), Nomád hatások a képzőművé­szetben (kéziratban). „Nagyon fáj” Munkáinak egy része sajnos el­kallódott. Apám vagy választ sem kapott, vagy rövid elutasí­tást attól a tudományos szemé­lyiségtől, akinek dolgozatait el­küldte. Vagy valaki elvitte tőle a munkát, ígérve közbenjárását, és többnyire hírt sem hozott fe­lőle. Dolgozatainak egy részét - számomra is érthetetlen ‘gyer­meki naivitással - egy pél­dányban gépelte csak le, így küldte tovább, így ezek ma már gyakorlatilag fellelhetetlenek. Hatalmas lelkierejét bizonyítja, hogy a rengeteg iskolai és egyéb szellemi tevékenysége ellenére is fáradhatatlanul kuta­tott és újabb és újabb elmélete­ket állított föl, soha sem csüg­gedt. Ennek is köszönheti, hogy halála percéig - mint az évszá­mok jelzik: 89 évet élt -, tudata és gondolkodása teljesen tiszta és friss volt, a szenilitásnak a legkisebb jele nélkül. Pedig a „nagyon fáj” sok-sok vonatkozásban is sújtotta őt. Szenvedett az 50-es években a besúgó rendszertől, fájt neki, amikor nyugdíjazása előtt már nem taníthatott művészettörté­netet. Pedig ezek az órái szintén nagy felkészültséget tanúsító, eredeti gondolatokkal teli, él­ményt adó előadások voltak. Festő barátjáról, Fayl Frigyes­ről hosszú hetekig írt elemző­értékelő tanulmányt, de nem je­lentethette meg a Palócföldben, mert „konzervatívnak” minősí­tették. Gimnáziumi órái nagy ha­tású, egyetemi színvonalú, „előadásórák” voltak. Soha nem felejtem el, hogy óráira még a legutolsó, aktív éveiben is lelkiismeretesen készült. Biológiából hosszú évekig tar­tott egyetemi előkészítőt. Munkájának eredményességét bizonyítja nagyszámú, kiváló orvossá lett tanítványa. Osz­tálykirándulásai élmény­számba mentek, mert azokat mindig a természetrajzi, a nép­rajzi és a művészettörténeti ismeretek elmélyítésére hasz­nálta fel. Sok régi tanítványa emlék­szik csodálattal a „rajzos” Györffy tanár úrra, akit diákjai szívesen kértek arra - mert hisz a gyerekek mindig is sze­rették a látványos produkció­kat - hogy rajzolja fel a táblára egy távoli ország vagy egy táj­egység térképét, vagy egy nö­vény ábráját. És a pontos kon­túrok pillanatok alatt ott álltak a táblán a diákok nagy tetszé­sére. Talán ezért is volt any- nyira fájó apámnak, hogy az utolsó iskolai éveiben a kez­dődő Parkinson-kór miatt még a naplóba való beírás is nehe­zére esett, kezének erős reme­gése miatt. Nekem pedig azért volt fájó, mert apáménál szebb férfi kézírást nemigen láttam. Ebben benne volt valahogy az egész reál-humán intellektusa, lendülettel és művészi kifino­multsággal ötvözve. Irodalmi remekművek A szüneteket, a lyukasórákat a biológia-szertárba csendesen elvonulva, egy-egy könyvbe vagy gondolataiba mélyedve töltötte. Magánlevelei kis iro­dalmi remekművek, minden változtatás nélkül kiadhatók lennének, - tartalmi gazdagsá­guk, indirekt célzatosságuk, él­vezetes egyéni stílusuk, tökéle­tes nyelvi megformáltságuk folytán. Tudományos munkáit is hosszasan érlelte. Lassan és rendkívüli alapossággal dolgo­zott. És hogy ne csak a tanárra emlékezzünk, hanem az em­berre is, - végtelen szerénysé­gére, gyermekien kedves, sze­retettől sugárzó arcára, emberi jóságára és tisztaságára, nagy­szerű humorára, derűjére, op­timizmusára, a keserűségeken felülemelkedő, kedves öniróni­ájára, puritánságára és arra a fiatal korától vallott életszemlé­letére, amiről csak az utóbbi években derült ki igazán, hogy mennyire megállja a helyét. Ez az életszemlélet pedig rö­viden: a természet tiszteletének és a természetesség elvének a prioritása, a környezetvédelem fontossága, a demokrácia és empátia elve a legnemesebb ér­telemben. De mindez már egy másik írás témája lehetne .. . Máig őrzöm szavait, ame­lyek kísértetiesen emlékeztet­nek Hamlet egyik monológjá­nak két sorára (pedig ő soha sem másoktól kölcsönzött gon­dolatokat) : „ Kicsinységeken, lényegtelen dolgokon soha sem háborodtam fel, becstelensé­gen, aljasságokon annál in­kább ”. Hányszor kerültem én is ha­sonló helyzetbe és hányszor fi­gyelmeztettem minderre tanít­ványaimat! Diákjaimhoz inté­zett „nevelő” célzatú szavaim elhangzása után hányszor döb­bentem meg, de hiszen apám is lényegében ugyanezeket taní­totta, ugyanezekre figyelmezte­tett ... Dr. Szulyovszkyné Györffy Sarolta gimnáziumi tanár Budapest Finom gesztusokkal, jóságosán magyaráz - Sok egykori salgótarjáni madáchos emlékeiben így él Dezső bácsi Tanító, leértékelve Tfgy neves svájci banktársa- Hrság bizonyos rendszeres­séggel végez kutatásokat a vi­lág több mint 50 országának fővárosában, illetve nagyváro­sában az életszínvonal egyes mutatóinak összehasonlítá­sára, így górcső' alá veszi - többek között - számos foglal­kozási terület, illetve szakma, dollárban számított éves jöve­delmi színvonalát. Az egyik ilyen felmérés adatai szerint a tanító, a buszvezető', az ipari szakmunkás, a szállodai fősza­kács, a mérnök, a titkárnő és a bolti eladó között, az éves jö­vedelmeket tekintve Zürichben a tanító áll az élen, míg Buda­pesten a tanító az utolsó előtti - csak a bolti eladót előzve - a sorban. Na már most messzemenő következtetéseket - ezen elszi­getelt információkból - botor­ság és bűn is lenne levonni, néhány szubjektív megállapí­tást azonban jómagam meg­kockáztatok. Az evidens, hogy ez a szakmai rangsor valami­féle társadalmi értékrendet is tükröz. Abban, hogy a tanítót Svájcban így - ilyen magasra - értékelik, kifejezésre jut a svájci ember tisztelete, a tu­dás, a kultúra iránt, s tükröző­dik önbecsülése is. A tanítói hivatás ilyetén minősítése föl- tételezhetően összefügg a sváj­ciak hagyományos erényeivel, értékeivel, például a preci­zitással, a megbízhatósággal, amelyekből részint gazda(g)ságuk is táplálkozik. Természetesen a tanítói hi­vatás társadalmi alulértéke­lése nálunk is árulkodik, jólle­het értékrendünk nem éppen ma, nem is a rendszerváltás után alakult ki. Értékrendünk nagyon is tradicionális, hiszen a tanítói hivatás - s vele a tu­dás - minálunk mindig is csak legfeljebb szavakban kapott el­ismerést: hivatkoztak rá, pél­daképül állították. A tanító pe­dig „csak” tanított, nem ágált, nem perelt, nem panaszkodott. Es ha gyermekei megtanultak írni, olvasni, számolni - már pedig igenis jól megtanultak - számára az volt az elégtétel. Meg az, ha néhány tanítónkra ma is jobban emlékszünk, mint egyetemi tanárainkra. Egyéb iránt - csoda ugyan, de - a magyar iskolarendszer ma is működik, néhány napja újra mozgásba lendült, s „ter­mel” továbbra is nemzetközi tanulmányi versenyeken, diák­olimpiákon győzelemesélyes gyermekeket. Ám be kell látni: költségvetési korlátok közé szorított iskolarendszerrel, je­lentős humán beruházások nélküli közoktatással, alulér­tékelt és alulfizetett tanítókkal- és tegyük hozzá: tanárokkal- nem lehet egy tudásalapú társadalom felé haladni, a nö­vekvő követelményeknek, az Európai Unió kritériumainak is jól megfelelni. A tudás elismerése, a kul­túra tisztelete pedig egész egyszerűen még ahhoz is nél­külözhetetlen, hogy gyermeke­inkből és unokáinkból ne új­kori barbárok, hanem törvény- tisztelő és tisztességtudó, be­csületes - az élet különböző te­rületein helyüket megállni tudó - állampolgárok, elége­dett emberek legyenek.- tó ­Hol van az ismeretlen Leonardo-kézirat? Nyomra vezető szonett Négy évvel halála előtt, vagyis 1515-ben, Leonardo da Vinci 350 oldalas műben összegezte gondolatait a világról, a mű­vészetekről. A tényt a világ egyik legnevesebb Leonardo- kutatója, Carlo Pedretti olasz professzor jelentette be. A tu­dós a kaliforniai egyetem Le- onardo-intézetének igazga­tója és „főhivatásban” foglal­kozik az 1452 és 1519 között élt egyetemes zseni életével. A közlés önmagában is érde­kes. Még érdekesebbé teszi, hogy Pedretti tényként beszél a kézirat­ról, és ismeri annak tartalmát, miközben vele együtt senki nem tudja, hogy a mű hol van. Ugyan­akkor a professzor a munka tar­talmáról is részletesen beszámol­hatott. A professzor szerint Leonardo megmosolyogta azokat, akik va­lamiféle ellentétet láttak építé­szet, festészet és szobrászat, tehát a különböző képzőművészeti ágak között. Úgy vélte, hogy nem egymást kizáró, hanem kiegé­szítő ágazatokról van szó és ez, hangsúlyozta a professzor, töké­letesen megfelelt a reneszánsz egyetemességre, harmóniára tö­rekvő szellemének. Ezek után jogos a kérdés, ha nincs meg a kézirat, honnan tud róla ilyen sokat a kutató? - Bár­milyen meglepő - hangzott a vá­lasz - egy Cellini-szonett vezetett nyomra. Az 1500 és 1571 között Firenzében alkotó aranyműves, szobrász és tollforgató Benven­uto Cellini munkáiban sokszor említi elragadtatással a szá­munkra ismeretlen Leonardo- kéziratot, amiben az ő megfo­galmazása szerint „csodálatos dolgok” vannak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom