Nógrád Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-17-18 / 244. szám
6. oldal Mozaik 1998. október 17., szombat Eötvös Gábor : Van mááásik! Maestro, musik, cak-cak! - Cirkuszművészet felsőfokon Elő legenda a porondon Már napokkal ezelőtt lázban égtek kicsik és nagyok Bátonyte- renyén: akkor kezdték el ugyanis kitenni a plakátokat, amelyek arról értesítették az embereket: a városba érkezik a világhírű Eötvös-cirkusz. S hogy mennyire jó megfigyelők a gyerekek, mi sem bizonyítja jobban, hogy rögtön azt kérdezgették: itt lesz a „van mááásik?” bohóc is? Ott volt. A nagy nevettető, akinek tréfáin több generáció is felnőtt, akit a világ öt kontinensén mindenhol ismernek. Akit a lausanne-i fellépése idején Charlie Chaplin szalmavirágcsokorral köszöntött, aki a közönség elismerése és szere- tete mellett számos hazai kitüntetést is magáénak tudhat. A Jászai Mari-díj, az érdemes művészi elismerés mellett Göncz Árpádtól átvehette a Magyar Köztársaság Csillagrendjét is Eötvös Gábor zenebohóc, aki 77 évével mit sem törődve még ma is minden előadáson elvarázsolja a publikumot.- Hogyan lettem zenebohóc? - kérdez vissza Eötvös Gábor. - Ez az egész még gyermekkoromban kezdődött: 13—14 éves lehettem, apám társulatában volt akkor egy bohóccsoport. Nagyon tetszett a nevettetés, a bohózat, kedvet kaptam hozzá, szerettem volna a csoporthoz csatlakozni. Apám azonban nem engedte: azt mondogatta, fiatal vagy még, a nevettetés pedig komoly dolog! Eltelt egy év, és akkor jött el az én időm: a csoportban kevesebben voltak, így hát én is kaptam egy szerepet. Egy huszadrangú „inasi” szerepet ugyan, de én ezzel is nagyon boldog voltam. Volt még mellette levegő- és ugró- akrobata-számom is, de nekem az volt minden álmom, hogy bohóc legyek. Most már, ennyi év után elmondhatom, hogy ez a vágyam sikerült: adott az Isten ehhez a műfajhoz adottságot is. Mert, tudja, ezt nem lehet megtanulni, kell hozzá egyfajta egyéniség, belső adottság.-Hogyan állítja össze a különböző számokat?-1940 óta vagyunk a feleségemmel boldog házasok, azóta együtt állítjuk össze a produkciót. Próbák hosszú során át gyakoroljuk, mire a közönség elé kerülhet, és még akkor is folyamatosan változtatunk rajta. Beöltözve- Ilyen hosszú idő alatt bizonyára történtek olyan események, amelyek különösen emlékezetessé váltak.- Kettőt ragadnék ki a sok-sok emlék közül: az egyik Angliában történt, egy nemzetközi műsorra küldött ki a cirkuszvállalat. Nem tudtam arról, hogy jelen lesz a királynő húga, aki a számom után értem küldött. Angolul ugyan nem tudtam, de tolmács útján beszélgettünk. Amikor beléptem a terembe, kezet csókoltam Margaret hercegnőnek, amiért később korholást kaptam a tolmácstól: ugyanis a királyi etikett szerint nem szabad kézcsókkal üdvözölni a királyi család hölgytagjait. De azért kivágtam magam, mondván: úgy gondoltam, hogy a királynő húgának ez kijár! Másik felejthetetlen élményem Svájchoz kötődik: ott találkoztam Charlie Chaplinnel, a nevettetés koronázatlan királyával, akire fiatal korom óta felnéztem. Szalmavirágcsokorral üdvözölt, és azt mondta: -Nagyon tetszel nekem, mert önmagadat adod! Ma is úgy érzem, ez az egyik legnagyobb elismerés, amit kaphattam.-Ha nem titok, hogyan alakult ki a híressé vált „van másik" szám?- Ha hiszi, ha nem, véletlenül. Jugoszláviában turnéztunk akkor, amikor az egyik fellépésen beakadt a zsebembe a trombita, nem tudtam kivenni. Mondtam, hogy „bocsánat, egy kis üzemzavar”. A nézőtéren rideg, hideg csend, közben én küszködtem a hangszerrel. Végre kiszabadult, és örömömben felkiáltottam: nekem van másik! Körülöttem pedig felharsant a nevetés, zúgott a taps. Később aztán még finomítottuk, hozzátettünk, így mára már kialakult az Európában szállóigévé vált mondás: van mááásik! Maestro, musik, cak-cak! Beszélgetésünk közben észrevétlenül múlik az idő, már itt az esti előadás ideje: a nézőtér megtelt, bekapcsolják a fényeket, és kezdetét veszi a varázs. A műsor egy pillanatra sem hagyja lankadni a nézők figyelmét: egy emberként izgulnak, vajon sikerül-e a hatalmas sátor kupolájában kiszabadulnia a láncokból a legfiatalabb, tehetséges unokának, Eötvös Chilynek, akinek 120 másodperc áll mindehhez rendelkezésére. S hogy miért fontos az idő? Mert a kötél, ami tartja, ennyi idő alatt ég el. Ilyen produkciót a nagy hírű szabadulóművésztől, Houdinitől láthatott a publikum. A kellékek cserélése közben sem unatkoztak a nézők, hiszen az orosz bohócpáros eredeti tréfáival, csat- tanós poénjaival folyamatos kacagásra ösztönözte a nézőket. A felvonultatott állatsereglet is az idomí- tás magasiskoláját képviselte. Lé- legzet-visszafojtva figyeltük az egyensúlyozóművész, az akrobaták produkcióját. Egy emberként hördült fel a közönség, amikor a kötélszám végén az akrobata zuhanórepülése a talajtól mindössze húsz centire ért véget. S amikor már mindenki azt hitte, hogy a látványosságot nem lehet tovább fokozni, akkor lépett a porondra a riói fesztivál hangulatát elénk varázsoló tánckar. A hangulat a tetőfokára hágott, amikor a porondmester Eötvös Gábort szólította: az ütemes vastaps minden mást elnyomott. A világhírű művészt percekig ünnepelte a közönség, aki most sem okozott csalódást a nagyérdeműnek. A gyerekek kórusban kiabálták vele együtt: van mááásik! Maestro, musik, cak-cak! A szám végeztével sem engedték le könnyen a porondról: féltucatszor tapsolták vissza, amely egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a 77 éves művész ma is belopja magát a nézők szívébe. S eszembe jutott, amit Eötvös Gábor mondott arról, hogy mi vonzza még ma is vissza a porondra.-Jóleső érzés, amikor idegen emberek megkérdezik tőlem: maga a van másik? Az igenlő válasz után megveregetik a vállam, örülnek nekem, gratulálnak, biztatnak, hogy csak így tovább. Boldoggá tesz, hogy felismernek, szeretnek. Elértem egy szintet, de megtartani nagyon nehéz. Én minden előadást premiernek tekintek. Minden előadás előtt bennem van az izgalom: vajon megnyerem-e újra a közönség tetszését? Hát, eddig még sikerült. Hegedűs Erzsébet Jelentés a hegyről Kercseg ismét a régi! Ázott mezőkről száll az őszi szag. Hol vagy te már gyönyörű gyurgyalag? Csillogva kéklő déli ég alatt arany sugár villantja tolladat! Aprily Lajos Vasárnap az idei ősz talán eddigi legszebb napjával ajándékozott meg bennünket. Végre ragyogóan kisütött a nap, s a friss szélfuvallatok fehér felhőpámákat sorakoztattak az égen. Kitágult a látóhatár, a tiszta levegőben messziről is idelátszottak a hegyek vonulatai. A Karancs lábánál kiszíneződtek a vadkörtefák, a gerincekről észak felé lefutó meredek oldalak gyertyánosai, bükkösei pedig már napok óta rozsdavörösen tündökölnek. Eljött az ideje a szokásos őszi karancsi kirándulásnak! A Sebaj- és a Harmincó- dűlő hajdanvolt fás legelői bizony már az emberöltőnyi múlt képére is alig emlékeztetnek. A természetes, sok helyen a tehénjárás nyomvonalán haladó turistaösvény helyett a kőbánya tönkrement makadámútja kanyarog felfelé, mellette végig sűrű gaz burjánzik. (Talán még jó is, mert elfedi a felelőtlenül oda borogatott szeméthalmokat.) Régi varázsát a legeltetés megszűnte után kialakult sűrű bebokrosodás miatt is elvesztette ez a gémeskutas, kanka- linos, pázsitos gyepű fás legelő, ahonnan talán a legszebben tárul elénk a salgói, somoskői táj. A Kercseg-lapos bejáratánál frissen festett üdvözlő- és kellemes kirándulást kívánó, természetbe illő tábla fogadja a parkerdőt helyreállító és folyamatos gondozását végző Geofor Kft. nevében az érkezőket. Innentől kezdve az elmúlt években rohamosan tönkretett, elhanyagolódott környezetre rá sem lehet ismerni. A tölgyfák alatti erdei gépkocsiparkoló elrohadt korlátáit, a hulladékgyűjtő faládát kicserélték, megreparál- ták, a környéket kitakarították. A friss avar alól újra tiszta, természetes környezetükben bújnak elő az őszi gombák telepei. Az igazán szép látvány azonban a tisztás szélére érve tárul elénk. Az üdezöld pázsiton hosszan elnyújtóznak a kora délelőtt súroló fényei s a jellegzetes kercsegi mezei juhar, tölgy és gyertyán famatuzsálemek hosszú árnyékai. S körös-körül az őszi napfényben tündöklő sárguló erdőség övezi a völgyet, ahova már nem jut el a város és az országút zaja. Ahol a magasban keringő egerészölyvek halk vijjogása nem hogy megtörné, hanem csak elmélyíti a meghitt csendet. Az esőbeálló kunyhó, a tűzrakóhe- lyek, pihenőpadok, asztalok mind megjavítva, az elvadult bozót helyén is lekaszált gyep s itt-ott egy meghagyott, metszéssel formált, reményteljes fautód gondoskodik az idősek pótlásáról. Nem tudom, annak idején emberkéz vagy maga a természet formálta ilyen barátságosan széppé ezt az erdei parkot, de jó lenne, ha az ember segítségével sokáig ilyen maradhatna! Fancsik János Jó megfejtés, szerencsés nyertes Elmúlt heti rejtvényünk meg- hatja fél áron. Ezerforintos vá- krt. 68. A mai rejtvény megfej- fejtése: Szerencséje van nem ta- sárlási utalványt nyert: Mikus tését október 21-éig kell bekül- lálom a párját, így megkap- Józsefné, Salgótarján, Fáy A. deni. Templomaink története Neogót stílusban - KARANCSLAPUJTŐ Jelenlegi nevén 1956 óta ismert, korábban Bocsár- lapujtő volt az 1928 előtt még három külön település: Apátfalva, Bocsár (Bochar) és Lapujtő (Lapuhtw). Ezen elnevezések apátsági birtokra, egy Lopuch víznévre (L. j)atak töve), illetve az Árpádok bocsár (pohárnok) foglalkozására utalnak. Az egyesített területek a Mocsáry-család birtokaként szerepeltek már a XVI. sz. végéről. (Lapujtő egyik kúriája négyszáz éves alapokon áll, egy másik pedig a XVIII. sz. közepén épült, itt hunyt el 1832-ben Mocsáry Antal, a Nógrád vármegye története szerzője.) Az Y alakzatban találkozó településekből Ka- rancslapujtővé vált helység közepén folyik a Dobroda-pa- tak, melyhez sok néprajzi szokás is fűződik tavaszi, húsvéti, nyári időkben. Templom már működött itt a XIV. sz. elején, a plébánia Péter nevű papja 1332/37-ben pápai tizedet fizetett. Pázmány is említi „Lapintő” működő plébániáját 1629-ben, ám az 1674-es összeírások már Karancskeszi filiájaként szólnak róla. A mai templom csak 1896-ban épült fel, a régi helyén. Ez a gótikus díszítésű épület Apátfalva és Lapujtő között állt, az egyházlátogatási leírások szerint 1688-ban igen romos volt, ám 1713-ban már festett kazettás mennyezetéről írtak. Az új templom Magyarok Nagyasszonya tiszteletére, neogótikus stílusban épült. Ignácz Géza, az egykori karancskeszi hitoktató káplán még 1948-ban költözött át ide és a Keszitől leválasztott filiában mint szervező lelkész működött. Néhány éve litkei plébánosként hunyt el. Magasba törő kecses épület 1948. október 1-jétől Ka- rancslapujtő önálló lelkészség lett, Karancsberény és Ka- rancsalja filiákkal. (A három falu híveinek összefogása és Diósi Géza plébános szervezése által új lelkészlak is épült itt 1982-83-ban.) Koruncha- lya, a mai Karancsalja jelenlegi templomát 1726 táján építette gróf Vokra kegy úr, a Szent Miklós tiszteletére emelt templomot 1886-ban átépítették. A Karancs-hegy tetején álló román stílusú hegyi kápolna nyomai a XII. sz.-ból gyökereznek, a falu mint filia, 1335-től merül fel a leírásokban. A kápolnaromok mellett még 1770 körül épségben voltak a remetelakok. A Karancs-kápolna mint műemlék kegyhely ma is látogatható, helyrehozatalában nagy szerepe volt az egy esztendeje elhunyt volt karancskeszi plébánosnak, Szabó Józsefnek is. Az országszerte számos helységnévben szereplő „be- rény” feltehetőleg kabar törzsnévből ered; Karancsberény előneve a hegység közelségére utal. Az egyutcás település az országhatár közelében, két kis patak találkozásánál épült, a 338 m magas Bodoló-hegy alatt. Első ismert birtokosa Berényi Mihály volt. A mindenszentek tiszteletére épült templomát és annak papját már az 1200- as esztendőkben említik az egyháztörténeti iratok, majd az 1629-es Pázmány-féle ösz- szeírásban még működő plébániaként szerepel. A mai templomot Berényi Gábor földesúr építtette 1792-94- ben. Homlokzatán a B erényiek címere és az eredeti freskók még ma is tisztán láthatók. A barokk épület az ősi alapokon nyugszik, ahol még az 1260-as évek temetkezésére utaló sírkövet is találtak. Ignácz Géza után évtizedekig volt Lapujtő és filiáinak plébánosa dr. Veres Barna kanonok, majd Hronyecz Ferenc, Diósi Géza; évtizede már, hogy a marakodi születésű, egykori acélgyári munkásból lett pap, Fekete Béla a plébános. A 20-as, 40-es évekből néhány hitoktató pedagógus neve: Csemer Margit, Zacckó József, Vincze Imre. D. F.
