Nógrád Megyei Hírlap, 1999. június (10. évfolyam, 125-150. szám)

1999-06-12-13 / 135. szám

- Köszönjünk egy jó nagyot, szia, szia, jó napot! - Devecsery László versvarázsolása Mese arról, amikor még minden mese volt Különösen gazdag kínálattal, színvonalas eseményekkel fo­gadta az idei ünnepi könyvhéten kis vendégeit a salgótar­jáni Balassi Bálint Könyvtár gyermekkönyvtára. A Nemzeti Kulturális Alapnak a hátrányos helyzetű gyermekek olva­sási és könyvtárhasználati kultúrája fejlesztésére szolgáló pályázati pénz tette lehetővé, hogy felléphetett itt a füleki Apropó Kisszínpad, Devecsery László író-költő elbűvölő Varázskendő-játékkal ajándékozhatta meg az óvodásokat, kisiskolásokat, utóbbiaknak versvásárt tarthatott, a felső­sökkel rendhagyó irodalomórán találkozhatott, Eczl Margit és Vitai Ildikó előadóművészek pedig ugyancsak kisiskolá­soknak hozhatta közelebb a napokban a dalt, a költészetet. Devecsery László költő nem ismeretlenül érkezett Szombat­helyről Salgótarjánba, ahol az ünnepi könyvhét meghívottja­ként találkozott ifjú olvasóival a Balassi Bálint Könyvtár gyermekkönyvtárában a múlt hét végén. Ot a legkisebbek is ismerik a többi között a televí­zió népszerű gyermekműsorai­ból, gyermekkönyvei nagy pél­dányszámban fogynak el. A ki­csit nagyobbak pedig tanköny­veit forgatják. Például ő írta a Magyar irodalom tankönyvet és munkafüzetet VII-VIII. osztá­lyosok számára, ugyancsak a nyolcadikosoknak a Fogalma­zás feladatgyűjteményt. Nem csoda az sem - miként az a három salgótarjáni találko­záson, játékos versvásáron is kiderült -, hogy kicsik és na­gyobbak pár percen belül önfe­ledten játszottak együtt a költő­vel, s el is feledték, hogy a tanár úr valójában igen magas szín­vonalú „irodalomóráján” vesz­nek részt.- Köszönjünk egy jó nagyot, szia, szia, jó napot! - kezdte a költő, s a kicsik máris fölcsil­lanó szemmel mentek bele az okosan és könnyedén irányított játékba, s közben annyi min­dent megtudhattak egy röpke óra alatt az őket körülvevő vi­lágról, amit e nélkül talán hó­napokig, évekig sem. A régi népszokásokról, vasi mesékről pedig lehet, hogy soha nem is hallottak volna. Devecsery László nem vélet­lenül ért ennyire a gyermekek nyelvén. Szombathelyen, a Szent-Györgyi Albert Középis­kolában tanít drámapedagógiát és magyart. Ezen kívül a Szombathelyen működő Nefe­lejcs Gyermekszínház vezetője. Ez azonban még „mind semmi”, ő elsősorban költő, aki vallja, a gyorsan múló irodalmi divatok mit sem számítanak, az igazi vers változatlanul az, ami az emberről és az emberért szól, vagyis az élet része. Ki­csiké és nagyoké egyaránt. Aki a verset szereti, az életet sze­reti. S az életet gyermekkorban szeretjük a legjobban, mert ak­kor még nem tudunk róla, csak éljük. így élték meg Devecsery László versvarázsolását a sal­gótarjáni gyerekek is, aki mesét mondott arról is, amikor még minden mese volt, vagyis gyermekkoráról. Az 1949-ben Vasszilvágyon született költő műveinek (ön­álló kötetek, antológiák, tan­könyvek stb.) száma már meg­haladja az ötvenet. A tavaly tíz­ezer példányban megjelent „Mesélő irodalmi kislexikon” mind egy szálig elfogyott. Idén napvilágot lát ennek bővített kiadása. Ugyancsak idén jelenik meg a „Ketten egy szoknyában” című, dramatizált meséket, el­beszéléseket és eredeti mesejá­tékokat tartalmazó kötet. Ez egy sorozat része, a „Hárman egy szoknyában” már tavaly megjelent. Szintén idén kerül a boltokba az „Ötlettár”, ami lé­nyegében a „Szalmaország csodái” folytatása, továbbá az „Elemezzünk együtt” nyelv- művelési könyv, az összes gyermekverseket és meséket tartalmazó „Mesetár” és a „Versváros”. Felnőtteknek szóló verseit tartalmazza a „Napóraidő”, ami ugyancsak ebben az évben, Tarján Tamás előszavával lát napvilágot. A cím alatt három évszám olvasható, 1949, a születés dá­tuma, 1961, Devecsery László első nyomtatott versének meg­jelenési ideje és 1999, amikor is a költő ötvenéves. (bte) Film jegyzet: Kísértethajó Legutoljára pontban tíz évvel ezelőtt, 1989-ben volt példa arra, hogy a Holly­woodé filmkészítők a ten­gerre vagy a tenger alá küldtek egy maroknyi em­bert, hogy aztán a sós víz baljós habjai közt védtele­nül hánykolódó főszerep­lőkre szabadítsanak va­lami förtelmes szörnyete­get. Akkoriban forgalmi dugó volt az óceánban: aprította a népeket a „Mélytengeri ször­nyeteg” és a „Leviathan” vér­szomjas fenevada, velük el­lentétben azonban a maxima­lista rendező, James Cameron nem ellenséges, hanem barát­ságos idegenekkel ismertette össze a „Mélység titka” le­génységét. Eltelt tíz év és a tengerek­ről eltűntek a szörnyek. Csu­pán Kevin Costner vitorlázott egykedvűen a hullámokon vagy Sandra Bullock kapcsolt megint magasabb sebességre vagy éppen - ismét Cameron révén - a Titanic süllyedt a hullámsírba. Most azonban újra tajték- zani kezd a víz, hiszen a „Kí­sértethajó” című víziakcióban egy titokzatos és elpusztítha- tatlannak tűnő szömyedvény feni a fogát a mit sem sejtő emberekre. A mai, modem kalózok ál­talában csak abban különböz­nek néhány évszázaddal ko­rábbi elődeiktől, hogy nem karddal, hanem géppisztollyal rohamozzák meg az áldozatul kiszemelt hajót. Vérszomjas­ságuk, keménységük és pénz­éhségük a régi. Történik, hogy néhány, ál- lig felfegyverzett, modern ka­lóz megtámad egy luxusten­gerjárót. Mindannyian bátor, félelmet nem ismerő embe­rek, olyanok, akik biztosak abban, hogy mindig más húzza a rövidebbet. Ezek az elszánt fickók azonban egy pillanatra megtorpannak, ahogy az óceánjáróra teszik a lábukat: a fedélzeten ugyanis egy fiatal nőn és a hajó kapi­tányán kívül egy teremtett lelket sem találnak. Nincs sok idő azonban a miérteken és a hogyanokon gondolkodni, ugyanis nemsokára egy olyan rettenettel kell szembenéz­niük, amely már önmagában, puszta megjelenésében is vá­laszt ad a kérdésekre. Meg­kezdődik a menekülés, a ma­roknyi csapat tagjai kétségbe­esett bújócskába kezdenek a hajón, hogy sikerüljön leszá­molniuk a rájuk vadászó ten­geri szörnyeteggel... A néhány héten belül még újabb filmmel - „A múmiá­val” - jelentkező rendező, Stephen Sommers horrorjában Treat Williams (Hair), Famke Janssen (Goldeneye ­„Aranyszem”) és Wes Studi („Az utolsó mohikán”) menti a bőrét. Á „Kísértethajó” jú­nius 10-étől a salgótarjáni Apolló moziban látható. Szilágyi Gábor Karácsony Attila „Gyertyafény-fantáziája” Salgótarjánban Elveszett az őszinte világnézet Az elmúlt hét végén egy na­gyobbacska társaság fogta magát és átült a XIX. szá­zadba. Nagy családok tíz-ti- zenkét éves gyerekei az utazás résztvevőiként éppúgy különös nagy , érzelmekkel, élmény- szuggesztiókkal élték át a két­napos programot, mint a het­ven éy körüli sokat próbált nagypapák, nagymamák ... A Mikszáth Kálmán Társa­ság nógrádi és pesti tagjait utaztatta el erre a különös meetingre, a szervezet anyagi javakkal meglehetősen jól sá­fárkodó vezetősége. (Pardon: még Erdélyből is ott volt né­hány kedves tudós vendég.) Nagyjából egészében a régi Petőfi Irodalmi Múzeum szak­emberelitje szervezte a varázs­latot Budapesten: mielőtt a 2000-es esztendőket kezde­nénk taposni jövőre, üljünk be még egyszer a millenniumi év­tizedek különös világába Mik­száth társaságában! Üljünk le a régi Erzsébet Királyné Szálló, - a mai Erzsébet Szál­loda - kávézójában egy finom habos kávéra, s ha ott kiné­zünk az ablakon a Kecskeméti utcában lássuk azt a képet, amit 1873 körül a nászútjára ide érkező Mikszáth is látha­tott a szépséges mohorai Ma- uks Ilonkával az oldalán. A szálloda mai vezetősége „te­rülj, terülj asztalkám” jelszó­val pompás reggelit, gazdag süteményválasztékot is tett oda a habos kávé mellé a Mik­Mikszáth­időutazás száth-időutazás résztvevőinek, de azt már csak igen hosszú faggatózás után tudták meg a nógrádi kíváncsiskodók, hogy egy ezredvégi szállodai hely itt bizony nem olcsó, s leginkább német márkában kell rendezni a számlákat. Nem baj! A társaság tagjai képzelet­ben inkább már Dobos sza­kács- és vendéglős úr szatócs­boltját látják, ahol talán Pest- Buda legelsőbb mutatós rek­lámkirakata kínálta a millen­niumi dobostortát is, a jóféle pipadohányt is a Múzeumkert mögé jó tíz évvel a nászút után letelepedő Mikszáth-család- nak. Természetesen elment a Társaság az író háza elé is a mai Mikszáth térre, és ki-ki vérmérséklete szerint a cse- pergős esőben is szívesen an- dalgott el a régi idők megidé­zett moziján: itt jön Mik- száthot borotválni a szomszéd házból a borbély, Ilonka néni most vitázik a megrendelt „fő­zelékek”, zöldségek minősé­gén a boltossal. Már-már úgy tűnik, hogy a millenniumi könnyes moziban a pesti lakos mintha lassan európai módra polgár lenne, szépen, kulturáltan lakik, pi­pázik, mulat. . . Aztán a régi országgyűlés Sándor utcai üléstermében rakta tele a kép­zelet a karzatokat tapsoló vagy gúnyosan kacagó höl­gyekkel, urakkal, s láttuk az akkori parlament legfiatalabb jegyzőjét küldöncként loholni földig érő régi atillában a Sándor utcából a friss határo­zattal a Felsőházba sietni, amely a Nemzeti Múzeum dísz­termében ülésezik. Később ott állt az időutazó társaság a mai parlamentünk lenyűgöző kupolatermében is, az élelmesebbek szivarral kí­nálták volna magukat a tár­salgó szivartartóinál, s a gye­rekek nem győztek betelni régi királyok sosem látott gyö­nyörűképeivel. Végül oda ért a társaság a Kerepesi úti temető sírkertjébe Mikszáth sírjához is: a pásztói középiskolások meghitt hangu­latú, szép műsorral emlékez­tek, szerényen bölcs tanáraik pedig okos emberi szavakkal kapcsolták össze a múlt, s a je­len kultúrájának kérdéseit. . . Irodalom? Kultúra? Mű­veltség? Meghitt szórakozás? Zene? Könyvolvasás? Túl az iskolás koron 1999 Magyaror­szágán? Ugyan! Lassan ott tartunk, hogy nem hatvanat, de hatmillió embert kéne efféle érzelmes hétvégi időutazá­sokra, haboskávékra invitálni, hogy valamiféle szuggesztió- val, élménnyel elmozduljon a szürke világ, elmozduljon ve­szélyes holtpontjáról, a mai sivár, öröm nélküli taposóma­lom életünk... s- n A kedvencek „alkalmi” ruháját öltötte fel a közönség Ausztráliában Csillagok és nézők háborúja Elhagyta az „ERŐ”, de legalábbis a szerencse a „Csillagok háborújá”-nak legújabb részét bemutató ausztrál mozikat: a premi­ereken négy botrányos mű­szaki hiba fordult elő. Sydney egyik peremkerületé­ben a közönség - miután öt órán át állt sorba - az éjféli vetítésért, csak pár percet láthatott zavarta­lanul a film elejéből, mert elrom­lott a vetítőgép. A hiba azután pár perccel a film vége előtt is „elő­jött”. A kétszeri „filmszakadás” teljesen tönkretette a mű élveze­tét - panaszkodtak a nézők, akik amúgy lelkesedésükben igazi „alkalmi” ruhában mentek mo­ziba: filmbeli kedvenceik ruháza­tát öltötték magukra.- Most egy kicsit erőt vett raj­tam a szorongás. Ezen a cik­luson fél évig dolgoztam, s mivel millió más festészeti témával is foglalkozhattam volna ez idő alatt, nem tu­dom, a helyes utat választot­tam-e - mondta Karácsony Attila néhány nappal azután, hogy a salgótarjáni Népjóléti Képzési Központban meg­nyílt „Gyertyafény-fantázia” című önálló tárlata. A festő­művész olajfestményeinek e ciklusát Pál József, a Palóc­föld főszerkesztője mutatta be a nagy létszámú közönség­nek.- A festészet arculata ugyan mindig változik - mondja a ki­állító -, maga a megfogalma- zási módom azonban nem hi­szem, hogy sok tekintetben el fog térni attól az úttól, amit vá­lasztottam. Gondolok itt a rea­lizmusra, az emberközpontú­ságra, tulajdonképpen az ábrá­zolási mechanizmusok szerete- tére.-A tizenhetedik századi la­tin festészethez engem nagyon szoros érzelmi szálak fűznek. Amikor a festészet olyan forra­dalmat élt - mondjuk Caravag­gio idején amire az akkori kortársak, történetírók sokszor azt mondták, túl realista, ez a kor engem nagyon erősen fog­lalkoztat; az az úgynevezett plebejusi nézet. Éppen Cara­vaggio egyik festményén -a „Szent Péter keresztre feszí­tése” címűn - látható, hogy az egyik figura lábfeje sáros. Ilyen momentum pedig addig szinte teljesen elképzelhetetlen volt. Én úgy érzem, ennek a látás­módnak, illetve örökségnek ma is részesévé válhatunk - vallja Karácsony Attila.- Persze, hiába próbálkozná­nak a mai festők úgy ábrázolni, mint négyszáz évvel ezelőtt, azt hiszem nem sikerülne nekik. Nem a technikák ismeretlenek számunkra, inkább az akkor még meglévő őszinte világné­zet elvesztése miatt. Ma tulaj­donképpen túl sok az informá­ció, semmi nem ösztönzi olyan igyekezetre a festőket, hogy a világból valamit meg kellene mutatniuk, hiszen ma már min­dent láthatunk, minden hozzá­férhető.- Én nem azért festek meg egy karosszékben ücsörgő öregembert, mert azt hinném, hogy ez az én személyes tanú­ságtételem lenne - nyilván mindenki látott már karosszék­Az alkotó FOTÓ: M. Cs. ben üldögélő öregurat -, hanem mert az én gondolatvilágomban ez sokkal kevésbé anakronisz­tikus, mint az információs szféra.-Hamvas Béla mondja egy helyütt: „Nemcsak az ember nézi a képet, hanem a kép is az embert. ” Az akkori festők ezt a feladatot még nem tudták ol­dani, - teszi hozzá - mert mind a valóságot látták és kíméletle­nül meg is jelenítették azt, hi­szen mind technikailag, mind emberi és művészi mivoltukban fölkészültek voltak erre.- Ennek a szellemi tradíció­nak a terhét, - amit a festőmű­vészet évszázadokon keresztül hordozott, a kortárs festők java része, szabadságra hivatkozva, levetette.- Ha egy alkotó némi jártas­ságra szert tesz a festészetben, akkor az élményekre kell ha­gyatkoznia, természetes azon­ban, hogy egy adott kép precí­zebb fogalmazása esetén ma már fotó után is lehet festeni.-Úgy érzem világunk ma sokkal inkább emlékeztet az „Elveszett paradicsom”-ra, de sokkal inkább a Sarkadi Imre­iéért, mint Milton monumentá­lis művére - zárta gondolatait Karácsony Attila. Tény azonban, hogy számára sem kizárólag a képi inger lehet motiváló erő, hanem - ahogy ő fogalmaz -, olyan élmények is betölthetik ezt a szerepet, ame­lyekről lényegesen nehezebb számot adni. Lehet ez egy dal­lam, vagy egy tekintet a bu­szon ... Az szinte biztosra ve­hető, hogy a „Gyertyafény-fan­tázia” fényviszonyai és a ciklus ecsetkezelési módja az elkö­vetkezendőkben „csupán” fej­lődni fog, hiszen olyan művész­ről van szó, aki becsületes uta­kon jár, s ha valamit elkezd, végigcsinálja. Az azonban még a bizonytalan jövőtől függ, hogy témaválasztása a bibliai, mitológiai, avagy a „hétközna­pibb” prózai világ ábrázolása felé veszi-e az irányt? A festő úgy érzi nem kell „túldramatizálni” egyik művé­szeti ágat sem, azt a gondolatot azonban ő is hiszi, amely sze­rint legtöbbször valóban ott és akkor születik mű, ahol és ami­kor jelen van a veszteség fáj­dalmának egy bizonyos módfe­lett nehezen definiálható for­mája. (dná) Devecsery László, amint éppen „varázsol” fotó: gyurián tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom