Nógrád Megyei Hírlap, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-06-07 / 55. szám

A NOGRAD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 1999. MÁRCIUS 6-7. | Kányádi Sándor: Vannak emberek, akik hazát rajzolnak körénk - Költővendég Erdélyből „Valaki jár a fák hegyén” - Egy est emléke- Az igazság ritka madár, de nem költözőmadár. Életem során olyan emberek társaságában lehettem, mint a csíkzsögödi festő, Nagy Imre, vagy Tamási Áron, Kós Károly, Illyés Gyula, Márton Áron püspök, akik - kicsit röstellem is - magukkal egyként kezeltek, s akik ma hazát rajzolnak körém - mondta a hetvenéves Kányádi Sándor, aki nógrádi „végvárakat” láto­gatva Balassagyarmat és Salgótarján vendége volt a héten. Filmjegyzet: Csenő manók Valószínű, hogy Mary Norton forgatókönyvíró és Peter He­witt filmrendező kezére nem sokszor csaptak rá a szüleik gyermekkorukban, amikor a szupermarketben gyanús mo­sollyal az arcukon nyúlkál- gattak a Mars-sal és M&M- mel teletömött polcok felé. Pedig a papák és a mamák igazán odafigyelnek egy ki­csikét, akkor csemetéjük fel­cseperedvén a mozikamerák közelébe settenkedve nem törte volna a fejét a lopás gondolatával. Na, rendben, nincsen itt szó valami, mástól és más filmből elcsent alapötletről, de még csak egy szolid kis krimiről sem: fent nevezett forgató­könyvíró hölgy és filmren­dező úr egy jóval nyugodtabb - bár nem kevésbé izgalmas - kis történettel rukkolnak elő a gyerekek és a gyerekfilmeket kedvelő idősebbek kedvéért. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy házikó, amelyben egy idős öreg nénin kívül má­sok számára teljesen láthatat­lanul éldegélt még egy ap­rócska manófamília is. A néni halála után a ház a jog szerinti örökösökre, a Lender családra szállna, de az ügyben közbe­lép egy számító és velejéig gonosz, nagydarab ügyvéd, bizonyos Ocious T. Potter (John Goodman - A Flints­tone család, A nagy Le- bowski), aki a saját, nagyra­vágyó tervei megvalósítása miatt a kezébe akarja kaparin­tani a házat. Lenderék fia, Pete (Bradley Pierre) azon­ban véletlenül összeakad a házból minden apró dolgot el­elcsenő manócsaláddal. A két família közötti mé­retbeli különbségek nem so­káig jelentenek problémát a számukra, hiszen a normális magasságú és a mini ember­kék szövetkeznek, hogy Pot­ter félreállításával visszaka­parintsák mindannyiuk jogos tulajdonát. A remek, látványos trük­köket felvonultató történetben március 4-től „csennek a ma­nók” a balassagyarmati Ma­dách moziban. Szilágyi Gábor Bregenzi „művésztavasz” Ki mást, ki méltóbbat hívhatott volna vendégségbe a salgótar­jáni „Irodalmi kávéház” közös­sége, mint az idén májusban hetvenedik születésnapját ün­neplő Kossuth-, és Herder-díjas erdélyi költőt, Kányádi Sán­dort. Azt az embert, aki - ver­séből idézve- „csókaként vi­gyázza az elhagyott öreg tor­nyot, mert ugyan társai szana­szét, zsíros barázdákra repül­tek, ám ő nem hagyhatja azt csiricsáré népre. ”-Ritka alkalom az, mikor táncra perdülnek a könyvtárban - mondta Fehér Miklós, a Ba­lassi Bálint Könyvtár igazga­tója, miután remekbe szabott széki táncokat adott elő a Gyebnár László vezette Viganó gyermektáncegyüttes. Ám két­ségtelenül az is ritka esemény, hogy ilyen nagy formátumú költőt láthat vendégül Salgótar­ján, s legfiatalabb kulturális in­tézménye, az „Irodalmi kávé­ház”. Gréczi-Zsoldos Enikő' ta­nárnő, az kávéház háziasszonya ekképpen fogadta Kányádi Sándort: „A székelyt köszöntőm magyar szeretettel, a költőt kö­szöntőm nagy tisztelettel. A XXL század nem csupán a mí­toszok nagy kísértése lesz, a nagy plágium ? Mit jelent ma­gyarságunk, nemzettudatunk az évezred küszöbén? Talán meg­szívlelendő az erdélyi emberek évszázados tanítása, mely azt mondja az elérendő dolgokról: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által... vagyis emberségünkkel, ami Kányádi költészetében egyet je­lent azzal, hogy a nyelv által. A kávéház háziasszonya a Madách Imre Gimnázium ma- turánsainak műsorát konferálta fel, akik szalagavatójukra a ko­szorús költő műveiből készítet­tek összeállítást. A „Valaki jár a fák hegyén” Kányádi-kötet címét viselő műsor egyik érde­kessége volt, hogy Éger László, és Ráduly Csaba rockoperát idéző feldolgozásban adta visz- sza a népi líra gyökereiből épít­kező verset (amelyet mint ké­sőbb kiderült, egy egészen más felfogásban a Kaláka együttes is feldolgozott). „Ifjú szívekben élek” idézte József Attilát Kányádi, megkö­szönve a Madách gimnázium végzőseinek versmondásban, énekben egyaránt igényes pro­dukcióját. A remény és félelem, a nyelv megtartó erejének köl­tője öt évtizede jár író-olvasó találkozókra. Állítása szerint, az intellektuális együttlétnek e formáját a meseirodalomban oly nagy földije, Benedek Elek apó találta ki, s ez hazájában, a mai Románia területén a temp­lom és a színház mellett az egyetlen lehetősége volt a gon­dolatok cseréjének. Kányádi jó ismerője a ma­gyarság történelmének, sámán­jaink (táltosaink) természetben, és társadalomban megtartó tu­dásának. Ahogy az előbbiek gyógyító füvekkel, úgy ő a nyelv minden apró rezdülésé­vel, a kimondott szó erejével, „ráolvasással” gyógyít. Mi a nemzet célja? Mi a ma­gyarság küldetése? - tette fel a kérdést. Majd válaszként a nyelvet, a „másként gondol­kodó papok” (protestáns néze­tei számtalan kedves történet­ben kerültek elő) által írt halotti beszédet említette, s azt a vá­„mú szívekben élek” laszt adja, hogy míg világ a vi­lág, isten nagyobb dicsőségére megtartsuk a magyar nyelvet. Kányádi nem csupán múltba néző ember. Számára az, hogy az Internet világhálóján magyar nyelvünk is rajta legyen, éppoly fontos, mint az, hogy annak idején eleinkben volt elég szer­vezőkészség, hogy európai ál­lamot alakítsanak ki, s, hogy a vérszövetség mellé fölvegyék a kereszténységet. És volt ben­nük annyi szeretet, hogy befo­gadják Krisztus szeretetét. Szü­lőfalujában, a Hargita egyik kis településén, Nagygalambfalván már 432 éve működik iskola. Amikor Palócföldön a török volt az úr, akkor Erdélyben magyar iskolák működtek. Er- délyországban a II. vatikáni zsinat is csak szentesítette a templomokban a magyar nyelvű misét, előtte is magyarul hirdették a papok isten igéjét. Ebből a kultúrából, s a szá­szokkal, zsidókkal, oláhokkal, cigányokkal való együttélésből meríti költészetét Kányádi. Egyszer Illyés Gyulának mondta: ha majd meghal, azt szeretné, hogy temetésén min­den népnek, amelyből fordított egy-egy dalát elénekelnék a sír­jánál. Kányádi az idei könyv- fesztiválra fordításkötettel jele­nik meg. Azoktól a népektől hoz valamit irodalmunkba, amelyek a szomszédaink. Vallja, minden fordító elődje alkalmasabbá tette a magyar nyelvet más népek, más kultú­rák, más értékek befogadására. Kötetével, a „Csipkebokor az alkonyatbarí’-nal az egyik leg­nagyobb vállalkozáshoz járul hozzá: a nagy magyar fordítás­birodalomhoz akar csatolni te­rületeket a költő, akit látoga­tása, s közelgő születésnapja alkalmából Fehér Miklós nóg­rádi szerzők műveivel, levél­tári, múzeumi kiadványokkal, a Palócföld és a Balassi asztaltár­saság köré csoportosuló művé­szek alkotásaival, s Bagi And­rás ezen alkalomra faragott, Hollókőt ábrázoló reliefjével ajándékozott meg. Számunkra meg a költő jelenléte hatott fel­becsülhetetlen ajándékként. Tarnóczi László Tegnap nyílt meg és május 17-ig tart a 13. bregenzi tavasz. A fesztivál műsorain kiváló balett­együttesek és zenekarok szere­pelnek a világ minden részéből. A nyitányon volt az ausztriai bemutatója Prokofjev Rómeó és Júliá-jának a monte-carlói balett előadásában. A táncjáték modem változata 1996-ban készült Jean- Christophe Maillot koreográfiá­jában. Március 26-án és 27-én lesz Prokofjev Hamupipőkéjének bemutatója a lyoni operaház ba­lettegyüttesének előadásában. Az előadás a fiatal Maguy Marint dicséri. Itt kezdi ’99-es európai körútját a Bale da Cidade de Sao Paulo brazil balett április 23-án és 24-én. Április 25-én a londoni szimfonikus zenekar (LSO) Haydn 21. és Bruckner 9. szim­fóniáját adja elő, Michael Til­son Thomas vezényletével. A május 17-i zárókoncerten Beet­hoven II. szimfóniája és Haydn „Üstdobpergés” miséje csendül fel a Camerata Bregenztől. Színházi esték „Dióhéjban semmi” Feleségének (Csala . Zsuzsa) kérdésére, nogy mit történik itt -azaz mit jelent a hotelszobák kö­zötti esztelen összevissza ro­hangálás - a kérdezett minisz­terhelyettes (Harsányi Gá­bor) szófián választ ad: csak nyelvét járatja szájában, ki-ki- dudon'tva az arcán, míg végül-még a vígjátéki szabályok sze­rint is - hiteltelen dolgok történ­nek a pár- és szobacserék során. A Vidám Színpad rangos sze­reposztásban mutatta be Salgó­tarjánban is Conney bohózatát. A „hetes fogatból” Straub De­zső tudott leginkább, Harsányi a legkevésbé megszabadulni a túlzásoktól, a rájátszástól, (cső) Csala Zsuzsa és Straub Dezső FOTÓ: P.TÓTH LÁSZLÓ kiböki: - Dióhéjban ennyi. Azaz semmi. Nos, Ray Cooney — aki egyébként más darabjai révén nem véletlenül oly felkapott szerző a humor színpadán - „Itt a nejem, hova tegyem?” című bohózata tényleg ennyi, azaz szóra sem nagyon érdemes. A szaftos kiszólásokon, a kétér­telműnek nem nevezhető félre­érthetetlen mozdulatokon kívül -ami persze lehet vicces, ízlés dolga, hogy ki min szeret ne­vetni - ugyanis nem sok szelle­messég szorult ebbe a darabba. Mintha mindenki hibbant volna egy kicsit, olyannyira, hogy Harsányi Gábor Lelkésznő, akinek a kerámiáiban is ott él a hit, a Szentírás üzenete Keresi a teremtés harmóniáját Föld, tűz, víz, szél, alázat, erő, szépség motívumai azok ame­lyek kerámiába álmodva megérintik a látogatót Aklan Éva és férje Aklan Béla Sándor közös kiállításán a sziráki kastélyga­lériában. Mondhatni, röpke látogatóba tértek haza ismét nóg­rádi tájra, hiszen 1988 és 1996 között evangélikus lelkészek­ként Sámsonházán és környékén (Bátonyterenye, Pásztó, Job­bágyi) szolgáltak, s még csak harmadik éve, hogy Egerben él­nek és vezetik az ottani gyülekezetét. Aklan Éva és Aklan Béla Sándor (jobbra) fotó: gy. t. Aklan Éva lelkész keramikusnak vallja magát, határozottan elhá­rítva a „művész” jelzőt, mivel Is­ten szolgálatának tekinti a kerá­miák megalkotását is. Néhány éve e sorok írója már megcsodálhatta Aklan Éva mun­káit a sámsonházi lelkészlakban. Visszaköszönnek a formák, szí­nek és fények. A kastélygalériá­ban most felvonultatott anyag - ha lehet ezt mondani - még gaz­dagabb, kiérleltebb.- A szegedi Tömörkény István Gimnázium kerámia szakán érettségiztem- mondja a kezde­tekről Aklan Éva. - Az életem innen új fordulatot vett: az evan­gélikus teológiai akadémiára ke­rültem, ahol 1988-ban diplomáz­tam, majd kerültem a férjemmel lelkészi szolgálatra Sámsonhá- zára. Itt születtek gyermekeink a 9 éves Barnabás és a 6 éves Zsófi. Tulajdonképpen ekkor, az aprók nevelése, a viszonylagos bezárt­ság idején fordultam „mestersé­gem” felé, keresve valami új ér­téket az életemben. 1990 óta fog­lalkozom kerámiával, először csak kedvtelésből, majd egyre komolyabban.-Férjétől tudom, hogy nehéz küzdelem volt.- Nem hittem benne, hogy amit egykor megtanultam a ke­rámiáról, alkalmazni is tudom a gyakorlatban, összeegyeztetve lelkészi hivatásommal, bensőm­ből fakadóan a Szentírás üzene­tével. De nemcsak „ébredező” keramikusként, hanem evangéli­kus lelkészként is egyik jellem­vonásom a kétkedés. Mondhatni nem könnyen hívő ember va­gyok: a hit nem állandó valami, változások, küzdelmek, harcok, kétkedések során alakul ki ben­nünk. Szokták mondani a „hitet megharcoltam”, én is azt vallom: az ilyen hit az örök, igaz kegye­lem.- Ha jól tudom immár másod­szor állít ki Szirákon.- Egy csoportos angliai bemu­tatkozás után 1993-ban volt az első kiállításom Békéscsabán, majd a következő években Szent­endrén, Salgótaijánban, Szirá­kon, Orosházán, Miskolcon és Egerben. Szirákra boldogan jöt­tünk, s örömünk csak növekedett, amikor láttuk nem felejtettek a régi nógrádi barátok, eljöttek má­sodik kiállításunkra is.- Nem véletlen a többes szám, hiszen a férj, lelkésztárs, Aklan Béla Sándor néhány munkája már a kiállítást gazdagítja, sőt menedzserként is segíti felesége kibontakozását.-Feleségem biztatására fog­tam munkába, akarva akaratlan lettem szerény alkotótársa, hiszen részese, szemlélője vagyok min­den darabja megszületésének. Lelkészként talán mondhatom, s el is hiszik nekem: az intuíció és az imádság ihleti munkámat.- Izgalmas dolog lehet, amikor egy lelkész az alkotás útjára tér. Vajon így érzi Aklan Éva is?- Használati tárgyaimmal, plasztikáimmal a teremtés, a te- remtettség harmóniáját keres­tem, s keresem ma is. Két egy­forma tárgyat nem készítek, ön­tőformával nem dolgozom. Megnyitójában a férjem mondta: békét és harmóniát próbáltunk hozni e sziráki falak közé, s ha a szemlélő lelkében is valami hasonló születik csak néhány percre is, akkor már megérte. Egyre ridegebbé váló, értékeit vesztő világunkban minden apró tárgy is lehet fon­tos, amely emberi melegséget sugároz. Á kerámia alkalmazott művészet. Más célok szolgála­tára, az anyag törvényszerűsége­inek, a tűz szeszélyeinek alá­vetve született. Éppen ezért az ember sohasem valósíthatja meg teljes egészében az elképzelé­seit: a Teremtő is „hozzáadja” még a magáét. Éppen ezért hal­latlanul izgalmas, néha kegyet­lenül kemény, nagy technikai tudást igénylő munka ez - me­séli Aklan Éva. - Az agyag él. Alakíthatósága, változékony­sága újra és újra elkápráztat. Nem lehet neki ellenállni. Nem véletlen, hogy a teremtésről szóló ősi példázat szerint az Úr­isten a föld porából formálta az embert. Ide kívánkozik a két hónapig látható sziráki kiállítás záró, utolsó darabja, egy falitál, amely a „Bárány késsel” címet viseli Aklan Éva lelkész munkája. Búcsúzóul finom figyelmez­tetés, hirdeti a húsvéti készülő­dés, a nagyböjt idejének keresz­tényi üzenetét: Isten báránya, ki hordozza és elveszi a világ bűneit irgalmazz nekünk! Szabó Gy. Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom