Nógrád Megyei Hírlap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-26 / 198. szám

2. oldal 1999. augusztus 26., csütörtök BÁTOmERENYE ÉS TÉRSÉGE T^etiülési Bátonyterenyén augusz­tus 26-án 15 órakor kez­dődik a testületi ülés a kisterenyei házasságkötő teremben. Tájékoztatót tartanak az idei költségve­tés első féléves teljesíté­séről, a tanévkezdés sze­mélyi és tárgyi feltételei­ről. Döntenek a szorospa­taki turisztikai központ vezetői állására beérke­zett pályázatokról is. „Fel sem tudjuk mérni, mekkora a kárunk” Rémálom a Bajcsy-Zs. úton Akik átélték, azt mondják, olyan volt az a júliusi hétvége, mint egy rémálom: az áradat feltartóztathatatlanul tört előre, kimosta a kertekből a veteményeket, elpusztította a háziállatokat, lakóépüle­teket, műhelyeket, garázsokat tett tönkre. Rémisztő volt még nézni is az úttesten kavargó iszapos latyakot, szörnyű érzés átélni, hogy egy élet munkája a szemük láttára ment veszendőbe. Nagybátony ófaluban „csak” a kerteket tette tönkre a kiáradt Kecskés-patak, Kisterenyén azonban betört a víz a lakásokba is. A Bajcsy-Zsilinszky úton ka­tasztrófahelyzet alakult ki: az ér­tékek mentésére gondolni sem lehetett, hiszen emberek kerül­tek veszélybe. Kisebb-nagyobb kára szinte mindenkinek kelet­kezett, de talán Magócs Jánosék jártak a legrosszabbul: őket két oldalról is elöntötte az árvíz. Egyik oldalról a Zagyva, másik oldalról a Tarján-patak keresett magának utat a portájukon ke­resztül.- Mérhetetlenül el vagyunk keseredve - mondja szomorúan Magócs Jánosné, a helybeli 3. számú általános iskola tanító­nője. - Még az a szerencse, hogy augusztusban nem jött ki ennyire a víz. De a júliusi árvíz után két hétig csak a hordalékot takarítottuk az udvarról. 100 ezer forint kárelőleget kaptunk a biztosítótól: nem tudjuk, meny­nyit kapunk még, az az igazság, hogy az árakkal sem nagyon va­gyunk tisztában. Az már biztos, hogy csak a gázkazán javításáért 50 ezer forintot kell majd fizet­nünk. A lakást ugyan kitakarítot­tuk az iszaptól, egy órára nem lehet bezárni az ajtókat, mert ki­bírhatatlan a bűz. A háziállata­ink fele elpusztult, 13 méhkaptá- rat vitt el a víz. Egyetlen egy méhrajt tudtunk befogni az árvíz után. Tönkrementek a garázs­ban, a műhelyben tárolt kisgé­pek, féljem Moszkvicsa kormá­nyig, az én kis Polskim a tetejéig vízben állt. A szerelő azt taná­csolta, adjuk el, mert nem lesz többé megbízható autó. De hát kinek kellene így? Hiába takarí­tottunk ki, a bűz megmaradt. Olajtól kezdve a döglött állato­kig itt minden volt. A garázsban elhelyezett fagyasztóládát is megemelte a víz, a tűzoltók ci­pelték fel a felső szintre, hogy legalább az ne menjen tönkre. Megszállottan takarítanak, de a jellegzetes, dohos szag meg­maradt. Augusztusban egy hétig nem voltak otthon, hazaérkezé­sük után elkeserítő kép fogadta őket: árvíz ugyan most nem ön­tötte el a portát, de mindent elle­pett a penész: a bútorokat, a sző­nyeget, a berendezési tárgyakat. Az önkormányzathoz 500-700 ezer forintos kárt jelentettek be, de, amint azt Magócsné mondja, nem biztos, hogy fedezi majd a helyreállítást. A helyreállítást, amelyhez azt sem tudják, ho­gyan kezdjenek hozzá: festeni kellene, hogy a bűzös levegő végre eltűnjön, de a vizes falakra nem lehet felvinni a festéket. Az is lehet, hogy a vakolatot a csu­pasz tégláig le kell verni, újra vakolni, és majd csak akkor le­het festeni. Ehhez azonban pénz kellene, rengeteg pénz... H. E. Munkahely, ahol csak csökkent munkaképességűeket foglalkoztatnak Még mindig magas országszerte a munkanélküliek száma: az egészséges emberek is nehezen találnak megélhetési forrást, a megváltozott munkaképességűeknek szinte reményük sincs arra, hogy állásuk legyen. Ezen kívánt változtatni a bátonytere- nyei önkormányzat, amikor úgy döntött: rehabilitációs foglal­koztatóvá alakítják át a régi bányai kultúrházat Kisterenyén. Nem volt könnyű dolga Ez azonban rengeteg pénzbe ke­rült, egészen pontosan 31 millió forint kellett hozzá. Hatmilliós önrészt vállaltak, a többit pályázat útján nyerték. 1997-ben be is feje­ződött a beruházás, 1998. január elsején pedig elkezdődhetett a foglalkoztatás az eredeti ütemterv szerint. 35 fő foglalkoztatását kezdték meg, 15 fiatal számára - akik a 3. számú általános iskolá­ban végeztek - szakmai orientá­ciós képzést indítottak. 1997. no­vember 17-én nevezték ki a Bá- tonyterenyei Rehabilitációs Kép­zési Központ és Szociális Foglal­koztató Közhasznú Társaság élére Baranyi Zoltánt ügyvezető igaz­gatónak. Nem volt könnyű dolga, hiszen a cégbejegyzéstől kezdve a gépek telepítéséig, a tevékeny­ségi körök kialakításáig mindent magának kellett csinálnia. A pá­lyázati pénzből csak az épületre, az alapvető termelési eszközökre futotta, nem volt forgóeszköz. Ezért hát az első 2-3 hónapban az önkormányzatnak kellett támo­gatnia a kht.-t, amelyet a törzs­tőke több részletben történő meg­emelésével hajtottak végre. Má­jusra már sikerült elérniük, hogy „saját lábukra” állhatták.- Hozzájárult ehhez, hogy jól sáfárkodtunk megváltozott mun­kaképességű emberekre kapott normatívából, és az Országos Foglalkoztatási Közalapítványnál (OFA) volt egy jól sikerült pályá­zatunk - mondja Baranyi Zoltán. -6 millió forintot nyertünk for­góeszköz-beszerzésre. Több cég­gel is sikerült jó kapcsolatot ki­alakítani a térségben, kisebb bér­munkákat végeztünk kft.-knek, bt.-knek, olyanokat, amelyek könnyűek, hiszen ne feledjük el, hogy itt olyan embereket foglal­koztatunk, akiknél legalább 40 százalékos munkaképesség­csökkenést állapítottak meg a szakemberek. Ma már eljutottunk odáig, hogy tevékenységeink nem veszteségesek: júniustól ét­kezési utalványt adunk dolgozó­inknak, sőt az idén először jutal­mat is tudunk osztani. Engedéllyel-Ha ilyen sikeresen „beindul­tak”, terveznek-e létszámfej­lesztést?- A 15 fős szakmai orientációs képzésen résztvevőket fél év után már foglalkoztattuk, tehát akik dolgozni akarnak, azoknak tu­dunk munkát biztosítani. így most a minisztérium engedélyé­vel a 15 fős képzés helyett 35+15 főre növekedett a létszám. A mi­nisztérium engedélyére azért volt szükség, mert a pályázati feltéte­lek között szerepelt a képzés is. Minden beosztásban megválto­zott munkaképességűek dolgoz­nak, az egész központnál csak a pénzügyes és én nem tartozunk ebbe a körbe. Nehezen indult be- Milyen munkákat végeznek a dolgozók?- Munkánk gerincét a csoma­golás és a kis nyomda adja: egy pásztói cégnek készítünk haszná­lati utasítást, összeszerelési útmu­tatót, amelyeket itt helyben cso­magolunk egybe a tartalék alkat­részekkel. Mi nyomjuk a helyi és a pásztói városi újságot, de készí­tünk meghívókat, programokat, gépkönyveket, technológiai utasí­tásokat. A nyomda „telepítésére” végül is egy beszélgetés után ke­rült sor: szó esett arról, hogy az önkormányzat nyomtatványait kellene valahogyan megcsinálni. Eléggé nehezen indult be: úgy szedtük össze a gépeket, sokan nem akarták elhinni, hogy meg­csináljuk. Most már értünk annyit hozzá, amennyi nekünk kell, és megrendelőinktől csak elismerést kapunk. Jó a kapcsolatunk 'a munkaügyi központtal is, mely­nek vezetője hozott már hozzánk vendégeket abból a célból, hogy megmutathassák: nem csak „sza­kosodott” intézményekben lehet foglalkoztatni a megváltozott munkaképességű embereket. A közelmúltban tartott az OFA egy országos kongresszust, ahol ,Jcö- vetendő bátonyterenyei példa­ként” emlegették központunkat. Jómagam is elmondottam ezen a kongresszuson, hogy aki be tud járni, és akar dolgozni, annak tu­dunk munkát adni. Arra minden­kinek felhívjuk a figyelmét, hogy ez nem szanatórium, hanem munkahely: nyolc órában (ese­tenként csökkent munkaidőben) dolgozni kell. A minimálbért mindenki megkapja, vannak óra­béres, pótlékos munkakörök. Az átlagbér bruttó 26 ezer forint, két hónapja ebédjegyet is tudunk adni. Az eredmények lehetővé te­szik, hogy a közeljövőben na­gyobb összegű jutalmazásban ré­szesítsük azokat, kik tisztessége­sen helyt álltak. Előnyös lenne- Mit terveznek még az idén?- Mindenekelőtt szeretnénk a vállalt munkáknak eleget tenni. Szeretnénk megkapni az idén a „rehabilitációs célszervezet” pénzügyminisztériumi kijelölést. A kiírásnak megfelelünk: egy év­nél korábbi cégbejegyzés, megfe­lelő üzemorvosi ellátás, a megvál­tozott munkaképességűek aránya minimum 60 százalék. A kijelö­lést egy gazdasági évre adják, és támogatási szempontból (fogya­tékosok, halmozottan fogyatéko­sok támogatása) bizonyos esetek­ben nagyon előnyös lenne. Hegedűs Abroncsok közt vergődünk A tonnaszám termelődő', elhasz­nálódott gumiabroncsokat mára képtelenek bekebelezni a hazai égetők, vagy az újrafeldolgozók gyomra. Annyi halmozódott fel, hogy hegyet rakhatnának belő­lük, talán még égig érőt is. Régebben sem tudhattak ezek eltüntetésével megbirkózni, hisz’ rátukmálták minden szerencsét­lenre, az ajándékozás fedőneve alatt. Családi portákon a hinta, esetleg a virágtartó funkcióját vették át a kopott abroncsok sok helyütt, fehérre álcázva máig ott lapulnak. Szembántóan rondák de időtállóan strapabírók. Funk­cionális tárgyként került óvodá­ink iskoláink köztereink játszó­tereire, s az emberi leleményes­ség homokozóvá, mászókává és lépegetővé léptette a felnö­vekvők elé. Sok helyről már el­tüntették ezeket, főként onnan, ahol a vezetők, dolgozók eszté­tikai érzéke némi pénzzel is párosult. De mert az eklézsia az idők folyamán nem gazda­godott, mit sem ér a szépérzék. Megyeszerte találni belőlük még mindig iskoláink, óvodá­ink udvarán, másutt is, de leg­rondábbak talán a falusi sportpályák „kerítése" gya­nánt. Pár éve Kányáson, a volt bányaépületek új tulajdonosa tervezgetett egy gumiégetőt. Többen ódzkodtak ellene, hogy hát szennyezné a szentkúti bú­csúsok tiszta levegőjét, az ak­kor még ott élő idősekét, de még a verebélyiek is nyelhet­nék a fekete füstöt. A tervez­gető ember aztán elhitette kör­nyezetével, hogy a nyugati technológia környezetkímélő, ám amióta ezt hihetővé tette, még szóbeszéd szintjén sem hallani a beruházási elképze­lésekről. Annyit azért tudni vél a szájpropaganda, hogy a technológia csak drága pénz­ért vehető, s ennek okán töb­beknek kellene az üzlethez tár­sulniuk. Azt meg biztosra tud­ják, az ebből származó pénz, csak későn kezdené a fialást, miután senki sem csodálkozik, hogy eleddig még nem jelent meg a színen egy tőketárs, hi­szen a nem sokat birtoklót, majd mindig a gyors meggaz­dagodás reménye hajt egy-egy vállalkozásba. A gumiabroncsok meg ez­alatt tovább szaporodnak, bár a Zetoroké, traktoroké kikopott közülük, ám a személygépko­csik elhasználódottjai egyre csak halmozódnak, ráadásul nemcsak az újrahasznosítók te­lepein, hanem úton-útfélen. j.k. „Az én falum, Nagybátony” - Ilyen könyvet még nem írtak Bátonyban Bátonyról Kíváncsisága hajtotta a múlt Idén januárban vékony kis könyv jelent meg Bátonyterenyén. Szerzője Bene László, a könyv címe: Az én falum, Nagybátony. Címoldalán a falui Szent György-templom, hátoldalán az író fo­tója és életrajza, amelyben egyebek mellett ez olvasható: „Nem szabadidő-töltésből kezdtem el községünk múltját kutatni, ha­nem kíváncsiságom hajtott. Meg akartam ismerni őseim szoká­sait, mindennapi életét, örömüket és bánatukat együtt” Az évek során összegyűjtött anyag most könyvecske formában látott napvilágot. Az amatőr helytörténész munkáját az idén a „Bá- tonyterenyéért” kitüntetéssel ismerte el az önkormányzat Az 1735-ben épült Szent György-templom az 1930-as években-Itt születtem, ebben a házban 1927-ben - kezdi a mesélést Bene László. - Nyáljósnak hív­ták akkoriban ezt a részt, talán innen maradt vissza mai neve: Nyárjas utca. Jó szívvel emlék­szem vissza gyermekéveimre: különösen az az időszak köszön vissza, amikor itt táboroztak a cserkészek. Az ő mintájukra szerveztem csapatot, jól szóra­koztunk. Akkoriban voltunk öt­vennégyen, mára tán’ heten ma­radtunk: a többiek mind elmen­tek. A történelem szeretete apámról maradt rám: 1914 és 1920 között hadifogoly volt Oroszországban, eljutott a ma­gyarok őshazájába, * Baskíriába is. Rengeteget mesélt azokról az időkről, nagyon sokat tudott a nagybátonyi és a környékbeli dolgokról is, úgyhogy 12-13 évesen kezdtem el írogatni a tör­téneteket. Sok volt az öreg ab­ban az időben az utcánkban, úgyis mondhatnám, a helyzet szinte „kényszerített” leírni azo­kat a történeteket, amelyeket hallottam tőlük.- Hogyan alakult az élete?- Pásztón elvégeztem a négy polgárit, utána az áfészhez kerül­tem pénztárosnak 1948-ban. Is­merősök, barátok aztán átcsábí­tottak a bányához: voltam bérel­számoló, SZTK-ügyintéző, sőt még munkásszállói gondnok is. Mint mondták, azért, mert jó szervezőképességem volt. Végül aztán munkaügyi előadóként mentem rokkantsági nyugdíjba 1975-ben, onnantól már volt időm rendezgetni azt a rengeteg anyagot, amelyet az évtizedek alatt összegyűjtöttem. Az első, fa­luról szóló feljegyzést egyik munkatársam adta, én azonban kevésnek találtam azt: mindig gyűjtögettem hozzá. A szekrény­ben sorakoznak a dossziék, tele gépelt oldalakkal. Mert ahogyan növekedett az archívum, mindig találtam a bányánál egy-egy gép­író kisasszonyt, aki legépelte ne­kem. Az első írásos emlék szerint (a pásztói cisztercita apátság ala­pító levele) már 1190-ben lakták Nagybátonyt. Már említettem, hogy gyermekkoromtól kezdve késztetést éreztem, hogy az új is­mereteket papírra vessem: mindig magamnál hordtam egy kis no­teszt, rögtön feljegyeztem, ha va­lami újat hallottam. Most már tu­dom, hogy milyen óriási szeren­csém volt: én még beszélhettem azokkal az idős emberekkel, akik a múlt század közepén születtek, akik elmesélték, milyen volt a fo­nóban, milyen öltözékben jártak, sőt még olyan emberrel is beszél­tem, aki saját szemével látta a „vasparipa” érkezését. A nagy tűzvészről is első kézből hallot­tam, de meséltek Vidróczkiról, a híres betyárról is.-Mi késztette arra, hogy a megszerzett ismereteket könyv formájában közreadja ?- Először csak saját örömömre gyűjtöttem a hagyományokat, az ismereteket, aztán már az is vezé­relt, hogy leszármazottaim - hat szép unokám - is hasznát veszik majd. Később pedig úgy gondol­kodtam: miért csak az „enyémek” lelhetnék benne örömüket? A vá­ros önkormányzatától, valamint Horváth Györgyné és Kis Jó- zsefné önkormányzati képvise­lőktől minden támogatást meg­kaptam, az eredményt pedig már bárki láthatja. Az előzményekhez tartozik az is, hogy a Hadtörténeti Múzeum felkérésére összeállítot­tam a II. világháború nagybátonyi áldozatainak névsorát is: két évig dolgoztam rajta, több mint 50 csa­ládot látogattam végig: harminc­egyet sikerült felderíteni. Jó vi­szonyban voltam a plébánossal, így a nagykönyvből kiírhattam a szükséges adatokat, jóval részle­tesebben, mint ahogyan azt tőlem kérték. Ma a templom falán, kő­táblába vésve olvasható a névsor: köztük a bátyámé is, aki a Don- kanyarban esett el. ő versíró volt: a Don-kanyarról írt verse Hon­védtemető címmel jelent meg az újságban, a tábla avatásakor az én unokáim szavalták el.-Hogyan telnek most nap­jai?- Amint már mondtam, még mindig abban a házban lakunk, ahol születtem. Van egy nagy ker­tünk, sok-sok nyuszink. Kaszál- gatom, gyűjtögetem a füvet, las­sanként, mert az egészség már nem a régi. Magas a vérnyomá­som, kórházban is voltam. Az ut­cára már ritkán megyek ki, bottal Bene László járok: bizonytalan a járásom, mintha elvesztettem volna az egyensúlyérzékemet. Gyakran hívnak előadást tartani a szorosi táborba, kocsival visznek-hoz- nak, mesélek a gyerekeknek a múltról, a környékről, Vidróczki­ról.-Mennyire érte meglepetés­ként, hogy az idén önt is kitün­tették a „Bátonyterenyéért” címmel?-Először nagyon csodálkoz­tam: én, egy rokkant ember? De azt mondták, legyek boldog: ilyen könyvet még nem írtak Bá­tonyban Bátonyról. Amikor meg­kaptam az értesítést, másnap reg­gel 9 órától folyamatosan csön­gött a telefon: ismeretlenek gratu­láltak, köszöntöttek. Nagyon-na- gyon jó érzés, hogy gondoltak rám, megtiszteltek azzal, hogy én is a cím birtokosa lehetek. Hegedűs Erzsébet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom