Nógrád Megyei Hírlap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-19-20 / 193. szám
1999. augusztus 19., csütörtök ünnepi Magazin 11. oldal Városok, falvak, nemes kötelékek - Vajdahunyad és sárarany - óradna álma Magyar szigetek, néma kiáltások Az összetartozás erősödő érzése kapcsol egybe nógrádi településeket erdélyiekkel. Magyar a magyart évente tárt kapukkal várja. Ünnep minden találkozás. Ebben az esztendőben a sá- gújfaluiak kelhettek (nemrégiben) útra, faluszépítő egyesüle- testől, polgármesterestül, családostól. S amint azt közösen és szépen már kialakították egymás között a honi és a határon túli magyarok: érkező családot befogadó család fogadott Bethlenben, a testvérfalu ismét testvérvárosa gondoskodó sze- retetére talált Erdélyben. Újbóli átélés Amikor a friss élmények még csak keresik a helyüket az emlékezet tárházában, az ember mint egy jó érzéssel, emlékképekkel teli kosarat hordozza ezeket magával. Nem sietős a rendszerezés, elraktározás, hiszen ez egyben lehetőség az újbóli átélésre, a legszebbek kiválogatására. Gyüre János - aki tagja volt a Ságújfaluból Bethlenbe utazó, hetvenöt tagú csapatnak - röpke percek alatt gondolatban végigfut a történteken, de nehezen dönti el, hol álljon meg, hogyan foglalja össze esztendők személyesen és közösen átélt eseményeit.- 1993-tól él a kapcsolat azzal a családdal, akinél vendégeskedtünk. A kétnapos közös kirándulást kivéve mindvégig velük, náluk, Bethlenben töltöttük az időt - mondja a fiatalember, aki idén először édesanyjával utazott. Az ötvennyolc éves asszony - bár kicsit elfáradt - jól érezte magát vendéglátóinál. Pinczés Rudi, a Ságújfalui Faluszépítő és Művelődő Egyesület egyik legifjabb pártolója, aki ifjú kora ellenére lelkes faluvédő, meglehet egyszer még az erdélyi érchegység rajongója lesz. Élményekkel teli képzeletbeli zsákjából legelőször a hegyvonulat látványát „veszi elő.” Távolba néző tekintete azt sejteti, máris maga előtt látja a szédítő magasságot, s később azok távolodó alakját, akik vállalkoztak a Detonáta nevű csúcs megmászására. Térben, időben és a kapcsolat elmélyítésében is messze jutottak már a ságújfaluiak és a bethleniek az első megillető- dött, reményteli üdvözlések óta. 1991-et írtunk akkor, ebben az évben kezdtek közeledni egymáshoz az emberek. Először csak a leveleik. Bru- már Mihály karancssági fogorvos és az erdélyi Krizbai Attilám óvónő bátorította a barát- kozókat. Kis túlzással ugyan, de ezután ment minden, mint a karikacsapás. Egy év levélváltásai után - ’92-beri - a bethlenieknek osztották a figyelmes ságújfaluiak a vendégek szerepét. Azóta évről évre sorakoznak a viszontlátogatások, amelyekből valószínűleg nem fogynak ki soha. Olyan ez, mintha távoli családtaghoz, rokonhoz mennének, bármerre visz is éppen az irány... Levelek, találkozások- Olyan ez... Milyen is ez? Nagyon jó érzés fogja el ettől az embert, de ezt nehéz szavakba önteni. Ki-ki megelégszik azzal, ami belül eltölti, amikor várja a másik levelét, vagy a személyes találkozást - körvonalazza a kapcsolat lényegét Antalné Csaba Kinga, akinek azért különös ez a nyár, mert a főijével először járt kinn. Holott ő maga több alkalommal látta vendégül a bethleni lányt, akit évek óta ismer. A szállása nem nála, másik családnál volt, de persze a találkozásuk nem maradt el. Kingát és a férjét meghívták ebédre, elvitték autózni, kirándulni. Vállalt sors...-Amikor búcsúzunk, mindig, mindenki elsírja magát - vallja be Kinga. Ez az érzelmi megnyilvánulás valami módon kapcsolatban van azzal az emlékével, amit vendéglátóként arról a napról őriz, amikor bethleni vendégeinek beöltözött magyar ruhába, s ezzel kimondhatatlan örömet szerzett nekik, ők ugyanezt nem tehetnék meg ott, ahol élnek. Ők nem lehetnek gondtalanul magyarok, magyarságuk számukra vállalt sors. S a vállaláshoz erőt ad az anyaországiak magabiztossága. Pinczésné Kiss Klára, a faluszépítő és művelődő egyesület elnöke ezúttal is fáradhatatlan utazóként járta Bethlen környékét. Szászletencén a jellegzetes épületeket, Hacinán a templomfelújítást, máshol az Árpád-kori templomot csodálta meg. A gyékénytárgyairól híres Tacs községre már régen kíváncsi volt, ugyanitt az sem kerülte el a figyelmét, hogy a két év nem múlt el nyomtalanul a település feje felett: a két templomból szépen megújult, felfrissült az egyik. A verespataki tárnalátogatás karjukra tapadt, aranyos sarát (aranybánya volt - van? - ott) egyhamar nem fogja elfelejteni, hát még Déva és Vajdahunyad várát! A hunyadi jókora várárkában vidám fürdőzőket pillantottak meg, s magával ragadó volt az impozáns építmény történelmi hangulata. Pinczésné a testvéri viszony legújabb építőköveit is felvillantotta: az idei városvédőtáborban (amelyet a Baranya megyei Kárászon, egy 490 lelkes kisfaluban rendezett meg - jutalmul a díjnyertes pályázóinak - a város-faluvédő országos szövetség) bethleni különdíjasok is ott voltak. S úgy tűnik, hamarosan Bethlenben is elindul a településvédő munka. A legeslegújabb fejezet azonban a kapcsolat kapcsolatából született frigy: egy ságújfalui lánynak bethleni fiú kötötte be a fejét. Augusztus 14-én volt az esküvőjük Ságújfaluban. Egyformán fogalmaznak A túláradó, inkább rejtegetett érzéseikkel vívódó nógrádiak egymástól teljesen függetlenül szinte egyformán fogalmaznak: az erdélyi magyarlakta falvak, ha magyarországiakat fogadhatnak, azt sem tudják, hogy sürögjenek-forog- janak vendégeik körül. Szívük minden melegéből fakadó odaadással sietnek kedvükben járni, minden jóval traktálni őket. Az erdélyi láthatatlan kezekkel, tíz ujjal kapaszkodik az emberhez, tőle távol élő honfitársához. S minél többször nyílik módjuk arra, hogy együtt legyenek, annál nagyobb ragaszkodással erősítik tovább az összekötő fonalat. A legapróbb üzenetváltásuk is a szeretet, a hála közvetítője. Magyar-házat akarnak A kapcsolat színpada maga a századvégi valóság, a mű a mindennapi élet, csupán a szereplők mások: a salgótaijáni Erdély Kör, és a hatezer lelkes, erdélyi Óradna első kézfogása lélekerősítő barátság alapköve volt az elmúlt évben. Legutóbbi levélváltásaik, találkozásaik az óradnai, úgynevezett Magyar-ház felépítését szolgálják. Mert Óradna ébredezik... Egykor város volt, de lassan elveszti városias jellegét, színvonala egyre inkább leépül. Itt temették el a volt veszprémi püspököt, gróf Zichy Domonkost, az itteni harang és orgona adományozóját, aki önkéntes száműzetésbe jött ide, vagyonából segítve a Major településen élő erdélyieket. Az őt kísérő magyarok leszármazottai még ma is élnek, de már csak a nevük mutatja a múltjukat. A gróf-püspök sítja most is gondozott. A két világháború között virágzott az óradnai kulturális élet, volt magyar műkedvelő csoport, énekkar és zenekar. Mára csak a bányászzenekar maradt. A kulturális élet megfagyott, a csendes monotóniát legfeljebb kis időre, a nyári turistaszezon töri meg. Óradna azonban fel akar ébredni Csipkerózsika-álmából: sok fajta szereppel felruházandó Magyar-házat akar, amely a Re- ményik-ház nevet fogja viselni a költő után, akinek kedvenc pihenőhelye volt a település és annak fíliája, (leányegyházközsége). Pál Vilmos Barna óradnai lelkész megfogalmazása szerint ez a ház az óradnai és környékbeli magyarság fel- emelkedésének és megmaradásának központjává, szimbólumává akar válni. „Az elején reménytelennek látszott minden erőlködés, semmi anyagi alap, a hívek egy része elkeseredett, munkanélkülivé vált. Nem lévén más megoldás, volt a plébániának egy régebbi autója, eladtuk, így lett meg az alaptőke” - írja köszönőlevelében a lelkész, aki gyűjtést hirdetett, majd újra írt, levelét megküldte magyar- országi és más külföldi magyar közösségnek is. A magyarországi Erdély Körök, ezek szövetsége és mások is besorakoztak a segítők táborába pénzzel és gyűjtésszervezéssel. Az odaadás kövei A Salgótarjáni Máltai Szeretetszolgálat könyveket és hanglemezeket adományozott, s kanadai magyar szervezetek is adtak pénzt az építkezéshez. A külső vakolás részben már kész, de hátravan még a villanyszerelés, belső vakolás, festés, padlóburkolás. De az együttérzés, segítőkészség és odaadás köveiből mégis, áll már a ház. (M.J.) Nógrádi kirándulók kedvelt vendégháza Zeteváralján Néhány szubjektív emlékkép egy erdélyi körút állomásairól Nemzetiszínű szalagot fűzhettünk az új Petőfi-szoborra Régóta készülök az erdélyi körútra... A véletlen úgy hozta, hogy a második csoportba sorolt kollégám, Gu- bola István, a Pedagógusok Szakszervezete salgótarjáni szervezetének programszervezője, aminek nagy jelentősége volt az élmények szempontjából. Először is kórustagokkal utazhattam, Virág László tanár úrral és olyan időre esett az utazás, hogy Petőfi Sándor halálának 150. évfordulóján végigjárhattuk a segesvári csatamező környező településeit és az új Petőfi- szoborra felfűzhettük a nemzetiszínű szalagot. Zetelakán, a zeteváraljai katolikus plébánia panziójába, Gábor atya vendégházába érkeztünk, amely hét éve nagy szeretettel fogadja a magyar csoportokat. Ebben az évben már 558-an kaptak itt szállást, étkezéssel. A Nagy-Küküllő menti „lak” örökre emlékezetes marad mindannyiunknak, ahol 3 éjszakát töltöttünk. Július 31- én Zeteváralján Gábor atya ünnepi misét celebrált, amelynek rajtunk kívül más résztvevője nem volt, kora reggel 6.30 órakor. A pedagóguskórus tagjai szolgáltatták a miseéneklést és zenei kíséretet. Felemeltük szíveinket, a szeretet, az összetartozás magasztos érzése töltött el bennünket. Az atya áldásával távoztunk a nagy történelmi események színhelyeire. Petőfi nyomában jártunk, azokon a helyeken, ahol a katona költő az utolsó napjait töltötte. Július 20-án érkezett családjával Tordára, akiket hátrahagyva barátjával, Egressyvel Marosvásárhelyre utazott. Bemmel, szeretett és dicsőített tábornokával, Bereczken találkoztak július 25-én. Bejárva a környező településeket, megszemlélték a csapatokat - Petőfi Bem mellett lovagolt -, -július 29-én visszatértek Marosvásárhelyre. E napon tette Bem a jelentését a kormánynak, hogy Petőfit ismét szolgálatba léptette, s megint törzskarába osztotta. Bem seregével továbbutaztak, annak ellenére, hogy a kockázatos hadi eseményekben való részvételét a tábornok megtiltotta neki. Július 30-án este érkeztek meg Szé- kelykeresztúrra. Vargha Zsig- mond kúriájába voltak hivatalosak, ahol Petőfi az utolsó estéjét töltötte, a kertben énekeltek egy körtefa alatt. Vargha Róza kérésére szenvedélyes hévvel elszavalta az „Egy gondolat bánt engemet” című költeményét. Baljós előérzet lehetett? Róza leány emlékkönyvébe írta utolsó versét, ami a ház leégésekor odaveszett. Megmaradt viszont a „Székelyekhez” című verse amivel harcra buzdított. A körtefa mára kiszáradt, de megőrizték a törzsét és újat is ültettek, amely ágaival ráhajlik a mementóra és az emlékoszlopra. A költő halálának történetét Illyés Gyula írta meg „Petőfi Sándor” című könyvében: „Minden valószínűség szerint a sebesülteket kötöző orvos Lengyel József látta őt életben utoljára. A költő fegyvertelenül vett részt az ütközetben, fedetlen fővel, lengő zubbonyban futott . . . Fehéregyháza fölött és Héj- jasfalva közt látta őt utoljára (Lengyel doktor.)” A segesvári vámegyedben sétálva néztük meg a régi vár- megyeházát, amit 1886-1888 között építettek neonreneszánsz stílusban. Előtte állt Petőfi Sándor bronzszobra, Köllő Miklós székely szobrász alkotása, 1897-ben állították fel, de Trianon után Budapestre szállították majd 1922-ben Kiskunfélegyháza főterén állították fel. A kiskunfélegyháziak az évforduló alkalmából egy új Petőfi- szobrot ajándékoztak Fehéregyházának. Ezt avatták július 31-én. A nemzeti érzület elmélyítésén túl természetesen másfajta élmények is értek bennünket. Megcsodálhattuk Erdély csodálatos panorámáját, természeti szépségeit, gazdag élővilágát. A legrégebbi magyar botanikai, orvostudományi művet Mélius Juhász Péter debreceni református püspök írta, Herbáriuma 1578-ban jelent meg Kolozsvárott, a sok értékes gyógyfüvet ma is használjuk. Az erdélyi konyha ízeit, különlegességeit nem lehet olyan részletesen leírni, mert a magánházas elhelyezés nagy eltéréseket mutatna. Abban azonban mindenki egy véleményen volt, hogy nagyon finom, bőséges, ízletes ételeket, italokat kóstoltunk és fogyasztottunk, nem hiányzott az erős, csípős, piros paprikás étel. Fűszerek közül tárkony, bazsalikom, borsika, babérlevél és sok zöldség, saláta, gyümölcs, sütemény került az asztalokra. Italok közül a szilva - és az áfonya - és málnapálinka, diólikőrök - s természetesen sör, bor, ásványvíz, gyümölcslevek. Fogyasztottunk a savanykás ízű almalevesből és elmondták a sós ci- orba - a húsgombóc - leves receptjét is. Disznó-, marha- és báránysültek, burgonya- és rizsköreítel, töltött paprika, töltött káposzta egy kicsit másképpen ízesítve, tejföllel. Sokféle sajt, felvágott, tojás volt reggelire és dzsemek - áfonya, málna - gyümölcstea, kávé. Csaknem mindenki megkóstolta a kürtös kalácsot, az édes karamellbevonat és a sütés nyílt tűzön készül az utcai árusoknál. Voltak, akik megkóstolták az igazi nemzeti eledelt, a puliszkát, ami kukoricalisztből készül. Emlékezetes marad a zeteváraljai tábortűznél sütött „mid” „mics” vagdalt, finoman, olajban fűszerezett húsrudacska, olajban sütött hasábburgonyával - mustárral és sörrel. Viccek keringtek arról, hogy egyesek gyakran repetáztak — de mértékkel, mert semmi bajuk sem esett másnap nem volt senki „másnapos”. Nem lehet nem szólni csoportunk vezetőiről, akik nagy szakszerűséggel, pontosan betartották a programot. Végig jó hangulat, nótázás, viccelődés, víg kedély, nevetés hallatszott fel, a néha elfáradt szunyókálókat kizökkentve álmaikból. Talán mi pedagógusok, orvosok ritkábban oldódunk fel, de most sikerült! Szellemiekben gazdagodva, élményekkel és sok-sok ajándékkal tértünk haza a vendég- szerető székelyektől, magyaroktól, haza honunkba, amelyről új ismereteket szerezhettünk ez alkalommal is. Köszönet a Gubola házaspárnak, akik fáradhatatlanul munkálkodtak azért, hogy utunk a legjobban sikerüljön, s ez így volt. S végül a gépkocsi- vezető - Gyula úr - teljesítményét is nagyra értékeljük. Nem mindennapi teljesítmény volt az a vezetői bravúr, ahogyan a hegyi utakon és a nagy forgalmú városokban jelesre vizsgázott. Az erdélyi utazás előtt átfutottam Orbán Balázs „A Székelyföld” című könyvét, amit 1868-ban jelentetett meg Pesten. Erdély megismerésére több időt kell szánnunk. Természeti szépségei, történelme, népének, néprajzának megismeréséhez ez csak az első lépés volt. Lőrinc/ Gézáné Az akkoriban avatott új emlékhelynél Gábor Áron emlékműve Kézdivásárhelyen
