Nógrád Megyei Hírlap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-31–08-01 / 177. szám
1999. július 31., szombat Látóhatár 7. oldal Egy csaknem elfeledett tudós szűkebb pátriánkból - Kétszáz éve született Petényi Salamon János - Alfred Brehm keresztapja volt A magyar madártan nógrádi nagyatyja Van-e a helynek szelleme? Nem tudhatjuk, de ha van, akkor egészen biztos, hogy az ábelfalvi evangélikus lelkészlakba valami jóindulatú démon költözött be pontosan 1700-ban, s ott is maradt vagy kétszáz éven keresztül. A ház néhai lakóinak kiváló szellemi képességeket, a megismerés iránti vágyat és művészi érzéket is bőségesen adott az Úr. Az aprócska, ma már csak szlovákok lakta község Losonctól északra, vagy húsz kilométernyire található. A fekvése gyönyörű, a földje sovány, a lakói szegények, - tehát ugyanolyan, mint a nógrádi települések többsége, legyen is az az országhatár bármelyik oldalán ... Ábelfalván, - korábban Ábel- Lehotának hívták, - két, ma már sajnos csak viszonylag szűk körben ismert, de a maga korában meghatározó tudományos munkásságot kifejtő férfi is megkezdte földi pályafutását. 1700-ban a lelkészlakban született Mikoviny Sámuel, Bél Mátyás tanítványa, később a híres Notitia Hungáriáé térképeinek készítője, mérnök és matematikus. A maga korában Európa legkiválóbb kartográfusa volt; ha korai halála meg nem akadályozza, akkor a világ első topográfiai térképe Magyarországról készülhetett volna! Az már az utódok hanyagsága, hogy térképeinek jelentős része kiadatlan maradt. Majd’ száz évvel később, 1799. július 30-án, - tehát pénteken volt éppen kétszáz éve, - ugyancsak az ábelfalvi lelkészlakban látta meg a napvilágot Petényi Salamon János. Apja, - akárcsak Mikoviny Sámuelé, - a falu lelkipásztora volt. (Nem itt, hanem a szomszédos Parlagos faluban született 1867-ben, de harminc évig élt és alkotott Ábelfalván, a bátyja háztartásában, - és természetesen a lelkészlakban, - Bozsena Slancsikova Timrava szlovák prózaírónő. Első írásai Budapesten, a Ludové No- vonyban jelentek meg, persze anyanyelvén.) Ennyi híres, maradandót alkotó embert ugyan melyik falusi lelkészlak indított útjára? Bizonyára egyik sem. Ha mégis volt ilyen, akkor is legyünk büszkék szűkebb pátriánk e dicsőségére, akkor is, ha ma a határ túloldalára esik. Maradjunk csak abban, hogy az észak-nógrádi Ábelfalván megesett a csoda... Mivel gondolatban bármit megtehetünk, téljünk vissza az időben kereken két évszázadot, Petényi Salamon János születésének idejébe! 1799 nyarán azt jegyezte fel a krónika, hogy rendkívüli aszály pusztított Magyarország középső részein. A Kiskunságban egész marhacsordák vesztek éhen, mert valamennyi ivóvíz még csak akadt volna, de a fű már július közepére úgy kiaszott, hogy a jószág nem talált legelőt. Nóg- rádban, ha pusztított is az aszály, bizonyára nem volt olyan súlyos a helyzet, mint az Alföldön. A hegyek csak vonzanak magukhoz néhány esőfelhőt, az erdők talaja is mindig tartogat annyi vizet, hogy a mély vízmosásokból csörgedező erecskék a nagyobb völgyekben patakokká álljanak össze. Az Ábelfalva közelében szaladó Tiszovnyik-patak vizében akkoriban, a nagyfokú környezetszennyezés előtt még számtalan, csak a hegyi vízfolyásokra jellemző állatfaj megélt; ez a későbbiekben meghatározónak bizonyult abban, hogy Petényi munkássága kiteljesedett és hozzájárult nevének fennmaradásához is, - de ne szaladjunk ennyire előre! Petényi életében még fel sem merült a környezet megóvásának fontossága, bár a természeti környezet gyors pusztulására már a XVIII. század végén felfigyeltek. A mai értelemben vett természetvédelem még csak csírájában sem létezett: egyszerűen nem volt rá szükség, mert a Föld kincsei kia- padhatatlannak, az erdő, a mező, a nádas élőlényei pedig kipusztíthatatlannak tűntek. A XIX. században a tudományos munka tekintélyes részét még a különféle preparátumok gyűjtése jelentette. Á kitömött állatokból összeállított kollekciók a természet iránt nem különösebben érdeklődő ember számára a mai napig is élményt jelentenek. Aki azonban nem csak a felületes szemlélő pillantásával méregette ezeket az élettelen, üvegszemű, toll-, szőr- és pikkelybemutatókat, az akár következtetéseket is levonhatott a látottakból. így, tulajdonképpen a semmiből indult Petényi Salamon János tudományos pályafutása. Apja persze evangélikus lelkésznek szánta, - családi hagyomány volt ez Petényiéknél, - s a losonci, majd besztercebányai alap- és középfokú tanulmányok után be is iratkozott az ágostai hitvallasúak teológiájára: először Pozsonyban tanult, majd Bécsben készült a lelkipásztori munkára. A korabeli Habsburg-birodalomban használt számos nyelv aligha jelentett számára akadályt: a XIX. századi Nógrádban, de valószínűleg korábban is, a vármegyei hivatalnokok és az értelmiség jelentős része négynyelvű volt: magyarul, latinul, németül és szlovákul is tudott a többség. A szint persze attól függött, hogy ki, melyik anyanyelvet vitte magával a szülői házból, hová járt iskolába, milyen nyelvi környezetben dolgozott később ... Petényinél sem okozott ez gondot: a magyar nyelvet a családból hozta, Abelfalvát a XIX. században is nagyrészt szlovákok lakták, a felsőbb iskolákban még latinul oktattak, a német meg, a birodalom hivatalos nyelveként tulajdonképpen összekötő szerepet is betöltött. Bécsben tanulmányai alatt a császári természettudományi múzeumban is sűrűn megfordult, - akárcsak majd’ negyven évvel később Herman Ottó. Petényi azonban nem csak a kiállítótermeket látogatta, hanem megtanulta azt is, hogyan kell madarakat kitömni. A preparátor munkája ugyanis nem olyan egyszerű: a művészetek közül a szobrászat áll a legközelebb hozzá, hiszen az állat lenyúzott bőrét egy, az eredetihez hasonló műtestre kell ráhúzni. Emellett persze jól kell ismerni a vadak, madarak mozgását, jellegzetes testhelyzeteit, szokásait, hogy a természetest megközelítőt alkothasson az ember. (Hányán estek abba a hibába a madár- preparátorok közül, hogy formátlan gombóccá tömték a lenyúzott bőröket!) Petényi a későbbiekben is hasznát vette e tudományának, de talán még nagyobbat a múzeumban szerzett ismeretségének: a bécsi zoológusok mellett megismerkedett Ludwig Brehmmel is, - egyébként a német tudós is evangélikus teológus volt, - akitől több alapvető és fontos német nyelvű madártani munkát kapott, s akivel aztán később évtizedeken keresztül levelezett is. Az idősebb Brehmnek döntő szerepe volt abban, hogy Petényi egy, a kék vércséről szóló tanulmánya 1830-ban a nemzetközi szakirodalomban is megjelenhessen, s ezzel a magyar kuA világhírű Alfred Brehm Petényi keresztfia volt Petényi Salamon János tató szélesebb körben is ismertté váljon. (Kettejük barátsága a családi kapcsolatokig fejlődött: Petényi Salamon János a világhírű Alfred Brehm, a nevével fémjelzett, tizennyolc kötetes, „Az állatok világa” című átfogó sorozat szerzőjének keresztapja volt! A magyar kiadásokban, a madártani és a halakat bemutató részekben többször is találkozhatunk a megjelölt források között Petényi nevének említésével.) A teológiai tanulmányok befejezése után Petényi Salamon János Cinkotán vállalt lelkészi állást: 1826-ban került az akkori községbe. Munkája mellett, - a falusi lelkész az idő tájt ráérő embernek számított, - madártani kutatásokat folytatott, és nagy gyűjteményt állított össze kitömött példányokból. Azért, hogy kizárólag kutatói szenvedélyének élhessen, 1833-ban lemondotta papi hivatásról és az évek során kialakított madártani kollekciójával együtt Pestre költözött. A Magyar Nemzeti Múzeumban talált állást: konzervátorként helyezkedett el a természetrajzi osztályon. Rendezte az intézmény ornitológiái gyűjteményét, minden madárfajról külön feljegyzést készített és kisebb monográfiákat írt életmódjukról. Ezzel megalapozta azokat a nagy madártani munkákat, amelyek évtizedekkel később Chemel István, Herman Ottó, Vertse Albert, Keve András tollából láttak napvilágot. Petényi saját madártani gyűjteményét is felajánlotta a múzeumnak: 173 faj 1360 példányából állt a kollekciója. (Más források szerint elajándékozott ornitológiái gyűjteménye 365 preparált madárból állt, ugyanakkor a múzeum teljes zoológiái kollekciója csak 406 példányos volt. Az, hogy melyik adat a valós, egyeló're nem derült ki a rendelkezésemre álló forrásokból. A szerző.) Petényi munkásságának köszönhetően a történelmi Magyarország területéről a XIX. század közepe táján 298 madárfaj előfordulását sikerült bizonyítani. A további fajok felkutatásához 1845-ben Petényi segítőtársakat keresett, hiszen az ország igen változatos, a dalmát tengerparttól a Kárpátok magashegységi sziklavilágáig, a még lecsapolatlan nagy alföldi mocsárvilágtól a lombos erdők borította dunántúli dombokig terjedő élőhelyeit csak összehangoltan, sok-sok ember munkájával lehetett elvégezni. Ekkor csatlakozott a szervezett madármegfigyelőkhöz a diósgyőri kirurgus, Hermann Károly, (ő még így írta a vezetéknevét!) - Herman Ottó édesapja. A két szenvedélyes terméPetényi márna - E halfaj felfedezője nevét viseli. Köves hegyi patakokban él, egyes vidékeken a pisztránggal együtt fordul elő, de inkább az alacsonyabban fekvő szakaszok lakója. A telet elvermelve, vízbe hullott avarral borított mederrészekben tölti. A kifejlett példányok 20-25 centiméteresek. Növényi törmelékkel, tegzesekkel, rovarlárvákkal, rákokkal, csigákkal táplálkozik. A faj ikrája mérgező. Nógrád mai területén a Börzsöny-hegység tiszta vizű patakjainak rendkívül ritka, természetvédelmi oltalom alatt álló lakója. szetbarát között barátság alakult ki, s Petényi német nyelvű madártani kötetekkel is segítette a két Herman ornitológiái tevékenységét. Abban, hogy Ottó később a tudomány legjelesebb hazai művelője lett, döntő szerepe volt Petényinek, sőt, Herman az ő hagyatékán elindulva kezdte el tanulmányozni a halak világát, s vezette ez el „A magyar halászat könyvének”, az egyik legkiválóbb magyar néprajzi monográfiának a megírásához is. A vizek világát Petényi korában még nem nagyon kutatták, bár a felvilágosodás és a reformkor embere kíváncsian gyűjtögette a tengerekből származó csiga- és kagylóhéjakat, más érdekességeket. Technikai eszközök híján azonban jobbára csak a valamilyen módon a partra került élőlényeket tanulmányozhatták. Petényi halkutató munkássága is elsősorban a kifogott fajok meghatározására terjedt ki; valószínűleg értett a halak konzerválásához is. Ezzel a módszerrel 49 halfajt és három alfajt határozott meg, illetve felfedezte a róla elnevezett mámafajt. (Azokon a vidékeken azonban, ahol előfordul a petényi máma, a lakosság nemcsak ismerte, hanem fogyasztotta is a viszonylag apró termetű pikkelyest: Petényi múlhatatlan érdeme azonban, hogy felfedezte a tudomány számára!) A Brehm magyar nyelvű kiadásának 14., halakról szóló kötetében idézik is Petényi so- . rait a róla elnevezett hal megtalálásáról: „Ezt az ismeretlen mámafajt először 1837-ben a Poprádban fedeztem fel. . . Másodszor ráakadtam 1844ben erdélyi utamon, a Csemában. Harmadszor, 1847-ben ismét a Poprádból hoztam. 1849. február 10-én fogtam legtöbbet a turopol- jei (a nógrádi Túrmező a szülőfalu, Ábelfalva közelében) malomárokban.” A könyv szerint a gyors folyású vizet, zuhogókat kedvelő hal szívesen tanyázott a vízimalmok környékén. Előbbiek mellett Petényi a Magyarországon talált, kövületeik, csontmaradványaik alapján ismert állatok listáját is összeállította. Ezeket a leleteket akkoriban „ásatag”-nak nevezték, ma már inkább a fosszüia (ősmaradvány) szót használja a paleontológia (őslénytan) tudománya. Munkássága elismerésére Petényi Salamon János a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Meg kell említeni úgy is, mint az állatvédelem első magyarországi hirdetőjét. Korában még csak az előszelét érezhette az ember a XIX. század második felében kezdődő, hihetetlen mértékű természetátalakításnak. A mocsarak le- csapolása, az erdők kitermelése, az idős fák gyors fogyása a magyar közélet más kiválóságainak figyelmét is felkeltették, s akadt, aki szót is emelt. Széchenyi István például az idős fák védelmében, nem szó szerint, ezt írta: Gondoljuk meg, hogy ledöntjük-e a százados tölgyet, hiszen utódját mi már nem láthatjuk: nem nő meg annyi év alatt, amennyi egy embernek adatik. Petényi Salamon János ösz- szeállította a hazai gerinces fauna kézikönyvet, de ez korai halála miatt nem jelenhetett meg. 1855. október 5-én Pesten hunyt el. Ha azt mondjuk, hogy a magyar madártan atyja Herman Ottó, akkor bizony azt is kijelenthetjük, hogy a nagyatyja Petényi! Ami a polihisztorságot illeti, a két tudós még ebben is rokonítható, hiszen mindketten rendkívül széles körű munkássággal írták be magukat a magyar tudomány aranykönyvébe. Érdemeiket csak növeli, hogy mindketten önképzéssel lettek a természettudomány nagyjaivá. FARAGÓ ZOLTÁN Jeles évfordulók — 1799. július 30-án, kétszáz évvel ezelőtt született Petényi Salamon János, a magyar tudományos madártan megalapítója, első nemzetközi hírű művelője, számos tudományos munka szerzője. 1899-ben, száz évvel ezelőtt látott napvilágot Budapesten a Tas megyei származású Chernelházi Chernél István „Magyarország madarai - különös tekintettel gazdasági jelentőségükre” című, háromkötetes átfogó munkája, az első magyar nyelvű madártani monográfia. 1974-ben, huszonöt évvel ezelőtt alakult meg a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, (akkor még csak Madártani Egyesület), ami ma már Magyarország egyik legnagyobb taglétszámú, aktív természetvédő és szemlélet- formáló tevékenységet kifejtő civil szervezete. Mögöttük hajtott néhány testőr egy jókora terepjárón. Nem akartak feltűnést kelteni. A testőrök odalent maradtak, az urak - öten voltak - feljöttek a szalonba. Beit mindegyikről tudott valamit, de ezt most ki nem mondta volna semmi kincsért. A nevük sem számított. Volt egy francia, egy orosz, egy német, egy amerikai és egy thaiföldi. Mind komolyak, kettő szemüveges, egyik sem fiatalabb negyvenötnél, de inkább ötven körüliek. „A legjobb gazdasági csapat, amely valaha létezett - emlékezett az előre kapott jellemzésre - sok kis ország örülne, ha ezek neki dolgoznának.”- Foglaljanak helyet, uraim - „Mr. Reggis” udvarias volt. Megvárta, míg leülnek, és folytatta: - Nem szaporítom a szót. Tudják, miért találkoztunk. Önök is tudják, ki vagyok, hiszen a főnökeik beszámoltak a velem folytatott üzleteikről. Őszintén szólva szívesebben tárgyalok önökkel, mint a főnökökkel. Ugyanis leginkább önök ismerik a pénz útját, és önök értékelhetik tisztán a szándékaimat. Nem vagyok maffia vezér, nincsen csapatom, nincsenek „családjaim” és nem áhítozok pátriárkái babérokra. De A1 Capone vagy Toto Riina sorsára sem. Én a háttérben szeretnék maradni és pénzt mozgatni. Önök mindnyájan ugyanilyen emberek, tehát meg fogjuk érteni egymást. Amit javasolok, az nagy üzlet lesz ... Beszélt. A pénzmosás körvonalai bontakoztak ki a megjelentek előtt. Az ötletek zseniálisak voltak. Bert sajnálta, hogy nem maga, hanem a Szervezet erre a célra összehívott és a világtól elzárt specialistái dolgozták ki. De Bert most mint sajátját adta elő.- őrületes összegeket kell majd mozgatni! Önök, a nagy maffiaszervezetek pénzemberei eddig is csináltak ilyesmit, de csak ketten-ketten együtt, vagy legtöbbször egyedül. Most ösz- szehangolhatjuk az akciókat és havonta legalább egymilliárd dollárt mozgatunk meg! Az összeg még őket is meglepte. Tudták, hogy évente legalább 300 milliárdot mosnak ki a világ bankjaiban és más intézményekben. De azt rengetegen csinálják, sokfelé, sokféle módon. Száz és ezer kis és nagy bűnszövetkezet, igazi bankárok. Bert komolyan folytatta:- Ez nem kevés, tudom. Az ötlet három alapon nyugszik: az egyik a fegyverkereskedelem, méghozzá a használt fegyverek kereskedelme. (Folytatjuk)
