Nógrád Megyei Hírlap, 1998. október (9. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-03-04 / 232. szám

1998. október 3., szombat Mozaik 9. oldal Génjeiben a borászkodás, szívében a rögszeretet - Aki megcsókolná a földet Duplán mester a pásztói Tari Igyuk azt az oportót, nehogy megzíteredjen (Megsava- nyodjon. A szerző.) - mondja házigazdánk, miközben lo­pótökkel „dézsmálja” a hordót, gyakorlottan buttyantva a csorduló, rubinvörös nedűt talpas poharakba. Emeljük komótosan, tartjuk a fény felé, szagoljuk, ízleljük, ahogy módi, s aztán egészségünkre, Isten, Isten __ O dakint sötét, morózus estét, vigasztalanul szállongó esőt hagytunk. Mégis, a ház alatt megbúvó borospincében, mintha még a hordók is moso­lyognának a gyér lámpafény­ben. Pedig nincs folytatás. Az árva pohár után ugyanis inkább írtunk a borról, mintsem ittunk belőle ... Tari Istvánról, Pásztó alpol­gármesteréről a családján kívül csak néhány barátja tudja: a fe­gyelmezett hivatalnok, buzgó közéleti ember nemcsak szereti, érti is a szőlőtermesztést, bo­rászkodást. Amikor teheti, a szőlőhegyen tartózkodik, ismer minden tőkét, barátja a Mátrá­ról lecsapó szélfuvallatoknak.- Honnan a szeretet, s a szakértelem?- Ha azt mondom, hogy a pásztói szőlővidék szerves ré­sze, nyúlványa a hevesinek, akkor járok közel az igazság­hoz. így van ez ma is, de régen még inkább. Évszázadokra visszamenőleg az őseimnek is a szőlő adta a kenyeret, mond­hatni: a génjeimben a parancs, bár nekem inkább hobbi már mindez. A szakértelem? Gödöl­lőn szereztem diplomát az ag­rártudományin. .. Bár van aki most érzelgős „öreg bolond­nak” tart, de én még azon kor­osztályhoz tartozom, akik ké­pesek megcsókolni a termé­keny anyaföldet, mert szeretik a rögöt és tudják: semmire nem mennénk nélküle . . . A hordók többsége még üres, üresen kong az egyik, amikor véletlenül hozzáütődik valami.- Múlt hét csütörtökén volt a szüret. Tizenhatan voltunk a szőlőhegyen az egy hektárra.- Trakta volt?-Volt bizony, ahogy ilyen­kor dukál, este még közös va­csora is. Híre menne annak, ha másként lenne, bár többnyire családi körben szoktuk megol­dani, akkor is: ünnep az ünnep! Tizenhatan szüreteltünk a más­fél hektárról, mintegy 100 má­zsát, főleg saszlát és oportót. A saszlát a hasznosi pincészetnek adtam le, főleg az oportóból hagyok magunknak. Amiből most kóstoltunk, az még a tava­lyi, de a hordókat már előkészí­tettem az új termésnek. Mon­dom, leginkább csak oportót hagyok, azt kedveli a család, a gyerekek, meg jómagam is.- Azt mondják: jó bor, jó egészség.- Szentigaz! Nekem az orvo­som napjában két-három deci- nyi vöröset ajánlott, be is tar­tom - mondja Tari István, lehe- letfinoman kortyintva ki pohara maradékát, gyakorolva a bo- rosgazdai regula egyikét, a mér­tékletességet.- Van több is?-A precizitás, a gondos és lelkiismeretes munkavégzés, a korrektség, mondhatni becsüle­tesség, hiszen a „pancsolt bo­rok” mérhetetlen károkat okoz­nak mindenkinek: a borászat­nak és borivóknak egyaránt. Meg az is igaz, hogy jó bor, csak jó minőségű szőlőből ké­szülhet. A térséghez illő fajtát kell kiválasztani és telepíteni. Nógrád szerény lehetőségeihez mérten őseinknek, elődeinknek köszönhetően Pásztó megőrizte nemes kultúráját, borvidékjel­legét. Ezt kell őrizni, sőt to­vábbfejleszteni - mondja Tari István. Hogy nekem, túl a hatvanon még milyen szerepem lehet, nem tudni, hiszen a szőlő vesz- szők sem parancsra zsendülnek, azokhoz napfény szükséges, mint egészség az ember munká­jához -jegyzi meg.-Része legyen benne! - kí­vánjuk, s búcsúzásképpen má­sodszor koccintjuk poharainkat házigazdánk egészségére. Szabó Gy. Sándor Tari István szereti és érti a szőlőművelés csínját-bínját Jelentés a hegyről Turistautakon „Nyáron ne járj az erdőn, őszre várj, míg fel nem verik hangos tu­rista szók, aranyló díszbe öltözik a táj s a magasból megjő a halk pirók. Áprily Lajos Kisebb megszakításokkal hetek óta esik. őszi szél ci- bálja a fákat, sodoija a vad- gesztenye korán megbámult leveleit. A szálerdő maga­sában összenyikordulnak a hajlongó, nedves fatörzsek, mintha panaszosan jajgatna az erdő. A tarka nyári ma­dárkórusból csupán az ak­kor halkan bujkáló cinkék, csuszkák és őszapók hangja maradt és a jöttünket riká­csolva jelző szajkóé. A salgói menedékház még elhanyagoltságában is szép épülete hevenyészett drótke­rítéssel körülvéve, bedesz- kázott ablakokkal, rozzant tetőzettel, düledező kémé­nyekkel árválkodik a Bodz- fás-forrás körüli évszázados bükkök és kőrisek alatt. Előtte a kopott aszfalton né­hány autó parkol, a csendet csak a forrás vizének állandó csobogása töri meg. Nem is olyan régen, alig tíz esztendeje is, ilyen zord időben barátságos menedé­ket nyújtott az erre járóknak ez a turistaház, érdemes volt gyalogszerrel is felkeresni, benne megpihenni, barátok­kal találkozni, elbeszélgetni a cserépkályha mellett. Ma a turistamúltra csak a ház neve és a falán elhelyezett emlék­táblák utalnak. Hogy meddig marad még dr. Domyay Béla és Hepka „Dodi” bácsi emléke ily méltatlan körül­mények között és mi lesz a ház sorsa, nem tudni, de némi reményt kelthet, hogy most is erre vezetnek, itt ta­lálkoznak, turistanyelven szólva: fonódnak a környék turistaútjai. A tisztás szélén frissen festett piros, zöld, sárga tu- ristaútjelzések és mívesen elkészített, a természethez illő tájékoztató táblák jelzik az úticélok távolságát és azt, hogy vannak még turisták, akiknek fontos a természet és nemcsak beszélnek róla, hanem a szép hagyományo­kat ápolva rendszeresen fel­újítják, gondozzák a turista­ösvényeket, s ahol szüksé­ges, újakat is kialakítanak. Ők a táj igazi házigazdái, szívügyük, hogy az ide láto­gató turisták eligazodjanak legszebb tájainkon. Ez az úthálózat a Magyar Kárpát Egyesület salgótar­jáni osztálya időszakában, a húszas években kezdett kié­pülni, kisebb megszakítá­sokkal folyamatosan bővült, a körülményekhez, terepvi­szonyokhoz igazodva ala­kult, s ma is méltó korábbi rangjához, az ország más, turisztikailag felkaroltabb hegyvidékein is alig akad pátja. Ezt nem az itteniek ál­lítják, hanem levelek, ven­dégkönyvek bejegyzései is tanúsítják. Talán erre utal a Karancs, zöld sáv jelzésű út­jának egyik pontján, a fehér festett felületre gondosan, szépen kanyarított betűkkel felírt üzenet is: „I love Ka­rancs! ” Dr. Fancsik János Jó megfejtés, szerencsés nyertes Elmúlt heti rejtvényünk meg- mint neked. Ezerforintos vásár- állomás út 10. sz. A mai rejt- fejtése: Béla, már azt hiszem, lási utalványt nyert: Szabó vény megfejtését október 8-ig hogy az apádnak több esze van, Franciska Érsekvadkert, Gép- kell beküldeni címünkre. Templomaink története Üzen a középkor- VARSÁM, NÓGRÁDSIPEK A Szécsénytől délnyugatra fekvő helység feltehetőleg még a honfoglaláskori alán-jász Varsány törzs kapcsán szerezte nevét, első lakói is a törzs tagjai lehettek. A település neve 1219-ben a váradi regesztrumban jelenik meg; egy Anjou-okmány Wo- syan elnevezést használ. A XIV. sz. elején Varsányi Ist­ván birtoka, akitől Róbert Ká­roly 1319-ben visszavette - Varsányi Csák Máté mellett harcolt -, és a Kacsics nembeli Szé- csényi Tamásnak adományozta. Lakói a török időkben egy­aránt fizettek adót ma­gyarnak, töröknek. Egy 1633-as össze­írásban mindössze há­rom adóköteles házát említik; 1715-ben már kilencre növekedett ez a szám, 1755-ben 432 a lakosok száma. Plébániája közép­kori eredetű, az 1332-37-es pápai ti- zedjegyzékben András nevű papja szerepel. Pázmány szerint, aki a török előtti egyházi ál­lapotokról számol be igen hitelesen, Var­sány a nógrádi főespe- rességhez tartozó plé­bániával rendelkezett. Az 1818-as Cano- nica Visitatio szerint egykor állt a falu szélén, te­metővel körbevéve egy „ótemplom”, gótikus stílusú, terméskőből, torony nélkül épült, Rimócról járt ide a lel­kész misézni. A fa harangto­ronyban egy 200, és egy 300 esztendős harang volt. Az ótemplom 1802-ben leégett, csak 1841-ben végeznek a maradványokon újraépítést. Ekkor a hajót meghosszabbí­tották, és 1903-ban tornyot is kapott az eredetileg „7-szer 4 öles alapterületű”, 1957-ben már a mai 265 négyzetméter alapú, Szent Mihály tisztele­tére felszentelt templom. Mint Rimóc filiája, csak 1942-ig működött, ezt követően rövid ideig megbízott plébános, Sza- lay József vezeti tovább az anyakönyveket is, majd ugyancsak ő a kinevezett plé­bános - Varsányi plébánia rang illette meg 1948-tól. (Ér­dekessége egy 1757-ből való kehely). Az 1963-as renová­láskor kibontották az ősi góti­kus kaput, 1973-ban belsőleg is megújult a liturgikus előírá­sok szerint. Plébániaháza 1947-es keletű, melyet 1971- ben renováltak. A varsányi plébánia filiája (korábban szintén Rimóchoz tartozott) a négy km-re fekvő Nógrádsipek. (Etimológiailag a Chipeg, Sipek a magyar csipke, vadrózsa szláv megfelelője.) Egy 1265- ös okirat Terra-Chipeg- ként említi. Az 1438-as esztendő táján az eszter­gomi érseknek is van itt birtoka. A török után, 1727-től, csere kapcsán a Sipeki-Balás családé. Temploma egy 1731-es egyházlátogatási jegyző­könyv alapján életveszé­lyesen romos, alapja gyenge. 1747-ben a Si­peki-Balás család újat építtet, és benne családi kriptát is. 1911-ben meg­toldják az épületet, és tornyot is kap az immár 110 négyzetméter alapte­rületű templom, az addigi fa harangtorony helyébe. Az 1960-as esztendőkben kívül-belül teljesen fel­újítják, védőszentje Ist­ván király fia, Szent Imre herceg. Varsányban - és filiá- jában - Szalay plébános urat 1959-től Balinszki-Csepecz Boleszláv Imre, majd 1963-tól Bednárik Dénes , 1970-től dr. Tóth Károly kanonok követte, Forgács Alajos káplánnal. 1992-től Sárbogárdi Tamás vezeti a varsányi plébániát, aki korábban Balassagyarmaton volt káplán. D. F. Varsány gótikus alapokon álló temploma

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom